Mi tagadás, sokakban él ez a meggyőződés, bizonyára iskolai tanulmányaik során is kaptak intelmeket, hogy igyekezzenek mindig szép, kifejező magyar szókat illeszteni a szövegükbe.

Különösen a 19. századi nagy nyelvújításnak, Kazinczy és kortársai sikeres mozgalmának az emléke kötelez minket rá, hogy továbbra is adjunk bizonyságot nyelvünk teremtő erejéről. A huszadik század eleje óta gyakran jelentek meg magyarító szótárak azzal a céllal, hogy egy adott idegen szó helyébe színmagyar szinonimákat ajánljanak a kedves olvasónak.

Nem csak a magyar nyelv érzi szükségesnek, hogy lehetőleg szabaduljon az idegenek gyámságától, hogy saját erejének bizonyítékát adja. Volt idő, amikor a német a rádióból Rundfunkot (’körszikra’), a telefonból Fernsprechert (távbeszélő), az autóból Kraftwagent (erőszekeret), a hidrogénből Wasserstoffot (’vízanyag’) formált. A kis izlandi nyelv szinte minden fontos nemzetközi szót honosított neologizmusokkal vagy régi szavakhoz új, modern jelentést csatolva. A horvát azzal különbözteti meg magát a lényegében azonos szerbtől, hogy a nemzetközi szavakat „lefordítja”, úgy, mint mi a geográfiát meg a kémiát földrajzra, illetve vegytanra.

Rundfunk, azaz 'körszikra'

Ha egy magyarító szótár anyagát összeállítjuk, alaposan meg kell határozni az idegenség fogalmát. A jövevényszavak például idegenből jöttek, de mára már beilleszkedtek nyelvünkbe hangzásukkal is. A nyelvtudomány kimutatja, hogy a bognár, erszény, cél, lárma, perec a németből került hozzánk, de ez már sok évszázada történt, kevesen tudnak róla. Bezzeg a hózentráger, a smucig vagy a bríftasni a puszta hangzásával elárulja magát: friss német jövevények, nem volt még idejük magyaros gúnyát ölteni.

Idegen szavaink másik bő forrása a latin nyelv, de ennek is vannak régen meghonosodott szavai, mint ostya, papiros, tégla, viszont merő hangzásából megismerszik a generális, a kontinuitás vagy a divergencia idegensége.

Tótfalusi István: Magyarító szótár

Idegennek tehát azokat a szókat kell neveznünk, amelyeket az átlagos magyar beszélő idegennek érez, főleg a gyerek vagy a kevéssé iskolázott ember, és gyakran a jelentését sem ismeri biztosan.

A beszélt magyar nyelvben csak ritkán akadunk szükségtelen idegen szóra. A sajtószövegekben annál többször. Egy idő óta furcsa módon elszaporodtak a naftalinszagú régi latinizmusok, mintha visszaröppentünk volna az ifjú Csokonai korába. Manapság az újságíró nem ismer földművelést, csak agráriumot, egyetem helyett univerzitásról ír, a teátrumok élére direktorokat neveztet ki, a muzsikusok instrumentumairól és az orkesztra dirigenséről beszél, szívén fekszik a literatúra és a poézis, elmereng a piktúra és a fotográfia helyzetéről, és ha a sok fennköltségtől megfájdul a feje, a patikába fut, és bevesz egy medicinát.

Irodalmi vagy filológiai szakfolyóiratokban néha szintén túltengenek az idegen terminusok; ott ez éppen kevéssé bosszantó, elvégre a legtöbbször szakmabeliek számára készülnek az írások.

Az idegen szavak ellen általában fellépni azonban csak igen meggondoltan érdemes, és ennek végképp nem szabad boszorkányüldözéssé fajulnia. A bölcs mértéktartás, mint minden téren, itt is helyénvaló. A nyelvtisztító ötletekről egyébként is a beszélő közösség mondja ki a végső ítéletet. Annak idején a telegramot táviratra, a telefont távbeszélőre magyarosították. Az előbbi változást a köznyelv elfogadta, az utóbbit nem igazán; a távbeszélő csak hivatalos használatban élt egy ideig, de mára már onnan is kikopott. A cigaretta helyébe ajánlott szivarka a kereskedelmi nyelvben se soká tartotta magát. A rádió, televízió hasonlóképp nemzetközi formájában rögzült meg.

A magyarító szótárakban ajánlott magyar szinonimákról el kell mondani, hogy azok nem mindig teljes értékű helyettesei a kérdéses idegen szónak. Az utóbbinak is meglehet a létjogosultsága értelmi pontossága vagy praktikus rövidsége okán. Egy dráma elemzésében odaillőbb a monológ, mint a magánbeszéd, a fájl rövidebb, tömörebb, mint az adatállomány.

Némely idegen szónak olykor patinája, sajátos hangulata van, amivel személyt vagy helyszínt jellemezni lehet, ezért szépprózában vagy versben is megállja a helyét. Ha! infámis rossz kerti bor! írta Arany János. Írhatott volna gyalázatost is, ám csalhatatlan nyelvérzéke az idegen szót találta odaillőbbnek.

Tótfalusi István: Idegen szavak alapszótára

Végül vegyük tudomásul, hogy a nyelvtudomány szemében a nemzeti büszkeség nem tartozik a főbb kritériumok közé. Ha a magyaroknak (vagy a németeknek, az izlandiaknak vagy a horvátoknak) fontos, hogy az új fogalmakra a saját nyelvi forrásaikból alkossanak megfelelő szavakat, az derék dolog, és ha sikerül, hát örülhetnek neki. Ám ne higgyék, hogy pusztán ettől jobb, szebb vagy erősebb lett a nyelvük, mint ha az idegen szavakat egyszerűen befogadták volna. Sok olvasóm ezen bizonyára elcsodálkozik, sőt megbotránkozik. És bevallom, hogy fordítóként én is mindig törekszem a lehető legkevesebb idegen szót használni. A nyelvtudomány viszont megállapítja, hogy nem minden nyelvben tapasztalható ez a romantikus felfogás. Van például egy olyan, amely ezer évvel ezelőtt félig-meddig összekeverte a szókincsét egy másik nyelvével, aztán a humanizmus korában mindenestől felszippantotta a latin és a görög-latin tudományos szókészletét, és azóta is tárt karokkal ölel a keblére minden ind, arab, spanyol, skandináv és egyéb szóvendéget. És ettől nem lett sem gyenge, sem szegény, éppen ellenkezőleg. A legerősebb és a leggazdagabb nyelv a világon. Ma már a többi nyelv védekezik a nyomasztó fölénye ellen.

No persze, igen, az angol…

Csakhogy nekünk nem voltak nagy győztes háborúink, világbíró hadiflottánk, a fél földre kiterjedt gyarmatbirodalmunk, nem a mi nyelvünkön írt Chaucer és Shakespeare…

És lehet, hogy a nyelvünk nem gazdagabb, de nem is szegényebb: megvan minden benne, ami szükséges, hogy megértsük egymást. Csak törekedni kell rá, igen, erre: az egyetértésre…

Tótfalusi István