Miért is kezdtem emberrel nagyot,
Ki sárból, napsugárból összegyúrva
Tudásra törpe, és vakságra nagy.

Az ember is üdvét csak önmaga
Találja fel – sokszor tán éppen ott,
Hol másik társa poklot alkotott.

A tett halála az okoskodás.

Azt már tudom: szerettél, megcsalódtál,
Szerettél újra, s akkor már te csaltál.

Tragédiának nézed? Nézd legott
Komédiának, s mulattatni fog.

Aztán mivégre az egész teremtés?

Nem adhatok mást, csak mi lényegem.
Győztél felettem, mert az végzetem,
hogy harcaimban bukjam szüntelen,
de új erővel felkeljek megint.

Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy,
S egy talpalatnyi föld elég nekem,
Hol a tagadás lábát megveti,
Világodat meg fogja dönteni.

Küzdést kívánok, diszharmóniát,
Mely új erőt szül, új világot ád.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2012. április.

A szólást, amelyről a következőkben írok, szinte mindenki ismeri, s elég sokan, elég gyakran használják is, sőt kialakulása történetét is ismerni vélik. Ez pedig az, amit az olasz Girolamo Benzoni ír le „Historia del mundo nuovo”, azaz „Az Újvilág története” című, Velencében, 1565-ben megjelent művében. Ebből az ismert szóláskutatónak, Bárdosi Vilmosnak a Magyar Nyelvőr című folyóirat 2011. évi negyedik számában megjelent írásából kivéve idézek is:

„Kolumbusz sok spanyol nemes társaságában részt vett az ebéden [a „Ki mondta? Miért mondta?” című, Gyapay Gábor, Megyer Szabolcs és Ritoók Zsigmond által írt kötet szerint vacsorán, amelyet 1493-ban, sok vendég meghívásával Mendoza bíboros rendezett a híres utazó tiszteletére; G.L.] … Egyikük szólásra emelkedett: »Kristóf úr, ha ön nem jutott volna el Indiába, itt Spanyolországban akkor sem volnánk híján olyan embernek, aki megkísérelte volna ugyanezt, amit ön tett, hiszen a mi országunk bővelkedik nagy emberekben, akik egyaránt járatosak a kozmográfiában és az irodalomban.« Kolumbusz semmit nem válaszolt e szavakra, hanem hozatott magának egy tojást, amit letett az asztalra, majd így szólt: »Uraim! Bármelyikükkel hajlandó vagyok fogadni, hogy nem tudja úgy a csúcsára állítani ezt a tojást, ahogy én, puszta kézzel, minden támaszték nélkül.« Mindnyájan megpróbálták, és senkinek nem sikerült a csúcsán megállítania. Miután a tojás körbement és visszajutott Kolumbusz kezébe, ő hozzátette az asztalhoz, és az megállt, mivel az ütéstől kissé behorpadt a csúcsa. Amitől is mindnyájan zavarba jöttek, mert megértették, hogy mit akart mondani: hogy miután valaki már megtette, már mindenki tudja, hogyan lehet megcsinálni.”

William Hogarth Kolumbusz Kristóf feltöri a tojást

A Dumaszótárról Kiss Gáborral beszélgetett Rékai Gábor a Bézs Rádióban 2025. május 20-án

Köszöntöm a hallgatókat, Rékai Gábor vagyok és Bankó Éva segít a zenékkel. A műfaj egyébként pedig egy kifejezetten igényes téma, a nyelv világában kalandozunk ezúttal könyvekkel. Itt van Kiss Gábor, a Tinta Könyvkiadó vezetője és tulajdonosa. Friss kiadványok is vannak az asztalon, amelyek közül színes a választék a komoly, tudományos igénnyel írott könyvektől kezdve az ugyancsak tudományos igényű, de könnyedebb művekig – a Dumaszótár az egyik. Ilyen értelemben ez nem magasirodalom, de mindenképpen tükröz valamilyen világot. Ilyen volt a Retró szótár is néhány évvel ezelőtt. Az nagyon sikeres volt, és megelőlegezem, hogy a Dumaszótár (alcíme: 7200 közhely, hogy bárkivel, bárhol, bármiről folyékonyan tudjunk beszélni), ez a könyv segédkönyv is az lesz. Túl a bevezetésen, egy-két gondolatot elsütöttünk, legalábbis tájékoztattuk a hallgatókat, akik azt biztosan tudják, hogy mi az, hogy közhely.

