A turulmadárra vonatkozó kutatás elsősorban madártani kérdésnek látszik, de a történeti fejlődés folyamán kitűnt, hogy a madártan csak a már korábban megindított nyelv- és történettudományi eredmények segítségével tudta megoldani ezt a kérdést.

A turul szó nagy őstörténelmi jelentőségének, valamint annak a magyarázatát, hogy miért tett szert mai nagy népszerűségére, Kézai csodás följegyzései adják meg. Ezek szerint a turulmadár az Árpád-házi vezérek nemzetségneve volt, továbbá Attila címeres madara, melyet a pajzsán hordott, amikor a csatába indult. Kézai szerint a honfoglaló magyarok hadi jelvénye is ugyancsak a turul volt, egészen Géza vezér koráig. Kézai följegyzései valósággal döbbenetes hatásúak. Az első kérdés, amely ezekkel kapcsolatban fölmerül, az, vajon honnan vette Kézai ezeket a megállapításokat? Nincs a történetírás világirodalmában olyan forrásmunka, amelyből Kézai ezeket az adatokat meríthette volna, s így nem tudunk másra következtetni, mint arra, hogy azokat a magyar nemzeti hagyomány őrizte meg s ebből szinte látnoki ihlettel, tudatosan közvetítette ezt a hagyományt az utókornak, hogy majdan a turul szónak a messzi múltból a jelenbe ragyogó fényszórója világítsa meg a magyarság útját az őshazából.

A Képes krónika illusztrációja, Árpád pajzsán a turul motívum
(Forrás: Wikipédia)

Kézainál nem találunk semmi adatot arra nézve, hogy honnan származik ez a nemzetségnév, miért viselte azt a vezéri család, azonban Anonymus az Emese-mondával megadta a kulcsot a rejtvény megoldásához.

A monda szerint Emesének látományként a turul jelent meg álmában, amely mintegy alászállva teherbe ejtette. Emese ebből a látományból azt a hitet merítette, hogy utódai dicső királyok lesznek. Az Emese-monda alapján tehát most már érthető, hogy miért viselhette a vezéri család a Turul nemzetségnevet, mert ha a valóságban nem is, de jelképesen turulivadékok voltak.

Emese nagyasszony, László Gyula rajza (Forrás: Wikipédia)

Ezzel a megállapítással azonban be is zárul előttünk a magyar forrásokra alapítható további következtetések folyamata. A további kutatások érdekében meg kellett szólaltatni a külföldi, nevezetesen a keleti történeti forrásokat is. Az ezekben foglalt adatokból aztán hamarosan az az örvendetes és egyúttal ámulatba ejtő fölismerés adódott, hogy a turulmadárnak a török eredetű népeknél teljesen azonos jelentősége volt, mint a honfoglaló magyarok által magukkal hozott nemzeti hagyományban.

A török eredetű népeknél, nevezetesen az oguzoknál, ujguroknál, szeldzüköknél és ozmánoknál a toghrul, amely nyelvészetileg teljesen azonos a turulmadárral, gyakran használatos személynév, éspedig mindig a legelőkelőbb személyiségek, uralkodóházak alapítóinak, legkiválóbb hadvezéreknek, államférfiaknak a neve.

Ha mármost fölvetjük azt a kérdést, hogy miben gyökerezett ez a névadás, akkor azt találjuk, hogy az említett népeknél a legkiválóbb és legelőkelőbb személyek a legkiválóbb solymászmadaraik neveivel tüntették ki magukat.

