Szép szabadság, óh sehol sincs
E világon oly becses kincs,
mely tenálad nagyobb volna,
vagy tégedet kipótolna.

Lenni vagy nem lenni – kérdések kérdése!
Melynek nehéz, kétes, szép a megfejtése.
Kérdés, amelyet, ha mélyen vizsgálok,
Még több mélységeknek mélyére találok.

Nincsen, aki lelkem vigasztalja,
Oly barátim nincsenek;
Vállat rándít, aki sorsom hallja;
Már elhagytak mindenek.

Áldott Magánosság, jövel! Ragadj el
Álmodba most is engemet;
Ha mások elhagyának is, ne hagyj el,
Ringasd öledbe lelkemet.

Itt a halvány holdnak fényén 
Jajgat és sír elpusztult reményén
Egy magános árva szív,
Egy magános árva szív.

A rózsa szép virágszál,  
De tüske szurdal ágán.
Ha mézet ád is a méh,
Fullánkja néha megcsíp.

Nem soká él a halandó,
A jó szerencse múlandó.
Óh, mely keserves annak élni,
Kinek tovább nincs mit remélni,
És mégis élni kell!
Él az, de nincsen benne lélek.

********

Természet! emeld fel örök törvényedet,
S mindenek hallgatni fogják beszédedet.
E kézzel fogható setétség eltűnik,
Az éjnek madara húholni megszűnik.
Egy jóltévő világ a mennyből kiderül,
S a sok kigondolt menny mind homályba merül.

Látod-e, mely kicsiny itt a föld, fél része vizekkel
Béfoglalva setét zöldes, fél része világos.
S mint félérésű citrom, hintálva tulajdon
Terhe nyomásától, lóg a nagy semminek ágán.
 
Azt gondolja a természetet nem esmérő ember, hogy a penész csak valami rusnya por és pelyhes nyálkásság, mely a romlásnak és rothadásnak következése: holott mindaz, ami nekünk ilyennek látszik, egynehány ezer apró plántákból öszvecsoportozott erdőcske, amelynek gyökerei, szárai, ágai, virági és magvai vagynak, s amelyet jó nagyító üvegen szemlélni kibeszélhetetlen gyönyörűség.

Óh, áldott természet! Óh, csak te vagy nékem,
Az a tetőled nyert birtokom s vidékem,
Melynek én örökös földesura lettem,
Mihelyt teáltalad embernek születtem.

Vége van már, vége a hajdani gyásznak,
Lehasadoztak már a fekete vásznak,
Melyeket a fényes világosság előtt
A hajdani idők mostohás keze szőtt.

A szeretet lelke a földet bételi,
S az ember az embert ismét megöleli.

********

Jer, tekintsd meg e virágos kerteket,
Hol bocsát a hold világos színeket, 
Csókjaink közt egybefolyjunk,
új szerelmünkről danoljunk verseket.

Esküszöm; s e szent hitemnek,
Melyet adtam édesemnek,
Pontjait meg nem csalom.
Kérlek is reménykedéssel,
Hogy viszonti esküvéssel
Kösd le szíved, angyalom.

A hatalmas szerelemnek 
Megemésztő tüze bánt.
Te lehetsz írja sebemnek,
Gyönyörű kis tulipánt!

Szemeid szép ragyogása
Eleven hajnali tűz,
Ajakid harmatozása
Sok ezer gondot elűz.

Két szép szemecskék engemet
Megvigasztalhatnak magok:
Űzzétek el hát éjemet,
Ti, két halandó csillagok!

Csak te is hívedre nézzél, kedvesem,
Csókra új csókot tetézzél szívesen,
Így lehet hűségben lennünk.

********

Ha az embereknek dolgait vizsgálom,
Azt a jó, bölcs, igaz Istent nem találom.

Bódult emberi nem, hát szabad létedre,
Mért vertél zárbékót tulajdon kezedre?
Tiéd volt ez a föld, tiéd volt egészen,
Melyből most a kevély s fösvény dézsmát vészen.
Mért szabtál hát határt önfiaid között,
Ládd-é, már egymástól mind megkülönbözött.

Az enyim, a tied mennyi lármát szüle,
Miolta a mienk nevezet elüle.

Gonosz erkölccsel senki sem született.

Denevér babona! bagoly vakbuzgóság!
Meddig lesz körmöd közt a Mindenhatóság?
Ne is félj, óh magyar, talán akkorára                 
Boldogabb nap jön fel reád valahára.
S aki mérget forral hazádnak ellene,
Megveri a magyar seregek Istene.

Mért nem táncol magyart az ánglus, francia?
Csak a magyarnak kell más nemzet módija?
Így vesztjük hazánkat a magunk kárával,
Külső tánccal, nyelvvel, szokással, ruhával.

Akik hajdan jó barátim voltak,    
Még felköltek ellenem.
Üldözőim pártjához hajoltak:
Óh, miket kell érzenem.

Csokonai szobra Komáromban

Nincsen szív az emberekbe;
Hadd öntsem ki hát vaskebletekbe       
Szívem bús panaszait.

A lenge hold halkal világosítja
A szőke bikkfák oldalát,
Estvéli hűs álommal elborítja
A csendes éjnek angyalát.
Tebenned úgy csap a poéta széjjel,
Mint a sebes villám setétes éjjel,
Midőn teremt új dolgokat,
S a semmiből világokat.

