„Az emberek egymással való érintkezése minden korban, minden helyen bizonyos szabályokhoz, előírásokhoz volt kötve. Minél mélyebbre hatolunk a kezdetleges társadalmakban, annál több szertartásos s annál erősebben élő illemtani szabályokkal találkozunk; a primitíveknél pl. még ma is oly erősek ezek a szertartásos normák, hogy az embernek minden lépését előírják. Ezek az érintkezési szabályok a kezdetleges társadalomban legtöbbnyire az ősi hittel állnak kapcsolatban, a gonosz ellen való védekezés a céljuk, annak rontását akarják maguktól és másoktól elhárítani. Az idők folyamán természetesen elvesztik eredeti jelentésüket, sokszor egészen más értelmet nyernek, sőt az eredetivel egészen ellenkező magyarázatot vesznek fel, vagy puszta jelképekké válnak, s magyarázatuk komikus vagy pusztán udvariassági jellegű. Így az ásításkor a szájnak kézzel való letakarása ma már tisztán udvariasságból történik, pedig eredetében a gonosznak a nyitott szájon át való behatolását, illetve a lélek kiszállását akarták vele megakadályozni; a tüsszentéskor szokásos kedves egészségére kívánás is a gonosz ártalmának megtörése ellen való jó kívánság volt.”

Így kezdte Szendrey Ákos „A társadalmi érintkezés formái” című tanulmányát (1937: 372). Az azóta eltelt idő során adatok további tömkelege halmozódott fel, de a témakör összehasonlító néprajza kidolgozatlan maradt, és az idevágó magyar szokásokról sem írtak átfogóbban. Az önkéntelen cselekvések összehasonlító néprajzának állapotát jellemzi például, hogy nem tudni, mennyire elterjedt a világon a csuklásnak a lélegzet visszatartásával való megszüntetése. (Ismeretes, hogy a vér növekvő szén-dioxid-tartalma gátolja a csuklást, ezért megszüntetésére jó a légzés visszatartása.)

A köhögés, tüsszentés, csuklás, sőt az emocionális állapotot kísérő sírás, sóhajtás, nevetés, ásítás fiziológiailag mind módosult légzőmozgásnak minősülnek, így – legalábbis fiziológiailag, pszichológiailag – közel állnak a kommunikáció döntően fontos formájához, a beszéléshez. A nyelvészetben csak az utóbbi évtizedekben kezdődött meg az úgynevezett helyzetmondatok (mint például a tüsszentést követő nyelvi megnyilatkozások) szisztematikus vizsgálata. Az alábbiakban a tüsszentésre válaszoló magyar Egészségére! hátteréhez hozok néhány adalékot. Ez azért is érdemesnek látszik, mert a Szendrey adta kissé elnagyolt magyarázat mellett tévhitek is élnek vele kapcsolatban. Például Eckhardt Sándor cseppet sem meggyőző fejtegetése szerint a szokás „Hippokratész elméletére megy vissza, aki a tüsszentést a vérmérséklet idegen elemeinek agyon át való tisztulásának hitte” (1968) – tudniillik ezt végső soron onnan származtatja, hogy szerte Európában, de legalábbis Magyarországon a XVI–XVII. századi művelt irodalomban ez volt a legnépszerűbb magyarázat (R. L. G. 1967). Ekkor egyébként egyesek egészen kitüntetett jelentőséget tulajdonítottak a tüsszentésnek. Például Pascal szerint (idézi R. L. G. 1967: 507) „A tüsszentés magába szívja, magába olvasztja a lelki tevékenységeket (L’éternuement absorbe toutes les fonctions de l’âme).”

Életének 87. évében, múlt hét kedden este elhunyt Wacha Imre nyelvész, a közmédiában dolgozó rádiós és televíziós bemondók beszédtanára – közölte a család az MTI-vel szerdán.

Wacha Imre 1931-ben született Győrben. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen (ELTE) végzett, nyelvészként a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Nyelvtudományi Intézetének munkatársa volt, ahol számos szótár, kézikönyv szerkesztésében vett részt. Nevét azonban nem csupán a tudományos munka tette ismertté, hanem az előadói tanári munka, amellyel rádiós és televíziós bemondók és műsorvezetők tucatjait, egyetemi vagy főiskolai hallgatók százait, valamint iskolások vagy tévénézők tömegeit vezette be az értelmes és szép kiejtésű magyar beszéd rejtelmeibe.

