Zaicz Gábor szerkesztette legfrissebb etimológiai szótárunk (ESz) a TESz-ből hiányzó mintegy kétszáz szónak adja meg az eredetét, köztük a kamion-nak is. Ehhez fűzünk néhány kiegészítést. A szótár szócikke szerint: „Kamion [1959] Nemzetközi szó, vö. svájci német Camion, angol camion, francia camion: ’teherautó’. A franciából terjedt el. A francia szó az azonos jelentésű camion automobile szókapcsolat első tagjának önállósulásával keletkezett. Az első tagra vö. ófrancia chamion ’kordé’. A magyarba is elsősorban a francia közvetítette” (ESz 371).

Zaicz Gábor: Etimológiai szótár

Bár a technika rohamosan fejlődik, a modern szerszámok, berendezések és tárgyak jelölésére gyakran megteszik a régi szavaink is. Az egyre gyorsabb és kényelmesebb közlekedési eszközökre nem mindig gyártunk újabb kifejezéseket, csupán a szövegkörnyezetből derül ki, hogy a kocsi szekeret, gyermekkocsit vagy személyautót jelent-e. A hatalmas nemzetközi karriert befutott camion főnév is az ilyen szavak közé tartozik. Az ófancia chamion ’kordé’ a mai nyelvben ’teherkocsi, társzekér, teherautó’ jelentésben él tovább. Régebben két fajtáját ismerték, a camion hippomobile-t, a ’ló vontatta tehergépkocsi’-t és a camion automobile-t, a ’tehergépkocsi’-t. A lóvontatás megszűntével elmaradtak a jelzők, s a szó elterjedt szerte a világon (F[erenczy] 1975). Az európai nyelvekben többnyire a ’távolsági áruszállításban haszn., nagy, zárt rakterű tehergépkocsi’-t jelöli. Vö. cseh kamion, horvát kamion, szlovák kamión, olasz camion, portugál camião, román camion, spanyol camión; holland camion, német Camion; újgörög καμιονι /kamioni/, török kamyon. Kicsinyítő képzős formákat is képeznek belőle: olasz camioncino ’könnyű tehergépkocsi’, camionetta ’géppuskával fölszerelt katonai teherautó’, portugál camioneta, spanyol camioneta ’kis teherautó’, román camionetă ’kis teherautó’.

Egy adott nyelv köznyelvén élősködő csoportnyelveknek általában léteznek folyamatosan megújuló elitváltozatai, s ezekből, még az argóból is némelykor egy-egy szó köznyelvivé válik, egy presztízsben jelentősebb nyelvváltozatból érkező jövevényszóként jelenik meg (Szerdahelyi 1995: 37–39). A magyarban és több kelet- és közép-európai nyelvben is jelen levő frájer a tolvajvilágból kirekesztő terminus, olyasféle, mint a goj ‘nem zsidó’, gádzsó ‘nem cigány’. A magyar köznyelvből egyelőre hiányzó, de az argóban máig élő „freier: úri ember, nem a tolvajvilághoz tartozó, a meglopandó áldozat” (Szirmay 1924: 25, néhány további említése: Bárczi 1980: 258, Hatvany 1971: 424; Hatvany Lajos 1927-es hazatérése után került börtönbe). Fazakas István heterogén forrásokból összeállított „ó- és új argószótárában” ez áll: „frejer – 1. barát, társ 2. nem bűnöző személy 3. meglopandó, becsapandó áldozat, balek; német Freier: kérő, lovag, gavallér” (1991: 116). A frájer, frejer szokásos poliszémiája ’nem bűnöző személy’, azaz ’hiszékeny, rászedhető ember’ (Timár & Fazakas 2003: 72, Szabó 2008: 106). Ami a magyar nyelvjárásokat illeti, Nyíregyházán frajer ’lány kedvese, szerelme’ (Márkus 1943: 181, ÚMTSz 2: 525, Gerstner 1997: 109–110).

