Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2012. március.

„A magyar nyelv, mint minden élő nyelv, nemcsak Állandóság, de Folyamat is. Folyamatosan Cselekvő Állapot. Folyamatos Virágzó Akarat. … Egy nép eleven nyelve. Állandó Tevékeny Állapot és ugyanakkor Örökös Cserélődés az Állandóságban. Mint a hömpölygő folyó. Mint a virágzó föld.”

E kétségtelenül patetikus – s emelkedett hangvételüket nagy kezdőbetűk sorjázásával még jobban kiemelő – sorokat a múlt század második felének egyik legeredetibb költője, Juhász Ferenc írta le egy irodalmi folyóirat szerkesztőségének a nyelv jelenét és jövőjét firtató körkérdéseire adott válaszában. Vallomását nem azért állítottam cikkem élére, mintha cáfolni vagy igazolni akarnám. Kiindulópontnak szánom. Ugyanis ma arról szólok, hogyan születnek szavaink, hogyan változik, gazdagszik szókincsünk. Hangsúlyozom: nem a nyelv változásaival foglalkozom, hanem a szavakéival. A kettő között óriási a különbség. Tagadhatatlan, hogy a nyelv is változik. Egy-egy nyelvnek a belső, rendszerbeli változása azonban lassú, nehezen kitapintható, soha véget nem érő folyamat. A szavak viszont, mivelhogy a szókincs a nyelvnek a legkevésbé állandó része, különféle indítékok (társadalmi, kulturális hatások, életmódbeli változások, technikai vívmányok elterjedése stb.) nyomán, mint eső után a buja gombák, úgy, olyan hirtelenül bújnak elő a nyelvi televényből, hogy szótárirodalmunk nem is igen tud velük lépést tartani.

Persze, az is lényeges, hogy milyen is az az új szó, azaz meg kell találnunk a szókincsünkben elfoglalt helyét. Olvasóim bizonyára mindnyájan jól tudják, hogy nálunk manapság nagy keletjük van a különféle rejtvénylapoknak; az olyanoknak, mint a Füles, az Eszes, a Szóvadász stb., amelyekből több száz fajta is található az újságosstandokon, s ráadásul számos napi- vagy hetilapban, folyóiratban is van rendszeres rejtvényrovat vagy akár kivehető melléklet. Az ezekben található rejtvényeknek nem kizárólagos, de legfőbb éltetői a szavak. Csakhogy nem mindegy ám, hogy milyen, illetve mely szavak! Általában csupán azok, amelyek megtalálhatók a feladványok megjelenésének idejében hatályos értelmező szótárakban, esetleg a nálunk is használatos idegen szavak szótárában vagy a helyesírási szótárban. Igaz, ezeknek a száma százezerre vagy akár több százezerre is rúghat, de hol van ez anyanyelvünk teljes szókészletétől? Annak száma voltaképpen végtelen, már csupán abból a triviális okból is, hogy 1-től kezdve egész a végtelenségig tudunk számolni magyarul, de egyébként is. Elárulhatom: én mindig mosolygok magamban, amikor egy-egy anyanyelvünket szerető s azt legjobb tudása szerint ápolni, védeni akaró levélíróm olyanféle panasszal fordul hozzám, hogy pl. „X. Y. ebben és ebben az újságban a netikett szót használta, holott nincs is ilyen szó, mivel nincs benne az értelmező szótárban”. Abban persze igaza lenne, hogy ha már valaki él ezzel az új, a net és az etikett szó játékos összerántása révén alakított szóval, amely kb. azt jelenti: ’etikett az interneten, hálózati etikett’, akkor ezt valahogyan meg kell értetni az olvasóval, de azt mondani, hogy nincs is ilyen szó, mivel az értelmező szótárban sincs benne, naivság. (Egyébként a Tolcsvai Nagy Gábor szerkesztette „Idegen szavak szótárá”-ban már történetesen benne van.)

