Az alábbi szöveg a TINTA Könyvkiadó 2019. március 19-én tartott könyvbemutatóján elhangzott előadás írott változata. A könyvbemutatóról szöveges beszámoló érhető el IDE KATTINTVA, videós összefoglaló pedig IDE KATTINTVA.

A népnyelv, a nyelvjárások, a tájszólások szavait, kifejezéseit a nyelvjárási szótárak foglalják magukba. A nyelvjárástanban többféle szótártípust különböztetünk meg. Ha a szótár valamennyi nyelvjárás tájszavait összegyűjtve, szócikkekbe feldolgozva teszi közzé, akkor általános tájszótárról beszélünk.

Első ilyen tájszótárunk az 1838-ban megjelent Magyar tájszótár a korábbi, magyar nyelvjáráskutatás történetének ezt az első szakaszában a Tudományos Gyűjtemény (1817–1841) hasábjain közzétett nagyszámú népnyelvi közléseket gyűjtötte egybe.  A magyar nyelvjáráskutatásnak ez az első jelentős eredménye, ami az Akadémia (korabeli nevén Magyar Tudós Társaság) megbízásából Vörösmarty Mihály és Döbrentei Gábor szerkesztésében készült. A szótárhoz Toldy Ferenc neves irodalomtudós írt előszót, ajánlást. Az első tájszótárunk szócikkeiben látható, hogy a címszó után megadják a szó jelentését, hol használatos, illetve kitől származik az adat. Reprint kiadása a Tinta Könyvkiadónál jelent meg 2015-ben.

Az első magyar tájszótár megjelenését követő évtizedekben is folyt a nép nyelvének tanulmányozása, így aztán időszerűvé vált egy újabb tájszótár kiadása. A feladattal az Akadémia Szinnyei Józsefet bízták meg.

N. Császi Ildikó a Nagy magyar tájszótár bemutatóján

Szinnyei József Magyar tájszótára (= MTsz.) 1897 és 1901 között jelent meg. A mintegy 80 ezer szóadatot tartalmazó Magyar tájszótár anyagát Szinnyei József különböző nyomtatott és kéziratos gyűjteményekből merítette. Földolgozta a Hunfalvy Pál szerkesztette Magyar Nyelvészetet, a Nyelvtudományi Közleményeket, a Magyar Nyelvőrt, Erdélyi János, Kriza János, Arany László és Gyulai Pál, Kálmány Lajos népköltési gyűjteményét, Hermán Ottónak Magyar Halászat Könyvét és a régi Magyar tájszótárt. Az értelmezések rövidek, szabatosak. A szakszók jelentését latinul és németül is megadta, s példákat is közölt a jelentések megvilágítására. A nyelvi adatok lelőhelyét (helységnév, forrás, sőt adatközlő) pontosan megjelölte.

A Magyar tájszótár első és reprint kiadása, belső címlapja és részlet a szótárból

Szinnyei József már 1893-ban megfogalmazta a tájszó fogalmát, amely ma is érvényesnek tekinthető:

„1. Tulajdonképpeni tájszavak, a melyek a köznyelvben teljesen ismeretlenek és csak a nyelvjárásokban fordulnak elő.” Ezeket ma valódi tájszavaknak nevezzük, pl. cicamuca ’barka’ (Burgenland), esztena ’pásztorok legelőterületi szállása’ (Erdély), pergyuka ’pillangó’ (Muravidék).

A 'pillangó' jelentésű pergyuka valódi tájszó

„2. Jelentésbeli tájszavak, a melyek a köznyelvben is megvannak, de a nyelvjárásokban a köznyelvitől külömböző jelentésük van.” Pl.: olló ’kecskegida’, bogár ’légy’, béka ’izom’.

„3. Alakszerinti tájszavak, vagyis a köznyelvi szavaknak olyan alaki változatai, a melyek az illető nyelvjárásának rendes és szabályba foglalható hangalaki eltérésén és sajátságain kívül állnak.” Ma ezeket alaki tájszavaknak nevezzük, ilyen pl. a csollán ’csalán’ vagy a gyisznó 'disznó'.