Érzem nemes voltom, érzem gyengeségem,
S reményem béborul, és derül kétségem;
S mikor a mozgó sárt az égig emelem,
Az isteni lángot egy porba nem lelem.

Csillagok közt hordnak éteri szárnyaim,
De a sír partjára húznak ón-lábaim.
Az ég s a föld között függök utoljára
Én, angyal meg állat, vagy csak por meg pára.

Mint éji harmat, napjaink lehullnak,
Tisztán, magába, csendesen:
Élünk, kimúlunk édesen.

Ki vagy, miért vagy, hol lakol? és kinek
Szavára mozgasz? s végre mivé leszel?
Míg ezt ki nem vizsgálod, addig
Por vagy, az is leszel.

Óh idő, te egy egész!
Nincsen neked sem kezdeted, se véged;
És csupán a véges ész
Szabdalt fel apró részeidre téged.
Téged szült-é a világ?
Vagy a világot is te szülted éppen,
Mert ha csak nincs napvilág,
Nem mérhetünk időt mi semmiképpen.

Éljünk vidámon és minél kevesebb gonddal, mert egyszer meghalunk; ez a régi lírikusok filozófiája; ha pedig élnünk és örülnünk kell, hagyjunk élni és örülni másokat is, ez az egész emberiség filozófiája.

********

Az összeállítást készítette: Sümeginé dr. Tóth Piroska

2011 márciusában jelent meg a brit Sheridan „Shed” Simove szerző What Every Man Thinks About Apart From Sex (‘Amire minden férfi gondol a szexen kívül’) című új könyve, amely a címlap mögött kétszáz üres oldalt tartalmaz. Az interneten egyelőre 4,7–7 font közötti áron árulják.

A betűk száműzése a belívekből nem újdonság, ám jellegzetesen valami groteszk üzleti fogás is lappang mögötte. Két lázadó, Michel Deguy és Friderikusz Sándor, mintha összebeszéltek volna, különös szimmetriával megvalósították a lapszámozás nélküli (Deguy) és az ideálisan csupán lapszámból álló (Friderikusz) könyvet. Mindennek azonban komoly, a magyar kultúrában is nyomon követhető előzményei, mondhatni előkészítései vannak.

Amit ma szemiotikaként, jeltudományként ismerünk, kimaradt a világ jelenségeinek a tudományok között való XIX. századi felosztásából. Tudományként való számontartása olyan amerikai tudósoknak köszönhető, mint Charles Sanders Peirce (1839–1914), Charles W. Morris (1901–1979) vagy éppen a magyar származású Thomas A. Sebeok (1920–2001). A szemiotika az 1960-as években vett lendülete ellenére „kiment a divatból”: néhány évtized alatt kiderült, hogy egyelőre képtelen beváltani a hozzá fűzött reményeket, mindenesetre nem vált vezértudománnyá. A reménybeli szemiotikusokból (Roland Barthes, Umberto Eco, Julia Kristeva stb.) pedig jelentős részben író lett.

Uberto Eco - szemiotikusnak indult, író lett

Az "orvosi" és a "modern értelemben vett" szemiotika több ponton is érintkezik. A szemiotika és az orvostudomány kapcsolatához rögtön adódnak asszociációk: a láz vagy a fájdalom a betegség, a pirulás a szégyen jele stb. Általánosabban megfogalmazva a jeltudomány végső soron a közvetlenül adottól az észlelhetetlen felé haladó megközelítés egy módja, s így bizonyításelméletekre vezethető vissza, jelentős részben az orvosi bizonyításelméletre.

Paradox módon akkor tanuljuk meg, hogyan legyünk többek annál, mint amik addig voltunk, amikor szabadon cselekszünk, a cselekvés kedvéért, és nem felsőbbrendű célok érdekében.

Saját magunkkal való kapcsolatunk és az, hogy mennyi gyönyörűséget találunk az életben, végső soron attól függ, hogy az elménk hogyan szűri meg és értelmezi mindennapi élményeinket. Boldogságunk belső harmóniánkból ered, nem pedig abból, mennyire vagyunk képesek irányításunk alá vonni az univerzum hatalmas erőit.

Ami megfelelő mértékű kihívás ma, az holnap vagy egy hét múlva már túl sok vagy túl kevés lesz, függően a hangulatunktól, az egészségünktől és a testi erőnlétünktől.

Nem mindenki nyer a genetikai lottón, mint az olimpikonok, arra azonban mindenki képes, hogy világos célokat tűzzön maga elé, és keményen dolgozzon azok eléréséért.

Az ember alapvetően versengő lény, a versenyzés pedig lehetőséget nyújt arra, hogy a legjobbat hozzuk ki magunkból. Az önmagunkkal szembeni küzdelem erős motiváló erő, de a versenyzés másokkal még ennél is erősebb inger.

Az egyetlen ember, aki garantáltan velünk van éjjel is és nappal is, mi magunk vagyunk. Ez önostorozáshoz és negatív érzésekhez vezethet. Vegyük tudomásul, ha magunkra irányuló negatív gondolatok fogalmazódnak meg bennünk, de ne mondjuk ki azokat hangosan. Inkább próbáljuk őket pozitív gondolatokká alakítani.

