Anya-nyelv-csavar alátét nélkül.

TINTA blog

A kocsi és társai

Grétsy László nyelvi ismeretterjesztő írásai III.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2009. május.

Az Anyanyelvápolók Szövetsége folyóiratának, az Édes Anyanyelvünknek frissen megjelent, áprilisi számában olvasom azt a cikket, amelynek címe: Megszületett a coach magyar megfelelője. Hogy világosabb legyen, miről is van szó, idézek is egy mondatot a cikkből:

„Néhány napja került sor a Business Coach Szakmai Közösség országos fordítási pályázatának eredményhirdetésére és a díjak átadására is: a coach kifejezésre kerestek ötletes és használható magyar megfelelőt.” Ehhez még hozzáteszem: a bírálóbizottság a legjobb magyar megfelelőnek az üzleti edző elnevezést találta.

Az új szónak, illetve kifejezésnek e helyről is sikert kívánok, én azonban a következőkben nem a pályázatról, hanem az angol szó eredetijéről szólok. A kocsi szóról.

Igen, a kocsi-ról! A szó ugyanis Magyarországról indult diadalútjára, s került be különféle jelentésmódosulásokkal számos európai nyelvbe. A német Kutsche hintót jelent, az olasz cocchio fogatot, a francia coche lófogatú személyszállító postakocsit (ez ma már régies), az angol coach pedig több mindent is: hintót, vasúti kocsit, (távolsági) autóbuszt, de edzőt is, amely jelentés szintén többszörös jelentésmódosulással alakult ki, s vezet el bennünket egészen a Business Coach Szakmai Közösség fordítási pályázatáig. A kocsi szó gyökere a Tatáról délnyugatra elterülő, Komárom megyei Kocs község neve. E névre a 13. századtól kezdve vannak adataink. A község neve eredetileg személynév volt, mint számos más község neve is, s talán a ’kos’ jelentésű török eredetű szóval függ össze. A helynév -i képzős származékára a 15. századtól van adatunk, mégpedig attól kezdve egyre több, ugyanis Kocs nemcsak szekérgyártásáról és szekereseiről nevezetessé vált település volt, hanem – már Mátyás korában! – a Buda és Bécs közötti kocsijáratnak egyik állomása is. A 15-16. századi hazai és külföldi történelmi adatok egyaránt azt tanúsítják, hogy a kerekeken gördülő, lóvontatású járművek személyszállításra legalkalmasabb fajtája ezen a tájon alakult ki, és innen terjedt nyugatra.

https://kids.wordsmyth.net/media/wcdt/image/coach.jpg

Tovább olvasom

Dsida Jenő-breviárium

https://i0.wp.com/karpatalja.ma/wp-content/uploads/2021/05/dsida.jpg?fit=1200%2C700&ssl=1

Dsida Jenő (1907–1938)
költő

Dsida jeles formaművész, csöndes bánatok és csendes örömök mélyen vallásos költője, leginkább Kosztolányi örökösének tűnik; megfigyelőkedve, impresszionista ábrázolásmódja erre látszik vallani. Áhítata, vallásossága azonban Babits gondolatvilágának közelébe hozza. Egyszersmind pedig a költői-lírai epika megújítója, s ebben Arany János költészetének modern folytatója.” (Nemeskürty István)

Dsida Jenő egyénisége elütött a történelemmel viaskodó hitvallókétól, ő nem a végzettel kívánt pereskedni, egyszerűen énekelni akart: a természetről, a szerelemről, az ifjúságról, akár a késő romantikusok. Úgy érkezett az irodalomba, akár egy kamasz angyal, mámoros ifjúsággal, lobogó szőkén, telve lelkesedéssel és önbizalommal.” (Pomogáts Béla)

Kritikái és irodalmi elmélkedései nagy hozzáértésre, érzékenységre, elmélyültségre vallanak, ugyanolyan műgonddal készültek, mint költeményei. De ezekből sem bontakozik ki egy bárki számára iránymutató esztétikai világnézet. Dsida gyönyörködtet, ezt azonban a legművészibb színvonalon, mindig édes gyönyörűséget szerezve olvasóinak. Úgy vélem, Dsida Jenőt szeretni kell, és nehéz is elképzelni olyan versolvasó embert, aki őt ismervén, ne zárná szívébe, és ne érezné jó barátjának az élet oly sok jót és oly sok rosszat kínáló kalandjai közt.” (Hegedüs Géza)

Hiszek a hitben, a bátorságban, az élet minden körülmények között megmaradó szépségében. Hiszek a mindenható mosolygásban.