Nem hiszem, mert az egy nagyon képlékeny fogalom, nincs ember, aki megmondaná, hogy mi az, hogy közhely. Ez egy ingoványos terület, mert a szállóige (aminek tudjuk, hogy ki a szerzője) és a közmondás között helyezkedik el valahol, tehát nem nagyon tudjuk megmondani, hogy mi az, hogy közhely. Sajnos nincs a kiadónak, nincs a szerkesztőnek egy olyan mérlege, amire rátehetne egy ilyen kifejezést, és a mérleg kibillen vagy nem billen, megmutatva, hogy ez pontosan közhely, közmondás vagy szállóige.

Kiss Gábor és Rékai Gábor

Az Istennél semmi sem lehetetlen.

És ímé fogansz a te méhedben, és szülsz fiat, és nevezed az ő nevét Jézusnak.

Ne féljetek, mert ímé hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lészen: Mert született néktek ma a Megtartó, ki az Úr Krisztus.

Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön békesség, és az emberekhez jó akarat!

Az ő irgalmassága nemzetségről nemzetségre vagyon azokon, akik őt félik.

Immár pedig a fejsze is rávettetett a fák gyökerére: minden fa azért, amely jó gyümölcsöt nem terem, kivágattatik, és a tűzre vettetik.

Akinek két köntöse van, egyiket adja annak, akinek nincs; és akinek van eledele, hasonlóképp cselekedjék.

Meg van írva, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem az Istennek minden igéjével.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2012. március.

„A magyar nyelv, mint minden élő nyelv, nemcsak Állandóság, de Folyamat is. Folyamatosan Cselekvő Állapot. Folyamatos Virágzó Akarat. … Egy nép eleven nyelve. Állandó Tevékeny Állapot és ugyanakkor Örökös Cserélődés az Állandóságban. Mint a hömpölygő folyó. Mint a virágzó föld.”

E kétségtelenül patetikus – s emelkedett hangvételüket nagy kezdőbetűk sorjázásával még jobban kiemelő – sorokat a múlt század második felének egyik legeredetibb költője, Juhász Ferenc írta le egy irodalmi folyóirat szerkesztőségének a nyelv jelenét és jövőjét firtató körkérdéseire adott válaszában. Vallomását nem azért állítottam cikkem élére, mintha cáfolni vagy igazolni akarnám. Kiindulópontnak szánom. Ugyanis ma arról szólok, hogyan születnek szavaink, hogyan változik, gazdagszik szókincsünk. Hangsúlyozom: nem a nyelv változásaival foglalkozom, hanem a szavakéival. A kettő között óriási a különbség. Tagadhatatlan, hogy a nyelv is változik. Egy-egy nyelvnek a belső, rendszerbeli változása azonban lassú, nehezen kitapintható, soha véget nem érő folyamat. A szavak viszont, mivelhogy a szókincs a nyelvnek a legkevésbé állandó része, különféle indítékok (társadalmi, kulturális hatások, életmódbeli változások, technikai vívmányok elterjedése stb.) nyomán, mint eső után a buja gombák, úgy, olyan hirtelenül bújnak elő a nyelvi televényből, hogy szótárirodalmunk nem is igen tud velük lépést tartani.

