Anya-nyelv-csavar alátét nélkül.

TINTA blog

Évezredek magyarul – de nem ugyanúgy: leggyorsabban a szókincs változik

Nyelvészportrék III. Beszélgetés Gerstner Károllyal

Az interjút Daniss Győző készítette.

Bárki a maga, a szűkebb-tágabb környezete vagy akár az ország példáján észlelheti, hogy a beszéd, az írás, a nyelvünk napról napra változik. Legalábbis valamicskét. Feltűnőbbek lehetnek a változások, ha néhány évre, netán évtizedre tekintünk vissza. Elgondolkodhatunk azon, mit mondunk, írunk most másképp. Hát még akkor, ha valaki ennél hosszabb időszaknak akár csak a leglátványosabb nyelvi változásaira kíváncsi! A régi-régi kor, persze, már a nyelvtörténet kutatóinak világa. Abba a laikus érdeklődő csak a szakemberek közvetítésével tud belepillantani. A sokszínű múltat kutató nyelvtörténészeink egyik legjelesebbje Gerstner Károly, akit főképpen a kevéssé ismert régebbi korokról kérdeztünk.

– „Tankönyvi” adat szerint az önálló magyar nyelv háromezer, egy újabb feltevés szerint három és fél ezer éves. Hogyan élte meg nyelvünk ezt az akár három, akár három és fél évezredet, de mindenképpen nagyon hosszú időt?

– Elöljáróban annyit: nyelvünk önálló története a hagyományosan ősmagyarnak mondott korral kezdődött. Ez az időszak a honfoglalásig tartott. Az ómagyar kor a mohácsi csatavesztésig. A középmagyar a felvilágosodás jelképes hazai határvonaláig, Bessenyei György Ágis tragédiája című színművének 1772-es megjelenéséig. Az újmagyar 1920-ig, a trianoni békediktátumig. Az azóta eltelt idő neve: újabb magyar kor. Szakkörökben felvetődött, hogy az 1920-ig tartó másfél évszázadot tekintsük inkább korai újmagyar, a Trianon utáni száz évet pedig kései újmagyar kornak. Az évszámok, persze, jelképesek. A korszakok nem egyetlen pillanat alatt, nem egyik esztendőről a másikra váltották egymást.

https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/9/98/Arpadfeszty.jpgAz ősmagyar kor a honfoglalásig tartott

Tovább olvasom

Az „e” hangról

Magánhangzóink közül az „e” hang nagyon sokszor ismétlődik. Ezt magunk is sokszor észrevehetjük beszéd vagy olvasás, főként hangos olvasás közben. Irodalmunkban számos példát találhatunk arra, hogy íróink – sokszor csak a tréfás hatás kedvéért – fel is használták. Édes Gergely, a XVIII. század végének egyik mesterkedő költője (talán neve magánhangzóitól is indíttatva) egész költeményt írt „e”-hangzókkal. Jókai pedig egész kisregényt írt, nyilván csak nyelvi virtuozitásból.

unnamed_1.jpg

Tovább olvasom

Bölcsességek kevés szóval

Nyelvészportrék II. Beszélgetés Bárdosi Vilmossal

Az interjút Daniss Győző készítette.

Mindenki mondta vagy legalábbis hallotta, olvasta már, hogy „Ki korán kel, aranyat lel”, vagy hogy „Lassan járj, tovább érsz”. De bizonyosra vehetjük, nem mindenki tudja, hogy például ez utóbbi közmondás csekélyke nyelvi különbséggel már 1598-ban megjelent Baranyai Decsi Jánosnak az Adagiorum graeco-latino-ungaricorum chiliades quinque című háromnyelvű közmondás- és szólásgyűjteményében (e szókapcsolat Baranyainál – mai betűkkel írva – így szerepel „Lassan iáry, s hamaráb el iutz”). Más szólásokról, közmondásokról sem tud mindenki mindent. De majdnem mindegyikről szinte már mindent megtudhat az érdeklődő. Csak legújabban, az ezredforduló tájékától kezdve is – másokon kívül Forgács Tamásnak, T. Litovkina Annának, Paczolay Gyulának, Szemerkényi Ágnesnek, nem utolsósorban pedig Bárdosi Vilmosnak köszönhetően – jó néhány remek kötet jelent meg állandósult szókapcsolatainkról. Utóbbit kérdeztük a tárgyról.

