Az alábbi írás eredetileg az Alkalmazott Nyelvtudomány 2015/1–2. számában jelent meg.

Pár hónappal ezelőtt Margit Langemets, az Észt Nyelvi Intézet (Eesti Keele Instituut) munkatársa intézményének hasznosságáról és fontosságáról nyilatkozott. Kifejtette, hogy az észt nyelv védelmére tett hazai törekvések a kisszámú beszélőközösség miatt csupán „szociális luxus” volnának, és mint oly sok esetben, a szótárkiadás is veszteséges üzlet lenne. A hazai nyelvpolitika és korpusztervezés, az észt nyelv oktatásban és informatikában betöltött szerepe, a szótárkiadás azonban e nyelvet a „nagy nyelvek” közé emelik. Mindez szép példája annak, miként lehet egy kis nyelvet a nyelv- és korpusztervezés egyik fontos szegmensével, a lexikográfiával (is) életben tartani. A most bemutatott kötetben felsorakoztatott, finnugor nyelvközösségben megjelent szótárak többek között ezt hivatottak szolgálni.

A könyv Maticsák Sándornak, a Debreceni Egyetem Finnugor Nyelvtudományi Tanszéke vezetőjének, Tóth Anikó Nikolettnek, a tanszék PhD-hallgatójának és Petteri Laihonennek, a Debreceni Egyetem Finnugor Nyelvtudományi Tanszéke volt finn nyelvi lektorának közös munkája. A kötet első öt fejezetét Maticsák Sándor, az azt követő három fejezetet Tóth Anikó Nikolett, a záró fejezetet Maticsák Sándor és Petteri Laihonen írták.

Az alábbi írás eredetileg az Alkalmazott Nyelvtudomány 2015/1-2. számában jelent meg.

Általában egy olyan kötetnek, amelynek célja valamely tudományterület szerkezetének a bemutatása, legyen szó akár az adott tudomány teljes fejlődési ívének megrajzolásáról, akár annak egy apró részletének a prezentálásáról – nem kerülheti el azt, hogy ne legyen terebélyes méretű, több száz oldalra kiterjedő nagyságú. Azonban ez az állítás nem minden könyv esetében igaz, mint ahogyan erre az írásra sem az. A szerző a száz oldalnál alig vastagabb kiadványban felépítette a 20. század legjelentősebb – elsősorban külföldi – nyelvészeinek és nézeteiknek a világát, miközben végig sikeresen megőrizte ennek a világnak az áttekinthetőséget és a szakmai alaposságot.

A szerző, Bencédy József a TINTA Könyvkiadónál megjelent könyveivel

A könyv első fejezetében a 20. századi nyelvészet előzményei kerülnek felvázolásra, amely leírás során a szerző világosan kifejti, hogy írását nem egy többkötetes összefoglaló műnek szánta, így csupán olyan elméletalkotók nevei kerültek bele a kész írásba, „akik és amelyek érdemben előbbre vitték korunk nyelvtudományát” (p. 9). Ennek oka az, hogy a könyv célja elsősorban az ismertetés a különböző nyelviskolák, tudósok és művek kapcsán, míg másodlagos szerepe abban áll, hogy további olvasásra buzdítson a különféle elméletek és irányzatok pontosabb megismerése és megértése kapcsán.

Az alábbi írás eredetileg az Alkalmazott Nyelvtudomány 2015/1–2. számában jelent meg.

Beregszászi Anikó munkája címét Arany Jánostól kölcsönzi. Arany János mai szemmel határon túli (külhoni) magyar. De ki merné elvitatni összmagyar jelentőségét? Nem tudom (nem is akarom) eldönteni: a cím szándékolt párhuzam, véletlen egybeesés, vagy a szerzőnek a magyar költőóriás iránti tisztelete. Ami ennél fontosabb: a magyar nyelv peremvidékén nevelkedő, munkálkodó nyelvész összmagyar nyelvpedagógiai mondanivalót fogalmaz meg érthetően és hitelesen.