1964-ben kezdte a rádió, majd a televízió bemondóit oktatni. Dolgozott Bőzsöny Ferenccel, Debrenti Piroskával, segítette Acél Anna, Kertész Zsuzsa, Török Annamária, Varga János, Szlotta Judit és Bordi András indulását a pályán. Az elmúlt évtizedekben a közmédia szinte minden bemondója megfordult beszédtechnikai óráin, emellett mintegy 20 önálló és társszerzőként írt könyve, valamint mintegy 260 cikke, tanulmánya jelent meg.

2014-ben életműdíjat kapott az Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alaptól (MTVA). 2015-ben a Magyar Érdemrend Tisztikereszt polgári tagozat kitüntetésben részesült, 2017-ben Arany Kazinczy-díjat vehetett át az Anyanyelvápolók Szövetségétől.

A TINTA Könyvkiadó Wacha Imre, többszörös szerzőjének 2013-ban az Arany Penna Díj adományozásával köszönte meg a kiadó iránti bizalmát. Az akkor készült interjú a itt olvasható:

A TINTA Könyvkiadó idén is pályázatot írt ki iskolai és közkönyvtárak bővítésére. Ezt a pályázatot szokás szerint Lőrincze Lajos nyelvész, nyelvjáráskutató neve fémjelezi. Ebből az apropóból közöljük alább Kiss Gábor írását.

Emlékszem, hogy az 1960-as évek közepén – úgy tízéves koromban – éppen hallgatom Lőrincze Lajos ötperces műsorát, az Édes Anyanyelvünket. Hányszor hallottam, hányszor ültem a rádió mellett egy kis széken figyelve a nyelvjárásias beszédben hozzám (is) szóló adást – nem tudom. Két műsorra azonban még ma is emlékszem. Az egyikben Lőrincze tanár úr a csinos és a csintalan szavak közti kapcsolatot mesélte el. A másikban a takaros szó volt a téma. Az első adásemlék tartalma már elmosódott bennem, de a takaros szó magyarázata vagy legalábbis egy része itt motoszkál ma is a fejemben: a takaros szó eredete összefügghet a betakarítás szóval, a betakarított széna gondos, tetszetős elrendezésével, a jól felrakott boglya, kazal készítésével.

Hogyan jelennek meg nyelvünkben a különböző divatszavak, milyen mintára jönnek létre, milyen előzményeik vannak és hogyan érdemes használni őket? Efféle kérdéseket járunk körül néhány divatos kifejezést megvizsgálva most induló sorozatunkban.

BÉBICSŐSZ

Először egy magyarra szinkronizált amerikai videófilmben találkoztam a bébicsősz szóval. Gyermekgondozással megbízott, gyermekek felügyeletére alkalmazott személyre, rendszerint nőre vonatkozik. Azóta is fel-felbukkan ez a félig-meddig bizalmas használatú, ötletes szóösszetétel. Előtagja, a bébi angol eredetű, jelentése ’csecsemő, kisgyerek’, az argóban, szlengben fiatal nőre is mondják. Utótagja régi, kun-besenyő eredetű szavunk, etimológiailag összefüggésben van a ’futár’ jelentésű csausz főnévvel. A csősz kezdetben királyi tisztségre utalt, valószínűleg olyan személyre, aki a királyi háznak szánt állatok kezelésével volt megbízva. Már a középkorban kialakult a mai ’mezőőr’ értelme. Jelölhet parkőrt, felügyelőt, ellenőrt, tehát gyermekekre felügyelő személyre is vonatkoztatható. A bébicsősz mintája egyébként az angol babysitter. Magyarul gyermekőrzőnek is nevezhetnénk a bébiszittert, de a már meglevő hasonló jelentésű szavak közt is válogathatunk.

A csecsemő vagy kisgyermek gondozására, felügyeletére felfogadott nőnek közönségesen dajka a neve a magyarban. Ennek bizalmas stílusminősítésű, gyermeknyelvi változata a dada. Kiveszőben van már a szárazdajka összetétel, amely olyan nőszemélyre utal, aki a karjában tartja a csecsemőt, ápolgatja, vigyáz rá, de nem szoptatja. Az ilyen szerepet betöltő serdülő lányokat pesztonkának vagy pesztrának is nevezik. Ez az utóbbi népnyelvi szó. Hivatalosan gyermekgondozónőnek nevezik a gyermekek gondozására képesített nőt (aki rendszerint intézményben tevékenykedik). Régebben a nörsz számított a dajka választékos megfelelőjének, gazdag és előkelő családoknál alkalmazták. Manapság a bébiszitter van divatban, meg magyarosított változata, a bébicsősz.

