Megjelent: Irodalmi Jelen, 2024. szeptember. 11.

Már gyerekkorában megismerte a nyomdák, szerkesztőségek, kirakatrendezők, grafikusok világát. Az Akadémiai Kiadónál több száz könyvet, rangos sorozatot szerkesztett. Manapság otthoni dolgozószobájában érzi magát elemében, és sorra jelennek meg páratlanul izgalmas tanulmányai – az utóbbi években elsősorban a csend és a hallgatás témakörében. Az idén hetvenéves E. Bártfai Lászlóval pályájáról, esszéírói észjárásról, a nem-cselekvés titkairól, a befolyásolás hatalmáról és még számos izgalmas kérdésről beszélgettünk.

– Egyszer említetted, hogy a „Csikágóban” nőttél fel. Abból a néhány mondatból számomra idilli kép rajzolódott ki a gyerekkorodról. Pedig az ötvenes évek végéről, hatvanas évek elejéről sötétebb világ jut eszébe az embernek. Gyerekként ezek szerint boldog időket éltél, harmonikus családban?

– Gyerekkoromban a Dembinszky utcában laktunk, a „Csikágóban” nőttem fel. A Damjanich utca, Aréna (Dózsa György) út, Csömöri (Thököly) út, Rottenbiller utca határolta, nagyjából négyszögletes területet nevezik így. A millenium idején, a telekspekuláció virágkorában felvásárolták az itteni földeket, amelyeken akkoriban zöldségféléket termesztettek. Fékeveszett amerikai ritmusban nőttek ki a földből a házak. Úgy tudom, innen az elnevezés. Mások a chicagói maffiával vontak párhuzamot, de Chicago csak az 1920-as évek elején, a szesztilalom bevezetése után keveredett igazán rossz hírbe, magyar „testvérvárosán” pedig már az első világháború előtt megszáradt a vakolat. Mi szerettük ezt a nevet. Sokkal jobban hangzott, mint az Élmunkás tér vagy a Lenin körút. Vagány csengése volt, nem volt olyan otromba, nem volt olyan kommunista.

Bár voltak Pesten sokkal veszedelmesebb környékek, egy-két pofont azért itt is könnyen be lehetett gyűjteni. A hatvanas évek elején még érvényben volt a lovagiasság néhány szigorú szabálya. Ha két fiú összekülönbözött, szólóztak, első vérig, a többiek nem avatkoztak bele, csak köréjük gyűltek. Ha pedig valaki egy lánnyal sétált, legádázabb ellenfelei is udvariasan köszöntötték, nem bántották.

A mi házunk a homlokzata alapján úgy fest, mint egy téglaberakásos reneszánsz palota, az udvarban mohos szobrokkal, de a hátsó traktuson, ahol a barátomék is laktak, nyomorúságos lakásokkal, a folyosó végén közös vécével. Mi az utcai fronton laktunk egy kétszobás, napos lakásban a szüleimmel, apai nagyszüleimmel, nővéremmel. A ház és a környék társadalmi összetétele híven tükrözte az akkori társadalmat. Mindenféle ember lakott itt: megszeppent hivatalnokok és nagydumás vagányok, öltönyös-szemüveges párttitkárok és ringó csípőjű asszonyszemélyek, részeges szenesemberek és összeroppant auschwitzi túlélők, szótlan szabadságharcosok és még egy öntelt vérbíró is. Úgyhogy akarva-akaratlan mi gyerekek is alapos társadalomismeretre tettünk szert, és azt is hamar megtanultuk, hogy kinek mit szabad mondani.

Gyerekkoromat a közeli Városligetben töltöttem. Ha sütött nap, a barátaimmal fociztunk, pihenésképpen lábtengóztunk, ha esett, otthon gombfociztunk. Ősszel és télen indiános könyveket olvastunk. Arra nem emlékszem, mikor tanultunk. Anyukám a háború előtt szabásznő volt a Váci utcában, de a nővérem megszületése után otthon maradt. Főzött, mosott, velünk foglalkozott. A játékainkban a legjobb pajtásként vett részt. Apám grafikus volt, nyugdíjazásáig az Állami Könyvterjesztő Vállalat dekorációs osztályát vezette. Sok időt töltöttem a munkahelyén, a Révay közben, ahol grafikusok, kirakatrendezők, asztalosok dolgoztak. Az ő irodájában alkottam meg első műveimet egy régi Remington írógépen pötyögtetve. Nagyapám Murányi utcai lakatosműhelyében is sok időt töltöttem. A műhelyek festék-, fa- és vasszagát ma is az orromban érzem. Nem volt különösebb kézügyességem, a mesteremberektől egyedül azt tanultam meg, hogy csak becsülettel elkészített munkadarabot szabad útjára bocsátani, olyat, aminél jobbat ott és akkor nem tudok készíteni.