A 'disznó' jelentésű gyisznó alak szerinti tájszó

Nézzük meg a szótárban, mi lehet a pellempáty! 1. fityegő, libegő női ruhadísz (szalag, fodor, rojt, cafrang) (Nagy-Kúnság). Török Zsuzsi magyar pruszlit varratott, az aljára pellempátyot rakatott (Karcag). De sok mindenféle pillempátya van annak a ruhának! (Szatmár m. Nagybánya); 2. magyar nadrág ellenzője (Békés m. Balog István).

A Szinyei-féle tájszótár folytatásaként jelent meg az ötkötetes Új magyar tájszótár (= ÚMTsz. I–V.), amely kötetenként látott napvilágot 1979-től 2011-ig). Az Új magyar tájszótár B. Lőriczy Éva, főszerkesztő vezetésével készült, az utolsó kötet a főszerkesztő halála után Hosszú Ferenc szerkesztő vezetésével fejeződött be. Az 1890 és 1960 közti időszak, vagyis Szinyei szótára óta nyomtatott és kéziratos, néprajzi, valamint nyelvjárási jellegű forrásaiban szétszórtan heverő, ezért hozzáférhetetlen tájszóanyagot teszi a nyelvészek, néprajzosok és más érdeklődők számára elérhetővé. A szótár több mint félmillió adatot, mintegy 120 000 szócikket tartalmaz öt kötetbe szerkesztve. A szótár a használóit arról tájékoztatja, hogy a közölt nyelvi adatok a szócikkben pontosan megjelölt földrajzi helyeken és forrásokban milyen jelentésekben, jelentésárnyalatokban találhatók meg. A szótár használhatóságát az első kötet elején betűrendes forrásjegyzék, a földrajzi nevek jegyzéke és térképmelléklet segíti.

Az Új magyar tájszótár főszerkesztője, az öt kötet, a 3. kötetének belső címlapja és részlet a kötetből

A tájszótárak másik nagy típusát alkotják a tájnyelvi (regionális) szótárak. Ezek a szótárak egy nyelvjárásterület, egy nyelvjárás vagy akár egy falu szóanyagát foglalják magukba. A tájnyelvi (regionális) szótáraknak két fajtáját különböztetjük meg.

Az első a kiválasztott terület (nyelvjárás, falu stb.) szókészlete viszonylagos teljességének a bemutatását tűzte ki célul. Ma ezt a szótárt táj-szótárnak hívja a szakirodalom. Ilyen szótár Csűry Bálint Szamosháti szótára (1935–36), Bálint Sándor Szegedi szótára (1957), Markó Imre Lehel Kiskanizsai szótára (1981) stb.

A másik fajta tájnyelvi szótár, a tájszó-tár, csak az adott terület, település köznyelvben ismeretlen nyelvjárási szavait tartalmazza. Ilyen művek pl. a következők: Kriza János: Erdélyi tájszótár (év nélkül a 19. század közepéről), Imre Samu: Felsőőri tájszótár (1973), Kiss Jenő: Mihályi tájszótár (1979) stb.

Speciális tájszótár az ún. nyelvjárási hiányszótár, mely a köznyelvben meglévő, az adott nyelvjárásban nem használatos szavakat mutatja be. Hegedűs Attila szerkesztett ilyen szótárat: Kisnémedi tájszótár. Hiányszótár címmel, mely 1996-ban jelent meg.