Persze, az is lényeges, hogy milyen is az az új szó, azaz meg kell találnunk a szókincsünkben elfoglalt helyét. Olvasóim bizonyára mindnyájan jól tudják, hogy nálunk manapság nagy keletjük van a különféle rejtvénylapoknak; az olyanoknak, mint a Füles, az Eszes, a Szóvadász stb., amelyekből több száz fajta is található az újságosstandokon, s ráadásul számos napi- vagy hetilapban, folyóiratban is van rendszeres rejtvényrovat vagy akár kivehető melléklet. Az ezekben található rejtvényeknek nem kizárólagos, de legfőbb éltetői a szavak. Csakhogy nem mindegy ám, hogy milyen, illetve mely szavak! Általában csupán azok, amelyek megtalálhatók a feladványok megjelenésének idejében hatályos értelmező szótárakban, esetleg a nálunk is használatos idegen szavak szótárában vagy a helyesírási szótárban. Igaz, ezeknek a száma százezerre vagy akár több százezerre is rúghat, de hol van ez anyanyelvünk teljes szókészletétől? Annak száma voltaképpen végtelen, már csupán abból a triviális okból is, hogy 1-től kezdve egész a végtelenségig tudunk számolni magyarul, de egyébként is. Elárulhatom: én mindig mosolygok magamban, amikor egy-egy anyanyelvünket szerető s azt legjobb tudása szerint ápolni, védeni akaró levélíróm olyanféle panasszal fordul hozzám, hogy pl. „X. Y. ebben és ebben az újságban a netikett szót használta, holott nincs is ilyen szó, mivel nincs benne az értelmező szótárban”. Abban persze igaza lenne, hogy ha már valaki él ezzel az új, a net és az etikett szó játékos összerántása révén alakított szóval, amely kb. azt jelenti: ’etikett az interneten, hálózati etikett’, akkor ezt valahogyan meg kell értetni az olvasóval, de azt mondani, hogy nincs is ilyen szó, mivel az értelmező szótárban sincs benne, naivság. (Egyébként a Tolcsvai Nagy Gábor szerkesztette „Idegen szavak szótárá”-ban már történetesen benne van.)

Maradjunk tehát annyiban, hogy a különféle rejtvények megfejtendő szavai között általában csakugyan nincs helyük a gyakran szükségből alkotott, máskor játékos kedvből kiagyalt, talán így is mondhatom: stilisztikai célzatú új, azaz korábban még nem létező szavaknak, de a maguk helyén igenis szerepük van ezeknek is! Az első csoportba olyan szavak tartoznak, amelyekre a mindennapi életben van szükség, pl. valamilyen új tárgy vagy eljárás megjelenésekor, új szervezet megalakulásakor, addig nem ismert foglalkozás létrejöttekor, új sportág születésekor vagy elterjedésekor stb. Annak idején ilyen igény hozta létre a 18–19. századi, Kazinczy Ferenc nevével fémjelzett nyelvújítás számos szavát, mint pl. adag, állam, álláspont, állomás, áruda, bankár, becsvágy, bérlet, és sorolhatnám a nyelvújításnak köszönhető szavakat a végtelenségig. De tévedés lenne azt gondolni, hogy a nyelvújítók minden szava szókincsünk szerves részévé vált! Egytől egyig minden szónak meg kellett vívnia a maga harcát az életben maradásért! Ma már természetes számunkra, hogy a 90º-os szög hivatalos, elfogadott neve derékszög, amely Dugonics András alkotása, de azt már kevesen tudják, hogy az ugyanennek a jelölésére ajánlott egyenes szeglet, igaz szeglet, fertályszög, negyedszög tiszavirágként szintén élt egykor, csakhogy kihullott a rostán. Csakúgy, mint az álladalom, amelyet az állam győzött le, illetve a banquier mintájára alkotott bankér, továbbá bankúr, pénzcsűrnök, pénzkereskedő, amelyek a Fogarasi János által kigondolt bankár áldozataivá váltak.

Bankér, esetleg bankúr, pénzcsűrnök vagy pénzkereskedő?

