Madách Imre-breviárium

Madách Imre (1823–1864)
író, költő, ügyvéd

„Tisztelt Hazafi! »Az ember tragédiája« mind koncepcióban, mind kompozícióban igen jeles mű, s irodalmunk legjelesb termékei közt foglalhat helyet. Téved, aki úgy fogja föl »Az ember tragédiá«-ját, hogy a szerző a világtörténet egyes szakainak s általok az egésznek hű képét akarta adni, azt mutogatván, hogy nincs haladás az emberiségben, csak szüntelen körbenforgás, avagy alábbszállás, míg minden nihilizmusba süllyed. Ki egyszerű egész voltában tekinti e kompozíciót, az tisztában lehet a költő céljával: az embert a szeretet szava és Isten keze visszarántja az örvény széléről. Fogadja leghőbb köszönetemet a gyönyörért, melyet nekem műve által okozott, a fényért, melyet költészetünkre derítni hivatva van.” (Arany János)

„A költő valóság és vágyak között kibékíthetetlen ellentétet lát, az élet látszólag értelmetlen, a haladás eszméi egy következő nemzedékben a maradás eszméivé változnak.” (Nemeskürty István)

„Alapeszméje Luciferben van megtestesülve, az ellentmondás szelleme a tragédia sugallója, így találóbb cím lenne Az ördög komédiája.” (Erdélyi János)

Miért is kezdtem emberrel nagyot,
Ki sárból, napsugárból összegyúrva
Tudásra törpe, és vakságra nagy.

Az ember is üdvét csak önmaga
Találja fel – sokszor tán éppen ott,
Hol másik társa poklot alkotott.

A tett halála az okoskodás.

Azt már tudom: szerettél, megcsalódtál,
Szerettél újra, s akkor már te csaltál.

Tragédiának nézed? Nézd legott
Komédiának, s mulattatni fog.

Aztán mivégre az egész teremtés?

Nem adhatok mást, csak mi lényegem.
Győztél felettem, mert az végzetem,
hogy harcaimban bukjam szüntelen,
de új erővel felkeljek megint.

Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy,
S egy talpalatnyi föld elég nekem,
Hol a tagadás lábát megveti,
Világodat meg fogja dönteni.

Küzdést kívánok, diszharmóniát,
Mely új erőt szül, új világot ád.

********

Szerelem és küzdés nélkül mit ér
A lét.

Ah, élni, élni: mely édes, mi szép!

Óh, nő, mi szűk, mi gyarló látköröd.
S a büszke férfit épp ez vonzza hozzád.
Csak gyöngeség, mit az erő szerethet.

Az a nőnek joga,
Hogy férjét védje, még ha bűnös is.

A lány tűz, messziről világol, melegít,
Közelről gyilkosan éget vagy megvakít.

Óh, a nő jobb, mint mi, férfiak!
Kis világa a szív birodalma,
Melynek, mint istenség, édenét
S kárhozatját is csak ő alkotja.

Csodálatos, az ember hő kebellel
Eseng epedve szerelem után,
S csak kínt arat.

Te csak virág légy, drága csecsebecs,
Haszontalan, de szép, s ez érdeme.

Minő csodás kevercse rossz s nemesnek
A nő, méregből s mézből összeszűrve.
Mégis miért vonz? Mert a jó sajátja,
Míg bűne a koré, mely szülte őt.

********

Ha oly sokat csatáztam hasztalan,
Csatázzam újra, és boldog leszek.

Előre csak, önhitten utadon,
Hidd, hogy te mégy, ha a sors árja von.

Ismét csalódtam, azt hivém, elég
Ledönteni a múltnak rémeit,
S szabad versenyt szerezni az erőknek.

Elhervad, kipusztul Isten szent világa,
Jő helyébe ember dőre alkotása.

S édenünk helyett, mit földön Isten alkot,
Emberkéz alkotja számunkra a poklot.

Legédesebb percünkbe is vegyül
Egy cseppje a mondhatatlan fájdalomnak,
Talán sejtjük, hogy az ily perc – virág, s így hervatag.

Minden perc nem vég s kezdet is?

Milljók egy miatt.
E millióknak kell érvényt szereznem.
Szabad államban – másutt nem lehet.

Az ember már, mint ember, mit sem ér,
Szintúgy szégyenli nyomorú faját,
Száz címet vesz, lesz mindenféle úr,
De senkit sem csal meg, csak önmagát.

Megy-é előbbre majdan fajzatom,
Nemesbedvén, hogy trónodhoz közelgjen.

Hányan éheznek, fáznak most az éjben,
Míg én világom kényelemmel élem.

E gyáva népet meg nem átkozom,
Az nem hibás, annak természete,
Hogy a nyomor szolgává bélyegezze.

Áldlak sors, hogy bíróvá nem tevél.
Mi könnyű törvényt írni pamlagon!

Sokat, sokat értem már életemben,
Tömérdek bút küldött reám az ég,
De hála Isten! A sors éjjelében
Ragyogó csillagom is volt elég.

Hogyha képzeletnek szárnyain
Visszaszállok gyermek-éveimbe,
Úgy hiszem, hogy más, hogy jobb világ.
S fényesebb a nap, mely ég felette.

Gyermekörömek ti, gyermekbánatok
Mily őszinték, és mily semmik voltatok!

Szabadon bűn és erény közt
Választhatni, mily nagy eszme.
S tudni mégis, hogy felettünk
Pajzsul áll Isten kegyelme.

Élek megint. – Érzem, mert szenvedek.

És végre a tudósnak is
Könyvéből vajh mi haszna?
Ha tudja is, mért van tavasz,
De azt mégsem csinálja.

Dacolhatok még, Isten, véled is.
Bár százszor mondja a sors: eddig élj,
Kikacagom, s ha tetszik, hát nem élek.

********

Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen.
Évmilliókig eljár tengelyén,
Míg egy kerékfogát újítni kell.

Minden, mi él, az egyenlő soká él,
A százados fa s egynapos rovar.
Eszmél, örül, szeret és elbukik.
Az élet mellett ott van a halál,
A boldogságnál a lehangolás,
A fénynél árnyék, kétség és remény.

Nagy kényelem a megnyugvás hitünkben,
Nemes, de terhes, önlábunkon állni.

Az ember hitvány eszköze a sorsnak,
S tenni semmit nem bír önnön erejével.

Az ifjú lélek, ha világba lép,
Azt tartja, Isten mása minden ember,
Míg végre eszmél, s látván, hogy nem az,
Ördögnek nézi csalt kebel dühével.

Boldog, ki megbékélve a világgal
Sem ördögöt, sem angyalt nem keres már.

Oly kicsinynek érzem az embert s világát,
Mintha porszem lenne roppant sivatagban.

Karod erős – szíved emelkedett:
Végetlen a tér, mely munkára hív.

Nem az idő halad: mi változunk,
Egy század, egy nap szinte egyre megy.