– Hát ezekkel az ütődött almákkal mit csináljak?
– Dobd őket a szemétbe!

Azt hiszem, hogy ilyesféle párbeszéd naponta tízezer számra elhangzik nyelvünkön. És épp ilyen természetesnek érezzük ezt a bejelentést is:

Pályázat útján sok új laptopot szereztünk, és elosztottuk őket a kerület iskolái között.

Ám ha egy diák ehhez hasonlót ír a fogalmazásába, elég valószínű, hogy a tanító néni kijavítja ekképp: Dobd azokat a szemétre, meg elosztottuk azokat a kerület iskolái között. És fejére idézi a szabályt: a személyes névmás csak személyre utalhat, minden másra egyedül a mutató névmás, az az használható!

Ilyen szabályt valóban emlegetnek az iskolákban, és régen több nyelvművelő író is egyetértett vele. Arról kevesen hallottak, hogy már Arany János az ellenkezőjét bizonyította be egy cikkében, és tőle szokatlanul keményen ítélte el azt, aki ilyet állít, „aki azon feltevésből indul ki, hogy az élő nép hibásan, szabálytalanul beszél, következőleg a nyelvtudós tiszte megszabni a korlátokat, oktrojálni a törvényeket, melyek határai közt szabad csupán mozogni a nyelvnek.”

Ezért az a szabály még ott lappang a fejekben, és manapság is látni néha ilyen erőltetett szöveget különböző szintű írásokban, mondjuk konyhai recept szövegében: „…ezután tűzálló tálba tesszük a pogácsákat, és enyhén megsózzuk azokat,” és nemritkán hallani hasonlót tévében, rádióban is.

"...ezután tűzálló tálba tesszük a pogácsákat, és enyhén megsózzuk azokat"

Sose sikerült kiderítenem, melyik írónk mondta (ha mondta…) még valamikor a tizenkilencedik század végén, hogy az egyszerű magyar ember egyenes lelkű, ezért egyszerű mondatokban beszél, és főként nem természete, hogy a mondanivalóját sandán alárendelő mondatokba dugdossa. Jómagam két magyartanáromtól is hallottam ezt a tanácsot iskolai pályám során; egyikük mintha Gárdonyit említette volna az óvás szerzőjeként. Az kétségtelen tény, hogy Gárdonyi szívesen használt írásaiban rövid, tömör mondatokat, de nem állíthatjuk, hogy szigorúan és elvszerűen ragaszkodott volna az egyszerű mondatokhoz.

Ez a nemzeti színű pántlikával ékesített szamárság, akárkitől való, nem sok szót érdemelne, ha a köztudatban nem élne olyan makacsul. Úgy tetszik, hogy mások is hallottak róla az iskolában, és a magyar közírás számos jelensége vall arra, hogy a kelleténél sokkal többen vették és veszik szentírásnak.

A többtagú mondatok szerkesztése más gondokat is felvet, főképp az utalószók és a kötőszóként használt vonatkozó névmások dolgában; erre a fejezet végén térek ki.

Mellékmondattal jobb lesz!

Alá- és mellérendelésekkel tagolt, arányos mondatokban beszélni igen könnyű dolog, valójában ezt tesszük, kicsik és nagyok, ha szóra nyitjuk a szánkat. Talán ez az oka annak, hogy amint valaki nekiül komoly és fontos dolgokról „komolyan” írni, gyakran úgy érzi, hogy el kell felejtenie mindent, ami könnyed és természetes.

A parti házak, amelyek valaha mint megannyi erőd szegültek szembe a martalócokkal, és ma oly szelíd derűvel nézik magukat az öböl kék vizében, összkomfortos szobákkal várják a turistákat.

