1. Az óriás pöfeteg

Az óriás pöfeteg (Langermannia gigantea, pöfetegfélék családja, Lycoperdaceae) a leghatalmasabb példányokat prezentáló gombafaj.

Nem tartozik a tipikus gombák közé: se tönkje, se kalapja; gömb alakú. Hatalmas, fehér vagy sárgásfehér, labdaszerű termőteste gyakran eléri a 4 kg-ot is, de szerencsés helyeken, kedvező években nem kivételesek a 20 kg fölötti, akár 100 cm átmérős példányok sem. A termőtest bőre többnyire fehér, de lehet kissé sárgás vagy barnássárga tónusú is. Felülete törékeny, érzékeny. A termőtest belsejét a spóratermő rész tölti ki, amely hihetetlen mennyiségű spórát hoz létre; alsó, meddő része jóval kisebb terjedelmű. Húsa fiatalon rugalmas és fehér. A bőrszerű, sima külső burok felszakadása után a spórák kiszabadulnak.

Óriáspöfeteg (forrás: Wikipédia)

Szaprotrof (talajlakó korhadékbontó) faj. Alföldi legelőkön és magasabb hegyek erdeiben, bolygatott helyeken, sokszor egyesével, de nemritkán kis boszorkánykörben, nitrogénben gazdag talajon nő. Erdők szélén, réteken és kedvező körülmények között parkokban egyaránt megjelenhet. Széles körben elterjedt, helyenként gyakori faj.

Népi elnevezései: pöfeteg és kenyérgomba (mindkettő szórványosan a magyar nyelvterület több pontján), puffancs (Zalában), sajtgomba és túrógomba (szórványosan a Felvidéken), lófing (szerte Erdélyben, spórával telten), porgomba, posz (szórványosan Erdélyben, spórával telten), lóposzogó (Háromszéken, spórával telten), lúdorda (Gyergyóban, amíg húsa tömör és fehér).

Az óriás pöfeteggel közeli rokonságban van számos, nálánál kisebb termetű, szintén fogyasztott pöfetegfaj. Ezek közül megemlíthető a fordított körte alakú bimbós pöfeteg (Lycoperdon perlatum) és a kis termetű szürke sötétedőpöfeteg  (Bovista plumbea).

Bimbós pöfeteg (forrás: Wikipédia)

A pefetegh 1520-ban, majd a pöffeteg Melius Péternél (1578) már nyilvánvalóan a pöfetegfajok elnevezése. Carolus Clusius és Beythe István szójegyzékében szintén pöfeteg (1584), Mátyus Istvánnál pefeteg, lofing és farkasfing néven szerepelnek (1787). Korábban elsősorban szárazon, spórával telten vérzéscsillapítóként volt ismeretes. A méhészek pöfeteggel füstölték ki a méheket.

Érett, széthasadt óriás pöfeteg – Gilányi Gábor felvétele

Síkságoktól a magas hegyekig előfordul. Júniustól októberig fejleszt termőtestet. Az újabban és helyenként legismertebb ehető gombák közé tartozik. Fiatalon és fehéren húsa ehető, sőt viszonylag semleges íze miatt egyesek által különösen kedvelt.

Hatalmas mérete – leszámítva az egészen fiatal példányokat – tulajdonképpen előírja feldarabolását. A teljesen fehér, sűrű húsú példányokat lapos szeletekre érdemes vágni, amelyeket rántva (panírozva) vagy anélkül kell kisütni. Jó sörkorcsolyának, feltétnek, palacsintatésztában.

Rántott óriáspöfeteg

Bár szárítását sokan ajánlják, aszalva a szkeptikusabb vélemények szerint legfeljebb levesben vagy gombaporként hasznosítható ételek ízesítésére, állaguk gazdagítására. Szárításakor 0,5–1 cm vastagságú és minél nagyobb felületű szeletekre érdemes felfűzni. Gombapora más gombákéval (pl. vargányáéval, őzlábgombáéval) elegyesen kitűnő keveréket képezhet.

2. A cseh kucsmagomba

Az alakról vett kucsmagomba és a termőidőről vett szentgyörgygomba népi névként többféle gombát jelölhet. Így jelölheti általában a kucsmagombákat (Morchella, Ptychoverpa), de egyes vidékeken, illetve nyelvhasználótól függően vonatkozhat egy-egy fajra is (ízletes kucsmagomba, M. esculenta, hegyes kucsmagomba, M. conica, cseh kucsmagomba, P. bohemica). A szentgyörgygomba elnevezés Szent György napjára (április 24.) utal. A kucsmagombák régi neve szömörcsög volt, s ez ebben a jelentésben egyes vidékeken máig használatos elnevezés.