Arany János arcképe

A munka hat fejezetben dolgozza fel a címben megjelölteket, de én inkább két nagy tartalmi részre osztanám. Az elsőbe az a három fejezet tartozik, melyek az elméleti alapokat fejtik ki; a következő három fejezet kifejezetten gyakorlati; divatosan: alkalmazott nyelvpedagógia, azaz miként lehet/kell az anyanyelvet megalapozó (különböző) diszciplínákat nyelvpedagógiai aprópénzre váltani. A hetedik fejezet a felhasznált és a legfontosabb ajánlott szakirodalommal segíti a leírtak feldolgozását, befogadását, illetve további szakirodalom olvasására serkent.

Az alábbi írás eredetileg az Alkalmazott Nyelvtudomány 2018/2. számában jelent meg.

Bárdosi Vilmos Szólások, közmondások eredete. Frazeológiai etimológiai szótár című munkáját elemzem Fóris Ágota Lexikológiai és lexikográfiai ismeretek magyar (mint idegen nyelv) tanároknak (2018) című munkájában ismertetett elemzési szempontok szerint.

Fontosnak tartom a frazémák tanításának beépítését a nyelvtanításba, hiszen a frazeológiai egységekkel kifejezőbbé tehetjük magunkat. A frazémák kialakulásának történelmi, irodalmi, művelődéstörténeti, néprajzi magyarázata is lehet, de frazémák kialakulhattak a beszélőközösség mindennapi életéből, szokásaiból táplálkozva is. Így a frazémák oktatása a nyelvi kompetenciák fejlesztése mellett lehetővé teszi a kulturális ismeretek, másképpen fogalmazva a célnyelvi civilizációs ismeretek bővítését, az interkulturális kompetencia fejlesztését. A szótár nyelvtanításába történő bevonását segíti az is, hogy a frazémák jelentős részének számos idegen nyelvi megfelelőit is tartalmazza a könyv. A szótár megadja a frazémák pontos jelentésértelmezését, eredetmagyarázatát, továbbá stiláris minősítését is. A szótár segítségével megválaszolhatjuk tanulóink kérdéseit: ki, kinek, miért, mikor mondta? A szerző az előszóban megfogalmazza, hogy ezen kérdések megválaszolása a könyv megírásának egyik célja (Bárdosi, 2015: 10).

A Szólások, közmondások eredete a Tinta Könyvkiadó gondozásában jelent meg, A magyar nyelv kézikönyvei sorozat 27. tagjaként. A szerzőt a szótár hátlapján is bemutatják néhány sorban.

A magyar nyelv kézikönyvei sorozat többi tagjához hasonlóan a Szólások, közmondások eredete is igényes, esztétikus külalakú könyv. A 746 oldalas B5-ös formátumú munka keménytáblás kötést kapott, mely indokolt, hiszen jobb tartást biztosít a vaskos, 700 grammos kötet számára. A védőborító belső részén és a fülszövegben a kiadó más nyelvészeti munkáit sorakoztatja fel, így biztosítva azoknak reklámfelületet.

Az alábbi írás eredetileg az Alkalmazott Nyelvtudomány 2018/2. számában jelent meg.

„Az első és legfontosabb dolog [...] nem választani el a nyelvet a beszélő embertőlˮ – ez a Gombocz Zoltántól származó idézet áll A magyar nyelvtörténet kézikönyvének az élén. Bizonyára nem volt véletlen, hogy a szerzők ezt a mondatot választották a kötet mottójául, hiszen a nyelvtörténeti kutatásokban az utóbbi időben egyre nagyobb szerephez jutottak a történeti szociolingvisztikai, illetve szociopragmatikai kutatások, és ezeknek a szempontoknak a figyelembevétele a könyv szemléletmódjában és a korábbi kötethez képest új fejezeteinek a tartalmában is tükröződik.

A könyv közvetlen előzményéül a Magyar nyelvtörténet című (Kiss Jenő – Pusztai Ferenc szerk., 2003) egyetemi tankönyv szolgált, és a szerzők jelentős része is megegyezik az előzőével. Az új nyelvtörténeti összefoglaló munka részben más olvasóközönséget szólít meg, hiszen míg a 2003-as könyv elsősorban magyar szakos egyetemi hallgatók és szakemberek számára készült – tankönyv jellegét a fejezetek végén található feladatok, részletes szakirodalom-jegyzék és továbbvezető irodalom, a sok-sok alfejezetre való tagolás is mutatták –, addig az új kötet a szakembereken kívül „az anyanyelv története iránt érdeklődő minden rendű és rangú olvasóhozˮ igyekszik szólni.

