Sokan vélekednek így, és tulajdonképpen „van benne valami”, de ha alaposabban megnézzük, kiderül, hogy fél­igazságról van szó. A magyar mondat szórendje ugyanis nem teljesen kötetlen, bár sok más nyelvvel való összehasonlítás érthetően kelt ilyen benyomást.

Az angolban például valóban bajos a szigorú alany + állítmány + tárgy vagy alany + állítmány + részeshatározó + tárgy sorrendtől eltérni, mert egészen más értelmű vagy értelmetlen lesz a közlés. Még az sem igazi szabadság, hogy más határozók az angol mondat elején is meg a végén is állhatnak, mert az előbbi esetben hangsúlytalanok, az utóbbi esetben pedig nyomatékosak, és ez jelentős különbség lehet a mondandó szempontjából.

A magyarban, főleg ha a nyomaték az állítmányon (az alábbi példáinkban a megüli igén) van, kétségtelenül kevesebb a kötöttség, túl azon persze, hogy a jelzőnek a jelzett szó előtt kell állnia. Este a füvet megüli a harmat – e mondat értelme nem, legfeljebb lejtése, dallama, hangulata változik, ha tetszés szerint átrendezzük: Este a füvet a harmat megüli; A harmat este a füvet megüli; Megüli este a harmat a füvet; Megüli este a füvet a harmat; Este megüli a harmat a füvet… és így tovább, még jó néhány változatban.

Ám csökken a lehetséges változatok száma, ha a nyomaték valamely más mondatrészre esik, pl. az egyik határozóra: Este üli meg a harmat a füvet (s nem máskor). Ettől fogva az este üli meg szókapcsolat felbontása már a közlés értelmét is megváltoztatja: mást jelent a harmat üli meg (és nem a dér) vagy a füvet üli meg (és nem a fákat) szerkezet. Ez már a kiemelés kérdéséhez tartozik.

A kiemelést más szóval mondathangsúlynak is nevezhetjük, legalábbis az esetek többségében. Azt jelenti, hogy a mondatbeli nyomatékot nem az állítmányra, hanem valamelyik más mondatrészre, mégpedig az alanyra, a tárgyra vagy (valamelyik) határozóra tesszük. (A jelző általában ezek egyikéhez kapcsolódik, ezért – legalábbis írásban – nem szokás kiemelni).

A mondat „nyugalmi” állapotában az állítmány tartalmazza a lényegi közlendőt, tehát rajta van a nyomaték. Az est második részében az énekkar előadta az új kantátát. A hangsúly itt azon van, hogy valaki (valami) valamikor előadott valamit.

Ha a tárgyat akarjuk kiemelni, akkor így fest a mondat: Az est második részében az énekkar az új kantátát adta elő. (Tehát azt és nem más zeneművet.)

A határozó a következő formában kaphat hangsúlyt: Az énekkar az új kantátát az est második részében adta elő. (Tehát nem más időpontban vagy más alkalommal.)

Végül az alanyra így helyezzük a nyomatékot: Az est második részében az énekkar adta elő az új kantátát. (Tehát nem hanglemezről vagy kazettáról játszották le.)

Ha a három utolsó mondatot jól megfigyeljük, könnyen felállíthatjuk a magyar nyelvre nézve a kiemelés két szabályát:

1. A kiemelt mondatrészt közvetlenül az igei állítmány elé helyezzük (az új kantátát adta elő; az est második részében adta elő; az énekkar adta elő).
2. Kiemeléskor az igekötő mindig az ige mögé kerül (adta elő).

Kissé más a helyzet, legalábbis az alany kiemelését illetőleg, ha az igének nincs igekötője: Jóska álldogált a ház előtt (és nem sétált vagy futott) – Jóska álldogált a ház előtt (nem pedig Tibi vagy Feri). Írásban nem, csak beszédben lehet megkülönböztetni a kétféle nyomatékot: az első esetben az álldogált, a másodikban a Jóska kap erősebb hangsúlyt.

A beszédbeli hangsúllyal egyébként a jelzőt is ki tudjuk emelni: Az énekkar az új kantátát adta elő (és nem a régit); az est második részében adta elő (nem pedig az elsőben), a beszédbeli nyomatékot tehát az új, illetve második szóra tesszük.