Ebben a névadásban a solymászmadarak bátorsága és vakmerősége, ereje és ügyessége volt a döntő tényező. A kiváló solymászmadarak saját nagyságukat és erejüket messzi túlszárnyaló prédát is megtámadnak és szemgyönyörködtető tusában le is győzik azt. Ennek következtében annak idején a solymászmadarak szinte bálványozásig menő tiszteletben részesültek s ez a névadás azt jelképezte, hogy a Turul nevű személyek vagy nemzetségek ugyanolyan vitézek és győzhetetlenek, mint a turul nevű solymászmadár, tehát ehhez hasonló tiszteletet és megbecsülést érdemelnek. Ennek a névadó szokásnak volt aztán a következménye, hogy a vezérségre leghivatottabb nemzetség, törzs vagy személyiség ruházhatta magára a legkiválóbb solymászmadár nevét. A legkiválóbbnak elismert solymászmadár pedig minden időben a turul sólyom volt.

A Turul-nemzetség elnevezésének és jelentőségének megoldása után most rátérhetünk Kézai második följegyzésének méltatására. Ez a második följegyzés arról szól, hogy Attila amikor csatába indult, a turulmadár képét viselte a pajzsán. Más szóval ez azt jelenti, hogy a turulmadár volt Attila hadi jelvénye és ugyanazt a hadi jelvényt használták a turulnemzetségbeli magyar vezérek is egészen Géza vezér koráig. Itt is tegyük föl a kérdést, vajon más népeknél is szokásban volt-e a turulmadárnak mint hadi jelvénynek az alkalmazása? Hihető-e hogy Attila ezt a jelvényt viselte a pajzsán? A válasz, amelyet a rendelkezésre álló történeti adatok erre a kérdésre adnak, éppen olyan döbbenetes erejű, mint a Turul-nemzetségnévre kapott válasz. Ahmed Vefik török szótára tartotta fönn azt az adatot, hogy a toghrul az oguzoknál fejedelmi jelvény volt. Az oguzok hat törzsre oszlottak s mindegyik törzsnek solymászmadár volt a címere vagy hadi jelvénye, a fejedelmi, tehát a legelőkelőbb jelvény azonban a turul volt. A turul szót első ízben Taymür Mirza perzsa solymászkönyve említi Bahram Gur perzsa uralkodó korából, aki 420-tól 438-ig uralkodott, tehát Attila kortársa volt.

Mielőtt tovább kísérnők a turulkérdést ezen a nyomon, állapodjunk meg néhány szóra a Gur szónál, mert ezzel még jobban megvilágíthatjuk a keleti népeknél dívó névadást. Ez a Gur, Bahramnak önmaga adományozta díszítő mellékneve, az indiai vadszamárnak népies perzsa neve. Mai fölfogás szerint ez a jelző egyáltalában nem díszítő, azonban abban az időben ennek a szónak egészen más jelentősége volt. Az indiai vadszamár vadászata lóhátról, ha nem is veszélyes, de a vadszamár sebes vágtatása és óvatossága miatt egészen különleges lovaglási és vadászati tehetséget, hihetetlen kitartást, elsőrendű paripát igényelt a vadásztól, s így talán most már kevésbé mosolyra késztető a «vadszamár» díszítő jelző. A lényeges ebben a névadásban az, hogy ez a kiváló s messze földön híres vadász az általa legnehezebben elejthetőnek minősített vadnak a nevét vette föl, hogy ezzel jelezze a maga kiválóságát a vadászatban. A magyar hagyományban is van erre példa, s ez a Thonuzóba szó. Nyelvészeink szerint ez a szó disznóatya vagy legjobb esetben kandisznó jelentésű. Ez a név a ma emberének nézete szerint éppen olyan kevéssé díszítő jellegű és kívánatos, mint a vadszamár. Ha azonban ezt a nevet a vadászat nyelvére fordítjuk és vadkannak minősítjük, akkor azonnal más színben látjuk Thonuzóbát.

