A közelmúltban jelent meg Kiss Gábor főszerkesztésében a Nagy magyar tájszótár. Parapatics Andrea nyelvésszel, a szótár lektorával, a Pannon Egyetem oktatójával beszélgettünk a nyelvjárások jelenéről, a Nagy magyar tájszótárról és a Nyelvjárástani munkafüzetről.

A Nagy magyar tájszótár bemutatóján azt mondta, hogy „a nyelvjárások kihalásáról beszélni minimum felszínes”. Ezek szerint nincs eltűnési tendencia

Visszaszorulási tendenciáról szoktunk beszélni, területi és használati szempontból. Ez azt jelenti, hogy egyre kevesebb olyan szituáció van, ahol ezt a beszédmódot vesszük elő, még vidéken is. Az is igaz, hogy egyesnyelvű nyelvjárási beszélőt, tehát aki csak nyelvjárási beszélő lenne, már keveset tudunk mutatni. Mindez azért nem egyenlő a nyelvjárások kihalásával, mert a nyelv természetes velejárója a területi és társadalmi változatosság. Úgy tűnik, nem tud megtörténni, hogy teljesen homogénné váljon a nyelv. Nem is várhatjuk azt, hogy tizennégymillió magyar ember teljesen egyformán beszéljen.

Mostanra a globalizáció, a mobilizáció, az urbanizáció miatt a területiség már veszített a nyelvhasználatot befolyásoló szerepéből, de attól még ma is jelentős tényező a nyelv variabilitása szempontjából. Nem vált mindenki köznyelvi beszélővé, hanem regionális köznyelvek alakultak ki, ami egy köztes „megoldás”. Ez az egyik, amivel a kérdést illetően számolni kell.

Gyakran hallhatunk szép szavakat az anyanyelv szeretetéről, mindennapi tapasztalataink azonban helyesírási hibák tömkelege, hadarás, éneklő beszéd, rengeteg felesleges idegen szó. A nyelvészek, nyelvművelők mondják a magukét, adják a tanácsokat, – a válasz pedig: Ugyan már! Te még mindig itt tartasz? sőt: Mi közöd hozzá, hogyan beszélek; Ne ültessetek el gátlásokat a beszélőkben! – Hallhatók effélék még nyelvész kollégák részéről is.

Kell-e tehát a nyelv ápolása, a nyelvművelés? Jogos-e? Van-e valami haszna, foganatja? – Ha nem akarok csupán lelkendezni egy nagy ügy fontosságáról, nem olyan egyszerű a válasz egyik kérdésre sem. Keressük meg a választ először arra a kérdésre, mire szolgál a nyelv? – Alapvetően az emberek egymás közti érintkezésére, ez a fő célja. Márpedig a nyelvhasználat fogyatékosságai miatt sérül ez az alapvető funkció. A hadaró beszéd zavarja a megértést; a divatos idegen szavakat (mint pl. likviditás, konszolidáció, tender) sokan nem értik; az összevissza központozástól nehéz követnünk a mondatok összefüggéseit.

Fontos szerepe a nyelvnek, hogy eszköze a gondolkodásnak: Nincsenek gondolatok nyelvi forma nélkül. A sokasodó közhelyek, sablonok révén (mint: Na mondd már!; Ez nem így működik; a határozat üzenete) különválik nyelvhasználat és gondolkodás, a sablonok eluralkodnak az egyéniség fölött. A gondolkodás súlyos fogyatékosságait mutatják továbbá a zavaros, terjedelmes, alárendelt szerkezeteket tartalmazó mondatok, olyan szövegek, melyekből – akár az őserdőből – nem talál ki az alkotójuk sem. Mit mondjunk aztán a primitív képregények még primitívebb mondatairól („Öld meg!”, „Csináld ki!”, „Talán valami hasznunk is lehet ebből a szarból? A dög kimúlt. Vége.”)

A Nagy magyar tájszótár (Bp.: Tinta Könyvkiadó, 2019) ‘vargánya’ jelentéssel a következő tájszókat tartalmazza: hiriba, medvegomba, pesze, peszegomba, szepe, szepegomba, tinóorrú-gomba, tinórka-gomba, tinóru, tinórugomba, úrigomba. Az Ormányságból hozza a különböző terméshullámairól való elnevezéseit: búzavargánya, hajdinvargánya.

