Az alábbi szöveg a TINTA Könyvkiadó 2019. március 19-én tartott könyvbemutatóján elhangzott előadás írott változata. A könyvbemutatóról szöveges beszámoló érhető el IDE KATTINTVA, videós összefoglaló pedig IDE KATTINTVA.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az írásbeliségnek a magyar nyelvközösség életében való megjelenése lehetővé tette, hogy lassan, fokozatosan erősödő folyamat eredményeként létrejöjjön egy tudatosan irányított, önmagát stabilizáló nyelvváltozat, az irodalmi nyelv. Egyre nagyobb tekintélyre tett szert az egységesülő standardváltozat. Ezáltal megszűnt a nyelvváltozatok közötti korábbi viszonylagos egyenlőség. Ezzel párhuzamosan váltak az írástudók szemében a nyelvjárások kevésbé értékes, lenézett nyelvváltozatokká. Az irodalmi nyelv vált a társadalmi érvényesülés eszközévé, a presztízse megnövekedett, a nyelvjárási változatok tekintélye pedig csökkent.

Kiss Jenő a nyelvjárási beszélőknek a köznyelvhez és saját nyelvjárásukhoz való viszonyulásában időben négy szakaszt különít el: 1. Az irodalmi nyelv térhódításától a 19−20. század fordulójáig a semleges-távolságtartó viszonyulás volt a jellemző. A nyelvjárási beszélők a köznyelv beszélt változatát nem érezték helytelennek, csupán a sajátjuktól eltérőnek, másnak tekintették. 2. A 20. század első felétől érvényesülő ellenszenvező-védekező viszonyulás azt jelentette, hogy már nemcsak a köznyelvi beszélők álltak szemben a nyelvjárásokkal, hanem a nyelvjárási beszélők is a köznyelvvel. A felülről (városból) jövő köznyelvi hatásra válaszként saját nyelvi normájuk védésével, a köznyelv elleni támadással válaszoltak. A beszélt köznyelvnek nyelvjárási környezetben való használatát ellenszenvesnek érezték, már-már a falu elleni erkölcsi vétségnek tartották. 3. Az 1970-es évek elejétől a nyelvjárási beszélők szégyellték a nyelvjárásukat: idegenek jelenlétében kerülték a tájnyelvi formák használatát. Nemegyszer meg is tagadták nyelvjárásukat. Ez a szégyenlő-önfeladó viszonyulás. Medvesalji nyelvjárásgyűjtő utunkon (1992−1994 között) az egyik beszélgetőpartner (adatközlő) folyamatosan nyelvjárásban beszélt. Kértük, hogy készíthessünk hangfelvételt. Beleegyezett, de felvétel közben már urizált: „elfelejtette” a nyelvjárását. Ebben az időszakban beszédhibának minősítették a nyelvjárási akcentusos beszédet. Pl. palóc ȧ és ā kȧpāl a Beszédművelés kisiskolás korban c. könyvben. Nyitrán egy kiválóan fölkészült kolléganő oktatói pályázatát azért akarták elutasítani, mert rimaszombati palóc nyelvjárásban beszélt. Szerencsére a józan ész győzött. 4. A 90-es évektől a kiegyensúlyozó-funkcióelkülönítő szakasz kezd kialakulni. Ez azt jelenti, hogy a nyelvjárási beszélő a kommunikációs helyzettől függően vagy a nyelvjárást, vagy a köznyelvet (a köznyelv táji színezetű változatát) használja. Nyelvileg viselkedik. Az anyanyelvi nevelésben ez a felfogás kezd elterjedni. Az otthonról hozott nyelvjárási sajátosságok értékek, ebben érzi jól magát a gyermek, megvan a nyelvi komfortérzete. Az iskola feladata e nyelvváltozat mellé és nem helyette megtanítani a standard változatot. Ezáltal nyelvileg gazdagabb lesz a gyerek.  

Palóc népviselet

Napjainkban úgy tűnik, hogy csökken a nyelvjárások negatív megítélése a beszélőközösség körében.

Ezek után lássunk néhány véleményt a nyelvjárások jövőjével kapcsolatban.

1. Lőrincze Lajos a nyelvjárások jövőjéről 1980-ban így vélekedett: „Eltűnőben vannak a nyelvjárások. Igen, de még nem tűntek el, még igen sokan beszélik különböző szinteken. Nemcsak az öregek, a fiatalok is. Nemcsak az iskolázatlanok, igen sok iskolázott, sőt egyetemet végzett ember nyelvhasználatában, kiejtésében megvannak a nyomai egykori nyelvjárásának. Nagyon valószínű, hogy a mi öregjeink […], a mi generációnk távozása sem jelenti még a nyelvjárások megszűnését. Generációk jönnek és mennek, s még mindig nem lehet, még mindig nem kell meghúzni a lélekharangot. Változás lesz persze, egyre erőteljesebb, a kirívó nyelvjárási jelenségek eltűnnek, igen sokuk azonban átalakulva (de nem teljesen köznyelviesülve) megmarad” (Lőrincze 1980. Emberközpontú nyelvművelés. 212−214. Budapest, Magvető Kiadó).