Megjelent: Új Pedagógiai Szemle 2024/5-6, 117-125.

Önarcképemet rendszerint abból a tükörből betűzöm ki, amelyet felebarátaim arca tart elém. Az emberiség, mint egy nagy tükrös galéria, így tanít meg arra, milyen ne legyek, tehát közvetve arra is, milyennek kellene lennem.

A mindennapok hordalékából kell kimosnunk életünk maréknyi aranyát.

Miért érdeke az embernek, hogy saját szenvedését megtoldja felebarátja sebeivel? Hogyha rosszul érzi magát a bőrében, abban teljék öröme, hogy más sem különbül? Ily határtalan az önzés? Nem bírjuk elviselni, hogy a szomszéd jobb erőben van, egészségesebb, fiatalabb, ó, főképp, hogy fiatalabb nálunk?

Az ember az a fajta élőlény, amely élete során szüntelenül reménykedik, jövőjéről képzeleg, s azért küzd, hogy ezt beérhesse. Képlete: a reménybe ágyazott lét.

A szeretet nem nézheti az érdemet, mert különben alkuvá válik.

Bár lényem jobbik felével nem hiszek a halálban, a másikkal, a hitványabbal születésem óta készülődöm rá.

Mi sem üdvösebb az ész fejlődésére, mint a szellemi meglepetések. A csodálkozás a bölcselet anyja.

Fáradságosat, nagyot és boldogtalant alkotott az ember.

Embernek lenni annyit tesz, mint úton lenni.

********

Ha valahol megszólalt volna akár suttogva is, vagy elneveti magát valahol a közelben, a hangszórók bömbölésében is megismerném a suttogását vagy a nevetését, de mindig távollétemben nevet, és mindig távollétemben suttog, és mindig abban a résben, amelyből hiányzom.

– Egyetlenem – súgta –, egyetlenem!
Úgy tudott súgni, hogy az ember a szájába kívánta venni a szavait, minden szavát külön.
– Nagyon megöregedtem? – kérdezte B.
– Amíg élek, szeretni foglak – súgta az asszony.

Élni kell, nem igaz?

Anyánkhoz is akkor futunk, ha valami baj ért az életben. Ha csalódunk magunkban vagy az emberekben, azaz az életben, hirtelen úgy érezzük, hogy eddig valójában nem is szerettünk senki mást rajta kívül, és sürgősen elzarándokolunk hozzá, hogy mulasztásunkat pótoljuk, és biztosítsuk szeretetünkről, mellesleg pedig egy kissé táplálkozzunk az övéből.

Anyánktól nem csak segítségért esdeklünk. Némi öncsalással – s kinek ne volna arra szüksége, hacsak nem számítjuk le a mindig egyenes lelkű államférfiakat, diplomatákat s a nép egyéb képviselőit –, egy kevés jótékony öncsalással ilyenkor azt képzeljük magunkról, hogy puszta szeretetünk visz szülőanyánk felé, akit eddig méltatlanul elhanyagoltunk. Szerencsére ő mindig rendelkezésünkre áll.

Ideje lesz csöndesebbnek lenni, s meghajolva felvenni képét ama gyermeknek, ki hatalmas anyjához este hazatér.

A hold fölemeli mutatóujját, és azt mondja: csitt, hol világos van, hol sötét.

********

A természetes tehetség mellé valamennyi elméleti tudás is szükségeltetik.

Ha alaposan megvizsgálom magam, azt hiszem, olyanfajta lírikus vagyok, aki prózában tudom a lírámat kifejezni.

A magyar nyelv az egyetlen helyt- és időtálló közösség nemzetemmel, amelynek tagjaitól száz különféle érdek választhat el, bűbájos játék, amely olykor egy-egy békés órára érdekellentéteinket is feloldja, légies híd egy osztályon kívüli, magasabb állapotba. A férfi egyetlen méltó fegyvere, utolsó és legnemesebb játékszere. Nyelvemben hazafias vagyok, s így fűzöm egybe végleteimet.