Visszatérve a turulkérdésre, a perzsa solymászati könyv szerint Bahramnak mint különlegességet hoztak egy tughral nevű solymászmadarat Chin tartományból, amelyen a Perzsiától északra eső országokat kell érteni. Ebben az adatban nagyon fontos a hely és idő. A hely megfelel az oguzok földjének, az idő pedig Attila korának. Igaz, hogy Attila ebben az időben már a Duna—Tisza közén alapított világbirodalmat, azonban a nyugat felé való előretörés ideje előtt is már módjában volt a hun népnek megismerkednie a turul szóval és magáévá tenni azokat a szokásokat, amelyek ehhez fűződtek, mert akkoriban a turul már nemcsak házi használatra szolgáló solymászmadár volt, hanem kiviteli cikk is. Ebből arra kell következtetni, hogy a solymászat, a solymászó madarak osztályozása jelentőségük szerint s a hozzájuk fűződő névadás szokása már sokkal régebbi keletű volt s így a hunoknak bőséges alkalmuk volt mindezekkel megismerkedni és hagyományukba fölvenni. 

A tatabányai turulszobor

A keleti források tehát fényesen igazolták Kézai minden följegyzését a turulról s csak áhítatos hálaérzettel gondolhatunk rá, hogy megőrizte ezeket a magyar őstörténeti kutatás számára.

A következő lépés most a turulmadár faji azonosságának megállapítása. Mint említettem, a turult a keleti népek a legkiválóbb solymászmadárként ünnepelték s erre valóban rá is szolgált, mert a források szerint hattyúvágó sólyom, tehát a legnagyobb solymászati teljesítményre volt képes. Ha azt keressük, hogy melyek azok a solymászmadarak, amelyek le tudják vágni a hatalmas termetű hattyút, akkor a közismert solymászmadarak közül csak a sarki sólyom jöhetne tekintetbe, azonban ezt nem azonosíthatjuk a turulmadárral, mert a sarki sólyom neve a keleti népeknél mindenütt következetesen zongor.

Az ismert solymászmadarak közül egyetlenegy se akadt, amelyet a turulmadárral azonosítani lehetett volna, s azért arra kellett gondolni, hogy a szó származása helyén — Turkesztánban — kell olyan madárfajnak lenni, amelyet majd azonosítani lehet a turulmadárral. A föltevés helyesnek bizonyult, mert az oguzok hajdani földjén jelenleg is ott él a havasi sólyom, tudományos nevén Falco rusticolus altaicus, amely teljes hasonmása a sarki sólyomnak s az oguz nép helyére telepedett tatárok manapság is éppen úgy a legkiválóbb solymászmadárnak tartják, mint hajdanában az oguzok és nagy madarak, túzok és vadludak vadászatára használják.

A magyar kutatás eredménye alapján most már ezt a sólyomfajt turulsólyomnak kell nevezni s a faji azonosság fölismerése után megállapíthatjuk azt, hogy a korábbi megfejtési kísérletek nem jártak helyes nyomon. Különösen áll ez a Szabó Károly-féle megfejtési kísérletre, amely szerint a turul írás- vagy másolási hiba s az eredeti szó emui volt, amelyet aztán karul, illetőleg karvaly szóval kellett volna helyettesíteni. Ugyanúgy elhibázott volt az a megfejtési kísérlet is, amely a turulmadárban keselyűt sejtetett azon az alapon, hogy a hadak útján haladó ragadozó madarak csak keselyűk lehetnek. Ez a téves elgondolás eredményezte aztán, hogy a turulmadarat ábrázoló képzőművészeti alkotások java részükben elhibázottak, mert a harcok után a holttesteken lakmározó jámbor dögevők személyesítik a harci erények, a győzhetetlen bátorság legmagasabb fokát jelképező turulmadarat.

Most már rátérhetek fejtegetéseim utolsó fejezetére, a turul szó magyar őstörténeti jelentőségének a méltatására.