Ezt a hangulatos, talán kissé zsúfolt, de azért áttekinthető mondatot én hámoztam ki a görögországi útikönyv alábbi közléséből: A valaha a martalócokkal megannyi erődként szembeszegülő és ma magukat az öböl kék vizében oly szelíd derűvel néző parti házak összkomfortos szobákkal várják a turistákat. Ez a szörnyszülött mondat több sebből vérzik. Elsőként egyetlen (fő)mondat létére rettentő hosszú, huszonöt szóból áll minden tagolás nélkül. Szerkezete miatt nem is tagolható, nincs hová vesszőt tenni. Azután: tizenkilenc szón rágjuk át magunkat, mire végre előkerül az alany, megtudjuk, miről állít valamit a szerző (a házakról), és csak a huszonharmadik szóból derül ki, mit állít (várják, ti. a turistákat).

A merénylethez képest, amelyet a szerző az olvasói figyelem teherbírása ellen elkövetett, szinte elhanyagolható az a sutaság, hogy a házak szembeszegülők. Ez a melléknévi igenévi forma ugyanis egyidejűséget jelez, holott a házak nem akkor „szegülnek szembe”, amikor a turistákat hívogatják, hanem csak hajdanában dacoltak a támadókkal. A tanulság az, hogy a melléknévi igenevet tartalmazó jelzői szerkezetekkel csínján kell bánni. Ha csak két-három tagúak, akkor természetesen hatnak. Ez mindenkinek tetsző és minden igényt kielégítő megoldás volt – egy ilyen mondatot fölösleges volna három tagmondatra tördelni. Ám a testesebb szerkezeteknek már jelzői alárendelt mondatban a helyük!

Folytassuk új példamondattal: Az északi hegyek aranyának, a keleti pusztákon tenyésztett juhok gyapjának és a termékeny délvidék búzájának a városba való szüntelen beáramlása emberek ezreinek adott munkát (történelmi ismeretterjesztő könyvből). Megint csak az a legfőbb gond ezzel a mondatkígyóval, hogy sokáig bizonytalanságban hagy. Tizenkilenc szót elolvasva sem sejtjük még, hogy a mondat melyik régiójában mozgunk. Akkor találkozunk az alannyal (beáramlása), majd a huszonharmadik szóban végre fölleljük a mondandó kulcsát, az állítmányt (adott, ti. munkát). Ha a mondat szerkezetét alaposabban szemügyre vesszük, akkor kitűnik, hogy itt az alany roskadozik egy rá épülő bonyolult és terjedelmes szerkezet súlya alatt (…aranyának beáramlása; …gyapjának beáramlása; …búzájának beáramlása; …a városba való beáramlása; …szüntelen beáramlása). Minden gond egy csapásra megoldódik, ha ezt a szerkezetet alanyi mellékmondattá formáljuk át: Emberek ezreinek adott munkát, hogy a városba szüntelenül áramlott az északi hegyek aranya, a keleti pusztákon tenyésztett juhok gyapja és a délvidék búzája. Itt is az segített tehát, hogy a nehézkes (fő)mondatot több tagmondatra bontottuk szét.

Ezt nem csupán a mondat áttekinthetősége, de a dinamikája is megkívánja. A mondat motorja ugyanis az igei állítmány. A fenti zsúfolt főmondatokban csak egy „motor” volt, az arányosan tagolt változatokban pedig három, illetve kettő, és egyebek közt ez tette őket sokkal élénkebbé, mozgalmasabbá.

Hosszú és többrétű pedagógus pályámon nem kevésszer találkoztam a diákok megmosolyogtató elírásaival, tévedéseivel és tévesztéseivel. Gyűjteni kezdtem őket a dolgozatokból, az érettségi munkákból, a felvételi vizsgák anyagából. Aztán a mások által közzétetteket is csatoltam a szépen gyarapodó anyaghoz. A hibák sokfélesége a pedagógusokat szembesítheti tanításuk hiányosságaival; a tanulókat figyelmeztetheti a pontosabb gondolkodásra, kifejezésre, stílusra; az olvasónak néhány derűs percet adhat ebben a szomorúan kavargó világban.

A vers végén levonhatjuk a végső konfúziót.

