Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2012. február.

Olvasóink bizonyára nemegyszer találkoztak már magyar szövegben olyan szavakkal, amelyek érezhetően magyar, nem pedig idegen szavak, de a végükön lévő képző mégis mintha idegenül csengene. Van is ilyen szavunk, nem is kevés. Legtöbbjükön valamilyen csak alig-alig, de azért mégis érzékelhető játékosság, bizalmas íz érződik. Ami leginkább közös bennük, az az, hogy míg az alapszavuk csakugyan régi, sok évszázada nyelvünkben élő szó, addig a képzőjük valóban idegen – többnyire latin –, de olyan idegen képző, amely magyar szavakkal is szívesen barátkozik, legalábbis egy-két vagy akár több szó erejéig kokettál, kacérkodik velük. Arra gondoltam, hogy mostani cikkemben ezekkel az „álidegen” szavakkal foglalkozom. A példák, amelyeket bemutatok, talán elegendőek annak igazolására, hogy ezek a szavak bizonyos fokig keverék voltuk ellenére voltaképpen nagyon is jól szolgálnak bennünket. Megtehetném, hogy a most tárgyalt, illetve tárgyalandó típusú szavak számunkra ezúttal igen fontos részei, vagyis képzői szerint haladok a bemutatásban – főnév- és melléknévképzők, igeképzők és határozószó-képzők egyaránt vannak köztük –, de mivel ez a fajta tárgyalásmód esetleg nehézkesnek tűnhetne, inkább a szemügyre vételre kiválasztott szóegyedek betűrendjében jelenítek meg egynéhányat e furcsa, játékos-bolondos szavak közül.

Bolondéria. A bolond, ez a szláv jövevényszó már hét-nyolcszáz éve honos nyelvünkben, a latin -éria főnévképzővel alkotott bolondéria azonban csak a 19. század közepén bukkan fel. Jelentése: ’bolondos szeszély, hóbort’. Példának álljon itt egy mondat Vas Gereben (családi nevén Radákovits József) 1865-ben megjelent „Garasos arisztokrácia” című munkájából: „Tapasztalt öregektől hallám, hogy a házasuláshoz megkívántatik egy kis bolondéria.” Azt hiszem, hogy míg hasonló képzésű drogéria-, pedantéria-, pikantéria-féle idegen szavainkban ez az -éria képző semmi emóciót nem kelt bennünk, addig a bolondériának – velem együtt – olvasóim is érzik a szóhoz illő, kissé játékos, csakugyan bolondos ízét.

Dicsériáda. A francia és német olympiade, valamint a német Universiade -iade képzőjével alakult szavunk. Ezeknek, de az időrendre tekintettel főleg az elsőnek a mintájára született meg a ’nagyhangú, fellengzős beszéd’, illetve ’ömlengő dicséret’ jelentésű dicsériáda főnév, amelyet értelmező szótárunk ritka és tréfás minősítéssel jellemez. Nálunk az olimpiáda, amelyben az ókori görög Olümpia helynév rejtőzik, már nemigen él, de a felvidéki és a kárpátaljai magyarság nyelvében napjainkban is használatos, főleg ’tantárgyverseny’ értelemben. A dicsériáda nem új keletű szó; hétkötetes értelmező szótárunk már Aranytól és Mikszáthtól idéz rá példákat. Mikszáthtól pl. ezt: „A lapok ömlengő dicsériádái ingerelték őket ellentmondásra.” Kétségtelen, hogy a nyelvújítók jóvoltából dicshimnusz szavunk is van, nagyrészt ugyanilyen jelentéssel, de azért a képzésmódja révén már eleve tréfás dicsériáda is hasznos színező eleme nyelvünknek.

Dorgatórium. Jelentése: ’megfeddés, dorgálás’, de a latin -(t)órium képzővel alkotott dorgatórium tréfás színezetű, s e tekintetben mindenképpen különbözik a dorgálás-tól. Mivel elég sok ilyen képzővel alkotott latin eredetű szavunk is van (kuratórium, laboratórium, obszervatórium, oratórium, szanatórium stb.), nem csoda, hogy olasz eredetű pipa és szláv eredetű szilva szavunknak is kialakult ma már régiesnek számító pipatórium (= dohányzásra használatos szoba, illetőleg pipatartó állvány) és szilvórium (= szilvapálinka) származéka.