Az ember legszigorúbb kritikusa nagyon sok esetben saját maga.

Ahhoz, hogy az ember legyőzze az élet fájdalmát, őszintének kell lennie önmagához, elismerve hibáit és gyengéit.

Mindegy, hogy miben leljük örömünket, a közös családi futásban, a sakkban vagy akár az olyan magányos tevékenységekben, mint az olvasás vagy a zenélés, fontos, hogy időt szánjunk az élvezetes pillanatokra.

A tárgyak kétségtelenül bizonyítják tulajdonosuk hatalmát. Az Én végtelenségig szélesítheti határait, ha láthatóan egyre nagyobb vagyon fölött rendelkezik. De minél inkább függ egy személyiség a külső tárgyaktól, annál sebezhetőbb lesz.

A legszebb pillanatok általában akkor következnek be, amikor valaki testi vagy szellemi teljesítményét megfeszített akarattal a végletekig fokozza, hogy véghez vigyen valamilyen nehéz, de fontos feladatot. A tökéletes élmény tehát olyasvalami, ami nem csak úgy megtörténik velünk, hanem inkább mi hozzuk szándékosan létre.

A legtöbb foglalkozásnak és szórakozásnak – különösen a média passzív élvezetére építőknek – nem az a célja, hogy boldoggá és erőssé tegyenek bennünket, hanem hogy pénzt hozzanak valaki másnak.

A képesség, hogy valaki tud kitartani az akadályok ellenére is, az a tulajdonság, amit az emberek legjobban csodálnak másokban, és jogosan: valószínűleg ez a legfontosabb jellemvonás, amelynek birtokában nemcsak sikereket érhetünk el, de még élvezni is fogjuk az életet.

********

Az iskola a legtöbbször képtelen megtanítani, mennyire izgalmas, milyen igézően szép lehet a tudomány vagy a matematika; megmerevedett irodalmat vagy történelmet tanítanak, a felfedezés izgalmát semmibe véve.

Meg kell tanítani a gyerekeknek azt, hogy önmagáért élvezzék a tanulást, ne csak azért, hogy jó jegyeket kapjanak. Azok a gyerekek, akik élvezik a kihívások legyőzését, felnőtt életükben is keresni fogják a kihívást jelentő helyzeteket. Nagyobb valószínűséggel ragadnak meg új lehetőségeket, keresnek új módszereket, dolgoznak olyan feladatokon, amelyeknek nincs egyértelmű megoldása, és ösztönöznek másokat arra, hogy nehéz problémákon dolgozzanak.

A múlt emlékei nagyban hozzájárulnak életünk jobbá tételéhez. Olyan eseményeket válogathatunk ki és őrizhetünk meg az emlékezetünkben, amelyek különösen kellemesek és jelentőségteljesek számunkra, és olyan múltat „alkothatunk” az emléktárgyak segítségével, amely segít nekünk boldogulni a jövőben.

Egyetlen józan ember sem akarná nemzedékről nemzedékre feltalálni a kereket, a tüzet, az elektromosságot és azt a millió tárgyat és műveletet, melyek az emberi környezet részét képezik, hanem megtanuljuk használatukat.

Rendkívül fontossá válik, milyen és mennyi információt engedünk be a tudatunkba; valójában ez az, ami meghatározza az élet tartalmát és minőségét.

********

Míg a boldogságot önmagáért keressük, összes többi célunk – legyen az egészség, szépség, pénz vagy hatalom – csak azért fontos, mert feltételezzük, hogy majd boldoggá tesz minket.

Élni annyit jelent, mint tettekben, érzésekben, gondolatokban megélni az életet. Ez a tapasztalás az időben történik, így végső soron az idő a legszűkösebb erőforrásunk. Épp ezért a leglényegesebb döntéseink közé tartozik, hogy mire szánjuk és mire szenteljük az időnket.

Ha valaki harmóniában él önmagával, akkor nem számít, mit csinál, mi történik vele, nem fogja pszichikai energiáját kételkedésre, sajnálkozásra, bűntudatra és félelemre vesztegetni, hanem mindig hasznosan alkalmazza.

Azok, akik megtanulják élvezni a munkájukat, nem vesztegetik el a szabadidejüket, látni fogják, hogy életük teljessé és sokkal értékesebbé válik.

A szándék mágnesként működik: bizonyos dolgok felé fordítja a figyelmünket, másoktól pedig elvonja, és képes arra, hogy egyetlen ingerre összpontosítsa elménket.

A figyelem a legfontosabb eszközünk az élmények minőségének javításában.

A figyelem számtalan módon kiaknázható, s ettől lesz életünk gazdag vagy nyomorúságos.

Ha fölismerjük az emberi akarat határait, és elfogadjuk, hogy a világegyetem fölött nem uralkodni kell, hanem együttműködni vele, akkor a száműzött vándor megkönnyebbülésével érkezünk haza.

********

Amikor kiválasztunk egy célt, és koncentrációs képességünk végső határáig küzdünk érte, akkor bármit is csinálunk, élvezetes lesz.

