Ki hinné, hogy az 1972-es Magyar értelmező kéziszótárban még nincs benne a pizza szó? Pedig nincs benne: tessék csak megnézni az üres helyét a pittyeszt meg a pizsama között! Akkor még legfeljebb a Maria­hilferstrasséra kikalandozó magyar kóstolhatta meg a pizzát (vagy legalább az illatát). Ma gyakori és fontos ételnév.

Minden nyelv igyekszik a maga képére formálni a beléje kerülő idegen elemeket. Így tesz a magyar is. Az olaszok a pizza főnevet hosszú c-vel vagy dz-vel ejtik: „picca”, „piddza”. A magyar pizza viszont egyre inkább hosszú z-vel hangzik: „pizza”. Ez persze egyfelől pongyola betűejtés, már-már faragatlanság, másfelől azonban a könnyebb, „ismerősebb” hangzásra való (öntu­datlan) törekvés. Én még olaszosan mondom a pizzá-t, a fiam már magyarosan.

Még jobban mutatja az idegen szó átformálódását a pizza képzett származéka, a pizzeria (az a vendéglő, ahol a pizzát elkészítik és megeszik). Félig magyar szóval: pizzasütő vagy pizzavendéglő, de egyik sem pontos (a második pedig még hosszabb is). Marad tehát a pizzeria.

Illetve mégsem marad! Mert szép csöndesen átalakul pizzériá-vá. Az olasz (és az olaszul tudni vélő magyar) még így mondja: „piccería” vagy „piddzería”, a hangsúlyt az utolsó előtti szó­tagra téve. De legtöbb „nyelvtársunk” már „pizzeria”, sőt „pizzé­ria” alakban ejti ki: a hangsúly a nekünk természetes helyére, az első szótagra jött előre, s a második szótagbeli e is kap annyi hangsúlyt, hogy é-vé nyúljon. A zz pedig marad „zz”, ahogy a pizza szóban is.

Legújabban már láthatjuk is ezt az új „magyar” szót, a pizzériá-t. Így van kiírva a Szent István körúti Szieszta Pizzé­ria és az újpalotai Sorrento Pizzéria Söröző cégtábláján, s Pizzéria felirat díszeleg a BVSC Szőnyi úti klubházán is.

Hogy jó-e nekünk ez a pizzéria, vagy sem, azon lehet dispu­tálni. De hogy itt van, és szükségünk van rá, az (nyelvi) tény.

Kemény Gábor