– A szólásokat, közmondásokat és más szókapcsolatokat viszonylag ritkán használjuk. A mindennapokban inkább sok-sok ezernyi szavunkból választjuk ki azokat, amikből mondatokat alkotunk. Olyan mondatokat, amelyekkel az abban a pillanatban születő gondolatainkat igyekszünk megosztani másokkal. Egy-egy ilyen mondatot előttünk talán még soha senki sem fogalmazott meg, és utánunk esetleg soha senki nem is fog. Ezekbe a mondatainkba vagy ezek közé a mondataink közé aztán esetenként beleillesztünk, beleilleszthetünk különféle már meglévő, hallott, olvasott – de semmiképpen sem a magunk fejéből épp akkor kipattant – szókapcsolatokat. 

– Miféléket? 

– Nyelvészeti szakkifejezéssel: állandósult szókapcsolatokat. E kategórián belül vannak altípusok. A „szegény, mint a templom egere” egy szomorú helyzetre vonatkozó szóláshasonlat. A „Szépre száll a füst”, a „Le a kalappal!” vagy a „Hol jársz itt, ahol a madár se jár?” helyzetmondat. Ezeknek elhangzásukkor általában nincs különösebben nagy fontosságuk. Tartalmilag esetleg nem is tartoznak szorosan az előző vagy a következő mondathoz. A gyakran valós személyektől származó vagy a történelemből, a Bibliából és más írott alkotásokból ismert szállóigék szervesen épülhetnek és gyakran épülnek is be a mondandónkba. A tengernyi közkeletű példa közül ilyen Kazinczytól a „Nyelvében él a nemzet”, Madáchtól a „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál” vagy a Szentivánéji álomból a híres Zuboly-mondat, az „Ide nekem az oroszlánt is!” Nem ritkán – főképpen írott szövegben – találkozhatunk úgynevezett névfelidéző szókapcsolatokkal: a Mars „vörös bolygó”, Báthori Erzsébet „a csejtei rém”, a Biblia „az Írás” és így tovább.

Tovább olvasom

"A nyelv nemcsak eszköz, hanem fegyver is"

A magyar nyelv értelmező szótára (első kötet: A–D)

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Köznevelés 15. évf. 1959. 569–570.

A magyar nyelv értelmező szótára
Első kötet: A–D.
Szerkesztette a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete

A szótár, az egynyelvű, anyanyelvi szótár a nemzeti műveltség tárháza. A szó – mint a fogalom hordozója – nemzeti történelmünk és mai társadalmi munkánknak, tárgyi környezetünknek és gondolatvilágunknak tükrözője.

A nyelv nemcsak eszköz, hanem fegyver is. Ezrét hívta föl lenin a polgárháború nehéz időszakában a szovjet nyelvészeket egy új és korszerű orosz szótár elkészítésére. S ezért tekintette fő feladatául a magyar nyelv modern igényeket is kielégítő szótárának elkészítését a Népköztársaságunk első esztendejében létesített Nyelvtudományi Intézet.

https://konyvlabirintus.hu/54397/a-magyar-nyelv-ertelmezo-szotara-i-vii-kotet-1966.jpg

Tovább olvasom

"Látjátok feleim" - A megszólításról, a tegezésről és a magázásról

Nyelvészportrék I. Beszélgetés Balázs Gézával

Az interjút Daniss Győző készítette

Revolverpertu

Karinthy Frigyes a Tegezés című jelenetében olyan ismerősöket állított kabarészínpadra, akik közül egyik sem biztos abban, hogy tegezik vagy magázzák-e egymást. Szótlan, csak kézfogásos búcsúzásukkor egymás mellett, egy irányban indulnak el, noha másfelé laknak – hogy ne kelljen a köszönésnél színt vallani. A jelenet furcsa hepienddel zárul: 

„TAKÁCS: Mehetünk együtt. Merre, izé... (kedélyesen) Merre lakunk, merre lakunk?
KOVÁCS (dühösen): Kicsoda? Kicsoda?
TAKÁCS: Hát – (rezignáltan) – hát én.
KOVÁCS: Hát én azt honnan tudjam?
TAKÁCS (dühösen): Honnan? Mit tudom én? Azt tudni szokta – az ember.
KOVÁCS: Az ember? Melyik ember?
TAKÁCS (gorombán): Hát az emberek. (Rálép Kovács lábára.)
KOVÁCS: Hu!
TAKÁCS: Mi az?
KOVÁCS: Semmi... véletlenül... hehe... rálép... ráléptünk a lábamra...
TAKÁCS (sápadtan a dühtől): Kicsoda? (Bömbölve): Kicsoda?
KOVÁCS (révetegen): Nem tudom...
TAKÁCS: Nem? (Pofon vágja.) Nesze, te piszok fráter! Most tudod? (Revolvert vesz elő.)
KOVÁCS (boldogan): Persze, hogy tudom! Te! Te! Te!…”