Megjelent: Új Pedagógiai Szemle 2025/1-2, 102-109.

„A halhatatlan szavak túlélik az embert és a történelmet.”
Kosztolányi Dezső: Szokásmondások.¹

A Tinta Könyvkiadó 2023-ban, 2024-ben és 2025-ben – Az ékesszólás kiskönyvtára sorozat 91., 92. és 93. darabjaként – három kisszótárat bocsátott olvasói rendelkezésére, melyek a Régi szavak kisszótára, a Kihalt szavak kisszótára és az Elvesztett szavaink kisszótára címet viselik. A három kötetet maga a szerkesztő és kiadó Kiss Gábor nevezi a harmadikként megjelent kötet előszavában többször is szótártrilógiának.

Mindhárom kötet második oldalán különböző szerzőktől származó mottót találunk, valamennyi a magyar nyelvről, illetve anyanyelvünk szavairól szól. A jelen írás számára mottóként magam is ezek közül választottam ki Kosztolányi Dezső egyik idézetét. Annak a Kosztolányi Dezsőnek a szavait, aki nemcsak a huszadik századi magyar líra és próza egyik legnagyobb mestere, nyelvművésze volt, de méltán nevezhető a magyar szavak és a szótárak szerelmesének is. A most bemutatandó szótárak megjelenése magában is igazolja a szavak halhatatlanságáról szóló mondat tartalmát; némelyik szavunk évszázadok hosszú sora óta velünk van.

Szomorú, őszi, öreg gyereknek születtem, én nem tudtam úgy örülni, mint a többiek. Most kezdek lassan fiatalodni, érzem az őszben a ficánkoló tavaszt, a napsugár utolsó fölényes magasságait, ahogy átugrálja az ősz buckáit. Mindenütt könyörgő füstoszlopok kapaszkodnak az ég felé, a tűz, a víz könyörög a hosszú napsugárért.

Lefekszem a csillagok alá a pilleágyra, és ámulva bámulom az éji eget. A Göncöl is itt van még. Gyerekkorom óta félek, hogy lebocsájtják a Földre, és autót csinálnak belőle, vagy buszt.

Naponta húzom fel a múlt kútjából az emlékvödröket. Vödörnyi szépet, csigát, kacskaringót, kéket, sárgát, hajnalt, alkonyt, a régi szelet és a régi színeket.

Az egyéniség olyan sokszögű kristályhoz hasonlítható, mely mozdítva minden oldaláról másképp töri a fényt, ezáltal sokszínű, sokfényű tükröző tükör, csillogó és tört felületek összessége.

Aki harcol, aki keres, aki hisz, mindig hibaszázalékkal teszi mindezt.

Elismerem, hogy néha rossz a modorom. Természetesen ennek kiküszöbölésére is van mód. Ehhez viszont közösségi légkör szükséges. És szeretet. És humor.

Igazságomból nem engedtem soha. Káros szenvedélyem a dohányzás, meg az, hogy tehetségtelen, ezért rosszakaratú emberekkel összeférhetetlen vagyok.

A hazugság, a tudatlanság és a mulasztás természeti törvénybe ütköző cselekedetek.

Jobb, ha az ember önmagába zárkózik, tanul és készül a jövőre. Csak a hitet élesztgetem magamban, hogy nem vezethetnek ostobák, és a jó végül győzelmet arat, mint a mesékben, mint a természet örökös harcában, megújulásában és eltipró energiájában.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2012. február.