Az első tanulság, amelyet a Turulhagyományból levonhatunk, a hun–magyar azonosság gondolatának igazolása. Ezt az azonosságot, hogy tudniillik a hun és magyar nép ugyanaz, már Kézai is vallotta. Hóman Bálint szerint a hun–magyar azonosság gondolatát a magyarok nem kölcsönözhették külföldi irodalomból, hanem az a honfoglaló magyar népnek magával hozott történeti tudaton alapuló ősi hagyománya. Ennek a hagyománynak az igazolása a turul szó. A turul szóhoz és az ahhoz fűződő hagyományhoz csak ott és akkor juthattak hozzá a magyarok, amikor még együtt voltak a hunokkal és velük egy népet alkottak. A turul szó csakis a hun–magyar együttélés korában kerülhetett bele a magyar nemzeti hagyományba és magyar nyelvkincsbe, más lehetőség erre nincsen.

Ha keressük azt a területet, amelyen, és azt az időt, amikor még együtt éltek, akkor biztos kézzel rámutathatunk az oguzok földjére, amely a Balkas-tó keleti partján terült el. Az időpont kétségtelenül az Attilát megelőző kor volt, amikor az oguzoktól átvehették a turul névadási szokást és a turul fejedelmi hadi jelvényt. Ezt a területet nevezhetjük Turulországnak, mint a hun–magyar nép egyik legjelentősebb állomását az Európa felé vezető úton. Kézai leírásából tudjuk, hogy a honfoglaló magyarság nem innen indult el, hanem arról a földről, amelyet szintén madárnévvel jelölt meg, a Kerecsen szóval, amely a sarki sólyomnak orosz neve. Ezt nevezhetjük Szittyaföldnek vagy Kerecsenországnak s ez azonos azzal a földdel, amelyen Julián barát találkozott a maradék magyarokkal. Ez a terület az Ural európai lejtőjén terült el, észak felé egészen a Tundráig terjedt. Hogy mikor jutottak a magyarok ebbe a Kerecsenországba, arra nem tudunk választ adni. A hun nép egyes törzsei már a Krisztus után való második században eljutottak a Volgáig. Lehet, hogy ezek között voltak a magyarok is, akik nem vettek részt a hunok e nagy nyugati előretörésében, amely bár világbirodalom alapításához, de egyúttal a megsemmisüléshez vezetett, de az is lehet, hogy mint vert had tértek vissza, s ebben a Kerecsenországban találtak menedéket, amíg annyira megsokasodtak és megerősödtek, hogy újra nyugat felé törjenek Attila örökségének elfoglalására.

Kerecsensólyom

Sikerült tehát a turul szó segítségével a hun–magyar népnek kelet felé való egyik állomásaként az oguzok hajdani földjét kijelölni. Minthogy az oguzoknál ismeretes volt a turul szó és annak nagy jelentősége, azért hallgatagon már eddig is az a fölfogás alakult ki, hogy ez a szó nem ősi hun–magyar szó, hanem átvétel az oguz néptől. S valóban, az az ősrégi kínai forrás, amely a hun néppel foglalkozik, egyetlen szóval sem emlékezik meg a hunok solymászatáról. Csak annyit mond a hunok vadászatáról, hogy nyíllal lövik a vadat. 

A kínai forrás tanulmányozása azonban mégsem volt eredménytelen, mert a turul szó helyett olyan mozzanatot örökített meg a magyar őstörténet részére, amely teljesen egyenértékű a turul szóval, s ez a fehér ló áldozattal kapcsolatos vérszerződés emléke. Ezt a szerződést Krisztus előtt 45-ben kötötték meg a hunok és kínaiak, mint békeszerződést. Hol történt ez a békeszerződés, azt a forrás adatai alapján nem tudom pontosan eldönteni, azonban az Ordosz-földön eredő és a Sárga folyamba, ömlő Olan-folyót a kínaiak Hun folyónak nevezték, ez pedig közvetlenül a kínai határon van, a nagy kínai falon innen.