Amikor egy fontos célért kellő elszántsággal küzdünk, és a különböző, általunk végzett tevékenységek egységes áramlatélménnyé kapcsolódnak össze, akkor a tudatban a harmónia válik az uralkodó állapottá.

Minden ember előtt ezerszámra állnak lehetőségek – kihívások arra, hogy meghaladja önmagát.

Mielőtt sok energiát fektetnénk egy cél elérésébe, megéri föltenni alapvető kérdéseket.

A tudatát uralni képes ember ismertetőjele az a képesség, hogy akaratlagosan tudja összpontosítani, nem hagyja elterelődni figyelmét, és képes addig koncentrálni valamire, amíg a célját el nem érte, de csak addig.

Ha céljainkat jól választottuk meg, és ha van ahhoz bátorságunk, hogy az akadályok ellenére is kitartsunk mellettük, akkor figyelmünk olyan mértékben a tetteinkre és a körülöttünk zajló eseményekre fog irányulni, hogy nem lesz időnk boldogtalannak lenni.

Tulajdonképp nincs semmi baj azzal a vággyal, hogy elérjük a céljainkat, ha élvezzük az értük való küzdelmet.

Folyamatosan újra kell értékelnünk, amit csinálunk, hogy szokásaink és a régi bölcsességek ne tegyenek minket vakká az új lehetőségekkel szemben.

Egyetlen célnak sem lehet nagy hatása, ha nem vesszük komolyan.

A flow soha nem lehet a cél – csak eredmény lehet.

********

Az összeállítást készítette: Sümeginé dr. Tóth Piroska

„Kerékpárosveszély - a bicziklisták száma ijesztő módon emelkedik városunkban. Ha nappal karikáznak, az ellen semmi észrevételünk, de az estéli órákban igen kellemetlen a semmit sem sejtő járó-kelő embernek félre ugrálni a csilingelő jószág elől.” Ilyen és ehhez hasonlatos szövegek kápráztatják el azon olvasókat, akik megvásárolják a Tinta Kiadó Bajuszkötő, grafitmikrofon és lóárverés című kötetét. Daniss Győző újságíró vállalkozott arra, hogy belelapozzon a magyar sajtó 121 esztendejének hirdetésvilágába, és abból válogasson, elénk tárjon bő hatszáz hirdetést. A kötet tanulságos és végtelenül mulatságos olvasmány! A szerzővel Kövesdy Zsuzsa beszélgetett.

A Tinta Kiadónál láttam meg Daniss Győző Bajuszkötő, grafitmikrofon és lóárverés című kötetét. Annyira megfogott a cím, hogy nem is törődtem már a többi csodálatos kiadvánnyal, hanem ebbe a kötetbe kezdtem belelapozgatni, és kibontakozott a hirdetés története, ami számomra egészen különleges világ, és történészeknek is ajánlanám. A kor történetéhez nagyon érdekes módon járul hozzá ez a sok apróhirdetés. Honnan hová tart, hová ível a hirdetések története?

A legelső magyar nyelvű hirdetés 1780. január elsején jelent meg a Magyar Hírmondóban, az első magyar lapban. Abban a legeslegelső magyar hirdetés az volt, hogy egy magyar szakember magyar nyelven német nyelvtant írt, és a hirdetésben még az szerepelt, hogy ez a magyar nyelvű német nyelvtan Győrben, melyik magyar könyvárusnál kapható. Aztán egyre több hirdetés támadt, és meglepő dolgok derültek ki. Például 1783-ban – tehát alig telt el 3 év – egy „hajózási vállalkozó” már arról tájékoztatta a közönséget, hogy a Kulka folyóról, ami a Szávának egy mellékfolyója, nagyobb tömegű árucikket is elvinne Konstantinápolyba.

Magyar Géniusz, 1893. 05. 21

A hirdetéseket a növekvő kínálat generálta. Amíg egy faluban egy kovács volt, addig nem kellett hirdetni, mert mindenki tudta, hogy hol van a műhelye, és csak oda mehetett például patkoltatni, máshová nem. Amikor azonban már két kovács meg két szabó, meg három másik szakember volt a településen, akkor már érdemes volt valamilyen módon ezt közhírré tenni. Ha volt ott újság, akkor újságban, de hirdethette a kisbíró, a szomszédasszony, akárki. És ahogyan gazdagodott kínálat, úgy terebélyesedett évről évre a hirdetésvilág.
Annak a kornak a végén, amivel ez a könyv foglalkozik, a 19. század utolsó évtizedében már volt olyan lapszám, hogy amiben kevés híján 500 apróhirdetés jelent meg.

Az írás eredeti megjelenési helye: Filologia.hu

Dr. Bańczerowski Janusz, egyetemi tanár, az ELTE Szláv és Balti Filológiai Intézet Lengyel Filológiai Tanszékének vezetője A világ nyelvi képe című könyvében a funkcionális kognitív nyelvészet alapkérdéseinek kritikai áttekintését adja.

Bańczerowski Janusz könyve nem egy könyv, hanem könyvek füzére, rövid, szabatos, de lassan olvasható könyveké. Azért nevezem könyveknek az írásait a szövegtipológiai szabályokat önkényesen áthágva, mert nem pusztán tanulmányok kötetéről van szó, hanem apró lexikonok egybefűzéséről.