A tinórugombafélék (Boletaceae) családjába elsősorban a vargányák vagy tinóruk (Boletus spp.), érdestinóruk (Leccinus spp.), nemezestinóruk (Xerocomus spp.) és fenyőtinóruk (Suillus spp.) tartoznak, s ezen gombanemeknek több faja is jó, ehető. Közülük kitüntetett az ízletes vargánya (Boletus edulis), amely a gyűjtött gombafajok között “nagyvadnak” számít, innen háromszéki medvegomba elnevezése.

Az alábbi írás eredetileg az Alkalmazott Nyelvtudomány 2016/1. számában jelent meg.

A pszicholingvisztikai kutatások körének kiemelten fontos részét alkotják a nyelvhasználat tanulmányozására irányuló vizsgálatok az első és a második nyelv vonatkozásában. Elöljáróban azonban lényeges kiemelni, hogy a két- és a többnyelvűség, illetve a második nyelv elsajátításának vizsgálata csak a pszicholingvisztika vonatkozó alapterületei ismeretének függvényében vezethet sikeres eredményre (vö. Gósy, 2005: 23). Ugyanakkor a téma interdiszciplináris megközelítése lehetővé teszi mindazon folyamatok alaposabb leírását, amelyeknek a működtetése az első és a második nyelv használatához köthető. Ennek okán a tudományközi szemléletmód számos kapcsolódási pontot biztosít a különböző témakörökkel foglalkozó hazai és külföldi szakemberek, valamint nyelvészhallgatók számára egyaránt.

A szakterületen végzett kutatások legújabb eredményeinek bemutatását tűzte ki célul a Pszicholingvisztikai tanulmányok sorozat 6. kiadványa. Az „Első- és második nyelv: interdiszciplináris megközelítések” címet viselő kötet egyben a Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához című sorozat 178. kiadványa, szerkesztői Navracsics Judit és Bátyi Szilvia. A kötetben szereplő írások három nagyobb téma köré csoportosíthatók: többnyelvűség, nyelvhasználat és beszédvizsgálat, amelyek egyben a könyv három fejezetét is reprezentálják. A tanulmányok interdiszciplináris voltából adódik a kötet többnyelvűsége. A benne foglalt kéziratok magyar (9), angol (11), illetve német (3) nyelven íródtak. Az olvasó a tudományággal foglalkozó kutatók írásain túl a nyelvészeti kutatásokat folytató hallgatók munkáiba is bepillantást nyerhet.

1. Az óriás pöfeteg

Az óriás pöfeteg (Langermannia gigantea, pöfetegfélék családja, Lycoperdaceae) a leghatalmasabb példányokat prezentáló gombafaj.

Nem tartozik a tipikus gombák közé: se tönkje, se kalapja; gömb alakú. Hatalmas, fehér vagy sárgásfehér, labdaszerű termőteste gyakran eléri a 4 kg-ot is, de szerencsés helyeken, kedvező években nem kivételesek a 20 kg fölötti, akár 100 cm átmérős példányok sem. A termőtest bőre többnyire fehér, de lehet kissé sárgás vagy barnássárga tónusú is. Felülete törékeny, érzékeny. A termőtest belsejét a spóratermő rész tölti ki, amely hihetetlen mennyiségű spórát hoz létre; alsó, meddő része jóval kisebb terjedelmű. Húsa fiatalon rugalmas és fehér. A bőrszerű, sima külső burok felszakadása után a spórák kiszabadulnak.

Óriáspöfeteg (forrás: Wikipédia)

Szaprotrof (talajlakó korhadékbontó) faj. Alföldi legelőkön és magasabb hegyek erdeiben, bolygatott helyeken, sokszor egyesével, de nemritkán kis boszorkánykörben, nitrogénben gazdag talajon nő. Erdők szélén, réteken és kedvező körülmények között parkokban egyaránt megjelenhet. Széles körben elterjedt, helyenként gyakori faj.

Az alábbi bejegyzés eredetileg a Könyvutca blogon jelent meg Petrohán Beáta tollából. Blogunk örömmel közli újra a szöveget.

Ilyen jellegű könyvről még nem volt értékelés a blogon, de be kell vallanom, hogy amikor olvastam egy cikket ennek a tájszótárnak a megjelenéséről, első látásra szerelem volt, és úgy éreztem, hogy nagyon szeretném, ha mi ketten közelebbről is megismerhetnénk egymást.

