Az írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelvőr, 149. évfolyam 1. szám (2025. január–március), 24-46. o.

A Jókairól szóló tanulmányok száma igen nagy, de életműve olyan hatalmas, hogy lehet még újdonságokra lelni, ezért érdemes felidézni a nyelvműveléshez való viszonyát és néhány jellegzetességét nyelvművészetének. (A jelen tanulmány szerzőjének korábbi monográfiái, tanulmányai a témában: Adamikné Jászó 2016, 2021a, 2021b, 2021c, 2022, 2023, 2024).

Jókai nyelvünknek szinte minden változatát felidézi a műveiben (vö. Jókai-szótár, 1994). A nyelvi változatokat mindig funkcióban, a retorikai illőség fogalmának megfelelően alkalmazza. Jókai valóban nyelvőr, olykor csatlakozik az akkoriban dúló nyelvhelyességi vitákhoz, ezt is szellemesen teszi:

Tulajdonképpen nagy kérdés, hogy szabad-e még ezt a szót, „labda”, használnom? Miután a nyelvtisztítók szerint a „da” végző a magyarban jogosulatlan, s mint ilyen, ünnepiesen letiltatott, száműzetett és kiakolbólíttatott: azóta a „zárda” – zárosház; – a „járda” – talpaló út; – a „csárda” – ivóház, – a „csorda” – marhagyülekezet, – a „borda” – oldalcsont; – a „konda” – sertéssereglet; – a „bunda” – szőrmedvény; – a „kaloda” – lábtiló; a „csoda” – bámulvány; a „micsoda” – mizé? – a „duda” – nyeggető síp; – ősi „Buda” – is csak úgy kerülte el a megtalpaltatást, hogy „Pest” hozzávarratódott. – De mi lesz a „dadából”, aki elöl is „da”, hátul is „da”?
   Ezóta már a „labda” is bizonyosan „gömbce” (Lenci fráter és más elbeszélések).

Jókai Mór (1825–1904)

Tudjátok-e, hogy mi az ember,
A por és végtelen fia.
Istent teremtő csodaszellem,
Hitvány pehely vasvégzet ellen
Viaskodó harmónia!

Ó, emberek, szeretni kell a földet,
S szeretni kell borút és bánatot,
Örülni kell derűnek és esőnek,
S dalolni kell, ha minden elhagyott.

„A bölcsesség ékesszólás híján keveset használ...”  - Marcus Tullius Cicero

„szókincs: 1. Valamely nyelv szavainak összessége 2. Egy személy vagy egy (kisebb) közösség által használt szavak összessége”  – Tinta Könyvkiadó, Szótudástár – Értelmező szótár.

S hogy mekkora kincs? Szavak nélkül a legtöbbünk között nincs fejlett kommunikáció, s csak azt tudjuk egyrészt elmondani, másrészt megérteni, amire van megfelelő szavunk, kifejezésünk. Komoly tudományos vélemények szerint a fejlett beszéd képességének döntő szerepe volt az emberi faj kiemelkedésében az állatvilágból. A fejlett beszéd teszi lehetővé a célokhoz dinamikusan alakított együttműködéseket, a közösségek alakítását, működését, irányítását, s az utánzásnál minőségileg magasabb szintű tanítást és tanulást. A digitalizáció belépése előtt a beszéd rögzítése tette lehetővé a tudás rögzítését, megőrzését, továbbadását. SŐT: szavak nélkül tudatosan gondolkodni sem tudunk, ennek minden negatív következményével.

A SzóTudásTár felülete

A TINTA Könyvkiadóban a napokban jelent meg az Elvesztett szavaink kisszótára. Alcíme szerint: A magyar nyelvből évszázadok alatt kihalt 6250 szó és szójelentés magyarázata.

A szótár az értelmező szótári feladaton túl igen sok szónak bemutatja az eredetét is, feltünteti származását, megjelöli, hogy a magyar nyelvterület mely részén volt használatos.

Mindazok számára izgalmas és hasznos, akiket érdekel nyelvünk és ezen belül a szavak és a szójelentések története. Érdekes azoknak, akik örömmel gondolkodnak el és morfondíroznak szavainkról. A szótár sok kultúrtörténeti és művelődéstörténeti ismeretet rejt, hiszen olyan hajdani tárgyaknak, eszközöknek a nevét és leírását is tartalmazza, melyek ma már csak múzeumokban láthatók. A szótárt lapozgatva az érdeklődő egy több száz évvel ezelőtti világban találja magát. Ehhez az időutazáshoz nyújt segítséget az Elvesztett szavaink kisszótára mindazoknak, akik elmélyülnek a szótár szavainak böngészésében.