Más nyelvek más módon oldják meg a kiemelést, leginkább az úgynevezett kiemelő szerkezettel. Ennek lényege, hogy egy kurta főmondattal indítunk, amely mutató névmást tartalmaz: ő az… ez az…, majd alanyi mellékmondatba foglaljuk tulajdonképpeni közlendőnket, ahol a kötőszó árulja el, hogy milyen mondatrészt kívánunk kiemelni: ő az, aki… (alanyt), ő az, akit…, ez az, amit… (tárgy), ez az, ahol… (határozó). Tehát például: Ő az, aki a leggyorsabban fut közöttünk. Ő az, akit a legjobban szerettünk. Ez az, ahol a kutatók felállították sátraikat.

Ez az egyetlen lehetséges kiemelési mód az angol nyelv számára, ezért ott találkozunk vele a leggyakrabban: It’s he (him) who runs the fastest among us. It’s she (her) that we loved most. It was there that the explorers mounted their tents.

Hasonlóképp tesz a francia is: C’est lui qui court le plus vite parmi nous. C’est elle que nous avons aimée le plus. C’était là que les explorateurs ont monté leurs tentes. Így jár el többek közt a három kontinentális skandináv nyelv, a dán, a norvég és a svéd is, amelyek szerkezetüket tekintve közel állnak az angolhoz.

A fenti három magyar példamondat, amelyekkel az angol, illetve francia változatok felépítését szemléltettem, magyarul is létezhet, de mesterkéltnek hat, természetes beszédben így hangzik: Ő futott a leggyorsabban közöttünk. Őt szerettük a legjobban. Ott állították fel sátraikat a kutatók.

Arany János sem így írt A fülemile című költeményének vége felé a bíróról:

       (Jobb felől üt) én vagyok az, akinek fütyöl,

       (Bal felől üt) én vagyok az, akinek fütyöl:

           Elmehetnek.

Nem, Arany ezt írta: nekem fütyöl

Ugyancsak Aranytól idézhetjük, A walesi bárdokból:

       Te tetted ezt, király!

Nem pedig így:

       Te vagy az, aki ezt tette, király!

Sajnálatos módon az elmúlt néhány évtizedben magyarul is felbukkant ez az utóbbi idegenszerű szerkesztési mód, és mind az írott, mind a beszélt nyelvben egyre inkább terjed. Kedves öreg tanárom, Ernő bácsi volt az, aki megtanított logikusan gondolkodni. Rábai az, akit az egyesület tagjainak többsége elnöknek szeretne. Ez az a félreértés, amely a sok évig tartó haragot kiváltotta köztük. Valószínű, hogy ez a divat az angolból való fordítások nagy száma miatt ütötte fel a fejét nálunk, vagy legalábbis ez a tény erősített meg egy létező, de gyönge tendenciát. Mégsem beszélhetünk pusztán anglicizmusról, hiszen mint láttuk, más indoeurópai nyelvekben is gyakori ez a szerkezet.

Nem is az eredet kérdése fontos itt, hanem az a veszély, hogy az idegen példák majmolásával lemondunk nyelvünk egyik nagyszerű adottságáról.

Természetes magyarsággal a fenti példák így hangzanak: Kedves öreg tanárom, Ernő bácsi tanított meg logikusan gondolkodni. Az egyesület tagjainak többsége Rábait szeretné elnöknek. Ez a félreértés váltotta ki köztük a sok évig tartó haragot.

A műsorközlők a rádióban és a tévében egy idő óta így konferálják a népszerű zenei adások következő számát: Aki a dalt énekli… Fritz Miciiii!!! (taps); Aki a zongorán kíséri… Bőröndi Boldizsááár!!! (taps). Ez a forma az angol kiemelő szerkezetnek egy másik változatát imitálja: He who sings the song is Miss Soandso, az angolban ugyanis a mondatvég rendszerint hangsúlyosabb a mondat elejénél. A műsorközlő persze nem nyelvi okokból, hanem a kikiáltók szokásához híven hagyja a végére a csattanót, az attrakció megnevezését. Ezt azonban tehetné magyarul is. Az angol mintáról a nem odavaló aki indítás árulkodik, de ez csak így lehetne magyarul is indokolható: Aki a dalt énekli, az (nem más mint) Fritz Mici, ily módon legalább állítmánya lenne a közlésnek; ennél is jobb volna, ha az akit egyszerűen elhagyná.

Tótfalusi István