Maradjunk tehát annyiban, hogy a különféle rejtvények megfejtendő szavai között általában csakugyan nincs helyük a gyakran szükségből alkotott, máskor játékos kedvből kiagyalt, talán így is mondhatom: stilisztikai célzatú új, azaz korábban még nem létező szavaknak, de a maguk helyén igenis szerepük van ezeknek is! Az első csoportba olyan szavak tartoznak, amelyekre a mindennapi életben van szükség, pl. valamilyen új tárgy vagy eljárás megjelenésekor, új szervezet megalakulásakor, addig nem ismert foglalkozás létrejöttekor, új sportág születésekor vagy elterjedésekor stb. Annak idején ilyen igény hozta létre a 18–19. századi, Kazinczy Ferenc nevével fémjelzett nyelvújítás számos szavát, mint pl. adag, állam, álláspont, állomás, áruda, bankár, becsvágy, bérlet, és sorolhatnám a nyelvújításnak köszönhető szavakat a végtelenségig. De tévedés lenne azt gondolni, hogy a nyelvújítók minden szava szókincsünk szerves részévé vált! Egytől egyig minden szónak meg kellett vívnia a maga harcát az életben maradásért! Ma már természetes számunkra, hogy a 90º-os szög hivatalos, elfogadott neve derékszög, amely Dugonics András alkotása, de azt már kevesen tudják, hogy az ugyanennek a jelölésére ajánlott egyenes szeglet, igaz szeglet, fertályszög, negyedszög tiszavirágként szintén élt egykor, csakhogy kihullott a rostán. Csakúgy, mint az álladalom, amelyet az állam győzött le, illetve a banquier mintájára alkotott bankér, továbbá bankúr, pénzcsűrnök, pénzkereskedő, amelyek a Fogarasi János által kigondolt bankár áldozataivá váltak.

Bankér, esetleg bankúr, pénzcsűrnök vagy pénzkereskedő?

A második csoportba az alkalminak tekinthető szavak tartoznak bele; azok, amelyekre közvetlenül általában véve nincs ugyan szükség, de bizonyos közlési helyzetekben, többnyire egyedi, egyszeri formaként, játékos-tréfás alkotásként jogosultságot szerezhetnek, stilisztikai szerepet tölthetnek be. Ezekből az alkalmi neologizmusokból rengeteg van. Mint egyik neves szókincskutatónknak, Minya Károlynak „Változó szókincsünk” című, frissen megjelent könyvében olvasom: „egyes vélemények szerint ezek nagyobb számban szerepelnek szókészletünkben, mint azok, amelyek a későbbiekben meghonosodnak”. Ha arra gondolok, hogy napjainkban több neves írónk (pl. Parti Nagy Lajos, Eszterházy Péter) is rendszeresen él az egyedi, alkalmi szavak alkotásának eszközeivel, továbbá azt tapasztalom – sokszor kipróbáltam! –, hogy nincs olyan napi- vagy hetilap, illetve folyóirat, amelyben ne lenne található legalább nyolc-tíz olyan szó, amely még sehol, tehát még az Édes Anyanyelvünk folyóirat „Új szavak, kifejezések” című rovatában, illetve a Balázs Géza szerkesztésében 2010-ben napvilágot látott, „Jelentés a magyar nyelvről” című s a Magyar értelmező kéziszótár megjelenésétől, 2003-tól 2010-ig felbukkanó új szavakat szótárszerűen tartalmazó munkájában sincs benne, magam is úgy érzem, jogos ez a megállapítás.

Ebből azonban korántsem az következik, hogy ezek közül az alkalmi szavak közül csak kevés lépi át az ismertség küszöbét, s így csak kevés válik közülük „szótáréretté”. Ha valamilyen – bármelyik csoportba tartozó – szót a divat felkap, annak a szónak, legalábbis egy időre, néhány évre vagy évtizedre, nyert ügye van. A legjobb példa rá a celeb, amelynek a 2003-as kéziszótárban még nyoma sincs, azóta viszont nemcsak hogy ismertté vált, hanem már csontig rágottá, agyonhasználttá is. De vannak társai is, mégpedig főleg az analógiás, vagyis a már meglevő mintát követő szavak köréből, mint katasztrófaturizmus, ökoturizmus; borkommandó, plázakommandó stb., valamint a divatos szófacsaró, szóferdítő filmcímek köréből a Kamufeleség, Kamukém, Kamuzsaru; Agymenők [nagymenők], Hanta-palinta [hinta-palinta], Hasutasok [vasutasok] stb.

Vagyis, kedves olvasóim, szavaink száma végtelen, az új szavaké is. Nyelvünk nagy művésze, Kosztolányi Dezső már jó háromnegyed évszázada jól tudta ezt, midőn „Kagyló és tenger” című gyönyörű esszéjében így írt:

„A szótár csak kagyló, ezzel csak meregetünk a nyelv tengeréből. A nyelv azonban a tenger, a tenger.”

Grétsy László