A lelkemben sok melódia
csak felhangoló kézre vár.
Mennyi színes szép szimfónia,
eljátszatlanul hagyni kár.

Ó, mily hályog borult szememre,
hogy meg nem láttalak,
te elhagyott, te bús, kopár sziget,
magyar sziget a népek Óceánján!

Fáj a földnek, és fáj a napnak
s a mindenségnek fáj dalom,
de aki nem volt még magyar,
nem tudja, mi a fájdalom!

Szerettem volna adni,
de nem volt: mit.
Szerettem volna kapni,
de nem volt: kitől.

Tovább olvasom

Wittgenstein szerszámosládája

Beszélgetés E. Bártfai Lászlóval

Megjelent: Irodalmi Jelen, 2024. szeptember. 11.

Már gyerekkorában megismerte a nyomdák, szerkesztőségek, kirakatrendezők, grafikusok világát. Az Akadémiai Kiadónál több száz könyvet, rangos sorozatot szerkesztett. Manapság otthoni dolgozószobájában érzi magát elemében, és sorra jelennek meg páratlanul izgalmas tanulmányai – az utóbbi években elsősorban a csend és a hallgatás témakörében. Az idén hetvenéves E. Bártfai Lászlóval pályájáról, esszéírói észjárásról, a nem-cselekvés titkairól, a befolyásolás hatalmáról és még számos izgalmas kérdésről beszélgettünk.

– Egyszer említetted, hogy a „Csikágóban” nőttél fel. Abból a néhány mondatból számomra idilli kép rajzolódott ki a gyerekkorodról. Pedig az ötvenes évek végéről, hatvanas évek elejéről sötétebb világ jut eszébe az embernek. Gyerekként ezek szerint boldog időket éltél, harmonikus családban?

– Gyerekkoromban a Dembinszky utcában laktunk, a „Csikágóban” nőttem fel. A Damjanich utca, Aréna (Dózsa György) út, Csömöri (Thököly) út, Rottenbiller utca határolta, nagyjából négyszögletes területet nevezik így. A millenium idején, a telekspekuláció virágkorában felvásárolták az itteni földeket, amelyeken akkoriban zöldségféléket termesztettek. Fékeveszett amerikai ritmusban nőttek ki a földből a házak. Úgy tudom, innen az elnevezés. Mások a chicagói maffiával vontak párhuzamot, de Chicago csak az 1920-as évek elején, a szesztilalom bevezetése után keveredett igazán rossz hírbe, magyar „testvérvárosán” pedig már az első világháború előtt megszáradt a vakolat. Mi szerettük ezt a nevet. Sokkal jobban hangzott, mint az Élmunkás tér vagy a Lenin körút. Vagány csengése volt, nem volt olyan otromba, nem volt olyan kommunista.

Bár voltak Pesten sokkal veszedelmesebb környékek, egy-két pofont azért itt is könnyen be lehetett gyűjteni. A hatvanas évek elején még érvényben volt a lovagiasság néhány szigorú szabálya. Ha két fiú összekülönbözött, szólóztak, első vérig, a többiek nem avatkoztak bele, csak köréjük gyűltek. Ha pedig valaki egy lánnyal sétált, legádázabb ellenfelei is udvariasan köszöntötték, nem bántották.