Olvasóink bizonyára nemegyszer találkoztak már magyar szövegben olyan szavakkal, amelyek érezhetően magyar, nem pedig idegen szavak, de a végükön lévő képző mégis mintha idegenül csengene. Van is ilyen szavunk, nem is kevés. Legtöbbjükön valamilyen csak alig-alig, de azért mégis érzékelhető játékosság, bizalmas íz érződik. Ami leginkább közös bennük, az az, hogy míg az alapszavuk csakugyan régi, sok évszázada nyelvünkben élő szó, addig a képzőjük valóban idegen – többnyire latin –, de olyan idegen képző, amely magyar szavakkal is szívesen barátkozik, legalábbis egy-két vagy akár több szó erejéig kokettál, kacérkodik velük. Arra gondoltam, hogy mostani cikkemben ezekkel az „álidegen” szavakkal foglalkozom. A példák, amelyeket bemutatok, talán elegendőek annak igazolására, hogy ezek a szavak bizonyos fokig keverék voltuk ellenére voltaképpen nagyon is jól szolgálnak bennünket. Megtehetném, hogy a most tárgyalt, illetve tárgyalandó típusú szavak számunkra ezúttal igen fontos részei, vagyis képzői szerint haladok a bemutatásban – főnév- és melléknévképzők, igeképzők és határozószó-képzők egyaránt vannak köztük –, de mivel ez a fajta tárgyalásmód esetleg nehézkesnek tűnhetne, inkább a szemügyre vételre kiválasztott szóegyedek betűrendjében jelenítek meg egynéhányat e furcsa, játékos-bolondos szavak közül.

Bolondéria. A bolond, ez a szláv jövevényszó már hét-nyolcszáz éve honos nyelvünkben, a latin -éria főnévképzővel alkotott bolondéria azonban csak a 19. század közepén bukkan fel. Jelentése: ’bolondos szeszély, hóbort’. Példának álljon itt egy mondat Vas Gereben (családi nevén Radákovits József) 1865-ben megjelent „Garasos arisztokrácia” című munkájából: „Tapasztalt öregektől hallám, hogy a házasuláshoz megkívántatik egy kis bolondéria.” Azt hiszem, hogy míg hasonló képzésű drogéria-, pedantéria-, pikantéria-féle idegen szavainkban ez az -éria képző semmi emóciót nem kelt bennünk, addig a bolondériának – velem együtt – olvasóim is érzik a szóhoz illő, kissé játékos, csakugyan bolondos ízét.

Az utolsó könyvhöz értünk, egy nagyon fontos könyvhöz, a Kiejtési szótárhoz, alcím: Idegen nevek, szavak, kifejezések és szólások helyes kiejtése. Vonalban van a szerző, Tótfalusi István. Jó napot kívánok! Árulja el nekem, hogy született meg ez a könyv, merthogy rengeteg nyelvről van szó, svéd, olasz, angol portugál, francia stb.… szóval, mi volt a munkamódszer?

Nézze, a jogcím az, hogy ezeket a nyelveket valamelyest ismerem, annyira mindenképpen, hogy a kiejtéseket ismerem. Néhány, amit nem, annak utána lehet nézni. A születésre az adott okot, mármint, hogy nekifogjak egy könyvnek, hogy mindennapi tapasztalataim szerint, elsősorban tévét, rádiót hallgatva azt láttam és hallottam, hogy nagyon sok téves elképzelés van forgalomban az idegen nyelvek helyes kiejtésének az alapjairól.

Ez egy nagyon fontos dolog, tessék minket eligazítani abban a tekintetben, hogy mi, ugye magyarok vagyunk, egy elszigetelt nyelvet művelünk, amely sem a szlávhoz, sem a germánhoz, sem az újlatin nyelvekhez nem kapcsolódik, ez a mienk, ebben egyedül vagyunk. Most akkor mi a felelősségünk a külföldi szavak kiejtésével kapcsolatban?

Tulajdonképpen ennek semmiféle felelőssége kifelé nincsen, itt nekünk, magunknak kell valamiben megállapodnunk. Meg kell mondani, hogy ez egy viszonylag új keletű elképzelés, hogy szorosabban maradjunk az idegen nyelvek hangzásvilágánál, mert például 100-120 évvel ezelőtt Verne Gyula nagyon jól működött Jules Verne helyett, vagy Mai Károly Karl May helyett. Idestova 50-60 éve jutott el a magyar közmegegyezés, mondjuk így, hogy nekünk az idegen nevek, szavak esetében az adott idegen nyelv kiejtését kell követnünk. Ez mint alapkövetelmény helyes, ezt magunk így döntöttük el, ez a magyar közmegegyezés.