Az igazi írót felháborítja az a példátlan henyeség, elképesztő gondatlanság, könnyelműség és felelőtlenség, amellyel – az újságírókon, sőt írókon kezdve – mindazok bánnak a nyelvvel, akiket mesterségük vagy hivataluk közéleti szereplésre, a nyilvánosság előtti írásbeli vagy szóbeli gondolatközlésre jogosít fel.

Ennek a tollforgató elitnek tulajdonítom, hogy a világnak alig van még egy olyan nemzete, amelynek értelmisége oly rosszul bírná, oly hibásan használná, oly erőtlenül forgatná a maga nyelvét, mint a magyar polgárság a miénket, megfertőzve mindazokat, akik vele érintkezésbe kerülnek, s megrontva a maga és más gondolkodását.

A magyar nyelv kiált segítségért. Ha nem hallgatjuk meg, elpusztul. Mind rosszabbul beszélünk és írunk, azaz lassanként megöljük a nyelvet. Mint egy hű és pontos tükörben, nyomon követhetjük a nyelvben a közszellem ijesztő hanyatlását, a társadalmi fegyelem felbomlását. A politikusok és a tudós előadók is nyomorítják a nyelvet.

Soha olyan lomposan nem beszéltek az emberek, mint manapság. A napi sajtó stílusa a pongyolaság; közleményeiben, híreiben egymást érik a legsúlyosabb nyelvtani hibák, hirdetései szűrő nélkül kerülnek a lapokba.

A mozi, a köznyelv másik nagy nevelője, nem marad el a versenyben, a képfeliratokat kísérő szövegeket a nép legádázabb ellenségei találják ki, kik még az elemi iskola próbáját sem állnák meg. A rádió is tetézi a hanyagságot.

A könyv is megrontja a nyelvet, nem beszélve az élményirodalomról, amelynél szennyesebb hullám nem söpört végig a magyar irodalmon. Az idegen művek tolmácsolásában olykor nem találni egyetlen mondatot sem, amely a legelemibb mondattani vagy nyelvtani szabályokat megtartaná.

A könyv tükre a léleknek.

A szavak pedig, a szavak, a rosszul táncolók, tovább mossák a partot, s nőttön-nő a zavar és a képmutatás.

A jó mondat eleven, mint maga a teremtés.

********

Az összeállítást készítette: Sümeginé dr. Tóth Piroska

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2009. április.

Nyelvünk mindig is gazdag volt rokonságnév-megjelölésekben, de az a megnevezéslánc, amelyet írásom címében megjelöltem, s amelyet a következőkben be is mutatok olvasóinknak, valójában csak a 20. század közepén, sőt, valamivel az után alakult ki. Addig még bőségesen voltak különféle keveredések, átfedések, sőt hézagok, mégpedig általában nem a középső, hanem a felső és az alsó régióban. Jellemző példa lehet erre Czuczor Gergelynek és Fogarasi Jánosnak 1862 és 1874 között megjelent hatkötetes nagyszótárából a dédanya szó, amelynek jelentését (jelentéseit) ilyen hezitáló, a szótár forgatóit bizonytalanságban hagyó módon adják meg a szerzők: „Szélesb értelemben nagyanya, ősanya. Szorosb értelemben nagyanyám nagyanyja, dédük”. Tehát a szótár szerint a dédanya szó jelenthet nagyanyát is, ősanyát is, ükanyát is. Ebben a szerzők még meg is erősítenek bennünket, mivel jelzik, hogy a dédük összetett szó: déd + ük. A 19. század végére azonban – legalábbis dédapától dédapáig – nagyjából kitisztult a kép. A nemzedékváltások láncolatát szemléletesen érzékelteti Gárdonyi Géza abban a költői levelében, amelyet 1897-ben írt, mégpedig az 1797-ben született s száz évet élt, sokoldalú, jeles tudósnak, Brassai Sámuelnek halála alkalmából a Pesti Hírlapba. Idézem is belőle a leginkább ide illő versszakot:

Te születni láttad ezt az agg századot
S térdeden ringattad öreg apáinkat.
A halál azóta négy termést aratott,
Az első termésből fűszál sem maradott,
Te meg ringatod most az unokáinkat.