A mi házunk a homlokzata alapján úgy fest, mint egy téglaberakásos reneszánsz palota, az udvarban mohos szobrokkal, de a hátsó traktuson, ahol a barátomék is laktak, nyomorúságos lakásokkal, a folyosó végén közös vécével. Mi az utcai fronton laktunk egy kétszobás, napos lakásban a szüleimmel, apai nagyszüleimmel, nővéremmel. A ház és a környék társadalmi összetétele híven tükrözte az akkori társadalmat. Mindenféle ember lakott itt: megszeppent hivatalnokok és nagydumás vagányok, öltönyös-szemüveges párttitkárok és ringó csípőjű asszonyszemélyek, részeges szenesemberek és összeroppant auschwitzi túlélők, szótlan szabadságharcosok és még egy öntelt vérbíró is. Úgyhogy akarva-akaratlan mi gyerekek is alapos társadalomismeretre tettünk szert, és azt is hamar megtanultuk, hogy kinek mit szabad mondani.

Gyerekkoromat a közeli Városligetben töltöttem. Ha sütött nap, a barátaimmal fociztunk, pihenésképpen lábtengóztunk, ha esett, otthon gombfociztunk. Ősszel és télen indiános könyveket olvastunk. Arra nem emlékszem, mikor tanultunk. Anyukám a háború előtt szabásznő volt a Váci utcában, de a nővérem megszületése után otthon maradt. Főzött, mosott, velünk foglalkozott. A játékainkban a legjobb pajtásként vett részt. Apám grafikus volt, nyugdíjazásáig az Állami Könyvterjesztő Vállalat dekorációs osztályát vezette. Sok időt töltöttem a munkahelyén, a Révay közben, ahol grafikusok, kirakatrendezők, asztalosok dolgoztak. Az ő irodájában alkottam meg első műveimet egy régi Remington írógépen pötyögtetve. Nagyapám Murányi utcai lakatosműhelyében is sok időt töltöttem. A műhelyek festék-, fa- és vasszagát ma is az orromban érzem. Nem volt különösebb kézügyességem, a mesteremberektől egyedül azt tanultam meg, hogy csak becsülettel elkészített munkadarabot szabad útjára bocsátani, olyat, aminél jobbat ott és akkor nem tudok készíteni.

https://www.irodalmijelen.hu/sites/default/files/field/2024-09/2024-honap-alkotoja-wittgenstein-szerszamosladaja-30469-18568.jpg

Tovább olvasom

Déry Tibor-breviárium

https://nullahategy.hu/wp-content/uploads/sites/9/2017/08/blikk-hu.jpeg

Déry Tibor (1894–1977)
író, költő

A »Befejezetlen mondat« bemutatja a magányosan tájékozódó értelmiségi fiatalember sorsának tragikus mozzanatait is. A mű szerkezete és stílusa a realista hagyományokhoz közeledett, mindazonáltal felhasználta a modern regényirodalom (Proust, Kafka) vívmányait is. Elbeszéléseiben általában ironikus módon bírálta a politikai és erkölcsi életben tapasztalt torzulásokat.” (Pomogáts Béla)

Örök szkeptikus, aki hosszú élete utolsó két évtizedében mind a személyiség, mind a világ dolgait borús bölcsességgel szemlélte. Eleganciája és iróniája műveinek legmaradandóbb értéke. Írói pályája atipikus, tele van fordulatokkal és meglepetésekkel, állandó mozgásban és átalakulásban van. A húszas években írott versei az avantgárd líra szürrealista ágának értékes darabjai.” (Grendel Lajos)

Szemléletmódjában jól megfért a részletek pontoskodásig hiteles rajza a bizarr fantázia játékaival, a bizonyító kifejtés az elmosódó vonalú álomtechnikával. A tényeket némelykor egy naturalista becsvágyával halmozta, máskor egy szürrealista felajzott mámorosságával szédült a képzelet kiszámíthatatlan játékaiba.” (Béládi Miklós)

Önarcképemet rendszerint abból a tükörből betűzöm ki, amelyet felebarátaim arca tart elém. Az emberiség, mint egy nagy tükrös galéria, így tanít meg arra, milyen ne legyek, tehát közvetve arra is, milyennek kellene lennem.