Nagy László alapján a felbőszült idegállapot a halálfej-eszmék miatt alakult ki.

A melodráma = munkásdráma.

Előadásra kerül egy diáktárs rendezésében mindenféle segédeszközök nélkül Tartuffe Fösvény című vígjátéka.

Az 5. versszakban a költő halálán van, s ettől szenved, amely szenvedés kínszenvedés, s eközben visszaemlékezik kedvesére, kedvesét a magasba emeli. Oltani szeretne, de már nem tud.

A költő értékei, azaz a gyümölcsoltás módszere ellentétben áll az 1969-es kommunista politikai értékrendszerrel.

A nyelvi tévhitek tekintélyes részéről elmondható, hogy bennük van ugyan az igazság magva, vagyis egy bizonyos szabály a maga helyén érvényes, ám a köztudat nem veszi figyelembe, hogy illetékességének határai vannak.

Bizonyára mindenki megtanulta már az általános iskolában a fogalmazás aranyszabályaként, hogy a szóismétlés csúnya, a szóismétlést kerülni kell!

No persze joggal lendül meg a tanító nénik vagy magyartanárok piros ceruzája a nyolc-tíz-tizenkét éves gyerekek ilyesféle mondatai láttán: Tegnap kirándulni voltunk. Én nagyon szeretek kirándulni. Én a legjobban az állatkertbe szeretek kirándulni. De oda sajnos ritkán rándulunk ki. De azért a tegnapi kirándulás mégis tetszett.

Bizonyára megkapják a gyerekek a jó tanácsokat is az ilyen egyhangúság kivédésére: használjunk az ismétlés helyett rokon értelmű szavakat és kifejezéseket, kerüljük az azonos mondatkezdést s hasonlókat.

Azt viszont többnyire nem hallják oktatóiktól, sem ekkor, sem később, hogy a szóismétlés nem kizárólag hiba, hanem fontos és kifejező stiláris eszköz is lehet. Költők és írók gyakran élnek vele. Egy szó vagy szócsoport megismétlésével lehet kiemelni vagy nyomatékosítani a fontos közlendőt, a hallgató (vagy olvasó) figyelmét ébren tartani, az érzelmi hatást fokozni, a távolabb eső részmondatok összetartozására a figyelmet felhívni. A bizonyító erejű példák számosak:

A magyarok istenére esküszünk,
Esküszünk,
Hogy rabok tovább nem leszünk!

(Petőfi: Nemzeti dal) 

A nyelvi műveltség nem túl magas szintjén is általánosan tudott dolog, hogy a -t tövű igék jelen idejében, a tárgyas ragozás során komoly hiba a kijelentő helyett a felszólító mód alakjait használni. Vétség tehát kijelentő mondatban látjuk, tartja, választják, feszítjük helyett azt mondani: lássuk, tartsa, válasszák, feszítsük. Ez a jelenség különben, ahogy a példák mutatják, csak a mély hangrendű igéknél, ott is az egyes szám harmadik személyében és a többes számú alakokban, valamint magas hangrendűeknél a többes szám első személyű alakban lép fel. Ahogy a válasszák mutatja, a -szt tövű igék esetében a felszólító módban nem ts, hanem ssz elem áll elő.

"Ezen a napon válasszák/választják meg a miniszterelnököt"

Hosszú és többrétű pedagógus pályámon nem kevésszer találkoztam a diákok megmosolyogtató elírásaival, tévedéseivel és tévesztéseivel. Gyűjteni kezdtem őket a dolgozatokból, az érettségi munkákból, a felvételi vizsgák anyagából. Aztán a mások által közzétetteket is csatoltam a szépen gyarapodó anyaghoz. A hibák sokfélesége a pedagógusokat szembesítheti tanításuk hiányosságaival; a tanulókat figyelmeztetheti a pontosabb gondolkodásra, kifejezésre, stílusra; az olvasónak néhány derűs percet adhat ebben a szomorúan kavargó világban.