A Karinthy Frigyes Tegezés című jelenetében leírt helyzet – hogy tudniillik szereplői ölre mennek, sőt egyikük fegyvert ránt, mert nem tudják, hogy tegezik vagy magázzák-e egymást – napjainkban aligha alakulhat ki. De a megszólítások dolgában – kisasszony, hölgyem, úr, szakikám – nem egyszer gondban lehetünk, olykor saját magunkkal is ellentmondásba keveredhetünk. Csakúgy, mint köszönéskor – kinek jár a jó napot, kinek a kezét csókolom, a tiszteletem vagy a szia. És ha mindez nem is tetszhet mindig fontosnak, néha kapcsolatok romolhatnak el egy rosszul időzítet letegezés miatt, ügyetlen szóhasználaton pedig akár állásinterjúk sikere múlhat. Nem egyszer foglalkozott már e kérdéskörrel írásban, rádióműsorban, egyetemen, konferenciákon, tudományos előadásokban itthon és külföldön Balázs Géza.

– A tagolt beszéd kialakulásának hajnalán vagy kora reggelén milyen formában fordulhattak egymáshoz távoli őseink és – időben közelebbre gondolva – a már magyarul beszélő elődeink?

– Az általános nyelvészettel foglalkozó szakemberek bizonyosra veszik, hogy kezdetben csak tegezés, a két fél közötti közvetlen kommunikációs forma létezett. Ez ugyanígy vonatkozhat a nyelvcsaládunk uráli korszakára. És tegező formát találunk a legrégibb ismert magyar nyelvű szövegemlékünkben is. A Halotti beszéd mai szóformákkal idézve így kezdődik: „Látjátok, feleim, szemetekkel”, nem pedig: „Látják, feleim, szemükkel”. Tegező formában fordult a paraszt a földesurához, a papokhoz és a hozzá képest fölöttes helyzetűekhez. A legtöbbször, persze, más hangsúlyokkal, hanglejtéssel, a közöttük lévő társadalmi, gazdasági különbségről nem megfeledkezve mondhatták, hogy „te”. Az őket visszategezők pedig éreztethették velük a hatalmukat, kiváltságos helyzetüket.

https://kultura.hu/wp-content/uploads/2019/11/Halotti_besz%C3%A9d-1-e1573050802306.jpgA Halotti beszéd első sorai

Elődeink tegezték az Istent is. Tegezi például az 1466-ban elkészült Müncheni kódex a Miatyánkban. És ez a mai – a katolikus egyház szerinti – modern olvasatban is így van: „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, / Szenteltessék meg a Te neved, / Jöjjön el a Te országod, / Legyen meg a Te akaratod”. Nem pedig az, hogy „…Szenteltessék meg az Ön neve, / Jöjjön el az Ön országa, / Legyen meg az Ön akarata.” És ez a tegezés érthető, hiszen az ima közvetlenül szól az Istenhez. Az Istenhez, akivel „személyes kapcsolatban” vagyunk. Voltaképpen – a rangkülönbségre tekintettel – illene nem tegezve megszólítani, de a hagyomány nagyon erős, és ezért ma is a tegezés járja. A temetőben pedig a halottat búcsúztató nemcsak az Istenhez, hanem az elhunythoz is tegezve szól. Utóbbihoz akkor is, ha az életben magázódtak. A népmesékben a királyt szintén tegezi a szegény lány, a szegény vándorlegény. Igaz, hozzátéve: „Uram, királyom, hoztam neked…”, „Felséges uram, kérem tőled, hogy…” Ismereteink szerint – kevés kivételtől eltekintve – tegezés, tegeződés jellemezte az egész ómagyar kort, a honfoglalástól a mohácsi csatavesztésig ívelő időszakot.

Tovább olvasom

A magyar szókincs eredete és története

Egy régóta várt könyv hagyta el a nyomdát 1976 végén, A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárának harmadik, befejező kötete. A szótár szerkesztésének munkálatai 1961-ben kezdődtek el; az első kötet rá hat év múlva látott napvilágot, a második 1970-ben, s 1976-ban a harmadikkal „be van fejezve a nagy mű”. Az új etimológiai szótár tudományos jelentősége nem mindennapi, ezért megjelenése nemcsak a nyelvészek körében számít kiemelkedő állomásnak, hanem tudományos életünknek is fontos eseménye.