A közmegegyezés, ne haragudjon, időről időre változhat. Nádasdy Ádámmal beszélgettem pár hónappal ezelőtt, és abban maradtunk, hogy nekünk a Chevrolet az Chevrolet és nem „Chevrolé”. Tessék igazságot tenni, mert volt, aki emiatt felháborodott. Mondok egy másik példát: Bernstein nekem nem „Börsztin”, nekem Bernstein. Mind a kettőt beszéljük meg! A Chevrolet az most csak az én korosztályomnak Chevrolet, vagy hogy van ez?

Először rögtön erre felelek. Én elvi ellensége vagyok a túlzott precizitásnak, pontosabban az arra való törekvésnek, hogy tűzön-vízen keresztül az eredeti hangzást üldözzük. Ebben a könyvben igyekeztem megvalósítani az egyik tételemet, miszerint a hagyományban megőrzött kiejtési formákhoz nincs értelme hozzányúlni. Nem „Dikkins”, az nekünk Dickens, méghozzá szépen két k-val, és természetesen a Chevrolet Chevrolet, és Leonard Bernstein az Bernstein.

Tanár úr, hadd kérdezzek közbe. Mi van a gyerekeinkkel? A hatéves Zsófi unokám angol óvodába jár, és időnként kijavít. Mármint neki nem Chevrolet a Chevrolet és megmosolyog minket. Mikor váltsunk át?

Én azt hiszem, hogy ez a nevelés alapproblémájához tartozik, a gyermeknek ezeket a precízkedéseit nyugodtan lehet szeretettel is kezelni, és legfeljebb azt mondani neki, hogy én ilyen és ilyen indokkal ejtem így. De azt hiszem, tágabb perspektívákban is érdemes gondolkodni. Hadd mondjam el az én lényeges elképzelésemet: amikor én egy magyar nyelvi környezetben kimondok egy olasz, német, spanyol, francia, orosz stb. nevet, abban a pillanatban az magyar szó lesz. Ez az egyik alapkövetelmény. Semmi olyan hangot nem várhatok el ettől, ennek nevében, ami a magyar nyelvben nincsen benne. Ez azt jelenti, hogy bizonyos esetekben meg kell találni a legcélszerűbb helyettesítést. Tehát minden ilyen fontoskodás túlzás. Ez olyan, mint amikor egy idegen jön Magyarországra: rá az itteni törvények vonatkoznak, amíg itt van. Ez a magyar nyelvnek a joga, hogy itt, most ezt az idegent befogadtuk, de azért ez a mi nyelvünkhöz alkalmazkodik. Ezért például én roppant butaságnak tartom azt, amit pont az olasz neveknél látok, hogy mindenki azt akarja mondani, hogy „Pávárotti” (Pavarotti) , „Csecsília Bártoli” (Cecilia Bartoli), ha így mondja. De nem így mondja, hanem „Bártóli”, mert a magyar úgy képzeli, hogy az olasz nyelvben mindig a második szótag a hangsúlyos, pedig a fenét! Egyrészt egy csomó hibát elkövetünk, másrészt értelmetlen. Senki sem mondja azt például, hogy „Bizé” (Bizet), vagy „Moliér” (Moliere). A magyar beszédben valahogy az emberek az olaszra álltak rá. Nem hangsúlyozunk idegen módi szerint, mert egyrészt követhetetlen, mindenki másképp csinálja. A magyar szó az elején hangsúlyos, a magyar ember attól tudja, hogy egy szó elkezdődik, hogy ott a hangsúly, őt az irányítja el.