A Tinta Kiadó jóvoltából kívánságom teljesült, amit ezúton is nagyon szépen köszönök.  A könyv, mint ahogyan egy szótárhoz illik, igen tekintélyes méretű, 1001 oldal terjedelmű és 55 ezer népies, tájszó szerepel benne, magyarázatokkal és forrásmegjelölésekkel.

Ami még egy nagy pozitívum, hogy az előszóban részletes magyarázatot, útmutatót találunk a szavak utáni jelölésekről, jelentésükről és a szócikkek felépítéséről, tehát akár gyermekeink - akik már szerintem nem túl sűrűn fognak a kezükbe bármilyen szótárat - is jól eligazodhatnak benne.

Azért említem a gyerekeket, mert mióta a szótár megérkezett, talán az ő kezükben többet volt, mint az enyémben. Bence imádja a nyelvvel, nyelvészettel kapcsolatos dolgokat, de Titusz is érdeklődéssel, olykor nevetve hallgatta az érdekes, elfeledett vagy számára ismeretlen szavakat. 

Az alábbi szöveg a TINTA Könyvkiadó 2019. március 19-én tartott könyvbemutatóján elhangzott előadás írott változata. A könyvbemutatóról szöveges beszámoló érhető el IDE KATTINTVA, videós összefoglaló pedig IDE KATTINTVA.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az írásbeliségnek a magyar nyelvközösség életében való megjelenése lehetővé tette, hogy lassan, fokozatosan erősödő folyamat eredményeként létrejöjjön egy tudatosan irányított, önmagát stabilizáló nyelvváltozat, az irodalmi nyelv. Egyre nagyobb tekintélyre tett szert az egységesülő standardváltozat. Ezáltal megszűnt a nyelvváltozatok közötti korábbi viszonylagos egyenlőség. Ezzel párhuzamosan váltak az írástudók szemében a nyelvjárások kevésbé értékes, lenézett nyelvváltozatokká. Az irodalmi nyelv vált a társadalmi érvényesülés eszközévé, a presztízse megnövekedett, a nyelvjárási változatok tekintélye pedig csökkent.

Kiss Jenő a nyelvjárási beszélőknek a köznyelvhez és saját nyelvjárásukhoz való viszonyulásában időben négy szakaszt különít el: 1. Az irodalmi nyelv térhódításától a 19−20. század fordulójáig a semleges-távolságtartó viszonyulás volt a jellemző. A nyelvjárási beszélők a köznyelv beszélt változatát nem érezték helytelennek, csupán a sajátjuktól eltérőnek, másnak tekintették. 2. A 20. század első felétől érvényesülő ellenszenvező-védekező viszonyulás azt jelentette, hogy már nemcsak a köznyelvi beszélők álltak szemben a nyelvjárásokkal, hanem a nyelvjárási beszélők is a köznyelvvel. A felülről (városból) jövő köznyelvi hatásra válaszként saját nyelvi normájuk védésével, a köznyelv elleni támadással válaszoltak. A beszélt köznyelvnek nyelvjárási környezetben való használatát ellenszenvesnek érezték, már-már a falu elleni erkölcsi vétségnek tartották. 3. Az 1970-es évek elejétől a nyelvjárási beszélők szégyellték a nyelvjárásukat: idegenek jelenlétében kerülték a tájnyelvi formák használatát. Nemegyszer meg is tagadták nyelvjárásukat. Ez a szégyenlő-önfeladó viszonyulás. Medvesalji nyelvjárásgyűjtő utunkon (1992−1994 között) az egyik beszélgetőpartner (adatközlő) folyamatosan nyelvjárásban beszélt. Kértük, hogy készíthessünk hangfelvételt. Beleegyezett, de felvétel közben már urizált: „elfelejtette” a nyelvjárását. Ebben az időszakban beszédhibának minősítették a nyelvjárási akcentusos beszédet. Pl. palóc ȧ és ā kȧpāl a Beszédművelés kisiskolás korban c. könyvben. Nyitrán egy kiválóan fölkészült kolléganő oktatói pályázatát azért akarták elutasítani, mert rimaszombati palóc nyelvjárásban beszélt. Szerencsére a józan ész győzött. 4. A 90-es évektől a kiegyensúlyozó-funkcióelkülönítő szakasz kezd kialakulni. Ez azt jelenti, hogy a nyelvjárási beszélő a kommunikációs helyzettől függően vagy a nyelvjárást, vagy a köznyelvet (a köznyelv táji színezetű változatát) használja. Nyelvileg viselkedik. Az anyanyelvi nevelésben ez a felfogás kezd elterjedni. Az otthonról hozott nyelvjárási sajátosságok értékek, ebben érzi jól magát a gyermek, megvan a nyelvi komfortérzete. Az iskola feladata e nyelvváltozat mellé és nem helyette megtanítani a standard változatot. Ezáltal nyelvileg gazdagabb lesz a gyerek.  