A vállalkozás nagyságát jól érzékelhetjük néhány mennyiségi mutatóval is – a másfél évtizedig készülő szótár tető alá hozatalában az Akadémia Nyelvtudományi Intézetének és az ELTE I. számú magyar nyelvészeti tanszékének irányításával legalább százan vettek részt; a három testes kötet háromezer-ötszáz oldalra rúg stb. –, de a nagy mű tudományos fontosságának megmutatásával már jóval nehezebb helyzetben vagyunk, lehetetlen azt néhány mondatba sűríteni. Ilyen szótár Magyarországon még nem készült, így hát nincs mihez mérnünk. Viszont felsejlik a munka rendkívülisége, ha visszapillantunk nyelvtudományunk múltjába.

https://m.nyest.hu/media/a-legendas-tesz.jpg?large

Tovább olvasom

A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára

Első kötet: A–Gy

A szavak eredetének kutatása és a szótörténet a magyar nyelvtudomány egyik legerősebb ága volt már a múltban is. A századforduló után nem sokkal, 1914-ben indította el Gombocz Zoltán és Melich János a Magyar Etymológiai Szótár füzetsorozat kiadását. Ez a kitűnő munka azonban csak a G betűig (1944) dolgozhatta fel szókincsünket, folytatása kéziratban maradt, vagy már meg sem írhatták szerzőik. Bárczi Géza 1941-ben megjelent egykötetes Magyar Szófejtő Szótár-a már a teljes magyar szóanyag alapján nyújt jó betekintést szókészletünk származási arányaiba és kialakulásába. A kiváló kézikönyvet később egy egyetemi tankönyvvel (A magyar szókincs eredete, 1958) egészítette ki Bárczi. És amikor az első kötetével most meginduló, eddig legteljesebb etimológiai összefoglalás előzményeit méltatjuk, hivatkoznunk kell A Magyar Nyelv Értelmező Szótár-ának hét kötetére (1959–62) is. Jóllehet ez a lexikális mű a szavak jelentésével foglalkozik, címszóanyagának összeállításával, a magyar szóegyedek kiemelésével nagy segítséget adott a történeti-etimológiai szótár előmunkálataihoz.

https://p1-ssl.vatera.hu/photos/61/02/a-magyar-nyelv-torteneti-etimologiai-szotara-1-4-mutato-kotettel-76ca_1_300.jpg?v1

Tovább olvasom

Tanuljunk magyarul is!

Kiss Gábor beszélget Kemény Gáborral

Kemény Gábort, a kiadónk gondozásában most megjelent nyelvművelő kötet szerzőjét több mint negyven éve ismerem, nagyon sok közös munkánk volt. Így kérdéseimet tegező formában tettem fel.

Hol és mikor találkoztál a nyelvműveléssel?

1971-ben, 23 éves koromban, közvetlenül az egyetem elvégzése után az MTA Nyelvtudományi Intézetébe kerültem gyakornokként, mégpedig az intézet Mai Magyar Nyelvi Osztályára, amelynek fő tevékenysége a nyelvművelés, nyelvi ismeretterjesztés, tájékoztatás volt. Grétsy László, az osztály vezetője nyomban be is kapcsolt a nyelvművelő munkába: levelekre kellett válaszolnom, egyszerre gyakran 30–40 levélre is (nagy volt az érdeklődés akkoriban a nyelvhelyességi kérdések iránt). Így hamar rutint szereztem ezen a területen, néhány válaszlevélből még cikk, sőt tanulmány is lett. Például valaki azt kérdezte, összefügg-e egymással a magyar fakutya és a kínai Fo-kutya. A kettőnek persze semmi köze sincs egymáshoz, de a kérdés megválaszolása jó alkalmat kínált arra, hogy áttekintsem a vigyorog, mint a fakutya szólás összes változatát, nyelvföldrajzi elhelyezkedését, eredetét stb. Erről szóló tanulmányom a Magyar Nyelvőrben jelent meg alig több mint fél év múlva, ami akkoriban nagyon gyors „átfutást” jelentett. De kezdettől fogva írtam kisebb nyelvművelő cikkeket is az Élet és Tudományba, a Magyar Hírlapba, a Magyar Nemzetbe (ennek nyelvi rovatát a nagy tudós és felejthetetlenül kedves ember, Rácz Endre vezette). A 70-es évek második felében (még mindig innen a harmincon) két nyelvművelő rovatnak a szerkesztésével is megbíztak: 1976-tól az Élet és Tudományban, 1977-től a Népszabadságban volt rovatom (ez utóbbit Szántó Jenővel, a lap olvasószerkesztőjével kettesben szerkesztettük tizenhárom éven keresztül).