De a múltból térjünk vissza a jelenbe, s nézzük meg, hogy napjainkban, most már többé-kevésbé letisztult formában hogyan is fest a jelenünkre érvényes nemzedékváltás-jelző, úgy is mondhatom, rokonságnév-megjelölő lista! Nem kevesebb mint tíz emberöltőnyi időt tudunk áttekinteni, rokonsági fokokban is kifejezni, ami a kezdő és a záró fokot is beszámítva tíz elnevezést jelent. Hogy mindenki előtt világos legyen, miféle megnevezéssor ez, nemcsak felsorolom a tagjait, hanem megadom a 2003-ban megjelent, legfrissebb értelmező szótárban közölt jelentésüket is. Íme!

Szépapa: ’valamelyik dédszülő nagyapja’; ükapa: ’valaki nagyszülőjének nagyapja’; dédapa: ’valaki valamelyik nagyszülőjének az apja’; nagyapa: ’valamelyik szülő apja, illetve olyan férfi, akinek unokája van’; apa: ’az a férfi, akinek gyermeke van’; gyermek: ’szülő(k) közvetlen leszármazottja’; unoka: ’valaki gyermekének a gyermeke’; dédunoka: ’valakik unokájának gyermeke’; ükunoka: ’valaki unokájának unokája’; szépunoka: ’a dédunoka unokája’.

Megjelent: Palócföld, LXVI. évfolyam 2020/3, 107-110. o.

Nem az első nyelvművelő írásokat tartalmazó könyve ez a szerzőnek, aki saját ilyen jellegű művei mellett más, szerkesztői és lektorálási munkálatokkal a szó szoros értelmében vett nyelvgondozást is végez évtizedek óta. 2007-ben négy évtized nyelvművelő írásainak válogatott gyűjtelékét adta az olvasók kezébe. Mostani kötete azt bizonyítja, hogy ugyan évekig a nyelvészet más területe felé fordult érdeklődése, nem szakadt el a nyelvműveléstől. Korábbi kötetében is az volt az álláspontja, hogy a nyelvművelés tudományágként merőben más, mint minden egyéb nyelvészeti diszciplína. Ugyanis a stílusnyelvi kifejezés eleganciáját nem valamely tudományág állapítja meg (és írja le), hanem a mindenkori nyelvhasználók, a nyelvészek és az irodalmárok, illetőleg végső soron a nyelvet használó társadalom egésze, viszont magának a nyelvművelő-irodalomnak a zöme nyelvészektől való, közülök a XX. század közepétől Lőrincze Lajos, Kovalovszky Miklós és Grétsy László említendő.

Az ismereteink szerint első magyar nyelvtaníró, Sylvester János 1539-ben egy helyütt megírja, hogy nem magyar kifejezés a „féllek téged(et)”, amire a latin „metuo te”-t szolgaian fordítják, hanem a „félek tőled” a szokásos magyar kifejezés. Ez voltaképpen nyelvművelő kitétel, hiszen a szokásos magyar nyelvi kifejezésmódot helyesli, és ezáltal védelmezi azt. Az ilyesféle védelemhez és nyelvápoláshoz nem csupán a széles értelemben vett nyelvtan ismerete szükséges, hanem a szépirodalomé is, ugyanis ezeknek nyelvhasználata lényegében olyan, amilyent Dante Alighieri A nép nyelvén való ékesszólásról című munkájában a XIV. században fontosnak tartott. Dante az elokvenciáról értekezik, s tulajdonképpen a magyar kultúra évszázadokon át ugyancsak erre, az ékesszólásra figyelmeztetett. 

Kemény Gábor nyelvész 

Sok kincsekkel áldotta meg a természet hazánkat; de az irigy sors megtagadta tőlünk legszebb áldását, a közértelmet és egyetértést.

Kockáztathatunk mindent a Hazáért, de a Hazát kockáztatni semmiért nem szabad.

Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják. De miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz, s mindig kétséges.

Magyarországot nem uszító gondolatokkal nyugtalanítva, hanem köznapi, hasznos jólétet gyarapító tettek sorával kell szeretni.

Nyelv és nemzetiség, ezek a nemzet legszentebb tulajdonai s legféltőbb kincsei.

Ha mi a nemzetiségeket megnyerni akarjuk, ennek nem az az útja, hogy őket mindenáron magyarosítsuk, hanem az, hogy velök a magyar viszonyokat megkedveltessük.

Neveljük a népet, ébresszük és tápláljuk keblében az emberiség szelíd méltóságának nemesebb érzeteit, javítsunk erkölcsein, fejtsük ki lelki tehetségeit, s terjesszük a közértelmességet.