A Kárpát-medence a 9. században Anonymus szerint
(Forrás: Wikipédia)

Eljutottunk tehát a hun-magyarság útján a kínai falig. Őshaza volt-e ez a terület, vagy pedig szintén csak átmeneti haza, mint Turul- és Kerecsenország? Van-e olyan nyom, amelyen kiindulva a valóságos őshazára következtethetünk? Van ilyen nyom, de ködbe vesző. A nevezetes kínai őstörténeti forrás szerint a Krisztus előtt 1000-ben uralkodott Mu király büntető hadjáratot vezetett a hunok ellen s ennek a hadjáratnak a folyamán négy fehér farkast és négy fehér szarvast zsákmányolt. Bármilyen csábító is, mégis nagyon komolytalan eljárás volna, ha a névazonosság alapján egyszerűen arra következtetnénk, hogy Mu király fehér szarvasa ugyanaz volna, mint a hagyomány által közvetített fehér vagy csodaszarvas. A kínai forrás adata alapján azonban minden kétséget kizáró módon meg tudjuk állapítani azt a területet, amelyet a hun-magyarság őshazájának mondhatunk.

Az állatföldrajzi adatok szerint nincs a Földgömbön több olyan terület, ahol a történelmi korban fehér szarvas és fehér farkas együtt lakott volna, mint Kelet-Szibéria. A fehér szarvas faja szerint csak a rénszarvas lehet, a fehér farkas pedig a rénszarvassal együtt élő szibériai fehér farkas. Ez az utolsó terület, amelyet mint a hun-magyarság tartózkodási helyét ki lehet mutatni. Kelet felé ezután már csak a Csendes világtenger következik s így ezt kell elfogadnunk a hun–magyar őshazának, melyet a Kerecsen- és Turulország mintájára Fehér Szarvas-honnak nevezhetünk.

Ezzel a megállapítással most már be is fejezhetném azoknak a magyar őstörténeti vonatkozásoknak az ismertetését, amelyek a turulkérdés bolygatása folyamán fölmerültek. Azonban mégis kötelezve érzem magamat arra, hogy a kutatás folyamán kialakult két elgondolásomra is kitérjek.

Fölmerül az a kérdés, honnan hozták magukkal a honfoglaló magyarok azt a fölényes hadviselési és államművészeti tudást, amellyel nemcsak elfoglalni, hanem ' megtartani is tudták az új hazát, mikor annak gyakorlására a Szittyaföld vagy Kerecsenország nem adott kiadós alkalmat? Nem sok fejtörésbe kerül a kínai forrásnak a hunokra vonatkozó följegyzései alapján az a föltevés, hogy ezt az akkoriban szintén ilyen jeles tulajdonságokkal rendelkező kínai néppel való állandó, évezredes hadviselés fejlesztette ki. Hiszen a kínai birodalom a hunok ellen építette az emberiség egyik legcsodálatosabb építészeti alkotását, a kínai nagy falat.

A nemzeti hagyomány és történeti források adatainak egybevetésével most már nyugodt lélekkel megállapíthatjuk azt, hogy csak a tudatlansággal párosult rosszakarat és irigység foghatja rá a magyarokra, hogy mint a puszták fiai s minden műveltséget nélkülöző hódító barbárok jöttek Európába. Volt azoknak műveltségük, csakhogy nem nyugati, hanem keleti. Ősi adottságukkal, valamint az ősi műveltségű kínai néppel folytatott hadjáratok és béketárgyalások folyamán szerzett fölényes hadműveleti és államművészeti képességekkel értek ide Attila örökének meghódítására, úgyhogy ezekben legalábbis egyenrangú társai voltak az itt élő legműveltebb nemzeteknek.

Messzi tájakra, távoli korszakokba, váratlan eredményekhez vezetett a turulkérdés tanulmányozása. A turulmadár faji azonosságának megállapításán túl talán sikerült pislogó mécsest gyújtani a magyarságnak az őshazából a mai hazába vezető útjának gyér megvilágításához s talán nem bizonyul majd ez a gyér világosság is lidércfénynek.

Vönöczky Schenk Jakab

Megjelent: Búvár, 1940. október. 453-456. oldal