József Attila: Óda – elemzésrészletek

A költőt érzelmei már magából is kiforgatták: „hallom, amint fölöttem csattog, ver a szívem”.

A nő belső szerveit járja végig a költő.

Szántó Judit ugyanis nem tudott a költő asszonyává, anyjává válni.

József Attila az elmerengés első periódusában figyelve magát, rádöbben elgondolatiasodott, elidegenedett petyhüdtségére.

Az Óda negyedik részében a fokozatos kibontakozás során végigjárhatjuk a szeretett nőt kívül-belül.

A magyar nyelvhelyességi irodalomban a germanizmus azoknak az idegenszerűségeknek a neve, amelyek német nyelvi minták utánzásának tulajdoníthatók.

Jól ismert történelmi okokra vezethető vissza, hogy a német nyelv ilyen befolyásra tett szert Magyarországon. Hosszabb-rövidebb időszakokban a német a közigazgatás nyelve volt; Pest-Budának és több városunknak a lakói közt a tizenkilencedik század végéig nagy arányban éltek német anyanyelvűek. A múlt század derekáig az idegenből fordított szépirodalmi művek, szakkönyvek, népszerűsítő művek, a vallásos irodalom túlnyomó része két évszázadon át német nyelvterületről érkezett. A nyelvújításnak rengeteg új magyar szót köszönhetünk, ám ezeknek egy része csak elemeiben magyar, mert német szószerkezeti mintát másol (az ilyet tükörszónak nevezzük): pályaudvar (Bahnhof), beképzelt (eingebildet), felvág (aufschneiden). A német azért is hathatott ilyen mértékben a magyarra, mert sok más indoeurópai nyelvhez képest aránylag sok hasonló vonást mutat vele. Mindkét nyelvben vannak bizonyos helyzetben elváló igekötők, és mindkettő könnyedén alkot szóösszetételeket, olykor egészen hosszúakat is.

Pályaudvar ~ Bahnhof: germanizmus?

Gyanítom, hogy ismét meglepetést okozok egyes olvasóimnak. Akik nem értik, miért volna helytelen a fordítónak a szótárat figyelnie? Nem abból a célból vette?

Aki hivatásos vagy egyszerűen csak gyakorlott fordító, az kapásból felel a kérdésre: nem szavakat fordítunk, hanem mondatokat! Ne is kezdjen szakmai, sajtóbeli vagy szépirodalmi szöveg fordításához, akinek nincs alapos és megbízható ismerete az adott nyelvből. Mindent azonban senki sem tudhat, ezért olykor megakad egy szónál. Vagy nem ismeri, vagy ismerni véli, de nem biztos benne. Akkor pedig valóban nincs más menedék, mint előhúzni azt a szótárat. De az jó szótár legyen, és a fordító értsen a használatához!

Mielőtt továbbmennénk, még egy fontos követelményt kell említenem azon túl, hogy a fordítónak megbízhatóan kell ismernie a forrásnyelvet. Valójában ennél is fontosabb, hogy kiválóan és biztosan ismerje a célnyelvet, azaz a magyart. Ez főleg a szépirodalmi szövegek esetében nélkülözhetetlen!

A magyarra fordított szövegek legeslegnagyobb részét angolból fordítják, brit és amerikai angolból. Kilencven százalékánál bizonyosan többet. Hatalmas tömeg foglalkozik ezzel a munkával. Termékeik egy része nem kerül a nyilvánosság elé: üzleti levelezés, szakmai infók, politikai és közigazgatási szövegek európai uniós szinten. De rengeteg kerül nyilvánosságra is. Regények, elbeszélések, színművek. A sajtó hírei újságban vagy rádióban, televízióban. No és a tévé ötven csatornáján özönlő filmek, sorozatok, szappanoperák szinkronizált szövege, naponta mindegyiken egy tucat filmé és epizódé legalább.

És ez túlnyomó részt angolból kerül át magyarra.

Ehhez fordítók ezrei kellenek, számos ezrek!