A „tartalomjegyzék” bennem egy könyvtári katalógus benyomását keltette. Egy olyan katalógusét, ahol a kognitív, funkcionális nyelvészeti paradigma közérthető és tudományos igényű körbejárását követően, az élet alapfogalmainak (anya, apa, család, fej, kéz, föld, haza, halál) magyar, esetenként lengyel nyelvi kidolgozását találja a kognitív szemantika iránt érdeklődő kutató. A „könyvek” harmadik csoportja a különböző metaszövegbeli operátorokról szól.

A világméretű rombolók jelentős része is átválhatik őrzőkké a zsákmány birtokbavétele után.

Minek nevezzük a menekülést a valóságtól? Önbiztatásnak, önvigasznak, öncsalásnak?

Örökké tartó lehet egy gyermekkori sérülés.

Vannak a siralomvölgynek is kellő hőfokon csendes szögletei.

A történelem vagy megfeledkezik ügyekről, vagy rendezetlenül hagyja, megoldani csak kivételesen szokta.

Amit nem lehet nyom nélkül eltüntetni a múltból, becsmérléssel még belökhető a közemlékezet pókhálós szögletébe; amit nem lehet odalökni, még vastagon bemocskolható rágalommal.

A történelemben nincs pártatlan jogvédelem, s a némaság pecsétjét néha csak egy ezredév múlva törik fel.

A kincskereső idézi a szellemeket, elásott arany után kutat. Szerencsével ritkán jár, elviszi az ördög, így kívánja a mese. A régészet ördöge szelídebb, nem hordja el cselédeit a kutatóárokból.

A Nagy Forradalom szabad vásáron rossz kezekből rossz kezekbe terelve a vagyont, felszabadító és félbemaradt forradalom volt, a pénz és nem a világszabadság forradalma, mámorító pünkösdi reményeket ébresztett, de folytatása nemzedékek erejét tékozolta el nyakló nélküli anyagi gyarapodásért, amit kamatszedő bölcseletük haladásnak minősített.

Ma már tudjuk, milyen kétértelmű világveszély lappangott az Égalité mögött. Kevésbé fennkölt szó, s kevésbé emberbaráti: Egyenlőség ürügyén közigazgatási uniformizálás, ha kell, erőszakkal.

Az egyéni szabadság a polgárság politikai érvényesülésének használt legtöbbet. Sokfelé tekintett a Felvilágosodás, de egy osztály hatalomvágya volt benne a motor.

Képzelődés, hogy ez vagy az a nép államalkotásra termett, a másik nem.

Akármilyen szép ország a mienk, vajon a Sors igájában nem nőtt itt össze végzetszerűen a költészet a politikával?

Belénk vannak oltva az ősök. Abba is, aki nem tud róluk.

Ami civilizáló küldetés a hódítónak, rablótámadás a leigázottnak.

Úgy látszik, hiába volt a második világháború óta körülbelül nyolcvan háború, hiába játszanak velőtrázó rémfilmeket, az átlagember igazság- és tisztességérzése változatlanul egyezik a gyermekével egy bábszínház előtt: győz a Jó, bűnhődik a Gonosz.

A XX. században mind sűrűbben torlódnak hamvasztó, porlasztó veszélyek Európa addig sértetlen, ódon városai fölé.

********

Költészet, zene, festészet kiszárad, ha idegen fertőzéstől féltve, elszigetelik; meg-megújuló elevenségüket folyamatos kölcsönhatás biztosítja.

Minden kornak a maga művészetét; szabadságot a művészetnek.

Furfangos a szemmérték az irodalomban, olykor kibabrál a legélesebb tekintettel.

Minél jobban öregszem, annál kevésbé hiszem, hogy stílusvarázsukkal ható és rejtett költészettől lélegző művek átültethetők idegen nyelvre.

Mit kezdjen beavatatlan olvasó olyan írásokkal, amelyek fölszívták a gyermekkor emlékeit, hazai ízekkel, hazai tájak illatával és képeivel vannak telítve, s egy ismeretlen nép lelki rezgéseit továbbítják hálózatukon, s maga a ritmikus hangvétel szintén az ábrázolás teljességének a része, árnyalása.

Igazi író, még ha akar, se tud hazudni. Közkeletű igazság, nem én találtam ki.

Minden kor művészetének megvan a jellemző botanikus kertje.

Hiába minden siker, országos és nemzetközi, ifjúságunk érzelmi rabjai vagyunk valamennyien.

Koronás uralkodó vagy más földi hatalom senkit se tehet nagyobb íróvá, mint amekkora valóban.

Fiatal írónak kezdő lépéseknél néha egy másik fiatal író a mestere, különösen, ha a másik mögött óriási a literátori háttér: nemzedékek láncolatán át világszerte utánzott tekintélyek.

Húszéves korában minden művész egy-egy világrész, még ha naponta összebújnak is hadászati vitákra. Később szétválnak, s a világrészről kiderül, hogy csak parányi úszó sziget.

A költő hiú, mint a páva, riadó, mint az őz.

Jó az, ha a költőt magára hagyják, ha senki se kényezteti. Súly alatt nő a pálma.