Az anyaországon kívüli nyelvváltozatokban a frajer és frájer a Sztalin és Sztálin kettősséghez foghatóan két változatban is jelen van, mindenütt közvetve a németből, talán némi jenisch (úti német) és jiddis (talán frait, frailech ’boldog’, freint ’barát, úr’) kiegészítéssel, közvetlenül a nemzeti nyelvből, mindenütt némi rosszalló, durva, bizalmas árnyalattal, hangulattal. A frajer a Felvidéken (a szlovákból), a Kárpátalján (az oroszból, ukránból), a Vajdaságban (a szerbből) ’vakmerő, nagyhangú, fiatal férfi, vagány’, Horvátországban (a horvátból) inkább csak ’fiatal férfi, hapsi, pasi’. A frájer a Muravidéken (a szlovénből) és az Őrvidéken ’utcai kéjelgő szolgáltatást igénybe vevő férfi; szoknyapecér, kurvahajcsár’, a Muravidéken még egyszerűen ’fiatal férfi, hapsi, pasi’, Erdélyben pedig ’hiszékeny, naiv ember, mafla, balek’ (Péntek et al. 2004: 74). Lanstyák István szerint a Felvidéken, a Kárpátalján és a Vajdaságban frajer ’vakmerő, beképzelt, nagyhangú, kötekedő fiatal férfi’, Horvátországban inkább csak frajer ’fiatal férfi’ (2006: 74, 2009: 21), Tallóson viszont külön a szlovákból frajër ’kötekedő, öntelt személy, szoknyahajcsár, ficsúr, gavallér’ (Gágyor 2003: 138).

Évente néhány száz új szó, az angol folyamatos beszivárgása, a tegezés térhódítása és az informális nyelvhasználat terjedése alakítja a magyar nyelvet napjainkban.

Mikor adták ki azt az értelmező szótárt, amelynek alapján a polgár szó jelentését citálja? – kérdezte Orbán Viktor az 1998-as országgyűlési választások előtti tévévitában Horn Gyula akkori miniszterelnököt, aki szerint a fogalom, amelyre a Fidesz építeni kíván, egy meghaladott értékrendet takar.

Orbán szerint viszont egy új életminőséget jelent, és olyan embert jelöl, aki megköveteli a neki járó tiszteletet és méltányosságot, és ezt másoknak is megadja. Mint utóbb kiderült, Horn Gyula egy frissen kiadott szótárból nézte ki a szó jelentését, csak azt nem vette észre, hogy azt a hetvenes évek vége óta változatlan formában nyomták. Talán ez a nagy nyilvánosságot kapó eset adta meg a lökést az Akadémiai Kiadónak, hogy a Magyar Értelmező Szótárt felfrissítse.

A TINTA Könyvkiadó ennél is továbbment; attól a meggyőződéstől hajtva, hogy a rendszerváltás új fejezet kezdete lesz a jövő nyelvészeti szakkönyveiben, összegyűjtötte az elmúlt másfél évtizedben elterjedt szavakat. A 2007 nyarán megjelent kötet 1250 új szót tálal értelmezéssel, példamondatokkal.

Mire utcára került, már ez sem volt zsír új, merthogy például a szleng szókincsét csak nemrég bővítő „zsír” kifejezés még nem volt szótárérett a kézirat lezárásakor. Ahogy a vizitdíj, a fíling, a kamatadó vagy az apás szülés kifejezések helye is csak utóbb vált elismertté a szókincsünkben.

Szövényi Zsolt megnyitó köszöntője elhangzott a TINTA Könyvkiadó könyvbemutatóján 2006. március 21-én Budapesten, az MTA Nyelvtudományi Intézetében.

Tisztelt Ünneplő Közösség!

Köszöntöm a házigazdákat, a kiállítókat (az Akadémia Kiadót, a Tinta Könyvkiadót és a Typotex Kiadót), a kedves vendégeket a könyv, a nyelv, az anyanyelv ünnepén, a nyelvészeti szakkönyvbemutató és könyvvásár alkalmával. Helye és oka van annak, hogy a mai alkalmat ünnepnek nevezzem, hogy ünnepként éljük meg e találkozást.

Budapesten a Tudomány első világkonferenciáján (1999 júniusában) Federico Mayer (az UNESCO akkori főtitkára) beszédében a tudományos kutatóknak és a társadalom jövőjéért felelős vezetőinek is üzent: „Tudatosítani kell önmagunkban, hogy a természeti erőforrásaink vészesen fogynak, az energiára pedig szükségünk van. Egyetlen egy természeti erőforrásunk van, amely növekvő mértékben áll rendelkezésünkre, és ez az emberi agy szürkeállománya: a teremtő értelem.”

Az alábbi szöveg eredetileg a Magyar Időkben jelent meg.