A mindennapok hordalékából kell kimosnunk életünk maréknyi aranyát.

Miért érdeke az embernek, hogy saját szenvedését megtoldja felebarátja sebeivel? Hogyha rosszul érzi magát a bőrében, abban teljék öröme, hogy más sem különbül? Ily határtalan az önzés? Nem bírjuk elviselni, hogy a szomszéd jobb erőben van, egészségesebb, fiatalabb, ó, főképp, hogy fiatalabb nálunk?

Az ember az a fajta élőlény, amely élete során szüntelenül reménykedik, jövőjéről képzeleg, s azért küzd, hogy ezt beérhesse. Képlete: a reménybe ágyazott lét.

A szeretet nem nézheti az érdemet, mert különben alkuvá válik.

Bár lényem jobbik felével nem hiszek a halálban, a másikkal, a hitványabbal születésem óta készülődöm rá.

Mi sem üdvösebb az ész fejlődésére, mint a szellemi meglepetések. A csodálkozás a bölcselet anyja.

Fáradságosat, nagyot és boldogtalant alkotott az ember.

Tovább olvasom

Szépapától szépunokáig

Grétsy László nyelvi ismeretterjesztő írásai II.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2009. április.

Nyelvünk mindig is gazdag volt rokonságnév-megjelölésekben, de az a megnevezéslánc, amelyet írásom címében megjelöltem, s amelyet a következőkben be is mutatok olvasóinknak, valójában csak a 20. század közepén, sőt, valamivel az után alakult ki. Addig még bőségesen voltak különféle keveredések, átfedések, sőt hézagok, mégpedig általában nem a középső, hanem a felső és az alsó régióban. Jellemző példa lehet erre Czuczor Gergelynek és Fogarasi Jánosnak 1862 és 1874 között megjelent hatkötetes nagyszótárából a dédanya szó, amelynek jelentését (jelentéseit) ilyen hezitáló, a szótár forgatóit bizonytalanságban hagyó módon adják meg a szerzők: „Szélesb értelemben nagyanya, ősanya. Szorosb értelemben nagyanyám nagyanyja, dédük”. Tehát a szótár szerint a dédanya szó jelenthet nagyanyát is, ősanyát is, ükanyát is. Ebben a szerzők még meg is erősítenek bennünket, mivel jelzik, hogy a dédük összetett szó: déd + ük. A 19. század végére azonban – legalábbis dédapától dédapáig – nagyjából kitisztult a kép. A nemzedékváltások láncolatát szemléletesen érzékelteti Gárdonyi Géza abban a költői levelében, amelyet 1897-ben írt, mégpedig az 1797-ben született s száz évet élt, sokoldalú, jeles tudósnak, Brassai Sámuelnek halála alkalmából a Pesti Hírlapba. Idézem is belőle a leginkább ide illő versszakot:

Te születni láttad ezt az agg századot
S térdeden ringattad öreg apáinkat.
A halál azóta négy termést aratott,
Az első termésből fűszál sem maradott,
Te meg ringatod most az unokáinkat.

De a múltból térjünk vissza a jelenbe, s nézzük meg, hogy napjainkban, most már többé-kevésbé letisztult formában hogyan is fest a jelenünkre érvényes nemzedékváltás-jelző, úgy is mondhatom, rokonságnév-megjelölő lista! Nem kevesebb mint tíz emberöltőnyi időt tudunk áttekinteni, rokonsági fokokban is kifejezni, ami a kezdő és a záró fokot is beszámítva tíz elnevezést jelent. Hogy mindenki előtt világos legyen, miféle megnevezéssor ez, nemcsak felsorolom a tagjait, hanem megadom a 2003-ban megjelent, legfrissebb értelmező szótárban közölt jelentésüket is. Íme!

