Autós olvasóim – de talán a nem autósok is – bizonyára tudják, mik azok a fekvőrendőrök: a járműforgalom lassítására létesített mesterséges útakadályok. Ezeken az úttesten keresztben fekvő betonhurkákon csak nagy nehezen zötykölődik át a gép­kocsi, közben a vezető szükségképp lelassít. Mire újból felgyor­síthatna, már jön is a következő fekvőrendőr, és így tovább.

Egy új fogalmat a nyelv többféleképp is megnevezhet: idegen szó átvéte­lével; újonnan alkotott saját szóval; már meglevő szavainak újszerű össze­kapcsolásával. A fekvőrendőr esetében a legutóbbi történt: a rendőr itt metafora (az útakadály rendőr módjára korlátozza a sebességet, irányítja a forgalmat), ezt egészíti ki a fekvő jelző, amely a kép és a vele jelölt dolog különbségére mutat rá: rendőr, de fekvő.

A napokban jelent meg a TINTA Könyvkiadónál Parapatics Andreának a Gyakorlati szövegalkotási munkafüzet című kiadványa. A kiadvány alcíme: A középszintű írásbeli érettségi vizsgához magyar nyelv és irodalomból.  Ebből az alkalomból beszélgetett a szerzővel Kiss Gábor, a kiadó igazgatója. 

Kiss Gábor: Mikor én érettségiztem, 45 évvel ezelőtt, 1974-ben nem kellett a diákoknak magyarból „szöveget alkotni”. Az új kiadvány címét és alcímét olvasva ma már ez nem így van. 

Parapatics Andrea: Akkor is kellett „szöveget alkotni”, csak nem így hívták. Ma már nagy hangsúlyt fektetnek a szövegalkotási készség fejlesztésére törvényileg és a gyakorlatban is, azaz arra, hogy a felnövekvő generációk tagjai különféle műfajokban különféle hosszúságú szövegeket legyenek képesek létrehozni és megérteni szóban és írásban egyaránt. A középszintű érettségi vizsgán megértendő szöveg lehet egy múzeumi tájékoztató, egy tanulmány- vagy egy interjúrészlet is. A szövegalkotásnál pedig ma már nemcsak arra szűkül az érettségi vizsga, hogy a tanulók fogalmazást írjanak egy prózai vagy lírai alkotásról, hanem olyan, a mindennapi életben előforduló kisebb szövegeket is tudniuk kell létrehozni, mint egy kérvény, egy motivációs levél vagy egy hozzászólás egy vitához. Ezeknek pedig szigorú formai szabályai vannak, például nem maradhat el a levél címzése, megszólítása, keltezése. Ez egy választható feladat egy témáról való rövid érvelés elkészítése mellett.

A hazai transzformációs szintaxis keretében az 1980-as években a mondatok topic–comment szerkezetét kutatták elsősorban. E vizsgálódások egy szakaszának lezárásakor Komlósy András állította fel a „szabályos”, a „hangsúlykerülő” és a „hangsúlykérő” igék csoportjait (1989). A hangsúlykérő igék közös szemantikai tulajdonságaira felfigyelve megállapította, hogy „a magyarban is elkülönül valamilyen módon a többi igétől a más nyelvekben is sajátosan viselkedő, többnyire a verba sentiendi köré csoportosítható igeosztály” (1989: 181)

Komlósy az igék szórendje mellett bővítménykeretüket is vizsgálta, s a hangsúlykérő igék több alcsoportja között említette a „valakinek valami” bővítménykerettel járó tetszik, árt, használ, hiányzik, derogál igéket (1989: 179), amely igeosztályról, más megközelítésben vonzatszótárunk is megemlékezett (Sass et al. 2010: 306–7). Az említett igeosztály azonban továbbra is pontos kijelölésre vár, például se Komlósy, se Sass Bálinték nem említették az imponál igét. További tesztelési lehetőség a perfektáló (befejezettséget kifejező) meg igekötővel való kapcsolhatóság: van megtetszik, megárt, nincs *meghasznál, *meghiányzik, *megderogál, *megimponál.