A retorika birodalma óriási. Nemcsak a nyelv- és irodalomtudományba, a stilisztikába nyúlnak át területei, hanem a logikáéba és a filozófiáéba is. Többek között erről győz meg Chaïm Perelman könyve, amely Major Hajnalka fordításában jelent meg a Tinta Könyvkiadó gondozásában. Szellemi csemege, elgondolkodtató okfejtés és fajsúlyos olvasmány.

Hirtelen arra gondolhatnánk, hogy a választásoknak már végük, és a politikusok vagy a kampányfőnökök csak két, illetve négy év múlva veszik a kezükbe, azonban ez így nem igaz, mivel mások is igen mély és hasznos ismereteket nyerhetnek belőle, hiszen a kortárs gondolkodók számára a retorika fontos tudomány.

Chaïm Perelman jogból és filozófiából doktorált, a Brüsszeli Szabadegyetemen tanított mint a logika, az etika és a jog professzora haláláig, 1984-ig. A L’empire rhétorique (A retorika birodalma) című könyvét 1977-ben adta ki Párizsban. Retorikaelméletének kikristályosodott formájával szembesülünk, azzal, amely már kiállta az idő próbáját – olvashatjuk az utószóban Adamik Tamás lektor tollából, valamint a következőket is: csak vitatott bizonyosság esetében van helye az érvelésnek, például a gyakorlati tudományok, az etika és a politika esetében elkerülhetetlenek a viták, ezért szükség van érvelésre mind a magánéletben, mind a közéletben. 

Az alábbi írás a Szocialista Nevelés című újságban látott napvilágot Kovács István tollából 1960-ban, az 5. évfolyam 7-8. és 9. számában, amely elérhető az Arcanum honlapjáról. A sorozat előző részeit itt és itt olvashatod el.

A felkiáltójel használata 

Amikor a felkiáltójel használatáról esik szó, hamar megnyugtatjuk magunkat, hogy itt nem lehet problémánk, mert a régi szabály szerint a felkiáltó, felszólító és óhajtó mondatot mindig ezzel az írásjellel fejezzük be. Eszünkbe sem jut mindjárt, hogy a gyakorlatban mégsem követjük ezt a szabályt, hiszen olykor a felsorolt típusú mondatok végére sem tesszük ki a felkiáltójelet, ritkábban meg a kijelentő mondat végére is odatesszük. Akármennyire is furcsán hangzik ez a fölismerés, a gyakorlat ezt mutatja, és helyesen járunk el, bár látszólag vétünk a szabály ellen. Mihez tartsuk hát akkor magunkat? Ha helyesen értelmezzük és olvassuk József Attila „Két hexameter” című versének e két sorát:

Miért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Miért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.

– vagy ezeket a mondatokat: Gyere velem. Gyere velem! Gyere velem!! – eljutunk az írásjelek kérdésének és szerepének a lényegéhez. Kitűnik, hogy minden írásjelnek megvan a maga sajátos funkciója, és nem használhatjuk őket gépiesen, hanem aszerint kell velük élnünk, ahogy megkívánja a mondat hangsúlyozása, a nyomaték. A szabály a valóság leegyszerűsítését tükrözi. De maradjunk tárgyalt írásjelünknél. A szabály jó, de vegyük mindig figyelembe azt a körülményt is, hogy nyomatékos-e vagy nyomatéktalan-e a vizsgált mondat. Ha nyomatékos, felkiáltójellel zárjuk még a kijelentő mondatot is. Ismét Adytól idézek rá példát:

Hiába fojtanám / Tirvornyába, borba, / Nem válik el tőlem, / Hozzám van láncolva! / Hejk, most a szívemről / Nem száll el a bánat, / Ha megiszom borát / Az egész világnak! / Fuimus / Most csodás meleg fűzi egybe: / Tavasz van, remélünk s hiszünk! / Mesét mondok.

Ha a felszólító mondat nem nyomatékos, azaz enyhe felszólítást, kérést vagy megengedést fejezünk ki vele, nem szükséges utána a felkiáltójel: Te csak repülj, repülj tovább is / Repülj egy hosszú életen, / Ne ismerd meg azt a fájdalmat, / Melyet szereztél énnekem... (Ady: Jégpályán.) – De hagyjuk ezt. Nem mi közünk / való ez a nóta. — Fújjátok el a nótámat: / ,,Meghalok én nemsokára...” (Ady: Hajh, gyerekek.)