Kiss Gábor, a szótár összeállítója

bács: Pásztor, juhász.
bambuc: Mumus, ijesztő. Vigyen el a bambuci!
berce: A járom bélfája.
burdó: Tömlő, amelybe a túrót varrják. Burdótúró: tömlőtúró.

Hiába fürösztöd önmagadban,
Csak másban moshatod meg arcodat.

Légy a fűszálon a pici él,
S nagyobb leszel a világ tengelyénél.

A mindenséggel mérd magad!

Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2011. április.

E sajátságos szófordulatot elég sokan ismerik nálunk, s bár az eredeti, pontos jelentésével nincsenek tisztában, elhárítás, tagadás, visszautasítás kifejezésére, indulatos beszédben használják is. Némi durvaság érződik rajta, s ebben minden bizonnyal a frász előtagnak van jelentősebb szerepe, amely számos durvaságnak, szitkozódásnak kulcsszava. Ebben az egyre inkább eldurvuló világunkban, úgy gondolom, egy cikk erejéig nem árt egyszer ezt a témakört is figyelemben részesíteni.

Csaknem másfél évtizede magam is egyik szerzője s szerkesztője voltam egy Nyelvi illemtan című, vaskos, az ötszáz oldalt is meghaladó terjedelmű könyvnek, amely a Szemimpex Kiadó gondozásában jelent meg. Másfél évtized nagy idő, s ha témánkra gondolunk, még inkább nagynak érezzük, ám Bachát László kollégám, aki a durva, trágár szavak használatával foglalkozott a kötetben, mégis olyan ügyesen, értő módon fogta meg a dolog lényegét s húzta meg a határokat, hogy szavait ma is bátran elfogadhatjuk. Tőle idézek.

„Elöljáróban tisztázzuk, hogy mit értünk az ízléstelen, a durva és a trágár szavakon, kifejezéseken, egyáltalán az ilyen beszédmódon.

Ízléstelennek tartjuk a szóbeli vagy írásbeli megnyilatkozást akkor, ha az sérti a jó ízlést, az illendőségnek nem felel meg, sőt vele ellenkezve, szépérzékünket nem elégíti ki. A durva beszéd az érintkezés kifinomult formáit figyelembe nem vevő, mások önérzetét, érzékenységét sértő, az erkölcsi érzéseket bántó emberi megnyilatkozás. Trágárnak pedig akkor nevezzük valakinek a beszédmódját, ha a szemérmet durván, közönséges módon sértő, obszcén, ocsmány szavakat használ.”

Cikkem első bekezdésében, a Frászkarikát! válaszról szólva azt írtam, hogy annak a kulcsszava a frász. Nem ok nélkül fogalmaztam így. Ha megvizsgáljuk nyelvünk szitkozódó, káromkodó, illetlenséget, ízléstelenséget tartalmazó formáit, azt tapasztaljuk, hogy szinte mindegyikben van valamilyen kulcsszó, s az kap maga mellé még egy-két szót, esetleg csak ragot vagy névelőt. Egy példa a fene kulcsszóval: Egyen meg a fene! Persze a valóságban korántsem mindig ilyen „tiszta” formulákkal találkozunk. Egy-egy durva szitkozódásban nemegyszer két-három kulcsszó is ott van együtt, öszegabalyodva, egyesek örömére (?), másoknak viszont megbotránkoztatására.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2011. március.