Az alábbi szöveg a TINTA Könyvkiadó 2019. március 19-én tartott könyvbemutatóján elhangzott előadás írott változata. A könyvbemutatóról szöveges beszámoló érhető el IDE KATTINTVA, videós összefoglaló pedig IDE KATTINTVA.

A népnyelv, a nyelvjárások, a tájszólások szavait, kifejezéseit a nyelvjárási szótárak foglalják magukba. A nyelvjárástanban többféle szótártípust különböztetünk meg. Ha a szótár valamennyi nyelvjárás tájszavait összegyűjtve, szócikkekbe feldolgozva teszi közzé, akkor általános tájszótárról beszélünk.

Első ilyen tájszótárunk az 1838-ban megjelent Magyar tájszótár a korábbi, magyar nyelvjáráskutatás történetének ezt az első szakaszában a Tudományos Gyűjtemény (1817–1841) hasábjain közzétett nagyszámú népnyelvi közléseket gyűjtötte egybe.  A magyar nyelvjáráskutatásnak ez az első jelentős eredménye, ami az Akadémia (korabeli nevén Magyar Tudós Társaság) megbízásából Vörösmarty Mihály és Döbrentei Gábor szerkesztésében készült. A szótárhoz Toldy Ferenc neves irodalomtudós írt előszót, ajánlást. Az első tájszótárunk szócikkeiben látható, hogy a címszó után megadják a szó jelentését, hol használatos, illetve kitől származik az adat. Reprint kiadása a Tinta Könyvkiadónál jelent meg 2015-ben.

Az első magyar tájszótár megjelenését követő évtizedekben is folyt a nép nyelvének tanulmányozása, így aztán időszerűvé vált egy újabb tájszótár kiadása. A feladattal az Akadémia Szinnyei Józsefet bízták meg.

Március 19-én, kedden 18 órától mutatta be a TINTA Könyvkiadó legújabb kiadványát, a Nagy magyar tájszótárat a Józsa Judit Galériában.

Kiss Gábor bemutatja a Nagy magyar tájszótárat

Ambrus Károly tárogatójátéka után Kiss Gábor, a kiadó igazgatója mondott rövid köszöntőt, majd átadta a szót az első előadónak, Cs. Nagy Lajos nyelvjáráskutatónak, aki nyelvjárásaink múltjáról, jelenéről és jövőjéről beszélt. Elmondta, hogy eleinte semlegesen viszonyultak az emberek a nyelvjárásokhoz, az irodalmi nyelv létrejöttével azonban lenézett nyelvváltozatokká váltak (például beszédhibának minősítették a rövid á és hosszú a hangok használatát), így beszélőik szégyellni kezdték, és idegenek előtt nem használták. A kilencvenes évektől kezdődően változás figyelhető meg: elfogadottá vált a nyelvjárási beszéd, sőt értéknek kezdték tekinteni. Ma már nem kérdés, hogy az otthonról hozott, nyelvi komfortérzetet adó nyelvváltozat mellé, nem pedig helyette kell megtanítani az iskolában a gyerekeknek a standard nyelvváltozatot. Habár eltűnőben vannak a nyelvjárások, még sokan beszélik őket – előfordul például, hogy egy professzor regionális köznyelven tart előadást az egyetemen, de a szüleivel tájnyelvben beszél. A kirívó nyelvjárási elemek ugyan eltűnnek, maguk a nyelvjárások viszont megmaradnak – szerencsére, tehetjük hozzá, hiszen a helyi hagyományok, népszokások megőrzésében is fontos szerepük van.