Az alábbi írás a Szocialista Nevelés című újságban látott napvilágot Kovács István tollából 1960-ban, az 5. évfolyam 7-8. számában, amely elérhető az Arcanum honlapjáról. A sorozat előző részét itt olvashatod el.

A kettőspont használata

A vessző miatt azért van sokszor baj, mert nem tesszük ki, elhanyagoljuk. A kettősponttal kapcsolatban az ellenkezőjét tapasztaljuk. Az utóbbi években ismét nagyon gyakran használják. Divatos írásjel lett, gyorsan terjed a sajtó hasábjain és a tankönyvek oldalain is. Nem ritka eset, hogy összetett mondatban kétszer vagy háromszor is felbukkan, s olyan helyen, ahol nem várjuk. Annyi bizonyos, hogy kiemelésre, tömörítésre, a kötőszók ritkítására és a közbeiktatandó szünet érzékeltetésére igen alkalmas írásjel, mert jól és hamar észrevehetjük, s újszerűségével megállásra kényszeríti az olvasót. Kérdés azonban, indokolt-e valóban túlzott népszerűsítése, burjánoztatása. Vizsgáljunk meg néhány olyan esetet, ahol különösen elharapózott használata. Csak ízelítőnek ragadok ki egy-két példát tankönyveinkből. Elég gyakran találunk kettőspontot ilyen egyszerű mondatokban: Zrínyi legnagyobb prózai-politikai műve: Az török áfium ellen való orvosság. A Vallomásoknál jóval értékesebb alkotás: az Emlékiratok. Az ilyen irányú magyar nyelvű versek közül különösen Apáti Ferenc: Feddő éneke emelkedik ki.

Mindhárom példa egyszerű bővített mondat. Nincs benne sem idézet, sem felsorolás. Tulajdonképpen a mondat alanyi és névszói állítmányi részét, illetve a birtokos szerkezet tagjait szakítjuk el egymástól a kettősponttal. Ez pedig szokatlan és indokolatlan nyelvünkben, hiszen az állítmánynak mindig megvan a maga hangsúlya, a jelzős szerkezet hangsúlyát pedig teljesen megbontjuk a kettőspont kitételével. Az alanyt és az állítmányt, a birtokost és a birtokot nem szoktuk semmiféle írásjellel elválasztani egymástól. Ne erőszakoljuk hát oda a kettőspontot, ahová nem kívánkozik, ahol használata káros, mert felborítjuk vele a mondathangsúlyozást, és zavarba hozzuk vele az olvasót a szünettartás és a hanglejtés miatt.

Az alábbi írás a Szocialista Nevelés című újságban látott napvilágot Kovács István tollából 1960-ban, az 5. évfolyam 5-6. számában, amely elérhető az Arcanum honlapjáról.

Bevezetés

Bármennyire is egyszerűnek és közismertnek látszik előttünk az írásjelek használatának kérdése, mégis sok bosszúságot szokott okozni diáknak, tanítónak, szerkesztőnek, lektornak. Jóllehet vannak szabályaink, amelyek meghatározzák, mikor melyik írásjelet használjuk, a gyakorlatban mégsem vagyunk következetesek, nem járunk el egyöntetűen. Elég bepillantanunk a tankönyvekbe, a napi sajtó termékeibe vagy az irodalmi kiadványokba, s meghökkenve tapasztaljuk, mennyi eltérés, micsoda tarkaság mutatkozik az írásjelek használatában. Legtöbb baj van a pont és vessző miatt. Nemcsak a mi diákéveinkben történt meg, hogy egy pont vagy vessző elhagyása miatt bizonyos vitatható esetekben lerontották például a dolgozat érdemjegyét hol egy fél-, hol egy egész fokkal, hanem napjainkban is előfordulnak ilyen esetek az iskolai életben. Nem árt azért, ha futólag is, de megvizsgálunk néhány ilyen esetet abból a szempontból, kell-e oda valamilyen írásjel, s mi teszi annak elhagyását vagy használatát a vizsgált esetben indokolttá. Vegyük tehát sorba őket.