Szépapa: ’valamelyik dédszülő nagyapja’; ükapa: ’valaki nagyszülőjének nagyapja’; dédapa: ’valaki valamelyik nagyszülőjének az apja’; nagyapa: ’valamelyik szülő apja, illetve olyan férfi, akinek unokája van’; apa: ’az a férfi, akinek gyermeke van’; gyermek: ’szülő(k) közvetlen leszármazottja’; unoka: ’valaki gyermekének a gyermeke’; dédunoka: ’valakik unokájának gyermeke’; ükunoka: ’valaki unokájának unokája’; szépunoka: ’a dédunoka unokája’.

https://images.pexels.com/photos/302083/pexels-photo-302083.jpeg

Tovább olvasom

Kavicsfelvert szélvédő és féreghajtott kismacska, avagy egy nyelvápoló feladatai

Megjelent: Palócföld, LXVI. évfolyam 2020/3, 107-110. o.

Nem az első nyelvművelő írásokat tartalmazó könyve ez a szerzőnek, aki saját ilyen jellegű művei mellett más, szerkesztői és lektorálási munkálatokkal a szó szoros értelmében vett nyelvgondozást is végez évtizedek óta. 2007-ben négy évtized nyelvművelő írásainak válogatott gyűjtelékét adta az olvasók kezébe. Mostani kötete azt bizonyítja, hogy ugyan évekig a nyelvészet más területe felé fordult érdeklődése, nem szakadt el a nyelvműveléstől. Korábbi kötetében is az volt az álláspontja, hogy a nyelvművelés tudományágként merőben más, mint minden egyéb nyelvészeti diszciplína. Ugyanis a stílusnyelvi kifejezés eleganciáját nem valamely tudományág állapítja meg (és írja le), hanem a mindenkori nyelvhasználók, a nyelvészek és az irodalmárok, illetőleg végső soron a nyelvet használó társadalom egésze, viszont magának a nyelvművelő-irodalomnak a zöme nyelvészektől való, közülök a XX. század közepétől Lőrincze Lajos, Kovalovszky Miklós és Grétsy László említendő.

Az ismereteink szerint első magyar nyelvtaníró, Sylvester János 1539-ben egy helyütt megírja, hogy nem magyar kifejezés a „féllek téged(et)”, amire a latin „metuo te”-t szolgaian fordítják, hanem a „félek tőled” a szokásos magyar kifejezés. Ez voltaképpen nyelvművelő kitétel, hiszen a szokásos magyar nyelvi kifejezésmódot helyesli, és ezáltal védelmezi azt. Az ilyesféle védelemhez és nyelvápoláshoz nem csupán a széles értelemben vett nyelvtan ismerete szükséges, hanem a szépirodalomé is, ugyanis ezeknek nyelvhasználata lényegében olyan, amilyent Dante Alighieri A nép nyelvén való ékesszólásról című munkájában a XIV. században fontosnak tartott. Dante az elokvenciáról értekezik, s tulajdonképpen a magyar kultúra évszázadokon át ugyancsak erre, az ékesszólásra figyelmeztetett. 

kemeny-gabor.png

Kemény Gábor nyelvész 

Tovább olvasom

Deák Ferenc-breviárium

https://joreggelt.blogstar.hu/pages/joreggelt/contents/blog/101450/pics/lead_800x600.jpg Deák Ferenc (1803–1876)
a haza bölcse, a nemzet prókátora, politikus, jogász, táblabíró, országgyűlési képviselő és az első felelős magyar kormány igazságügy-minisztere

Félre minden irigységgel, hazám fiai, adjuk neki az elsőséget” (Széchenyi István)

„Deák mint a törvényesség embere a nemzet jogait törvényes téren férfiasan megvédette. Ha ezután törésre kerül a dolog, Isten, világ s a történelem előtt csakis az osztrák házra hárulhatand a felelősség.” (Kossuth Lajos)

Állhatatosságával, őszinteségével, kitartásával és remek gyakorlati érzékével – végig a jog útján maradva – megteremtette Magyarország átalakulásának és fejlődésének törvényi kereteit. A politikus életműve, a dualista rendszer utóbb fél évszázadon keresztül fennmaradt, teljesítménye nyomán tehát mindmáig joggal nevezzük őt a haza bölcsének.” (Tarján M. Tamás)

Sok kincsekkel áldotta meg a természet hazánkat; de az irigy sors megtagadta tőlünk legszebb áldását, a közértelmet és egyetértést.