Vannak művek, amelyeknek kitartó energiasugárzása össze sem hasonlítható eredeti töltésükkel, annyival nagyobb.

A Szózat súlyos belső vívódásra vall, optimista vers, de nagy áron, Vörösmartynak helyenként fél keze ökölbe szorulhatott, ahogy írta, farkasszemet nézve a nemzethalál kísértő gondolatával. A legsátánibb kísértéssel.

A Szózat első kézirata

Naprobbanás volt a Romantika, szilánkjaitól sebesülünk meg szakadatlanul.

Kövekből sarjadt ki minden nagy európai stílus: az építészetből. Csak a Romantika csordult ki tintából, betűből. S egy nemzeti vereségből. Származásra a mozgalom: vesztett csatákért szerzett elégtétel a papíron.

Határtalan a Romantika birodalma.

Lángelméket könnyebb korán felismerni, mint teljes nagyságukban lemérni.

Tíz olvasó közül manapság már legföljebb fele emlékszik Robinson Crusoe és Péntek mellett a szerző nevére. Író számára nincs ennél szebb megdicsőülés.

Nem elidegenedés az eltávolodás. Néha egyenesen használ: mélyül a távlat, élesednek a nagy messziről felidézett színek, szagok, az emlékezés hipnózisában serényebben működik az öt érzék.

Folyton friss ingert követelnek a múlttól az egymásra torlódó nemzedékek.

Magyarázók magyarázóinak a századában élünk, könyvtártornyok tetejéig dagadnak a széljegyzetek a félig kihűlt írókról. Legyünk hát óvatosak.

Történelmi helyzet megszabhat időszerű látásmódot, stílust és tartalmat, de az ősök zaklatott szellemei se tágítanak, s a ködlő látóhatáron gubbasztva, saját szenvedélyeikre és szenvedésükre ismernek az ivadékok haláltáncában.

Ha eszmét szolgál egy művész, a formákat nem másolhatja a természetből, mert jelképekhez igazodik a vonal és a szín, azokra utal, azokat sejteti, anélkül, hogy kimondaná.

********

Az Isten tudja, Lucifer nem tudta, hogy csodálatos szikrák pattannak ki olykor a sárból.

Kálvinistaságom rejtekén van egy zug, ahol még mindig fehérre meszelt, dísztelen falak közt énekli egy kisdiák, hogy Tebenned bíztunk eleitől fogva.

Tiszteletet érdemel egy dadogó, rekedt apostol emléke is, ha égett benne missziótudat.

Az ígért végső megváltásnak van egy előjátéka a földön: az alkotó embernek is meg kell váltania embertársait, akárhová züllik a világ.

Kiáltani segítségért akkor is muszáj, mert érdemes, ha tejutakat szakít át a nagy zuhanás.

Megszokták a gondolatot a szegények, hogy néha a milliomos is ember, s egy a százból jó is.

Ha igaz a zord intelem, hogy kurta az élet, és csak a halállal kezdődik az örök gyönyörűség, nagy sietve ne vessük meg a rövidebbiket sem, itt lenn.

Talpig virágba borulva egyszerre csak utamat állta egy japán gyümölcsfa. Élt önfeledten, eszmélet nélkül, kísértetek nélkül, ahogyan nekünk is kellene.

A mai emberről lefoszlott a zsoltár, kivetette a templom, tegnap születik, s elpusztul ma.

Nem tudom, hány tálentomot kaptam. Akárhány jutott, egyszer mindenkinek el kell számolnia az eggyel, kettővel, öttel.

********

Az összeállítást készítette: Sümeginé dr. Tóth Piroska

A tárgyköltészet (Dinggedicht) a német irodalomtudományban használatos műfajmegjelölés, s elsősorban a közösség anyagi kultúrájának tárgyait leíró versekre vonatkozik. Fő képviselőjének a szobrot is megverselő Rainer Maria Rilke osztrák költő számít. Ókori előzményeknek számítanak a hősök (Homérosz Iliásza: Akhileusz, Vergilius Aeneise: Aeneas stb.) pajzsának verses leírásai (von Wilpert 1959: 112, Kovács 1993, Winkler 1993). Mindenesetre a tárgyak megverselésének többféle indítéka lehet, s a műfaj a XX. századi magyar költészetben népszerű volt, még antológiákat is készítettek (Linka, szerk., 1987, Becze et al., szerk., 1988). A tárgyversek valamely objektumhoz fűződő élményt közvetítenek, akárcsak az alternatív elnevezések és az elferdített meghatározások. Így egészen kiterjesztett értelmében a tárgyköltészetet képviselhetik bizonyos objektumok alternatív elnevezései és az elferdített meghatározások is, ezek is lehetnek poétikusak, mindkét esetben általában az objektum irányában negatív attitűdöt kifejezve. Az alábbiakban ezekre hozok példákat, majd két valódi, a nagyítót bemutató magyar tárgyverset idézek, bemutatva a kognitív nyelvészetben használatos aktív zóna fogalmát is.