Hadd kérdezzem meg, hogy külföldön ez hogy működik? Mert amikor Moszkvában jártam, enyhén fájt nekem, hogy a Henriket „Jeenyrik”-nek ejtik. Ők úgy mondják, ahogy mondják. Nem tudom, hogy a futballt kedveli-e, vagy most van a kézilabda-világbajnokság is. A magyar neveknél nem érdeklődnek különösebben a külföldi bemondók, hogy megtudják, hogy kéne azt a magyar nevet ejteni.

Nézze, ez minden nyelvnek a maga szokása.

Egyébként most van a kézilabda-világbajnokság, direkt megnéztem, Stephanson egy fantasztikus izlandi átlövő, az ön által szerkesztett kiejtési szótár szerint „Sztevaunszon”. Nekem nem jönne ez ki a számon. Stephansonnak hívják, ilyenkor mit kezdjünk? Vagy itt van Gertrud Stein. Ha Bernstein „Börnsztin”, egy német származású zsidó emberről van szó, de nem hiszem, hogy ő „Börnsztejn”-nek mondta volna saját magát, amikor bemutatkozott.

Nagy valószínűséggel nem, hiszen ott nőtt fel, angol volt az anyanyelve.

Bernstein = Börsztin?

Hogy döntsük el a neve kiejtését? Vagy Steinbeck. És nem „Sztájnbeck John”.

Ilyen esetekben a szótáramba én is teszek kívánatos és elfogadható megkülönböztetéseket, pontosan ilyen okból. Van, ahol még hét elfogadhatót is teszek. Én a szótáramban semmiképpen nem akarom ennyire megkövetelni az eredetit.

Fischer tanár úrhoz jártam beszédtechnikára, és emlékszem, hogy akkor borult ki, és azt mondta, hogy ő ezt nem tudja elviselni, amikor azt mondták: „Erópában”. Azt mondta: könyörgök, Európa! Most itt van a „Juró” vagy az „Euró”. Mi szépen mondjuk, hogy euró, de az, hogy Európa, az istennek nem jön ki a szánkon.

Európát mondok, és tapasztalatom szerint majdnem mindenki.

Mi a helyzet a térrel a Lánchíd pesti oldalán? (Roosevelt tér)

„Rózevelt” tér. Ez is egy csúnya dolog.

Itt például, abszolút fogalmam sincs, hogy mi van, mert mindenki mást mond.

Természetesen mindenki mást mond, én mondok valamit, és ezt a szótáramba leírtam. „Rózevelt”, merthogy ez egy holland eredetű amerikai család, és ez a Roosevelt, ez hollandul a rózsaföld vagy rózsaültetvény. És ez az amerikai köztudatban is él, és ezért ők is „Rózevelt”-et mondanak, jóllehet a család egyes ágai így is használták, de az általános angol kiejtési szabállyal ilyen módon ütközik.

Gyorsan akartam odalapozni, mert ebben a pillanatban jutott az eszembe, hogy tinédzserként nagyon kellemes időket töltöttem a lengyel tengerparton. Gyönyörű lányok voltak, és Gdansk mellett Gdynia fürdőváros volt az, ahol a legszebb lányok voltak. Egy átlagember, ha megnézi, hogy hová megy a kedvenc csapata játszani, hogyan igazodhat el? Mindenki vegyen egy kiejtési szótárt? Mit tanácsol?

Adtam némi segítséget a könyvben annyiban, hogy az ismertebb vagy fontosabb európai városok köztereit, nevezetesebb utcáit felsorolom.

Tótfalusi István, a Kiejtési szótár összeállítója

De az átlagembernek nincs pénze egy ilyen szótár megvételére. Nagyon nehéz. Szóba került Verne Gyula, akinek minden könyvét olvastam gyerekkoromban és borzasztó nehezen boldogultam a rengeteg latin kifejezéssel, meg angollal, franciával és egyebekkel. Miért nincs például az, hogy pl. Verne Gyula könyveinél a kiejtést külön feltüntetik?