Kockáztathatunk mindent a Hazáért, de a Hazát kockáztatni semmiért nem szabad.

Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják. De miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz, s mindig kétséges.

Magyarországot nem uszító gondolatokkal nyugtalanítva, hanem köznapi, hasznos jólétet gyarapító tettek sorával kell szeretni.

Nyelv és nemzetiség, ezek a nemzet legszentebb tulajdonai s legféltőbb kincsei.

Ha mi a nemzetiségeket megnyerni akarjuk, ennek nem az az útja, hogy őket mindenáron magyarosítsuk, hanem az, hogy velök a magyar viszonyokat megkedveltessük.

Neveljük a népet, ébresszük és tápláljuk keblében az emberiség szelíd méltóságának nemesebb érzeteit, javítsunk erkölcsein, fejtsük ki lelki tehetségeit, s terjesszük a közértelmességet.

A magyar szívós és erélyes veszély idejében, s akkor életét is kész feláldozni; de midőn a veszélyt távolnak hiszi, midőn azt még nem látja, gyakran hajlandó a tevékenységet tétlenséggel váltani fel.

Az igaz ügyért küzdeni még akkor is kötelesség, midőn már sikerhez nincsen remény.

******** 

Az embereket puszta eszközöknek soha ne tekintsd, bármilyen alant álljanak is. Tiszteld mindenkiben az emberi méltóságot.

Az emberiség általában és az egyes emberek is nemritkán olyan jók, minők lehetnének s lenniök kellene, de ritkán oly rosszak, minőknek őket a gonosz akaratú rágalom festi.

Ha valakivel jót tettél, felejtsd el, s ne számíts viszonzásra, sőt még hálára se. A hálátlanság is kevésbé fog bántani, ha hálára nem is számítottál, midőn pedig nem várt hálával viszonozzák jótéteményedet, kétszeresen jól fog esni szívednek.

Az elfojtott szó sokszor több keserűséget okoz, mint a kimondott őszinte, szabad szó.

Tűrd el, ha kell, az igazságtalanságot, de igazságtalansággal ne viszonozd azt. Sokkal keserűbb emléket hagy maga után azon igazságtalanság, melyet máson elkövettünk, mint amelyet másoktól szenvedünk, s a legfájdalmasabb, legtartósabb szemrehányás az, mit önkeblünkben olvasunk, mert azt sem későbbi bánatunk, sem jótéteink nem képesek egészen elnémítani.

Boldogságunk nem csekély részben önmagunktól függ, s boldogtalanságunkat többször okozzák önhibáink, mint mások gonoszsága.

A rosszul gombolt mellényt újra ki kell gombolni.

Ha rosszat hallasz valakiről, óvakodva hidd el. A hírnek s pletykának gyakran semmi alapja nincs, s a legtöbb esetben nagyítva s eltorzítva terjed tovább.

Csak a munka fejti ki, csak az tartja fel a testnek és léleknek erejét; csak munka tesz hasznossá magunkra és polgártársainkra nézve.

Igaz ügy mellett a tiszta és szilárd akarat s a kölcsönös méltányosság sok akadályt legyőzhetnek.

********

Ha tőlem függene, a sajtótörvénynek csak egy paragrafusa volna: hazudni nem szabad.

Mi csak a törvény teljesítését kívánjuk; mert a nem teljesített törvény holt betű, jogfolytonosság nélkül az alkotmány nem él.

A szabad szólás kétségtelen s elidegeníthetetlen jussa minden embernek.

