A művészetekben nincs elsőbbség, csak minőségbeli különbség és minőségbeli egyenrangúság van. Korok szerint váltakozva, hol egyik, hol másik alkot jelentősebbet.

A művészetnek, szobornak, képnek valami olyant kell megmutatnia, amit egyébként soha nem látnánk vagy éreznénk.

A művészet valami olyan legyen, amivel másképp soha nem találkoznánk.

Az igazi művészet csak a lélek tájain járhat.

A legegyszerűbb dolgok nőnek művészetté, ha gondolat a formával úgy találkozik, hogy a találkozás életképes.

Michelangelo számomra megközelíthetetlen volt, és talán az is marad. Hiszen csak mosolyogni valók azok a dolgok, melyeket Michelangelo nyomdokain próbáltak létrehozni.

A jó mű annyi mélységet idéz, hogy az ember úgy érzi, nemcsak szavakban – a nagy költészetben –, de a képekben is megtaláljuk azt, amit csak érzünk, de nem vagyunk képesek kifejezni. Ezért találunk, ismerünk rá önmagunkra a remekművekben.

A szobrászat a formálás művészete. A forma telítettségétől, erejétől, formai szervezetétől – mely szellemi hatóerők hordozója – lesz szobor a szobor.

Térkitöltő vagy téralakító tárgy – bármilyen frappáns ötletből fakadt is – artisztikus dekoráció lehet, de szobor nem.

A szobrászat is képes olyan lelki hatásokra, mint a festészet, és képes olyasmire, amire a festészet nem. Ilyen a szobor maga teremtette tere, és a fény, amitől állandó változásra képes.

A képekről nem tudni kell, a képeket látni kell tudni. Csak e látni tudás birtokában nyílik meg a kép igazi értelme, szépsége. Viszont bármennyit tud róla valaki, a mű zárva marad, mert amit tud róla, az a mások írása, véleménye, azt nem a művész közli.

Az igazi mesterekhez nem lehet művészeti értelmező szótárral közeledni.

A kiállítás nem a sikerért, a kritikai véleményért van. A művész számára ennél sokkal többet jelent. Áttekintést ad, irányt mutat, hogy további útján merre haladjon, tud-e nagyobb léptékben gondolkodni, hol követett el hibákat, ismétlésekbe bocsátkozott vagy sem, és végül, önmagával folytatott párbeszéd, dialógus a mű és a művész között.

A csatangolás a fiatalsággal jár, az öreg festők már csak azt festik, ami az orruk előtt van. És elég az a jó képekhez.

Újat a művész sohasem csinál, ha meg akar maradni, csak jót.

A rendhagyó, a kivételes mindig elfér a többi érdemes között.

Miről lehet megismerni egy képet, hogy eredeti vagy hamis? Nem lehet megtanulni. Oklevél sem elég hozzá. Nézni kell csak, mint matróz a tengert és eget, aztán eligazodik az ember mindenen; képes a rejtett jegyeket érzékelni.

Ha névtelenül küldene be a Műcsarnokba képeket Picasso vagy Braque: a zsűri kidobná.

********

Amit a költő megénekelt, azt a turizmus látni akarja, odaözönlik lármás kellékeivel, és éppen az szűnik meg, amitől a hely szép volt.

Amit az ember gyalog jár be, ott nemcsak a hegyeket, helységeket ismeri meg, hanem a köveket is, útkanyarokat, kitörölhetetlenül. Gyaloglás közben átéli az ember az utat, kocsival átfutja.

A kategóriák és a valóság éppolyan távol vannak egymástól, mint a tudomány érdeklődése tárgyától, teszem azt, a világmindenségtől vagy az emberi természettől, lélektől.

Az ál-világhírességek ripacskodása annyira meghatja a félművelt közönséget, hogy nem is tud elképzelni kellékek nélküli nagyságot.

A közöny, a részvét, a szeretet, a rosszindulat hol, mikor, kiben nyilatkozik meg – az titok.

Az embert nem anyagi környezet, hanem szellemi alkat határozza meg.

Senkinek sincs olyan helye, melybe más beülhet. Mindenkinek az a helye, ahol van. És az a hely annyit ér, amennyit az, aki betölti.

A hatalom nagy teher, nyomását csak rátermett egyéniség tudja viselni, és csak az tud élni vele.

Az ember, ha mindig tiszta, fehér ingben van, mindenhol mindenki másképp néz rá.

Az önérzetnek, amennyi előnye van, annyi áldozattal jár.

Mindig a nehezebbet választom. Az önérzetes nélkülözést inkább, mint a könnyebb, de megalázó kérést, alkalmazkodást.

Shakespeare-től már megtanultam, hogy az embernek kell tudnia, mire fütyüljön, legyintsen – vagy köpjön.

Kölcsönt sohase kérjetek, mert ha anélkül nem tud valaki élni, hogyan tudna úgy, hogy még a kölcsönt is fizesse.

A pénznek a legnagyobb értéke akkor van, ha nincs.

Fiatalkorom óta minden idegen városban az első dolgom, hogy korán reggel megkeresem a piacot. Ezután már vagy otthon érzem magam a városban, vagy soha nem kívánkozom vissza. Az emberek, a nép lelke nem a templomban van. Oda a lelkiismeretüket viszik, és megkönnyebbülve jönnek el. A természetük, a lelkük a piacon van, és onnan megrakodva térnek haza.

********

Az egyenruha – legyen az katonai vörös vagy papi fekete – felsőbbrendűséget ad viselőinek. Ez azért van, mert közösségben élnek, és a szervezet erejét magukénak érzik. A maguk egyéni értékét, erejét nemigen teszik próbára. Minek is, hiszen a hatalom tartozékai, a vörös vagy a fekete hatalomé.

Az elhagyatottságnak is van költészete.

Az árnyékok mindenütt jelen vannak.

A sorsfordulókon hajszálon függnek dolgok.

A véletleneket is törvény irányítja.

Az igazi drámát, tragédiát, fájdalmat leírni kevés a szó, fogalmainkkal nem lehet megközelíteni, kifejezni.

A háború fél Európát elpusztította, amit századok oly nehezen hoztak létre, és őriztek meg, végül a saját értékeit is.

A XX. századra nem lehet büszke az emberiség, akkor sem, ha a csillagokra vagy a holdra tud repülni.

A kimondott szó ennyire tovább él: vágyakat, örömöket ápol, hiúságokat, reményeket táplál, és ha a szó nem bizonyul igaznak, elkeseredést, csalódást, szomorúságot szül.

A tengerparton az ember észrevétlenül, játékból találkozik az örök változóval, az örök ismeretlennel, a képzeletet mozgató vizek, erők pihenőhelyeiben, a part millióéves szikláiban, nekünk színes, valójában egymást pusztító világában.

A lélek, az lelkesül, ha árnyékban van is, ezért lélek.

Az ember a múlt mélyéből, és a jelenben fölülről, a fényből kapja azt, amiből a jelent alakítja, valósítja meg.

A hegyi beszédet olvastam hosszú ideig, és elgondolkoztam a mondottakon, a leírt, egyszerű, szép nyelven, világosan érthető szavakon. Tisztán láttam magam előtt a Názáretit, halász kísérőivel, és ez elringatott valami távoli csöndbe. Nem történt ott semmi különös, csak a jóság egyszer leszállott a földre, ahogy talán soha többé. Amit tanított, azt még ma sem tudjuk követni, de úgy látszik, még fölfogni sem. Olyan egyszerűnek tetszik, és valójában az is: az Igazság.

********

Az összeállítást készítette: Sümeginé dr. Tóth Piroska