Előre kell bocsátanunk, hogy az írásjeleknek fontos kifejező szerepük van az írásban. Az írásjelekkel igyekszünk hűebben, pontosabban rögzíteni gondolatainkat, érzelmeinket és óhajunkat. Fölhasználjuk őket gondolataink tagolásának a jelölésére, az érzelmi telítettség érzékeltetésére és a logikai összefüggés hangsúlyozására stb.

A mesék, mondák, regék már az idők kezdete óta minden kultúrkörben jelentős szerepet játszottak. Az írásbeliség megjelenése előtt a történelmi, társadalmi és vallási információkból történeteket szőttek, melyeket szájhagyomány útján adtak tovább a következő generációk részére. Azonban nyelvünk folyamatos változásának eredményeként mára rengeteg szó és kifejezés vált ismeretlenné az olvasók számára.

Zsák Éva Indira és Petróczi Andrea célul tűzték ki, hogy szótárukkal megkönnyítik az évezredes tudást felhalmozó mesék megértését. Az óvodában, iskolában vagy az esti felolvasáskor elhangzó történetek több generáció első közösen megélt kulturális tapasztalatát alkotják. A szerzők ennek megfelelően a meseanyag összeállítása során arra törekedtek, hogy a Meseszótár a legjelentősebb és legelterjedtebb mesék ismeretlen szavait és kifejezéseit ismertesse meg az olvasóval. E hiánypótló alkotás a „nagy mesemondó” Benedek Elek, Kriza János, Arany László és Illyés Gyula meséiből épít márványgrádicsot [márványlépcsőt], és vezet át egy olyan, mára letűnt világba, amely többek között a feudális paraszti kultúra egyes elemeiből, illetve népi és vallási hiedelmekből épül fel.

A szótár elsősorban a fiatalabb korosztályt célozza meg, de a felnőttek is haszonnal forgathatják. Míg az ifjúságban felkeltheti a kutatás iránti vágyat, addig a szülőknek lehetőséget biztosít, hogy pár pillanat erejéig feloldódjanak a nosztalgiában. A kötet a kisiskolások számára segítséget nyújthat a magyar és történelem házi feladatok megoldásában is.

A pénz központi szerepet tölt be mindennapjainkban. Manapság ugyan már egyre több helyen fizetünk, fizethetünk bankkártyával, az átlagembernek talán mégis egy fém érme jut először az eszébe, ha a ’pénz’ szót meghallja. Az iskolában többek között a történelemórákon a pénz gazdaságot mozgató központi szerepéről, ill. annak megjelenése előtt az áruk cserekereskedelméről tanulunk. Mégis bizonyára kevesen hallottunk már arról, hogy az érmék megjelenése előtt bizonyos területeken kagylókkal, sóval, növényi magvakkal vagy eme kiadvány címében is szereplő mókusbőrrel fizettek az árukért.  Az ékesszólás kiskönyvtára sorozat immáron 55. darabjaként megjelenő kiadványának fő témája ezúttal a pénz. Unalmas számok végtelen – és talán kevésbé felfogható – sorainak böngészése helyett azonban egy olyan etimológiai szótárat tart kezében az olvasó, amely az egyes pénznevek eredetéről, jelentéséről, a különböző pénznemek földrajzi elterjedéséről, s röviden magának az adott pénznek a történetéről is szól.

A szótár 400 pénznév ismertetésére vállalkozik, amelyek többsége Európában volt használatos vagy használatos ma is, de helyet kaptak a gyűjteményben kontinensünkön kívüli országok, területek pénzei is. Emellett a könyv végén a ma használatban lévő pénznemek és váltópénzeik országnevek szerint ábécérendbe tett listáját is megtekinthetjük, haszonnal forgathatjuk. Maguk a szócikkek három egységre tagolódnak: a címszó után, fekete csillaggal jelölve az adott pénzfajta rövid történetével ismerkedhetünk meg, ezt követi egy fehér csillaggal jelölt rész, ami pedig magának a pénznévnek a jelentését, történetét, egyszóval a pénznév etimológiáját tartalmazza. Az esetleges továbbkutatást könnyíti meg a minden egyes szócikkhez tartozó irodalomjegyzék is, a felhasznált források rövid mutatója. Az egyes szócikkek közötti kapcsolatokat, az utalásokat dőlt betűs kiemeléssel találjuk, de esetenként maga a szövegrész is felhívja figyelmünket arra, hogy fellapozhatunk egy kapcsolódó pénznevet a szótárban.