Mind a két kijelentés elhangzik időnként, persze nem ugyanannak a szájáról vagy a tollából. Az előbbi párhuzamos a „kis nép, kis nemzet vagyunk” megállapítással, amely hol panaszosan, kishitűen vagy mentegetőzve értődik, („ugyan, mit akarunk mi a nagy népek közt, úgyis eltipornak minket”), hol meg épp ellenkezőleg, dicsekvésképpen: „kis nép vagyunk, de hány olimpiai bajnokságot nyertünk már, hány Nobel-díjasunk van stb.”. A nyelvünk kicsisége általában olyan aggodalmakat támaszthat alá, hogy veszélyeztetett nyelv a miénk, erősen óvni kell a nyelvromlástól, az idegen hatásoktól, főleg az angol nyelv hegemóniájától.

Hogy valóban kicsi-e a nyelvünk, arról bőven lesz szó az alábbiakban, előbb azonban vizsgáljuk meg a címben szereplő másik állítást.

Ezt a büszke kijelentést gyakran halljuk vagy olvassuk. Akár közvetlenül ebben a formában, akár úgy fogalmazva, hogy 15 millió magyar él a világon. Emlékezetes a néhai Antall József kijelentése, amelyet kormányfővé választása alkalmával tett a nemzetgyűlésben:

Én tizenötmillió magyar miniszterelnöke akarok lenni.

Antall József

Ennek akkor mindenki értette a politikai üzenetét. Arra tett ígéretet Antall, hogy szívén fogja viselni azoknak a magyaroknak a sorsát is, akik az 1920-as trianoni békeszerződés következtében a szomszédos államoknak ítélt területeken maradtak, illetőleg akik az ő leszármazottaik. A szocialista időkben ugyanis erre kevés lehetőség volt, a szovjet vezetés nem nézte jó szemmel, ha a csatlós államok egymás közt kisebbségi panaszok miatt viszálykodnak. Azt a tizenötmillió magyart persze a legtöbben úgy tekintik, hogy mind tudnak magyarul, ami viszont nem fedi teljesen a valóságot.

Amikor ez a szám elhangzott, akkor Romániában másfél millióan voltak a magyar anyanyelvűek, Szlovákiában 550 ezren, Jugoszláviában 300 ezren, Kárpát-Ukrajnában 120 ezren, Szlovéniában és Ausztriában kb. 30 ezren; ha ezt hozzáadjuk a hazai tízmillióhoz, akkor tizenkét és fél milliót kapunk. Tegyünk hozzá még ehhez bőkezűen félmilliót Európa más országaiban, az amerikai kontinensen és Ausztráliában élő szórványmagyarságra. Bőkezűt mondok, ezeknek ugyanis csak az idősebb korosztálya beszélhet már magyarul (néha az is úgy, hogy itt betörnölök a korneron, és pikapolom a bojt a szkúlban), a gyerekeiknek már a fele sem, az unokáik pedig csak igen ritkán. Azt is számításba vehetjük, hogy a szomszédos országokban élő magyarok lélekszáma az elmúlt negyedszázadban sajnálatosan és komoly mértékben fogyatkozott, és már az anyaországban is tízmillió alá esett a népesség, ily módon tehát a magyarság jelenlegi lélekszámára a 13 millió inkább optimista, mint pesszimista becslés.

De ha valóban 15 millió volna, a nagy nyelvek közé akkor sem számíthatnánk a magyart. A sok száz milliós világnyelvek közé semmiképp, ám itt Európában nemcsak a német és az olasz, de még a lengyel és az ukrán is többszörösen felülmúlja a mi lélekszámunkat. Ezzel szemben például a svédek, norvégok, csehek, dánok, finnek kevesebben, némelyek jóval kevesebben vannak nálunk, és nyelvük mégis gazdag, sikeres és jelentős múltra tekinthet vissza.