2. „[…] nyelvjárásokkal minden bizonnyal a jövőben is számolnunk kell – állítja Kiss Jenő 2000-ben. – Két okból: Az egyik: a nyelvek létfeltételei (idő, tér, társadalom) mindig befolyással voltak a nyelvhasználatra. […] A másik ok: az embereknek szükségük van olyan nyelvi kifejezési formákra is, amelyek lehetővé teszik a szűkebb közösségükkel való azonosulásukat.” (Kiss 2000. Magyar nyelvjárástani kalauz. Magyar Továbbképzési Füzetek 3. 24−25).

Cs. Nagy Lajos nyelvjáráskutató beszél a Nagy magyar tájszótár bemutatóján

3. Szabó József 2003-ban hazai és németországi tapasztalatai alapján a következőket állapította meg a nyelvjárások jövőjével kapcsolatban: „A nyelvjárások nagymértékű visszaszorulására, esetleg a kipusztulásukra vonatkozó jóslatok […] – sem nálunk, sem másutt – nem következtek be. Igaz viszont, hogy a legföltűnőbb, a köznyelvi normától leginkább különböző vonásaik mára már elhalványultak. Néhány alak- és mondattani jelenség és az egyes vidékekre jellemző szókapcsolatok, tájszók azonban még ma is járatosak, és regionális köznyelvi jellegzetességként évtizedek múltával is bizonyosan fennmaradnak” (Szabó 2003. A dialektológia és az iskolai oktatás kapcsolatának vizsgálata Németországban és Ausztriában Magyar Nyelvőr 127: 65).

4. A nyelvjárások megítélésével kapcsolatban álljon itt egy viszonylag friss, 2011-ből való adat. Danczi Annamária a felvidéki Kürti Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola tanára diákjai körében végzett kutatásai alapján megállapította, hogy „mindegyik osztályban az évek számával növekszik azoknak a tanulóknak a száma is, akik szerint még sokáig meg fog maradni a kürti tájszólás. A nyelvjárás jövőjére vonatkozóan biztató képet ad a fiatal generáció erős érzelmi kötődése ehhez a nyelvváltozathoz, hiszen a megkérdezettek 97,5%-a sajnálná, ha eltűnne a kürti tájszólás.” (Danczi Annamária, 2011. Nyelvjárási háttérrel az iskolában. Anyanyelv-pedagógia 2018. 09. 25.) A tanárok több mint 60%-a már nem javítja ki a tanórán nyelvjárásban megszólaló gyerekeket, háromnegyed részük pedig nem figyelmezteti az órán tájszólásban egymáshoz szólókat. Tanórán kívüli szituációban nem teszik szóvá az esetleges tájnyelvi jelenségeket (uo.).

Kiss Gábor (főszerk.): Nagy magyar tájszótár

A nyelvjárási jelenségek köznapi megítélésében a kettős beszéd a jellemző napjainkban is. Egyrészt azt halljuk, hogy a nyelvjárás megőrzendő érték, mert beszélője kifejezi származási helyét, közösségét, a közösséghez tartozását. Nélkülözhetetlenek a tájnyelvi elemek a helyi hagyományok, népszokások megőrzésében, továbbadásában is. Másrészt erősen él az a vélemény is, hogy aki csak nyelvjárásban beszél, nem sokra viszi. (Szabó Tamás Péter 2011. Nyelvjárás: érték vagy kolonc? Nyelv és Tudomány 2019. 03. 12.).

A fenti megállapításokból az tükröződik, hogy a nyelvjárások, a regionális köznyelv bizonyos elemei jelenleg is élnek, élni fognak. A korábban idézett véleményeken túl igazolásul gondoljunk a különböző tévécsatornákon sugárzott országjáró műsorokra. Például a Gasztroangyal, a Hétmérföld (Kárpát-medencei tájakon is), a Kerekek és lépések, az Ízőrzők, a Kárpát expressz, a Folkudvar, a Hazahúzó stb. riportalanyainak beszédében fölfigyelhetünk különböző tájnyelvi sajátosságokra. Láthatjuk, hogy újra divatba jönnek, illetve megőrződnek elfelejtettnek hitt ételek, foglalkozások, népszokások. A közmédia fontos szerepet tölt be a hagyományok ápolásában néprajzi sorozataival: faluházak, tájegységek bemutatásával közelebb hozza a nézőket a vidék világához, nyelvhasználatához. Ezzel egyszersmind szemléletet is formál: elfogadó attitűdöt segít kialakítani a nyelvjárási, regionális köznyelvi formák iránt. Ezt a szándékot erősíti a most bemutatott Nagy magyar tájszótár is. Köszönjük a kiadónak.

Cs. Nagy Lajos