Miben mutatkozik meg ez a szélesebb olvasóközönséget megcélzó szándék? Öt nagy fejezete közül a középső, a harmadik a könyv központi része, ez tartalmazza a tulajdonképpeni nyelvtörténeti leírást, az egyes nyelvi szintek bemutatását. Fő rendezőelvül azonban itt nem a nyelvtörténeti korszakok szolgáltak, mint a 2003-as könyvben; hanem a nyelvi szintek, akárcsak a Bárczi Géza – Benkő Loránd – Berrár Jolán-féle 1967-es A magyar nyelv történetében. Ez a megoldás könnyebben áttekinthetővé, jobban átláthatóvá teszi az egyes nyelvi szinteket érintő változási folyamatokat azáltal, hogy nem szakad meg a tárgyalásuk a négy korszak határán. Mivel a középmagyar korban, illetve utána a hangrendszerben és a nyelvtani rendszerben jelentősebb változások már nem történtek, így a követő korszakok tárgyalásától el lehetett tekinteni, illetve a fejezetek másféle (nem elsősorban időrendi) strukturálásával az egyes részek tömörebbé és olvasmányosabbá is váltak. A régi-új fejezetekben jóval kevesebb a szakirodalmi hivatkozás is, mivel a szerzők számára az szolgált irányelvül, hogy elsősorban a 2003 után megjelent publikációk közül válasszák ki a közvetlenül felhasznált irodalmat. Táblázatok és ábrák teszik jól követhetővé és szemléletessé a nyelvi változási folyamatokat: ilyen például kilenc bibliafordítás ugyanazon helyeinek az eltérő megoldásainak a bemutatása a 15. századtól 2014-ig (1. táblázat, 30–31. oldal) vagy a mai magyar beszédhangok jelölésmódjának az áttekintése a Tihanyi alapítólevéltől a 20. századig, annak megadásával, hogy mióta él a mai jelölésmód (2. táblázat, 96–97. oldal). A könyv végén található nyelvtörténeti szakszó-tár (Pusztai Ferenc munkája) szintén újdonság az előzménykötethez képest, és egyben fontos segédlet az olvasónak: nemcsak az egyetemi hallgatókat segítheti a tanulásban, hanem a nem-nyelvész olvasók számára is megkönnyítheti a könyv olvasását, megértését.

Az alábbi interjú eredetileg a Szabad Földben jelent meg 2019. február 2-án.

NYELVÉSZ, PEDAGÓGUS, EGYETEMI TANÁR. Számos tankönyv, szótár és tanulmány szerzője. Az ELTE Bölcsészettudományi Kar Romanisztikai Intézetének igazgatója. És nem mellesleg szólások, mondások gyűjtője. Bárdosi Vilmossal F. Tóth Benedek beszélgetett.

– Professzor úr, az lehetséges, hogy mire a beszélgetésünk végére érünk, addigra kitaláljunk egy szólást vagy közmondásszerűséget? 

– Szólást akár, ám közmondást kevésbé. A közmondás ugyanis jól megkövült egység, többnyire mondatértékű, életbölcsességet tartalmaz; kialakulásához évtizedekre, évszázadokra van szükség. 

– Ám ha egy közmondás hosszú évek életbölcsességének esszenciája, akkor nem lehet, hogy az éppen egyetlen emberből tör elő? 

– Előfordulhat, de abból eleinte még csak bölcs megállapítás, bölcs mondás lesz. Az csak idővel derül ki, hogy megmarad-e a nyelvünkben. Használata ugyanis egyéni, társadalmi és kulturális környezettől, élethelyzettől is függ. Egyszer felmérést végeztünk arról, hogy a magyar ember hány közmondást ismer. Tippeljen, hogy az átlag magyar hányat ismer! 

– Kétszázötvenet? 

– Nem is rossz… Százötvenet. Ennél többet nem ismer, és nem is használ. Szólások esetében ez a szám jóval nagyobb. De ha már keletkezésről beszélünk: itt van például a dob egy hátast. Ez a képszerű, eltúlzott, jelentős hangulati elemmel bíró szólás nem is olyan régen született, de mára olyannyira elterjedt, hogy szaknyelven szólva is szótáréretté vált. 