Kitaláció. A -ció egy latin főnévképző nyelvünkben. Sok latin eredetű szavunkban megtaláljuk: dedikáció, infláció, kalkuláció, operáció, provokáció stb. Egyszer valaki megalkotta – nyilván tréfás célzattal – a kitalál igéből a kitaláció szót, s ez valahogy megragadt a nyelvben. Értelmező szótárunk bizalmas jelzővel minősíti. Jogosan, de én ennek is némi tréfás ízét is érzem.

Sétafikál, sétifikál. A latin -ficare végű igék közül jó néhány a magyarba is bekerült, mégpedig -fikál képzős formában, pl. diszkvalifikál, kodifikál, pontifikál stb. Ezeken és társaikon, bár széles körben használjuk őket, még érződik idegen eredetük. Érdekes módon azonban valamilyen, immár kideríthetetlen okból a nyelvünkben már a 16. századtól élő, déli szláv eredetű, de már teljesen magyarnak számító sétál szavunk is felvette ezt a képzőt sétafikál, illetve sétifikál alakban, s vált nyelvünk színes, kedves elemévé. Ezt érezhette Petőfi is, amikor „Nézek, nézek kifelé…” című versében így írt: „Sétifikáltam így én is / Valaha, / Merthogy voltam, voltam én is / Katona.”

Szélhámia. Természetesen a szélhámos összetett szóval függ össze, amelyiknek előtagja a ’valaminek a külső része, határa’ jelentésű ősi szél, utótagja pedig a ’lószerszám’ értelmű hám -s melléknévképzős formája. Az összetétel eredetileg a lótartás szókincséhez tartozott, s jelentése ’a szélső hámba fogott ló’ volt. Mivel az ilyen ló kissé szabadabb helyzete miatt könnyebben jár, s könnyebben fickándozhat is – ezért nevezték, sőt nevezik lógós lónak is –, érthető, hogy a szélhámos szó előbb a nép nyelvében, majd a köznyelvben is ’megbízhatatlan, a munka alól kibúvó, svihák’ jelentésre is szert tett, s ma már elsősorban ilyen értelemben használjuk. Nos, a szélhámia, amely csak az utóbbi évtizedekben bukkant fel, de a Magyar értelmező kéziszótárban már megtalálható, ezzel a görög-latin szavak nagy részének végén megtalálható -ia képzővel „megbolondítva” szintén szélhámosságot jelent ugyan, de egy kicsit szépítő; megbocsátóbb, mint imént említett társa.

Telefonice. Jó egy évvel ezelőtt telefonon kaptam egy távoli ismerősömtől a következő, kétségtelenül szellemesen föltett kérdést: „Elnézését kérem, amiért ezúttal nem levélben, hanem a legegyszerűbb módon, telefonice keresem meg, de nagyon szeretném tudni, hogy mi az az ice a telefonice szó végén! Én valamilyen latinos képzőnek gondolom, de a telefon szó tudomásom szerint nem latin!”

Természetesen válaszoltam a kérdezőnek, s annak lényegét most elmondom olvasóimnak is. A telefon csakugyan nem latin szó, hiszen mi a németből vettük át, de olyan nemzetközi szó, amelynek elemei egészen a görögig vezethetők vissza, hiszen a ’messze, nagy távolságra’ jelentésű görög tíle és a ’hang, beszéd’ értelmű, ugyancsak görög foni szó rejlik benne. Egyáltalán nem meglepő hát, hogy a valóban latin -ice határozószó-képző is hozzákapcsolódott, s így a telefonice voltaképpen azt jelenti: ’telefon útján, telefonon’.

Most ehhez még hozzáteszem: ez a telefonice példa ide, e cikk végére is nagyon jól illik, hiszen a telefon szót, amely már bő másfél évszázada él nyelvünkben, már bátran tekinthetjük idegen szó helyett jövevényszónak is, sőt, mi több, én már az elméletice, gyakorlatice szóalakokkal is találkoztam. Ezekben az -ice képzős „álidegen” szavakban azonban már nemigen érzem azt a játékos-tréfás, bolondos ízt, amelyre írásom elején és még néhány további részében utaltam. Helyettük szívesebben hallom ezeket a formákat: elméletben, gyakorlatban, telefonon. Persze, lehet, hogy ez csupán az én előítéletem, vagy ha úgy tetszik: bolondériám…

Grétsy László