Nem ítélhetjük idegennek azokat az idegenből származott szókat, melyek népünk vándorlása, más népekkel és műveltségekkel való érintkezése folyamán és folytán kerültek nyelvünkbe, s már annyira hozzáidomultak hangrendszerünkhöz, hogy egyáltalán nem érezzük rajtuk idegen eredetüket. Olyanok ezek a szavak, mint azok a más népek közösségéből évszázadokkal ezelőtt közénk szakadt családok, amelyek a magyar kenyér, magyar szellem és magyar vér hármas erején nemcsak külsőképp, hanem a lélek indítékai szerint is magyarrá váltak.

Jövevényszavaink legfontosabb négy forrásából, a bolgár-törökből, a szlávból, a latinból és a németből idézünk mutatóba egynéhányat:

Bolgár-török eredetűek: alma, betű, bor, búza, boszorkány, disznó, gyáva, igéz, ír, kapu, kölcsön, kút, ól, ökör, őröl, sár, seper, sereg, sűrű, szék, szél, szökik, szőlő, szűcs, szűnik, tarló, túró.

Az alábbi írás eredetileg a Magyar Nyelvőr 1975. január–márciusi számában jelent meg (99. évf. 1. szám: 80–82.)

Él vagy élt nyelvünkben néhány idegen szó vagy jövevényszó — mint bicikli, detektív, harmonika, kaleidoszkóp, koedukáció, lokomotív, propeller, revolver, traktor, utópia stb. —, melyek latin vagy ógörög, illetve latin és ógörög elemekből állanak, de nem e ma már holt nyelvek életében keletkeztek, hanem újabb keletűek, éspedig angol alkotásúak. Az ilyen állatin vagy anglo-latin szavak sorába tartozik a szellőztető készülék jelentésű ventilátor szavunk is. Első megjelenése ventilátor alakban 1743-ból adatolható az angol Stephen Hales könyvének címében. Hales nem csupán a latin tőből képzett angol szót honosította meg, hanem egyúttal le is írta könyvében a szénbányák, manufaktúrák, hajókabinok, kórházak, börtönök, istállók, gabonatárolók célszerű szellőztetésére szolgáló aknák, kürtők, légszívó kerekek és egyéb berendezések megszerkesztésének módját. F. Mackenzie rámutatott arra, hogy a XVIII. sz. angol mezőgazdasági és ipari forradalom nagy eredményei az e szóval jelölt eszköz megalkotása nélkül nehezen bontakozhattak volna ki. A significans és a significatum együttese és annak elterjedése több mint pusztán nyelvtörténeti jelentőségű (Les relations de l'Angleterre et de la Francé d'aprés le vocabulaire, 1: 106).

Az Édes Anyanyelvünk februári száma egyik cikkének szerző­je, Hajdu Ferenc arra gyanakszik, hogy egy újságíró „álságos finomkodásból” használta az ami helyett az amely kötőszót. Szívesen fűznék megjegyzést az álságos jelzőhöz is, de most szorítkozzunk a lényegre: csupán finomkodás-e ez, vagy több annál, netán egy nyelvi változásnak az előjele?

Kezdjük azzal, hogy az amely vonatkozó névmást a beszélt nyelv után most már az írottból is kezdi kiszorítani az ami. A két névmás használatában bekövetkezett elbizonytalanodást jól példázza a következő mondat, amely egy filmismertető szórólapon került elém: „John [...] egy olyan kalandban találja magát, amelyre nem vágyott, de amire talán épp nagy szüksége van.” A szöveg szerzője két azonos szerkezetű és rendeltetésű mellék­mon­datban előbb amely-et ír (a választékos norma szerint), utána pedig ami-t (a beszélt nyelvi szokás szerint).

Ki hinné, hogy az 1972-es Magyar értelmező kéziszótárban még nincs benne a pizza szó? Pedig nincs benne: tessék csak megnézni az üres helyét a pittyeszt meg a pizsama között! Akkor még legfeljebb a Maria­hilferstrasséra kikalandozó magyar kóstolhatta meg a pizzát (vagy legalább az illatát). Ma gyakori és fontos ételnév.