A Tinta Kiadó is elkötelezett a nyelvjárási régiók nyelvi kincseinek bemutatásában. 2012-ben adták ki a Tájszavak c. kötetet Kiss Gábor és Bató Margit összeállításában, amely A magyar nyelvjárások atlaszának tájnyelvi anyagát adta közre. Ebben egyszerűsített hangjelöléssel olvashatjuk az atlasz térképlapjain található – egyébként 1949 és 1964 között gyűjtött – tájnyelvi anyagot. A kiadvány újszerűsége abban rejlik, hogy nem a szokásos módon közli a tájszavakat, hanem megfordítva: a 950 címszó élén egy-egy közszó szerepel, és ezt követik az adott térképlapokon található tájszavak – tulajdonképpen tájnyelvi szinonimák –, összesen 13 590 adat. Az adatok a nagyatlasz 956 térképlapjáról származnak. Az atlasz anyaga nem a térképlapok eredeti sorrendjében jelent meg, hanem betűrendes formában, de a könnyebb visszakereshetőség érdekében a címszó a térkép sorszámát is tartalmazza (például meztelen │528). Ez alatt rendszerint a nagyatlasz gyűjtési munkálatai során, a térképlapokon is feltüntetett kérdés következik (például: Milyen az, akin semmi ruha nincsen?), majd ábécérendben a magyar nyelvterület különböző kutatópontjain adatolt változatok következnek (például: cibak, csóré, csupa, csupasz, csurdé, csurdés, csúré, kopasz, mezejte, mezejtel, nyuszka, pecsér, pocos, puccos, pucér, purdé, pürdé) (104). Noha kétséget kizáróan fontos adalék lenne, hogy melyik szóalak melyik kutatópont(ok)on hangzott el, a szótár formátuma és ismeretterjesztő jellege korlátozta ennek a lehetőségét.

A Tájszavak című kötet számos illusztrációval szemlélteti anyagát, ezek különösen hasznosak a paraszti kultúrához kapcsolódó és azzal együtt eltűnő tárgyak, gazdálkodási eszközök vagy éppen ma már kevésbé ismert növények és részeik megismertetésére. Ilyenek például az eke (46), a járom (73), a kasza (78), a szekéroldal (111), a rokka (123) vagy a rúdszárny (124) megnevezései és részei, illetve azok tájnyelvi szinonimái.

A Kis magyar tájszótár (2014) abban különbözik az előbbi anyagtól, hogy 21 regionális táj- és 2 értelmező szótárt is alapul vettek a szóanyag gyűjtésekor, az egyes tájszavakat magyarázzák, értelmezik. Kiss Gábor szerkesztői munkáját ezúttal Cseszkó Renáta segítette. Ez a kis könyv tulajdonképpen a tájszavak értelmező szótára. 5825 népies és tájnyelvi szó 7540 jelentése került be a szótárba. A tájszavak válogatásában fontos szempont volt, hogy többségében olyan szavak kerüljenek be, amelyek kapcsolódnak az eltűnőfélben lévő hagyományos paraszti gazdálkodáshoz, életvitelhez és ennek hatalmas szókincséhez. A tájszavakhoz nemcsak a jelentések kapcsolódnak, hanem ezúttal az is hangsúlyt kap, hogy ezeket hol gyűjtötték, vagyis melyik szótárban adatolták (ezt a forrásjegyzékben feloldott rövidítések jelölik), továbbá a szófaji kategória is szerepel. Az alakváltozatok egy címszón belül jelennek meg, például: „kamásli, gamásli fn lábszáron használt posztótekercs [Kör, Sze]” (99).

A címszavakban megfigyelhetjük, amikor ugyanaz a tájszó több, egymástól távoli kutatópontokon gyűjtött szótárban is megtalálható, például: „külü fn famozsár [Szét, Sze]” (118) – azaz: Sándor Mihályné Nagy Gabriella Székely tájszavak című munkáján kívül Bálint Sándor Szegedi szótárában is. A Tájszavakhoz hasonlóan ez a kötet is számos helyen tartalmaz illusztrációkat.

Kiss Gábor (főszerk.): Nagy magyar tájszótár

A kisebb szótárak után jelent meg most a  Nagy magyar tájszótár 20 regionális tájszótárból, 2 általános magyar tájszótárból, egy nyelvatlaszból, illetve 2 magyar értelmező szótárból összegyűjtve 55 000 valódi, jelentésbeli és alaki tájszónak adja meg, magyarázza el több mint 70 000 jelentését. A Nagy magyar tájszótár több nyelvjárási terület tájszavait ‒ a Kárpát-medencét szinte teljesen lefedve ‒ egybeszerkesztve tárja elénk. A korábbi tájszógyűjteményeknél szélesebb merítéssel mutatja be a magyar nép- és tájnyelv területi változatosságát, sokszínűségét. További támpontot jelenthet olyan vizsgálatokhoz, amelyek feltárják egy-egy fogalom, tárgy, élőlény, cselekvés megnevezésének területi sokféleségét.

N. Császi Ildikó