Külön a cseh kucsmagomba magyar népi neveit az erdélyi etnomikológus Zsigmond Győző gyűjtötte össze (2009): fattyú szentgyörgygomba (Kecskemét, a szentgyörgygomba a Morchella fajokat jelöli), fehér bercsog (Klézse, a bercsog a kucsmagombák és papsapkák moldvai neve), nyárfagomba (Kolozsvár), péterfaszúgomba (Erdély), péterkegomba (Gorzafalva), péterpetű és péterpetűgomba (Krizba), suskagomba (Háromszéken belül Sepsiszék, suska ‘fenyőtoboz’), susulyka és susulykagomba (Zemplén), süvegesgomba (Csermosnya völgye). A kucsmagombák népi neve az egykori Marosszéken tavaszgomba (Málnássy–Málnási 2003: 105–6). Egyes elnevezésekből az is kitűnik, hogy a cseh kucsmagomba – miként a kucsmagombák általában – fallikus szimbólum.

Cseh kucsmagomba (forrás: Wikipédia)

A Pireneusi-félszigeten (Ibériai-félszigeten) idáig csak a különösen gombakedvelő (mikofil) katalánoktól jegyezték fel népi nevét: arigany de didal (arigany ‘kucsmagomba’, didal ‘gyűszű’). Constantin Drăgulescu nagyszebeni etnomikológus a cseh kucsmagombának tíz román népi elnevezését közölte (2002: 42), s a moldvai magyar bercsog a kucsmagombákat és papsapkákat jelölő román sbârciog, zbârciog átvétele. (A román szó viszont szláv nyelvből átvétel, akárcsak a magyar szömörcsög.) A cseh kucsmagombát hagyományosan Kanadától Kínáig fogyasztják, szláv nyelvterületen különösen népszerű.

A költő Szepesi Attila írta erről a gombafajról, a tavasz egyik hírnökéről. „Eljön aztán a pillanat, amikor a nyíresek avarlepte mélyéből, az ibolyák közül felüti fejét egy-egy apró sárgászöld süveg – a cseh kucsmagomba. Aki nem ismeri, azt sem tudja, miféle képződmény ez a kusza, nyirkos, az ibolyák bimbai alól a fejét felütő élőlény. Ez gomba? Mintha összeforrna benne egy görbült csiga meg egy csírázni készülő, héját levedlő vadgesztenye” (2001: 28).

A jó, ehető cseh kucsmagomba leginkább nyárfaerdők avarral borított talaján áprilisban, májusban terem. Leírásakor szokás említeni, további hasonlatképpen, hogy „süvege harang vagy kucsma alakú” (Kalmár–Makara 1973: 335).

A cseh kucsmagombát közvetlenül szedés után érdemes elkészíteni, mert nem állóképes, és szárításra se alkalmas. Jó levesnek, paprikásnak és pörköltnek. Levesbe sokféleképpen használható, például mazsolával rizskásalevesbe vagy karfiol- és karalábélevesbe főzik (Málnássy–Málnási 2003: 156). Két személyre szól Málnássy László és Málnási András kucsmagombareceptje, amelyhez a hozzávalók: nyolc deka gomba, három deka vaj, liszt, tej, fűszer. „A megtisztíttott, jól megmosott gombákat egy kevés sós vízben puhára főzzük. Majd leszűrjük a levét, a gombát apróra vágjuk. A felaprított gombát vajban pároljuk, tejjel, liszttel behabarjuk, felengedjük a saját leszűrt levével, felforraljuk. Vajban pirított zsemlekockákkal tálaljuk” (Málnássy–Málnási 2003: 158).

Irodalom

Drăgulescu, Constantin: Ciupercile în vocabularul românesc. Sibiu: Editura Universităţii Lucian Blaga 2002.
Kalmár Zoltán – Makara György: Ehető és mérges gombák. Bp.: Mezőgazdasági 19733.
Kicsi Sándor András: Népi gombaismeret. Bp.: Orpheusz 2009.
Málnássy László – Málnási András: Kis gombáskönyv. Marosvásárhely: Mentor 20032.
Szepesi Attila: A béka kertje. Bp.: Kortárs 2001.
Zsigmond Győző: Gomba és hagyomány. Etnomikológiai tanulmányok. Sepsiszentgyörgy: LKG, Bp.: Pont 2009.

Kicsi Sándor András