Ami a tárgyköltészet története és a tárgyak kapcsolatát, a pajzs kitüntetett voltát illeti, tanulságos magának a magyar tárgy szónak a története, ami kedvelt példa a magyar jelentéstanban. Germán eredetű francia jövevényszó, eredeti jelentése ’pajzs, ostromtető’ volt (1495), s az ebből fejlődött ’céltáblaként kitett pajzs, céltábla, cél’ (1590) alapján születtek meg az absztrakt jelentések: ’az, amire vagy akire valamely tevékenység, érzelmi állásfoglalás irányul’ (1750), ’az a mondatrész, amelyre a mondatban kifejezett cselekvés irányul’ (1806), és csak 1831-ben a mai főjelentés, ’élettelen dolog, holmi, eszköz, használati cikk’ (Hadrovics 1992: 151, 179, Pusztai 2005: 869).

A tárgyköltészet sajátos perspektívából láttatja az objektumokat, és a szó szoros értelmében vett perspektíva is nyerhet jelentőséget a tárgyköltészetben. A perspektíva tudománya a térbeli tárgyak síkban való ábrázolásával foglalkozik, s a festészetben fontos probléma a térábrázolás, amelyre a különböző korokban eltérő megoldásokat választottak. A perspektívák egyik érdekes esete az anamorfózis, olyan, hamis perspektívából rajzolt vagy festett alakzat, amely normális nézőpontból torznak látszik, de egy meghatározott másik nézőpontból helyes arányaiban látható. Az anamorfózis legjelentősebb kortárs művelője Orosz István, aki tanulmányokat is szerzett e témakörben (például Orosz 2007).

Orosz István: Verne Gyula

A verstani irodalomból hiányzik az arra vonatkozó explicit válasz, hogy mi teszi költeménnyé a verset. Több ilyen jellegzetességet szokás emlegetni, többek között a szubjektivitást (éncentrikusságot), a kombináló alkotásmódot és a szaggatott szövegezést – az alábbiakban ezeket emelem ki. A tudatosan használt költői eszközöket nem is említem. Solomon Marcus román matematikus a tudományos és költői kommunikáció között ötvenkét oppozíciót elemzett (1977: 147–165).

Három alapvető műnemnek a líra, az epika és a dráma számít, s lírának az olyan irodalmi szövegek összességét szokás nevezni, amelyekben a lírai szubjektum (költői én) dominál. A lírai szöveg tipikusan valamely élményt jelenít meg (Zsilka 2019: 153). Roman Jakobson Borisz Paszternak írásművészetének elemzése kapcsán (1935, magyarul két fordításban is, 1982 és 1988) a nyelv grammatikai struktúrája és a műnemek között sajátos megfelelést látott: a líra tipikusan jelen idő egyes szám első személyű, az eposz jellegzetesen múlt idő harmadik személyű (1982: 220, 1988: 110). A költő Petri György a líra általános elméletéről értekezve felhívta a figyelmet az empirikus-biográfiai szerzői, valamint a lírai én közötti különbségre (idézi Horváth 2012: 36).

A művészetekben nincs elsőbbség, csak minőségbeli különbség és minőségbeli egyenrangúság van. Korok szerint váltakozva, hol egyik, hol másik alkot jelentősebbet.

A művészetnek, szobornak, képnek valami olyant kell megmutatnia, amit egyébként soha nem látnánk vagy éreznénk.

A művészet valami olyan legyen, amivel másképp soha nem találkoznánk.

Az igazi művészet csak a lélek tájain járhat.

A legegyszerűbb dolgok nőnek művészetté, ha gondolat a formával úgy találkozik, hogy a találkozás életképes.

Michelangelo számomra megközelíthetetlen volt, és talán az is marad. Hiszen csak mosolyogni valók azok a dolgok, melyeket Michelangelo nyomdokain próbáltak létrehozni.

A jó mű annyi mélységet idéz, hogy az ember úgy érzi, nemcsak szavakban – a nagy költészetben –, de a képekben is megtaláljuk azt, amit csak érzünk, de nem vagyunk képesek kifejezni. Ezért találunk, ismerünk rá önmagunkra a remekművekben.

A szobrászat a formálás művészete. A forma telítettségétől, erejétől, formai szervezetétől – mely szellemi hatóerők hordozója – lesz szobor a szobor.

Térkitöltő vagy téralakító tárgy – bármilyen frappáns ötletből fakadt is – artisztikus dekoráció lehet, de szobor nem.

A szobrászat is képes olyan lelki hatásokra, mint a festészet, és képes olyasmire, amire a festészet nem. Ilyen a szobor maga teremtette tere, és a fény, amitől állandó változásra képes.

A képekről nem tudni kell, a képeket látni kell tudni. Csak e látni tudás birtokában nyílik meg a kép igazi értelme, szépsége. Viszont bármennyit tud róla valaki, a mű zárva marad, mert amit tud róla, az a mások írása, véleménye, azt nem a művész közli.

Az igazi mesterekhez nem lehet művészeti értelmező szótárral közeledni.

A kiállítás nem a sikerért, a kritikai véleményért van. A művész számára ennél sokkal többet jelent. Áttekintést ad, irányt mutat, hogy további útján merre haladjon, tud-e nagyobb léptékben gondolkodni, hol követett el hibákat, ismétlésekbe bocsátkozott vagy sem, és végül, önmagával folytatott párbeszéd, dialógus a mű és a művész között.