A magyar szívós és erélyes veszély idejében, s akkor életét is kész feláldozni; de midőn a veszélyt távolnak hiszi, midőn azt még nem látja, gyakran hajlandó a tevékenységet tétlenséggel váltani fel.

Az igaz ügyért küzdeni még akkor is kötelesség, midőn már sikerhez nincsen remény.

******** 

Az embereket puszta eszközöknek soha ne tekintsd, bármilyen alant álljanak is. Tiszteld mindenkiben az emberi méltóságot.

Az emberiség általában és az egyes emberek is nemritkán olyan jók, minők lehetnének s lenniök kellene, de ritkán oly rosszak, minőknek őket a gonosz akaratú rágalom festi.

Ha valakivel jót tettél, felejtsd el, s ne számíts viszonzásra, sőt még hálára se. A hálátlanság is kevésbé fog bántani, ha hálára nem is számítottál, midőn pedig nem várt hálával viszonozzák jótéteményedet, kétszeresen jól fog esni szívednek.

Az elfojtott szó sokszor több keserűséget okoz, mint a kimondott őszinte, szabad szó.

Tűrd el, ha kell, az igazságtalanságot, de igazságtalansággal ne viszonozd azt. Sokkal keserűbb emléket hagy maga után azon igazságtalanság, melyet máson elkövettünk, mint amelyet másoktól szenvedünk, s a legfájdalmasabb, legtartósabb szemrehányás az, mit önkeblünkben olvasunk, mert azt sem későbbi bánatunk, sem jótéteink nem képesek egészen elnémítani.

Boldogságunk nem csekély részben önmagunktól függ, s boldogtalanságunkat többször okozzák önhibáink, mint mások gonoszsága.

A rosszul gombolt mellényt újra ki kell gombolni.

Ha rosszat hallasz valakiről, óvakodva hidd el. A hírnek s pletykának gyakran semmi alapja nincs, s a legtöbb esetben nagyítva s eltorzítva terjed tovább.

Csak a munka fejti ki, csak az tartja fel a testnek és léleknek erejét; csak munka tesz hasznossá magunkra és polgártársainkra nézve.

Igaz ügy mellett a tiszta és szilárd akarat s a kölcsönös méltányosság sok akadályt legyőzhetnek.

********

Ha tőlem függene, a sajtótörvénynek csak egy paragrafusa volna: hazudni nem szabad.

Mi csak a törvény teljesítését kívánjuk; mert a nem teljesített törvény holt betű, jogfolytonosság nélkül az alkotmány nem él.

A szabad szólás kétségtelen s elidegeníthetetlen jussa minden embernek.

Erősen hiszem, hogy a törvények alkotásánál mind a józan közvéleményre, mind a jövendő korra figyelmezni kell. A köztársaságnak fő célja a közboldogság, a törvényhozásnak tehát fő kötelessége olyan törvényeket alkotni, melyek minden polgárt boldogítanak.

A büntetés célját veszti a közállományra nézve, midőn a vétkest sújtva, csak bosszul, de nem javít, s ahol a börtön egyedül szenvedésnek helye, de az erkölcsi jobbulásra figyelem nincsen, ott sem a büntetésnek szigorúsága, sem annak a vétkest bizonyosan sújtó gyorsasága nem elég a bűntetteknek kevesbítésére, mert félelem jobb erkölcsök nélkül még nem nyújt kezességet a közállománynak arról, hogy törvényei tiszteletben tartatnak.

Amit a törvény világosan nem tilt, az büntetés tárgya nem lehet, s azt a bíró vétekké nem kanonizálhatja.

Kereskedést, szorgalmat a törvény nem teremthet, a törvény csak ezeknek akadályait hárítja el, a többit idő és a nemzet ereje és gondossága fejti ki.

Az ellenzéknek nem szabad a kormány minden lépéseit és terveit csak azért ellenzeni, mert azok a kormánytól jövének. Kísérje az ellenzék figyelemmel a kormány minden lépteit. Őrködjék szigorúan a törvények sértetlen fenntartása fölött. Minden hibát, minden törvényszegést rójon meg személyes tekintet nélkül, minden hiányt fedezzen fel, nyilatkozzék pártérdek és mellékes tekintetek nélkül. Törvény, igazság és lelkiismeretes meggyőződés szerint, félelmet, csüggedést, önhaszonkeresést ne ismerjen, s védje mindenkor az alkotmányos szabadságnak és törvényes rendnek egyesült érdekeit. Ez az ellenzék nemes feladata, ez legszentebb kötelessége.