Erősen hiszem, hogy a törvények alkotásánál mind a józan közvéleményre, mind a jövendő korra figyelmezni kell. A köztársaságnak fő célja a közboldogság, a törvényhozásnak tehát fő kötelessége olyan törvényeket alkotni, melyek minden polgárt boldogítanak.

https://rubiconintezet.hu/wp-content/uploads/2021/06/deak3.jpg

A büntetés célját veszti a közállományra nézve, midőn a vétkest sújtva, csak bosszul, de nem javít, s ahol a börtön egyedül szenvedésnek helye, de az erkölcsi jobbulásra figyelem nincsen, ott sem a büntetésnek szigorúsága, sem annak a vétkest bizonyosan sújtó gyorsasága nem elég a bűntetteknek kevesbítésére, mert félelem jobb erkölcsök nélkül még nem nyújt kezességet a közállománynak arról, hogy törvényei tiszteletben tartatnak.

Amit a törvény világosan nem tilt, az büntetés tárgya nem lehet, s azt a bíró vétekké nem kanonizálhatja.

Kereskedést, szorgalmat a törvény nem teremthet, a törvény csak ezeknek akadályait hárítja el, a többit idő és a nemzet ereje és gondossága fejti ki.

Az ellenzéknek nem szabad a kormány minden lépéseit és terveit csak azért ellenzeni, mert azok a kormánytól jövének. Kísérje az ellenzék figyelemmel a kormány minden lépteit. Őrködjék szigorúan a törvények sértetlen fenntartása fölött. Minden hibát, minden törvényszegést rójon meg személyes tekintet nélkül, minden hiányt fedezzen fel, nyilatkozzék pártérdek és mellékes tekintetek nélkül. Törvény, igazság és lelkiismeretes meggyőződés szerint, félelmet, csüggedést, önhaszonkeresést ne ismerjen, s védje mindenkor az alkotmányos szabadságnak és törvényes rendnek egyesült érdekeit. Ez az ellenzék nemes feladata, ez legszentebb kötelessége.

Fontos és üdvös az országra nézve, ha nem létezhetik más törvény, mint amelynek alkotásába az ország is beleegyezett. De hogy e jog valóság legyen, múlhatatlanul szükséges, hogy az ekképp alkotott törvények végrehajtassanak és megtartassanak.

Midőn a nép megválasztott, hogy képviselői legyünk, nem azt várta, hogy tőle kérjünk tanácsot, hanem azt, hogy mi adjunk neki tanácsot.

Törvényhozói dolgokkal, melyek készültséget, szakavatottságot igényelnek, nem minden ember foglalkozhatik, és nekünk, kik azzal foglalkozunk, kötelességünk a nép érdekét is szívünkön viselni, és azt tenni, mit e tekintetben legcélszerűbbnek látunk.

Véleménykülönbségek voltak, lesznek a politikában, mint általán az emberi működésnek minden terén. Nem is volna jó, ha politikai véleményekben is különbség nem volna; mert éppen a véleménykülönbségek által őrlődhetik ki az igazság. Az ellentmondás teszi élesebbé az ész működését; tisztázza az eszméket, melyeknek foganatosítását az ember különben könnyen elhirtelenkedné.

Nem szeretem személyhez és személyre intézni szavaimat. Midőn törvényhozásról vagy egyes törvényről van szó, nincs párt, nincs ellenzék, hanem azon tárgynak igazsága vagy helyessége.

********

Az összeállítást készítette: Sümeginé dr. Tóth Piroska

Melyiket válasszam?

Megjelent: Magyar Szó, 2024. augusztus 5.

Aránylag – viszonylag. Alapjelentésük lényegileg azonos: valamihez mérve, arány(os)ítva, viszonyítva, valamihez képest. Ehhez járul egy másodlagos, minősítő, illetve értékelő árnyalat is: nem nagyon, meglehetősen, eléggé. Az alapszó értelme azonban mintha árnyalná használatukat: az aránylag mértékbeli egybevetést, valamihez mérést, arányítást éreztet, tehát konkrétabb, a viszonylag pedig inkább bizonyos viszonyra, összefüggésre, körülményekre utal, vagyis elvontabb, és valamivel választékosabb, ritkább is. Például: aránylag olcsó; aránylag nagyobb; aránylag több – viszonylag megfelelő; viszonylag jól érzi magát. A használatban azonban a két szó többnyire a fenti árnyaló megkülönböztetés nélkül, felcserélhető szinonimaként fordul elő. Gyakori, modoros használatuk bizonyos szószaporító köntörfalazást, körülményeskedést éreztet.