Kedvező történelmi és más körülmények között hihetetlenül kis lélekszámú nyelv is erős, magabiztos és sikeres lehet. Erre nagyszerű példa az Izland szigetén beszélt nagy múltú nyelv, amely magát islensknek nevezi. Mindössze 326 ezren beszélik, vagyis annyian, ahányan Miskolcon és Szegeden összesen laknak. A skandináv nyelvek ősének a közvetlen leszármazottja, ősi irodalmi remekei, az Edda-dalok és a sagák 8-900 évesek. Az izlandiak kultúrájára és nyelvük iránti szeretetére jellemző, hogy írástudatlant százötven éve nem találni a szigeten, hogy a kiadott könyvek száma egy főre vetítve náluk a legmagasabb Európában, hogy minden városnak egy vagy több saját újságja van – ehhez nem árt tudni, hogy a fővárosnak, Reykjavíknak sincs több lakója 130 ezernél, a többi legfeljebb nagyközség lehetne nálunk. Az izlandiak valóban roppant nagyra tartják különös nyelvüket, amelyből egyébként a többi skandinávok nem értenek egy kukkot sem. Ápolják is gondosan, és szókincsét féltve óvják az idegen szavak behatolásától. A nemzetközi fogalmakra vagy óizlandi szavakat vesznek elő és adnak új jelentést nekik, vagy az élő nyelv szavaiból fabrikálnak megnevezést – ahogy mi is szívesen csináljuk, és a németben is megvolt rá a hajlandóság egy időben, amikor a rádió Rundfunk és a televízió Fernsehen lett.

Középkori saga részlete

Ha viszont nem kedveznek a körülmények, nagy lélekszámú és fejlett nyelveknek is a hanyatlás lehet a sorsa. A dél-franciaországi provanszál nyelv az európai költészet bölcsője, a poétikai műfajok kiötlője és példamutatója volt a tizenegyedik és tizenharmadik század között. A Párizsban székelő francia királyoknak azonban már régóta fájt a foguk a gazdag délre, amelynek nagy hűbérurai csak igen laza kapcsolatot tartottak fenn az udvarral. Az albigens eretnekség, amely rengeteg hívet szerzett délen, pompás ürügyet adott a központi hatalomnak egy valóságos keresztes háborúra. A tizenharmadik század derekán Provence önállóságát katonai túlerő zúzta szét, és ez véget vetett a provanszál nyelv virágzásának is. Beszélt nyelvként még sokáig élt, de a kultúrából, majd a hivatalos életből is kiszorította az erőszakos franciásítás. A nyelvet beszélők száma a múlt században már igen erősen csökkent, az utóbbi évtizedekben pedig ez a fogyás olyan méreteket öltött, hogy a provanszál közeli kihalásától is félni lehet.

Ugyancsak a középkor derekán virágzott ki egy kelta népnek, az írnek a műveltsége. Ők terjesztették el a keresztény kultúrát a brit szigeteken, magán az ír szigeten pedig a kolostorok az antik költészet és irodalom remekeit írták és másolták. A tizenkettedik századtól kezdtek angol földbirtokosok betelepedni a szigetre, a tizenhatodikban pedig Írországot Angliához csatolták. Az ír hazafiak századokig folytatták a küzdelmet a függetlenségért, s 1921-ben a sziget nagyobbik részén megalakulhatott az Ír Köztársaság. Csak közben az ír nyelv veszett el. Az ország elangolosodott, az írt végül már csak távoli zugokban, kis halászfalvakban beszélték, és ez a helyzet azóta sem javult sokat. Hiába léptették elő hivatalos nyelvvé az írt (az angol mellett, persze, de első helyen említve), és tanítják kötelezően az iskolában, hiába nyílnak ír tanszékek az egyetemeken, roppant kevesen ismerik már az ír (gaelge) nyelvet anyanyelvi szinten; a következő évtizedek döntik el majd, hogy sikerül-e a tetszhalottat életre kelteni.

Messze jutottunk az indító kérdéstől, de közben néhány példán megszemlélhettük, mi mindentől függ a nyelvek életereje és jövője. És megnyugodhatunk, hogy a magyar nyelv, habár nagynak nem mondhatjuk, teljes bizalommal nézhet a jövőbe, mert a létét semmi veszély nem fenyegeti.

És ha arra gondolunk, hogy hány nyelv van ma a világon – háromezer biztosan, de egyes becslések szerint hatezernél is jóval többen vannak –, akkor igen elégedetten vehetjük tudomásul, hogy a negyvenkettedik helyen állunk azon a listán, amelyet a nyelvekről a beszélőik száma szerint állítottak össze. Ez ugyanis azt jelenti, hogy a létező nyelvek 99 százalékát magunk mögé utasítjuk, így tekintve viszont igazán nem panaszolhatjuk, hogy kicsiny nyelv a miénk.

Tótfalusi István