Fontos és üdvös az országra nézve, ha nem létezhetik más törvény, mint amelynek alkotásába az ország is beleegyezett. De hogy e jog valóság legyen, múlhatatlanul szükséges, hogy az ekképp alkotott törvények végrehajtassanak és megtartassanak.

Midőn a nép megválasztott, hogy képviselői legyünk, nem azt várta, hogy tőle kérjünk tanácsot, hanem azt, hogy mi adjunk neki tanácsot.

Törvényhozói dolgokkal, melyek készültséget, szakavatottságot igényelnek, nem minden ember foglalkozhatik, és nekünk, kik azzal foglalkozunk, kötelességünk a nép érdekét is szívünkön viselni, és azt tenni, mit e tekintetben legcélszerűbbnek látunk.

Véleménykülönbségek voltak, lesznek a politikában, mint általán az emberi működésnek minden terén. Nem is volna jó, ha politikai véleményekben is különbség nem volna; mert éppen a véleménykülönbségek által őrlődhetik ki az igazság. Az ellentmondás teszi élesebbé az ész működését; tisztázza az eszméket, melyeknek foganatosítását az ember különben könnyen elhirtelenkedné.

Nem szeretem személyhez és személyre intézni szavaimat. Midőn törvényhozásról vagy egyes törvényről van szó, nincs párt, nincs ellenzék, hanem azon tárgynak igazsága vagy helyessége.

********

Az összeállítást készítette: Sümeginé dr. Tóth Piroska

Megjelent: Magyar Szó, 2024. augusztus 5.

Megjelent: Magyar Szó, 2008. július 14.

Így jó, így jó, emlékek nélkül,
múlt és jövő közt csavarogni.
Fejet hajtok jövendő létem előtt,
mert az még nem én vagyok,
az még a mindenség maga.

El akarom hagyni, ami nem én vagyok,
ami csak rám ragadt, mint utazás pora.

Hiába indulok el észak felé vagy dél felé:
nincs kiút magamból.

Nem, nem, én semmit nem akartam,
csak azt, hogy a forgószél közepében én ülhessek,
s magasabban járhassak, mint a templomtorony.

Az ember semmi más, mint amivé önmagát teszi. Az ember saját létének felelőse.

Belső híreket csak akkor hallgathat az ember, ha magában világot teremt. Belső emberi világot.

Amit megéltem, az voltam én,
naponkint más jaj, más öröm.

Jó volt nekem a jó, és jó a rossz is:
fájdalmaimmal is az élet folytatta magát.

Bennem csak az él, ami volt,
az igaz csak, ami már nem lesz.

Múlik a múlt, akár az élet,
pedig élni örökké illene.

Jól van, világ! Lebegünk, forgunk, áttetszők vagyunk,
minek is más bizonyság nekünk?

********

Bizonyára bűnösök vagyunk valahányan,
hisz ártatlanul is tanúi voltunk
e bűnös kornak.

Nem tudunk élni? Valóban nem. Legfeljebb csak úgy, ha a csaláshoz, a képmutatáshoz, a hazugsághoz folyamodunk.

Mire való az embernek megnyerni a világot, ha közben elveszíti a lelkét.

Az ember a rendről tud, de azt elfelejti, és annak megvalósításában önmagát megakadályozza, sőt, életét ahelyett, hogy rendben tartaná, földúlja. Ezt a paradox kényszert én a második bűnbeesésnek érzem.

A nagy bűnök, mint tudjuk, még meg is rendíthetik az embert, mert szinte villámcsapásként mutatják meg az emberi sors félelmetes rejtélyeit, sokszor magát az igazságot is. Ezzel szemben a kis aljasságok ellen védtelenek vagyunk.

A gyakran emlegetett hazugságból könnyen megszülethet az igazság látszata. Amely egy látszatvilágban sorsdöntő erő.

Különös dolog a múlt. Sokszor a jelen hiányérzete.

Minden tehetetlenség megtalálja a saját mentségeit.

Érzelem nélkül a képzelet is földön marad.

Hát ebben az országban soha az érték, mindig az értéktelen jut szóhoz! Soha a legjobb, a legtisztább? Mindig a kisszerű?

Jellemző a századra. Az autó biológiai, fizikai és lelki gyönyört pótol.