kemeny-gabor.png

Tovább olvasom

A magyar nyelv értelmező szótára az iskolában

A nyelv elődeinknek évszázadokon, sőt évezredeken át felhalmozott tudáskincsét őrzi és örökíti át nemzedékről nemzedékre. Elsősorban és legszembetűnőbben az a része, amely a beszélő szempontjából a leginkább kész, a közösség által legjobban kialakított elemeket foglalja magába: a szókincs. Így az egy-egy nyelv szavait összegyűjtő értelmező szótár bizonyos mértékig fokmérője a tudásnak. Hasonlít a lexikonhoz, s éppen úgy el is lehet vele szórakozni, mint a lexikonnal. A bölényről például szinte szóról szóra ugyanaz található most megjelent https://encrypted-tbn0.gstatic.com/images?q=tbn%3AANd9GcRzzsCNimfBfF2C4Tad54f7DSuDT3gRvAOekjmQMHO5BIW0NjXKértelmező szótárunkban, mint az Új Magyar Lexikonban. A kettő közt mégis nagy különbség van. A lexikon elsősorban a tudás szempontjából érdekes és jellegzetes, sokszor szakmai jellegű szóanyagot gyűjti össze, mindennapi beszélgetésünk tárgyaitól többnyire távolabb eső fogalmak nevét. Ilyen szavak találhatók benne: csagatáj nyelv, csalánszőr, csáprágósok. Ezeket az értelmező szótárban hiába keressük. Itt viszont az általánosan használt, inkább ismert fogalmak szavai vannak összegyűjtve, s ezek használatára kapunk útbaigazítást. A bot, csalit, csalitos szó például csak az értelmező szótárban külön címszó. A bőrnek a lexikonban két, az értelmező szótárban kilenc jelentése van megemlítve.

De – kérdezhetné valaki – ha az értelmező szótár az ismertebb fogalmak neveit gyűjti össze, tud-e valami újat nyújtani, van-e benne valami érdekes? A lexikont azzal az alázattal veszi kezébe az ember, hogy hiányos tudását foltozgassa. Az értelmező szótárhoz inkább gőgösen szoktunk közeledni: Tudunk mi magyarul! Mit mondhat még nekünk? Nos, az értelmező szótárnak éppen az az egyik feladata, hogy rádöbbentse a hozzáfordulót: Nem ismered anyanyelvedet! Még passzív módon se ismered, nemhogy mindazzal élni is tudnál, ami a szótárban van! Csak akkor kerülünk igazán meghitt viszonyba az értelmező szótárral, ha mindig alázattal vesszük a kezünkbe, s ha ez az áhítatos lelkiállapot az anyanyelvünk iránti magatartásunk szimbólumává is szélesül.

Tovább olvasom

Az írói szótár az iskolában

Minden pedagógusnak, de különösen a magyar szakos tanárnak igen hasznos segítői a nyelvtan- és az irodalomórákon a szótárak. Úgy gondolom, minden jobb iskolában megvan „A magyar nyelv értelmező szótára” (a hétkötetes) és az újabb, egy- vagy kétkötetes „Magyar értelmező kéziszótár”. Az utóbbit bizonyára sok magyartanár saját könyveként is megvette és használja. Most nem ezekről kívánok szólni, nem is a helyesírási szótárakról, hanem arról a szótárfajtáról, amely aránylagos új volta miatt még nem eléggé ismert a pedagógusok körében: az írói szótárakról.

Az írói szótár annyira új nyelv- és irodalomtudományi műfaj, hogy magyar nyelven tulajdonképp csak három ilyennel rendelkezünk eddig. Elsőként a „Juhász Gyula költői nyelvének szótárát”, Benkő László munkáját kell megemlítenem, amely 1972-ben jelent meg. Ezt követte 1973 és 1987 között a Petőfi-szótár négy vaskos kötete, melyet a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetében készített egy munkaközösség. A harmadik ilyen mű az én Toldi-szótáram (Arany János Toldijának szókészletéről); ez 1986-ban jelent meg a Tankönyvkiadó gondozásában.

Képtalálatok a következőre: Juhász Gyula költői nyelvének szótárát

Tovább olvasom