Milyenek voltak az orosz szótárak régen és milyenek ma? Milyen új szavakkal bővült az orosz nyelv az évek során, és hogyan változott a magyarok hozzáállása a nyelvhez, amióta nem kötelező tanulni? Kugler Katalin, az Új szavak, új jelentések az orosz nyelvben című szótár írójával Kiss Gábor készített interjút.

Kiss Gábor: A második világháború után politikai nyomásra kötelező volt mindenkinek az orosz nyelvet tanulni. Hogy látja, eredményes volt az orosz nyelv ilyenféle erőltetett tanítása?

Kugler Katalin: Ez attól függött, hogy ki tanította az orosz nyelvet. Nálunk az általános iskola felső tagozatán egy tüneményes, „régi vágású” tanárnő tanította az oroszt. Megszerettük őt, és általa az orosz nyelvet. (Felvidéki volt, ismerte a szlovák nyelvet, ezért gyorsan átképezték oroszosnak.)

Kugler Katalin

K. G.: Jómagam egyszer egy nagyon meglepő szituációban arattam „sikert” orosztudásommal. A kilencvenes években Budapesten sétálva egy számunkra értelmezhetetlen cirill betűs kiírást pillantottak meg tizenéves fiaim. Mikor elolvastam és lefordítottam nekik, elképedte, s mondták: Apa te ezt is ismered? Önnek mikor segített orosztudása?

K. K.: Legutóbb egy kínai szomszéd lakótárssal folytatott kommunikációs vákuumban. Kiderült, hogy fizikusként Szentpéterváron volt továbbképzésen, ahol egész rendesen megtanult oroszul. Micsoda élmény volt számunkra oroszul folytatni a beszélgetést! (Jelenleg a szegedi lézerközpontban dolgozik.)

Az alábbi recenzió eredetileg a Korall folyóiratban jelent meg 2013-ban (14. évf. 53. sz.: 216-219. o.)

„Magyarországon a Szabad Nép egyszerre volt az MDP vezetésének hivatalos szócsöve, irányt mutatni hivatott népnevelője, papír-agitátora; tananyag és tanítási vezérfonal; emellett – nem csupán a párt tagjai számára – a napi politikai tájékozódás elsődlegesnek szánt iránytűje, a rendszerbe szocializálás megkülönböztetett fontosságúnak tekintett eszköze; mindenhez értő szerepben tetszelgő termelési és termelésszervezési útmutató; a rendszer hagiográfiai/démonológiai kalendáriuma, nyomatékkal ünnepelve a sajátnak tekintett jeles napokat, szekularizált szentjeinek születési (és halálozási) évfordulóit, egyúttal visszatérően dehonesztáló összefüggésben tűnnek fel lapjain a status quo »antikrisztusai«.” (Gyarmati György 2011: A Rákosi-korszak. Rendszerváltó fordulatok évtizede Magyarországon, 1945–1956. ÁBTL–Rubicon, Budapest. 468.) Gyarmati György listája kiválóan példázza, milyen sokrétű és változatos módszereket megkövetelő analízisek forrásául kínálkozik az államszocializmus emblematikus napilapja. Míg az idézett felsorolás elsősorban a társadalomtudós és/vagy történész érdeklődésére számot tartó „fúráspontokat” számlálja elő, Jobst Ágnes alábbiakban tárgyalt kötete határozottan a nyelvészet (azon belül talán leginkább a történeti médiaelemzés) teoretikus kereteit érvényesíti a Szabad Nép bizonyos szövegeit vizsgálva.