E sorok olvasói nagyon jól tudják, hogy írásom címét Szent János evangéliumának előszavából, annak is az első sorából merítettem. Benne az Ige nem azt jelenti, ami e szóról az embereknek elsősorban eszükbe jut. Nem a cselekvést, történést, állapotot, létezést kifejező szófajt, hanem azt, amit eredetileg jelentett, ez pedig a szó, a beszéd, görög szóval a logosz. Erről a „Logosz”-ról sokat beszéltek abban a korban, amikor Szent János az evangéliumát megírta. A görög bölcselők, a zsidó írástudók, a pogány vallások egyes papjai sokat írtak és beszéltek valami közvetítő lényről, mely az Isten – vagy az istenek – és a látható világ között áll, mely az alsó és felső világ összekötője, átmenet az egyikből a másikba. A mi nyelvünkben az ige, amely feltehetőleg a honfoglalás előtti időből származó jövevényszó, eredetileg azt jelentette: ’szó’, ’varázsszó’, amire igéz szavunkból is lehet következtetni, az ’Isten szava’ jelentés pedig a latin verbum e jelentésének mintájára jött létre. Vallásos – főleg protestáns –nyelvhasználatban több más, rokon jelentése is van ige szavunknak: ’egyházi beszéd’, ’bibliai idézet’ stb.

Én a következőkben nyelvtani értelmében foglalkozom az igével. Bemutatok néhány olyan igét, amelyből az idők folyamán kivált egy-egy új szó, s abban a hitben ringatom magamat, hogy olvasóimnak ennek szemléltetésével némi örömet tudok szerezni. Ennyi előzetes után rá is térek mondandóm lényegére.

Mint szinte minden nyelvben, úgy a nyelvhasználat során a magyarban is végbemennek bizonyos rövidülések, nem is kis számban. Tudatában kell lennünk annak, hogy ha egy szót vagy szókapcsolatot gyakran használunk, akkor az a szó vagy szókapcsolat idővel nemegyszer megváltozik, megrövidül. A midőn határozószó egy korábbi mi időn szókapcsolatból vonódott össze, a gazdaasszony pedig a magánhangzó-elízió következtében gazdasszonnyá rövidült. A nyelvújítás korában szinte divattá vált az olyanfajta rövidítés, amelynek eredményeként a szavak végét lecsippentették, s a korábbi cikkelyből cikk lett, a diadalom pedig diadallá rövidült. Ugyanez a fajta rövidülés a huszadik században is folytatódott. A laboratórium ma már többnyire csak labor, az akkumulátor pedig az autósok nyelvében szinte mindig csupán akku. Ekkor vált divattá bizonyos összetett szavak egyik, főleg első részének megrövidítése: levelezőlap > levlap, potenciométer > potméter, sebességváltó > sebváltó stb.

sebességváltó > sebváltó

A regényírónak érezni is kell, tudni is kell, ébren is kell látni, álmodni is kell tudni.

Mindig emlékezz arra, hogy a szép szavak nem mindig igazak, s az igaz szavak nem mindig szépek.

Semmit sem utálok úgy, mint a hazugságot. Azt mondják, „hazug kutya”! Pedig a kutya nem hazudik.  A kutyában van becsület. Csak az ember tud hazudni. Az az igazi ugatás.

Sokszor a hallgatás a legnagyobb vád.

A SzóTudásTár egy olyan online elérhető szótári adatbázis, amelyet a Tinta Könyvkiadó fejlesztett ki a magyar nyelv szókincsének átfogó és hiteles bemutatására, illetve dokumentálására. Magába foglalja a szavak jelentését, eredetét, szinonimáit, ellentétes jelentésű megfelelőit, valamint egyéb nyelvészeti információkat. Az adatbázis egyetlen platformon biztosítja a Tinta Könyvkiadó által korábban publikált szótárak anyagát, mellyel hiánypótló szerepet tölt be mind a hazai, mind a nemzetközi lexikográfiában.

A Tinta Könyvkiadó Magyarország egyik vezető nyelvészeti szakkönyvkiadója, amely elsősorban magyar nyelvű szótárak, nyelvészeti monográfiák és oktatási segédanyagok kiadásával foglalkozik. Az 1992-ben alapított kiadó célja a magyar nyelvi örökség ápolása és fejlesztése, különös tekintettel a szókincsbővítésre és a nyelvtudományos kutatások támogatására. Kínálatában számos tematikus szótár, mint például szinonima-, etimológiai és ellentétszótárak, valamint nyelvi kézikönyvek és oktatási segédanyagok szerepelnek, amelyek a nyelvtanulók, tanárok, kutatók és a magyar nyelv iránt érdeklődők számára is hasznosak.