Belső – benső. A két melléknév közös alapjelentése: valamiben, valamin belül, valaminek a belsejében lévő, belül működő (például: belső cseléd, ember, munkatárs; belső baj, gumi, rész, szerv, szög, vérzés, zseb). Átvitt értelmük: a lélekben végbemenő, lélekből fakadó (például: belső vagy benső hang, küzdelem, tűz). Stílusárnyalatbeli különbség azonban van köztük: a benső egy kissé választékos és régies (például benső szoba). Vannak ezenkívül sajátos átvitt jelentésárnyalatai is: a lélekben, az érzelmekben mélyen gyökerező, bensőséges, meghitt, bizalmas, titkos (például: benső barátság, kapcsolat, meggyőződés, ügy, viszony).

Melyiket válasszam?

Tovább olvasom

A retró brutalitása

Ratkó-szülők és Ratkó-gyerekek, avagy egy korszak árnyoldala Burget Lajos kötetének tükrében

Megjelent: Magyar Szó, 2008. július 14.

A nagyvárosi legendák bennünk élnek, és mi éltetjük őket. A retróhoz való viszonyulásunkat is csak az határozza meg, hogy milyen élményanyagot hozunk magunkkal gyermekkorunkból, a családi környezetből. Nem baj, akárhogy legyen is, W. Ferenc elvtárs büszke lehetett pipadohányzacskójára.

Hogyha az vagy ki a távolságot úgy képzelte el / Ha majd azt mondják, hogy ember járt az embertelenben / Hogyha elég volt a hited, s minden próbát kiálltál / Te a legmagasabb küszöböt is átlépheted már // Ha a hosszú napok próbái már nem fájnak Neked / Ha erre a napra tetted fel az egész életed / Ha már álmodban is tudod, amit fel nem foghatok / Te már vállalhatod mindazt, amit nem vállalhatok” – az Asztronauta együttes Magyar a világűrben című dalának szövegéből idéztem a 2007. január 6-án elhunyt Burget Lajos újságíró Retró szótár címmel, a Tinta Könyvkiadó gondozásában a 79. Ünnepi Könyvhétre megjelent kötetének bemutatójáról lejegyzett beszámolómban (Minden, ami retró, Magyar Szó, Üveggolyó, 2008. június 9.). A retró – ez a kifejezés egyébként nem szerepel a szótárban – egyfajta nosztalgia, amellyel a magyar társadalom (vagy csak annak egy része…) az egyébként átkosnak is mondott, a kötet által is feldolgozott, a második világháborútól a rendszerváltásig terjedő, tehát a Rákosi- és a Kádár-korszakkal azonos időszak kiemelt elemeihez való kötődését jelöli. Egy alapvetően pozitív életérzés, mint a nosztalgia általában. „Csak a szépre emlékezem…” – mondja egy másik régi zeneszám Putnoki Gábor dalszövegével, s akár a retróval is azonosíthatjuk ezt a magatartást, hiszen a megjelölt történelmi időszak nemcsak szép és kellemes emlékeket hagyott maga után a köztudatban és az emberek emlékezetében. Mindazok, akiket kitelepítettek és meghurcoltak a létezőnek mondott szocializmus nevében, akik megjárták Recsket és más munkatáborokat, vagy akik az ötvenhatos forradalom és szabadságharc leverése utáni megtorlásoknak estek áldozatul, minden bizonnyal viszolyogva tekintenek a manapság oly népszerű jelenségre. Tegyük hozzá gyorsan: ez nemcsak a valódi áldozatok, hanem leszármazottaik részéről is teljesen jogos.

11-gyufa.jpgRetró gyufásdobozok

Tovább olvasom
süti beállítások módosítása