********

Az egész élet nyara itt van,
mert ketten nézzük a világot.

Miért írjak verset,
ha mindenestül a tied lehetek?

Elengednélek, visszahívnálak,
nagy vízben vetnék neked ágyat,
s fáradhatatlan tengerészed,
kezemmel körülhajóználak.
Amerre mennél,
mennék utánad.

Szerintem két ember együttélése szent dolog, és csak azokat kéne összeesketni, akik egy életen át ragaszkodnak egymáshoz, megadással, türelemmel, féltéssel és kedvességgel.

Hirdettem: van utam külön a világ zavarában s örömében, de gyöngeségem most elárult, s nem élhetek, csak arcod közelében.

Egyszerre, mint a fantom-fájdalom,
sajogni kezd az életünk hiánya: a szerelem.

Akit nem véd a szerelem, hiába védi az magát;
elfogy a levegője, s nézi csak: hogy kopik fölüle el az ég,
utolsó csillagig.

********

Talán az Istent is ilyen éjszakákon találták ki a tücskök, a föl-fölugró halak,
túl messze volt egymáshoz víz és csillag,
hát gondolni kellett valakire,
aki majd közelebb hozza.

Mikor még mezítláb jártam
porban, fűben,
látott az Isten engem is.

Valaki súgja, menj oda,
szánkón, repülő kövön érj oda,
fölkantározott késen érj oda.
S ha nincs út, te légy az út oda,
mert nélküled csak bűn van ott s csoda.

Nincs látható út, amelyen hazajutnék,
állok az ég előtt: fölcsöngessem az Istent?

Mindent akartál?
Mindent vesztesz.
Kapkodhatsz elárvult fejedhez.
Se rang, se pénz nem véd sokáig: lángokban áll az utolsó szalmaszál is.

Ahhoz, hogy újjászülessünk, előbb el kell pusztítani önmagunkat.

A végtelenségből mindig tud gazdálkodni az ember, a végességből csak fösvénykedve, riadalmak között.

A hegy még hegy marad, de a nagyság,
mint Isten kicsiszolt gyémántköve,
szikladarabként hull a mélybe le.

Nem akartam más lenni, csak fény, fény,
ki eltársalog Istennel.

Van, amikor az akaraterőre kell támaszkodni, van, amikor a szenvedésre. Krisztus a szenvedést választja, tudva, hogy teremtőerőt jelent a keresztre feszítés.

Háttal állok már minden ragyogásnak, minden mosolynak,
minden bűnnek.
Legbelül csupa múlt vagyok.

Egyetlen titkom van csak: szeretek élni!

********

A nemzet mindig a legjobb embereiben őrzi magát.

A nyelvében megbukó nemzet előbb-utóbb eszméiben is megbukik.

Az igazi hagyomány sosem a múlt élethű visszaállítására törekszik, hanem arra, hogy elibe álljon annak a pusztulásnak, amit az idő, a feledékenység, a dolgok természetes halála elhoz közénk.

Mindegyik népszokás egyúttal gondolat is, egy nagyarányú gondolatrendszer része.

A népdal a megíratlan idők lírai emlékezete.

A mesék mindig igazságot szolgáltatnak, ami egyúttal a Jó mindenek fölötti győzelmét jelenti, a balladák viszont elsősorban azt érzékeltetik, hogy az emberi lét problémái milyen hatalmasak.

Az írók, a kultúra nevében, az ember megismerését és változását akarják. Csak a silány irodalom rontja az embert.

Csak az beszéljen, aki előbb tájékozódik, elemez, és tárgyszerűen bizonyít, aki ismeri a fontossági sorrend és az értékrend szellemi-erkölcsi alapszabályait, aki nem téveszti össze a szélhordta homok csikorgását a szájban a szélfújás testet újító örömével.

A tudomány ritkán mérheti föl, hogy találmányai mit szolgálnak.

Magas civilizációk nem kövér földeken és nem egynemű tájakon alakultak ki. A zseniális ember is ott fejlődik ki, ahol sok a határtényező.

Minden embernek hatalmában van, hogy ne csináljon semmit, és az is, hogy mindent megtegyen, amit tud.

Ha volna egyetértés köztünk, a társadalmon belül, s még inkább szeretet, nem volna szükség talán még az erkölcsre sem a Tízparancsolat mellett.

********

Az összeállítást készítette: Sümeginé dr. Tóth Piroska

Megjelent: Magyar Szó, 2024. július 8.