Hol tanultak meg ennyien ilyen szinten angolul?

És ami még fontosabb: hol és hogyan tanultak meg ennyien fordítani?

A fordítást ugyanis nem tanítják sehol. Sajnos. És egy-egy igényesebb könyvkiadó kivételével szinte sehol senki nem minősíti azokat, akik a gyakorlatban művelik a fordítást. Hogy jól, közepesen, gyatrán vagy gyalázatos szinten dolgoznak-e.

A közönség olvassa és főleg hallgatja, amit kap. A tehetséges fordító szövegét is, meg a csapnivalóét is. Ha értene hozzá, akkor sem tudna válogatni közöttük.

Igazában nem lehet csodálni, hogy vannak, akik melléfognak. Csak az a bosszantó, hogy néha, nem is olyan ritkán a melléfogás arat sikert, felkapják, divattá válik. A kezdőknek eszükbe sem jut már a szótárba nézni, hiszen mindenütt ott olvassák, hallják a közmegegyezésnek számító megoldást, pedig magyarul rossz, idegen, ügyetlen, üres, félrevezető, de a szokás előbb-utóbb szentesíti.

Az ilyen sajnálatos jelenségek közül mutatok be néhány példát. 

Előnyben részesít

Ez a hivataloskodó, papirosízű szókapcsolat meghökkentő karriert futott be az elmúlt harminc év alatt, még szépirodalmi szövegekben is előfordul. Csak néhány friss példa: Tom csinos és gazdag volt, ám Mildred előnyben részesítette a szegény, de érző szívű Kevint. Joe pezsgőt javasolt, de Ginger kijelentette, hogy ő a bort részesíti előnyben.

"Joe pezsgőt javasolt, de Ginger kijelentette, hogy ő a bort részesíti előnyben."

Hosszú és többrétű pedagógus pályámon nem kevésszer találkoztam a diákok megmosolyogtató elírásaival, tévedéseivel és tévesztéseivel. Gyűjteni kezdtem őket a dolgozatokból, az érettségi munkákból, a felvételi vizsgák anyagából. Aztán a mások által közzétetteket is csatoltam a szépen gyarapodó anyaghoz. A hibák sokfélesége a pedagógusokat szembesítheti tanításuk hiányosságaival; a tanulókat figyelmeztetheti a pontosabb gondolkodásra, kifejezésre, stílusra; az olvasónak néhány derűs percet adhat ebben a szomorúan kavargó világban.

Berzsenyiék nagyon hittek Magyarország árpádi kialakításában.

Móricz Pacsirta című művében is beszélhetünk egy kis mértékben a szeretet hiányáról.

Valójában azokat a dolgokat, amelyeket Ady leír, hogy szereti, azok mind negatív dolgok, és jobb, ha az ember nem is beszél róla.

Juhász Gyula versének refrénje nincs, de gondolatai vannak.

Az öreg halász, Santiago egyedül, magára hagyatkozva járja a tengert. Magánytalansága mégsem olyan magányos.

Ez a panaszos szólam nemcsak nálunk, hanem más országokban is gyakran felhangzik, főleg az elmúlt század dereka óta.

Magyarországon különben már annál előbb is fenyegetőnek érezték az angol behatolást – mert a labdarúgás meg néhány más sport szaknyelve hozta be, sodorta magával az angol műszavakat. A footballból a nép ajkán hamar foci lett, a sportsajtóban pedig labdarúgássá magyarosodott. Akkor főleg a sportújságírók jártak élen a műszavak magyarításában. A centerhalfból középfedezet lett, minden pozíció és minden játékszakszó magyarrá vált: hátvéd, csatár, kapus, les, partvédő, sarokrúgás. Az atlétika megismerte a hajrát és a vágtát, a vívás a csörtét meg a pástot, új sportágak jöttek röplabda, kosárlabda, cselgáncs néven. A sport világában elmondhatjuk, hogy az angol hatás nemhogy szegényítette volna, inkább gazdagította a színmagyar szókincset.