Amikor én a Móra Kiadónál dolgoztam, akkor általában minden, a klasszikus és kevésbé klasszikus ifjúsági művek végén járt egy kiejtési szótár. Manapság nem szokás, világszerte nem szokás. Például én valaha azt is elképzeltem, hogy egy napilapnak a végén egy negyed hasábot annak szentelni, hogy a lapban megjelent 77 világpolitikai szereplőnek a neve miért ne lehetne ott, hogy legyen támpont? Ez a könyv is egy támpont. Természetesen nagyon sokak kezébe nem jut el, és az alapelvemmel is bőven lehet vitatkozni. Ennél súlyosabb dolgokról is ritka az egyetértés.

Megtaláltam Gdynia-t a könyvben, de rosszul mondtam. „Dinyja”.

A legtöbb nyelv a mi ny-ünket akkor sem használja, hogyha mi azt hisszük, hogy az a „ny”, főleg nem a lágyító szláv nyelvek. Ott külön „n” és „j”. Ez nagyon kis eltérés.

Van egy izgalmas fejezet, amin menjünk végig, ha megengedi. Így ne ejtsük. Ibsen főhőse, Aase, helyesen ejtve: „Úsze”, „Úze”, amit megszoktam. Nem tetszik túl szigorúnak lenni?

Csillagozva van az „Áze”, az nem elfogadható, az „Úze” elfogadható. Ezt nem tudja az, aki nem tud dánul.

Ez megint nagyon izgalmas, és mindenkit érdekel: aero. Az „éró” nem jó. Az Aerosmith együttestől kezdve mindenki „é”-vel mondja. Miért elfogadhatatlan?

Etimológiai okokból, ugyanis a latin szavak „ae”-i valóban „e”-vé lettek a kiejtésben, csakhogy ez egy görög szó, amit a latin átvett, és a latin szótárak, még a régebbiek főleg, kettőspontot tesz az „e”-re, és nem szabad a többi „e”-ként kezelni. Ezek olyan finomságok, amiket nem mindenki tudhat. Adynál úgy van, hogy „Ájer pezseg. Úgy hívják: Gondolat.” Ez latin, de a magyar népnyelvben Ájer lett, de nyilvánvalóan két szótag. Akkor még tudtak latinul. Tudom, hogy hányom, mint a borsót a falra nagy adagokban, de én ezt legalább leírom. Én aerobikot mondok, holott tudom, hogy mindenki „erobikot”. Én mindig azt mondom, hogy a mi nyelvünk kiejtését is valamennyire tudomásul vennék máshol, jóllehet ez naiv elképzelés, de azért úgy érzem, hogy az ún. kisebb nyelvek megbecsülése nem rossz szempont. Mi kis nyelv vagyunk.

Köszönöm szépen, Tanár úr, hogy a rendelkezésünkre állt.

Nagy örömmel mondtam el mindezt.

Próbálunk okulni belőle. Tótfalusi Istvánnal beszélgettem a Kiejtési szótár kapcsán. A Tinta Kiadó adta ki.

A formák és a színek közt akkor érezzük magunkat odahaza, ha valamiképpen emlékezésünk világából valók, ha bennük van Édesanyánk simogatása.

Még a kereszténység is táplálta a csodalényekben való hitet, vegyük csak példának az Apokalipszist, és a Jelenések könyvének részleteit. Tudvalevőn régi babona, hogy az ártó szellem ellen legjobb orvosság annak képe.

Az ábrázolások megfejtésének nehézsége abban rejlik számunkra, hogy a kép nem tartalmazza jelentésének magyarázatát, csak fölidéz valamit, amit mi nem tudunk ma.

A díszítésnek valamiképp köze kell hogy legyen a használathoz.

Ha rajzolok, mindig magamra maradok.