Minden nyelv igyekszik a maga képére formálni a beléje kerülő idegen elemeket. Így tesz a magyar is. Az olaszok a pizza főnevet hosszú c-vel vagy dz-vel ejtik: „picca”, „piddza”. A magyar pizza viszont egyre inkább hosszú z-vel hangzik: „pizza”. Ez persze egyfelől pongyola betűejtés, már-már faragatlanság, másfelől azonban a könnyebb, „ismerősebb” hangzásra való (öntu­datlan) törekvés. Én még olaszosan mondom a pizzá-t, a fiam már magyarosan.

A turulmadárra vonatkozó kutatás elsősorban madártani kérdésnek látszik, de a történeti fejlődés folyamán kitűnt, hogy a madártan csak a már korábban megindított nyelv- és történettudományi eredmények segítségével tudta megoldani ezt a kérdést.

A turul szó nagy őstörténelmi jelentőségének, valamint annak a magyarázatát, hogy miért tett szert mai nagy népszerűségére, Kézai csodás följegyzései adják meg. Ezek szerint a turulmadár az Árpád-házi vezérek nemzetségneve volt, továbbá Attila címeres madara, melyet a pajzsán hordott, amikor a csatába indult. Kézai szerint a honfoglaló magyarok hadi jelvénye is ugyancsak a turul volt, egészen Géza vezér koráig. Kézai följegyzései valósággal döbbenetes hatásúak. Az első kérdés, amely ezekkel kapcsolatban fölmerül, az, vajon honnan vette Kézai ezeket a megállapításokat? Nincs a történetírás világirodalmában olyan forrásmunka, amelyből Kézai ezeket az adatokat meríthette volna, s így nem tudunk másra következtetni, mint arra, hogy azokat a magyar nemzeti hagyomány őrizte meg s ebből szinte látnoki ihlettel, tudatosan közvetítette ezt a hagyományt az utókornak, hogy majdan a turul szónak a messzi múltból a jelenbe ragyogó fényszórója világítsa meg a magyarság útját az őshazából.

Amit ma szemiotikaként, jeltudományként ismerünk, kimaradt a világ jelenségeinek a tudományok között való XIX. századi felosztásából. Tudományként való számontartása olyan amerikai tudósoknak köszönhető, mint Charles Sanders Peirce (1839–1914), Charles Morris (1901–1979), vagy éppen a magyar származású Thomas A. Sebeok (1920–2001). A szemiotika az 1960-as években vett lendülete ellenére „kiment a divatból”: néhány évtized alatt kiderült, hogy egyelőre képtelen beváltani a hozzá fűzött reményeket, mindenesetre nem vált vezértudománnyá. A reménybeli szemiotikusokból (Roland Barthes, Umberto Eco, Julia Kristeva stb.) pedig jelentős részben író lett.

A napokban jelent meg Hegedűs Rita Magyar nyelvtan című könyve a TINTA Könyvkiadónál A magyar nyelv kézikönyvei sorozat 31. tagjaként. Ebből az alkalomból beszélgetett a szerzővel Kiss Gábor igazgató-főszerkesztő.

Kiss Gábor: Ennek a nyelvtannak már volt egy első kiadása, amely szintén a TINTA Könyvkiadónál jelent meg 2004-ben. Az a könyv 338 oldalas volt, az új könyv, amely 15 évvel az első után jelent meg, 560 oldalas. Miért volt szükség az új, bővített kiadásra?

Hegedűs Rita: Mint már az első kiadás előszavában kifejtettem, nyelvtanom a gyakorlati nyelvtanári munkám folyománya; az okos, érdeklődő diákokkal folytatott együttgondolkodás eredménye, alátámasztva a folyamatosan gyarapodó elméleti eredményekkel. Az új diákok új kérdéseket tesznek fel, melyek megmutatják, hol van szükség arra, hogy mélyebbre ássunk. Sokat segített a kollégák kritikája, a visszajelzések és visszakérdezések.