A csatangolás a fiatalsággal jár, az öreg festők már csak azt festik, ami az orruk előtt van. És elég az a jó képekhez.

Újat a művész sohasem csinál, ha meg akar maradni, csak jót.

A rendhagyó, a kivételes mindig elfér a többi érdemes között.

Miről lehet megismerni egy képet, hogy eredeti vagy hamis? Nem lehet megtanulni. Oklevél sem elég hozzá. Nézni kell csak, mint matróz a tengert és eget, aztán eligazodik az ember mindenen; képes a rejtett jegyeket érzékelni.

Ha névtelenül küldene be a Műcsarnokba képeket Picasso vagy Braque: a zsűri kidobná.

********

Amit a költő megénekelt, azt a turizmus látni akarja, odaözönlik lármás kellékeivel, és éppen az szűnik meg, amitől a hely szép volt.

Amit az ember gyalog jár be, ott nemcsak a hegyeket, helységeket ismeri meg, hanem a köveket is, útkanyarokat, kitörölhetetlenül. Gyaloglás közben átéli az ember az utat, kocsival átfutja.

A kategóriák és a valóság éppolyan távol vannak egymástól, mint a tudomány érdeklődése tárgyától, teszem azt, a világmindenségtől vagy az emberi természettől, lélektől.

Az ál-világhírességek ripacskodása annyira meghatja a félművelt közönséget, hogy nem is tud elképzelni kellékek nélküli nagyságot.

A közöny, a részvét, a szeretet, a rosszindulat hol, mikor, kiben nyilatkozik meg – az titok.

Az embert nem anyagi környezet, hanem szellemi alkat határozza meg.

Senkinek sincs olyan helye, melybe más beülhet. Mindenkinek az a helye, ahol van. És az a hely annyit ér, amennyit az, aki betölti.

A hatalom nagy teher, nyomását csak rátermett egyéniség tudja viselni, és csak az tud élni vele.

Az ember, ha mindig tiszta, fehér ingben van, mindenhol mindenki másképp néz rá.

Az önérzetnek, amennyi előnye van, annyi áldozattal jár.

Mindig a nehezebbet választom. Az önérzetes nélkülözést inkább, mint a könnyebb, de megalázó kérést, alkalmazkodást.

Shakespeare-től már megtanultam, hogy az embernek kell tudnia, mire fütyüljön, legyintsen – vagy köpjön.

Kölcsönt sohase kérjetek, mert ha anélkül nem tud valaki élni, hogyan tudna úgy, hogy még a kölcsönt is fizesse.

A pénznek a legnagyobb értéke akkor van, ha nincs.

Fiatalkorom óta minden idegen városban az első dolgom, hogy korán reggel megkeresem a piacot. Ezután már vagy otthon érzem magam a városban, vagy soha nem kívánkozom vissza. Az emberek, a nép lelke nem a templomban van. Oda a lelkiismeretüket viszik, és megkönnyebbülve jönnek el. A természetük, a lelkük a piacon van, és onnan megrakodva térnek haza.

********

Az egyenruha – legyen az katonai vörös vagy papi fekete – felsőbbrendűséget ad viselőinek. Ez azért van, mert közösségben élnek, és a szervezet erejét magukénak érzik. A maguk egyéni értékét, erejét nemigen teszik próbára. Minek is, hiszen a hatalom tartozékai, a vörös vagy a fekete hatalomé.

Az elhagyatottságnak is van költészete.

Az árnyékok mindenütt jelen vannak.

A sorsfordulókon hajszálon függnek dolgok.

A véletleneket is törvény irányítja.

Az igazi drámát, tragédiát, fájdalmat leírni kevés a szó, fogalmainkkal nem lehet megközelíteni, kifejezni.

A háború fél Európát elpusztította, amit századok oly nehezen hoztak létre, és őriztek meg, végül a saját értékeit is.

A XX. századra nem lehet büszke az emberiség, akkor sem, ha a csillagokra vagy a holdra tud repülni.

A kimondott szó ennyire tovább él: vágyakat, örömöket ápol, hiúságokat, reményeket táplál, és ha a szó nem bizonyul igaznak, elkeseredést, csalódást, szomorúságot szül.

A tengerparton az ember észrevétlenül, játékból találkozik az örök változóval, az örök ismeretlennel, a képzeletet mozgató vizek, erők pihenőhelyeiben, a part millióéves szikláiban, nekünk színes, valójában egymást pusztító világában.

A lélek, az lelkesül, ha árnyékban van is, ezért lélek.

Az ember a múlt mélyéből, és a jelenben fölülről, a fényből kapja azt, amiből a jelent alakítja, valósítja meg.

A hegyi beszédet olvastam hosszú ideig, és elgondolkoztam a mondottakon, a leírt, egyszerű, szép nyelven, világosan érthető szavakon. Tisztán láttam magam előtt a Názáretit, halász kísérőivel, és ez elringatott valami távoli csöndbe. Nem történt ott semmi különös, csak a jóság egyszer leszállott a földre, ahogy talán soha többé. Amit tanított, azt még ma sem tudjuk követni, de úgy látszik, még fölfogni sem. Olyan egyszerűnek tetszik, és valójában az is: az Igazság.

********

Az összeállítást készítette: Sümeginé dr. Tóth Piroska