Az úgynevezett zombi (angol zombie) lélek nélküli holttest, amelyet a vudu (angol voodoo) varázslóinak fekete mágiája hoz létre. Poliszémia révén a zombi szó jelöltje lehet a karibi vudu kígyóistene, természetfeletti erő vagy varázslás, mely a holttestet életre kelti, a holttest maga, illetve csak automatikus mozgásra képes személy. Ráadásul egy koktélféleség is a zombi nevet viseli. A számítógépes világban a zombi olyan számítógép, amelyben démon van elrejtve, és ennek révén egy gonosz hacker hatalma alatt áll – a jóhiszemű tulajdonos tudta nélkül. A zombik vagy zombihangyák (zombie ants) révén a hacker támadhatja a számítógépet. A zombi szó először Pierre-Corneille Blessebois (1646–1700 körül) Le Zombi de grand Pérou című regényében fordul elő (1697), amely álcázott önéletrajz, s melyben a szerző egy hiszékeny nővel tett csínyét írta le.

Bár a zombi szónak több afrikai eredeztetése is ismeretes, legtetszetősebbek a francia les hommes ‘az emberek’ (spanyol los hombres) és les ombres ‘az árnyak’ liaisonos formákból való származtatásai. A haiti kreolban ugyanis a z- kezdetű szavak döntő többsége a francia les többes számú névelővel alkotott szerkezetekre vezethető vissza, például zaboka ‘avokádó’, zabri ‘hajlék, fedél, menedék; fedezék, óvóhely’ (les abris), zafè ‘ügyek’ (les affaires), zak ‘tett, cselekedet’ (les actes), bwa zakasya ‘akácfa’, zangui ‘angolna, angolnák’ (les anguilles), zanj ‘angyal, angyalok’ (les anges), zanmi ‘barát, pajtás, barátok, pajtások’ (les ennemis ‘ellenségek’), zannimo ‘állat, állatok’ (les animaux), zanno ‘fülbevaló’ (les anneaux), zansèt ‘ős, ősök’ (les ancêstres), Zantiy ‘az Antillák’, zantray ‘bél, belek’ (les entrailles), zareyen ‘pók’ (les araignées), zaviron ‘evező(lapát), evezők, lapátok’ (les avirons), zèb ‘széna, fű’ (les herbes), zèl ‘szárny’ (les ailes), zèpòl ‘váll, vállak’ (les épaules), zegwi ‘tű’ (les aiguilles), zeklè ‘villám’ (les éclaires), zidòl ‘bálvány, bálványok’ (les idoles), zile ‘sziget, szigetek’ (les îles), zimaj ‘kép’ (les images), viszont létezik ennek imaj változata is stb.

Bogáncs: piros vagy kék fészkes virágzatú, kórószerű tüskés gyomnövény. 1470 körül a Casanate-glosszákban bogaczkoro alakban szerepel. Tájnyelvi alakváltozata a bogács, bogácskóró, bógáncs. Származékszó, mely a bog 'göb, csomó' szóból keletkezett -cs névszóképzővel, amely valószínűleg kicsinyítő szerepű. A szó belseji n másodlagos betoldás. Az erdélyi Magyarózdon semeregburján a neve. Az elnevezésnek az a magyarázata, hogy ha a bőrön „semereg”, sömör képződött és terjedt, a bogáncskórólevél tövén meggyűlt vízzel borogatták.

Vajon szükségszerű a nyelvhasználat és a nemzeti tudat összetartozása? Nem szükségszerű. Egyrészt azért nem, mert valakinek anyanyelve lehet egy nyelv anélkül, hogy kellő fokon, érzékelhető módon hozzákapcsolódna a megfelelő nemzeti tudat, amely felfogásom szerint a szokások és hagyományok őrzését, a történelmi múlt vállalását, legfőképpen a magyarság megmaradását, boldogulását elősegítő törekvést jelenti. Vannak korok, amelyek eleve nem kedveznek a nemzeti tudatnak, s mi éppen ilyen korban élünk. Nem csak én gondolom így. A Magyar Nemzet 1997. november elseji számában egy jeles orvosprofesszor, Bertók Loránd hasonlóképpen vélekedett. Mivel teljesen egyetértek vele, idézem néhány sorát.