A SzóTudásTár kiemelkedik az online szótári tartalmak közül, és hiteles forrásként és hivatkozási alapként használható. Sok online elérhető szótár és nyelvi anyag megbízhatósága megkérdőjelezhető, hiszen az internet bárki számára lehetőséget nyújt tartalom közzétételére, gyakran visszakövethető és hiteles szakmai háttér nélkül. Ezzel szemben a SzóTudásTár kiadója számos szakmai díjjal és elismeréssel rendelkezik. Elnyerte például a Magyar Tudományos Akadémia Szótári Munkabizottsága által adományozott Kiváló Magyar Szótár díjat, a Könyvtárosok Országos Egyesületének Fitz József-díját, amely a legjelentősebb könyvet ismeri el, valamint a tanári szakmai zsűri által odaítélt Budai-díjat, amely az oktatást és nevelést legjobban segítő könyvet tünteti ki.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2011. február.

Éppen három évtizede annak, hogy egy jeles kollégám, Pásztor Emil tanulságos dolgozatot tett közzé a Magyar Nyelvőr című folyóiratban ezzel a címmel: „Hogy is írta Arany János?” A tanulmányból megtudhattuk, hogy Arany Toldijában az évek, évtizedek során az ostoros gyermek-ből ostoros gyerek lett – tehát elmaradt a gyermek szó m hangja –, a néki neki-re módosult, a kémel ige kémlel-re, a csolnak csónak-ra, mégpedig jó néhány helyen, és még hosszasan sorolhatnám a példákat arra, hogy a pontos idézés már akkor sem volt erősségünk.

Most, harminc év elteltével azt kell megállapítanom: a helyzet e téren még tovább romlott. Egyre kevesebben gondolnak arra, hogy ha költőt idéznek, abban az idézetben minden önkényes módosítás (szócsere, szóbetoldás vagy -kihagyás, a szóalak megváltoztatása stb.) hibának számít, hiszen megváltoztat(hat)ja az idézett rész értelmét, hangulatát, ritmusát, stílusértékét. Ezenkívül azt is tapasztalom, hogy az idézők mind gyakrabban tulajdonítanak egy-egy ismert verssort más költőnek, mint akitől valójában származik. Mindezek szemléltetésére mai írásomban olyan, általában közismertnek számító idézeteket, költői alkotásokból vett részleteket gyűjtöttem egybe s mutatok be, amelyek talán meggyőzik olvasóimat arról, hogy erről a kérdésről nem szabad hallgatnunk, sőt – szerintem iskolán belül és kívül egyaránt – tennünk kellene egyet s mást e terjedő jelenség megfékezésére. (Én pl. éppen ezzel a cikkel próbálok valamit tenni.) Pusztán helyesírási eltérésekkel nem foglalkozom, mert azt nem tekintem hibának, ha egy ismert költői idézetet a mindenkori helyesíráshoz igazítunk, tehát pl. a 18–19. századi cz betűk helyett csupán c betűt írunk, amely csak a 20. század elején vált a helyesírási szabályzat által elismert betűvé, vagy a kétjegyű mássalhangzóknak a hangnyújtást jelölő korábbi kétszerezését egyszerűsítjük, tehát pl. a veszszük formát vesszük alakra cseréljük. Az ilyen módosításokat inkább hasznosnak érzem, mivel ezek megkönnyítik a szöveg olvasását. De most már következzenek a példák!

Elsőnek a zavaró szóbetoldásra mutatok be egy példát. Egy országos napilapból idézem a következő részletet: „Az utóbbi fél évszázadban sohasem volt nagyobb szükség az értelmiségre, mint most, amikor a leghallgatagabb (száraz ágon hallgató ajakkal meddig ültök még csüggedt madarak)”.

Remélem, olvasóim közül sokan észrevették vagy legalább megérezték, mi itt a hiba. Az, hogy az újságcikk írója Tompa Mihálynak, a 19. század egyik népszerű költőjének híres allegorikus verséből hibásan idézte a bevezető két sort. Önkényesen beletoldott egy még határozószót, ezzel meghamisítva a költőt, s agyoncsapva a vers ritmusát. Hát szabad így idézni? Hogy olvasóim ne erre a meghamisított változatra emlékezzenek vissza, ide iktatom a versnek („A madár, fiaihoz”) egykor sokat idézett első versszakát, úgy, ahogy Tompa megírta. A sorvégeket ferde vonallal jelzem:

„Száraz ágon, hallgató ajakkal / Meddig ültök, csüggedt madarak? / Nincs talán még elfeledve a dal, / melyre egykor tanítottalak?!”