Az elemzésgyűjtemény címe meglehetősen félrevezető, hiszen „a második világháború utáni média” aligha szűkíthető az említett lap összesen nyolc vezércikkére 1946-ból, 1950-ből és 1951-ből. Ami a konkrét cikkek kijelölésének szempontjait illeti, a szerző – azon túl, hogy indokolja a Szabad Nép nek és a vezércikk műfajának korabeli fontosságát – voltaképpen a történészekhez irányítja az olvasót: „A kiválasztott vezércikkek olyan eseményekhez fűződnek, amelyek sikeres kommunikálása a hatalom szempontjából nagy jelentőséggel bírt.” (18.) Amennyiben a történész szempontjait érvényesítjük a forrásbázist illetően, talán csekélynek tűnik ez a szövegmennyiség, melynek alapján a szerző levonja a következtetéseit. (A források kellő mennyiségének kérdése már egy korábbi recenzensben 2 is felmerült, aki bővebben is vitatta a választott cikkekben feltűnő események ennyire kiemelt jelentőségét.) Az elemző ugyanakkor határozottan leszögezi és érvekkel támasztja alá a kvalitatív nézőpont választását a médiaelemzésekben egyébként nem szokatlan kvantitatív nézőponttal szemben. Ezzel együtt némely ponton ő maga is él a verbális kvantifikáció eszközével, amikor a levéltári adatbázisra támaszkodva meghatározott forráscsoportok tematikus arányait idézi. Hozzátehetjük, hogy a korabeli hatalmi kommunikáció sajátosságainak ismeretében nem lenne megalapozott azt feltételezni, hogy a nyelvész bővebb szövegmerítés esetén eltérő következtetésekre jutott volna. Kérdésfelvetései és vizsgálati eljárásai ehhez túlságosan átfogó érvényűek.

Az alábbi interjú eredetileg a Magyar Nemzet 2012. május 19-i számában jelent meg.

A magyar növénynevekkel foglalkozó, komoly érdeklődést kiváltó előzmény után nemrég jelentette meg a Tinta Könyvkiadó a folytatást, az Állatnevek enciklopédiáját. A Kiváló Magyar Szótár díjat több kiadványával is elnyerő kiadó az idei könyvhétre újabb hiánypótló kötet megjelentetésével készül.

– Az Állatnevek enciklopédiájában nem csupán néprajzi érdekességeket, hanem szinte krimiszerűen izgalmas kultúrtörténeti adalékokat is talál az olvasó. Hol lehet meghúzni a határt egy enciklopédia szerkesztésekor?

– Három éve jelentettük meg Rácz János előző munkáját, a Növénynevek enciklopédiáját, ami nemcsak a nevek eredetét mondta el, hanem az élettani hatásukról és gazdasági jelentőségükről is írt. Ezt követően állította össze a gerinces állatok enciklopédiáját. Az állatok nevéről, azok történetéről, azt hiszem, majdnem teljes körű a leírás. Gazdasági szempontból vagy a hiedelmek terén lehetne még hozzátenni, de az már egy másik könyv lenne. És sajnos sok szólásnak nem tudjuk az eredetét. O. Nagy Gábor halálával ez az úgynevezett „mifántológia” meg is szakadt, azóta nem olyan intenzíven kutatják a szólások eredetét, pedig továbbra is élénk irántuk az érdeklődés. (Az interjú elkészülte után három évvel megjelent a Szólások, közmondások eredete című szótár Bárdosi Vilmos tollából – a szerk.)

Szathmári István professzor nevéhez tíz olyan könyv köthető, amely a TINTA Könyvkiadóban látott napvilágot. 2008-ban jelent meg Szathmári István főszerkesztésében az Alakzatlexikon, amelynek alcíme: A retorikai és stilisztikai alakzatok kézikönyve. Szathmári Istvánt, az ELTE BTK professzor emeritusát, nemzedékek egyetemi oktatóját Kiss Gábor, a TINTA Könyvkiadó igazgatója kérdezte 2014-ben, alább olvasható az eredetileg a Könyvhét magazinban megjelent interjú.

Kiss Gábor: Tisztelt professzor úr! Milyen a fogadtatása, a szakmai visszhangja a 196 stilisztikai szakfogalmat 596 oldalon magyarázó Alakzatlexikonnak?

Szathmári István: Röviden szólva először is a nyelvészeti, irodalmi, irodalomtörténeti és néprajzi folyóiratok közül a legrangosabbak mind ismertették, és az irodalmiak is – ez utóbbi egyáltalán nem kis dolog – jó véleménnyel voltak róla. Még a Helsinkiben megjelenő Finnisch-Ugrische Forschungen is nagyon kedvező recenziót hozott róla. Továbbá a művet közvetlenül használók: a kutatók, a középiskolai tanárok és egyetemi hallgatók – már akikkel szót ejtettem róla – szintén pozitívan nyilatkoztak.