„Nálunk a magyarságtudat kifejlődését nem támogatta se az előző, se a mai rendszer. Így, ha valaki otthonról nem hozott magával nemzeti tudatot, úgy a hazánkhoz való ragaszkodása, az érte való tenniakarás vágya többnyire nagyon gyenge vagy teljesen hiányzik. Ennek tulajdonítható, hogy értelmiségünk jelentős részének nincs megfelelő nemzeti tudata.”

Egyrészt tehát ezért nem szükségszerű a nyelvhasználat és a nemzeti tudat összetartozása. De nem szükségszerű fordítva sem, vagyis úgy, hogy a nemzeti tudathoz mindig szorosan kapcsolódik az anyanyelv ismerete, használata. Bodor Pált, az Erdélyből áttelepült jeles publicistát idézem.

A könyv szellemi manna, égi táplálék. A könyv ópium és álom. 75 gondolat a könyvről

1. A tudás: könyvtárak párlata. (Anatole France)
2. Őrizkedj attól, akinek csak egy könyve van. (Aquinói Szent Tamás)
3. Könyvekről szólni egy kicsit mindig annyi, mint önmagunkról szólni. (Babits Mihály)
4. A könyvekben a bölcsekkel társalkodunk, a cselekvésben a bolondokkal. (Francis Bacon)
5. Sok ember van, aki csak azért olvas, hogy gondolkodni ne kelljen. (Bajza József)
6. A könyvtáros, tapasztalatom szerint, lelki orvos. (Benedek Marcell)
7. A könyv kenyér és bor. Táplál és elragad. (Bibó Lajos)
8. A könyv nélkül nincs élet. (Bibó Lajos)
9. Nincs olyan szórakozás, amely elhódítana a könyvektől. (Geoffrey Chaucer)
10. A szoba könyv nélkül olyan, mint a test lélek nélkül. (Marcus Tullius Ciceró)
    

Egy Vencel téri, régi kávéházban, reggelinél, Prágában. A teát kortyolom – fanyar. Nem szeretem a cukros-citromos teát. Ezt a fanyar ízt szeretem.
     Előző nap sokat járkáltunk, este színházban voltunk, vacsora után zenét is hallgattunk, a táncolókat néztük; bocsánatos bűn: ma későn ébredtünk. A fiatal, könnyű napfény feloldja a maradék bűntudatot is.
     A szomszédban, a kis márványasztalnál, két idősebb férfi beszélget. És jobbra is, meg balra is, egészen a terem mélyéig ugyanilyen férfiak és nők. Mintha csak tükrök sokszoroznák őket: mind öregek. Délelőtt fél tíz. Persze az ő idejük. Őket már nem várja munkapad, íróasztal s feladat. Itt ülnek a délelőttben, ülnek és várakoznak, mint egy meleg vizű tóban az elégedett, telt vízirózsák.
     Már éppen fizetnék, amikor a szomszéd asztalnál feláll az egyik férfi, hozzánk lép.
     – Bocsánat, magyarok?
     Tetten érve bólintunk.
     – Kérem, ne értsenek félre… Valamit kérdeznék… Nagyon furcsát fogok kérdezni… Nem baj?
     A telt, puha arcon derű, bizakodás és aggodalom. Hellyel kínálom.
     – Ülve talán nem is lesz olyan furcsa…
     Leül, s mint a támadó kedvű vívó, rögtön felém szúrja a kérdést:
     – Mi a vadtyúk magyar neve?

Az Anyanyelvápolók Szövetsége 1994 elején felhívást tett közzé politikai és közéleti stílusunk kulturáltságának megőrzésére. Többek között ez olvasható a felhívásban, amelyet több lap is közölt:

„…nyomatékosan kérjük a hivatásos politikusokat és a nem hivatásos politizálókat egyaránt: őrizzék meg propagandatevékenységükben és vitáikban kulturáltságukat, elsősorban azzal bizonyítva saját emberi méltóságukat, hogy tiszteletben tartják a másokét. Gondolják meg: az országépítés további folyamatában úgyis együtt kell működniük, s korántsem mindegy, milyen emlékekkel, milyen előzmények után! Fogják tehát vissza indulataikat, nem feledve: a vita nem az érzelmek, indulatok harca, hanem »két vagy több személynek szellemi küzdelme valamely kérdés eldöntésére«.”

Azóta jó pár év eltelt, de sajnos nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy a szövetség felhívásának bármilyen foganatja lett volna. Sőt, inkább romlott a helyzet. A társadalmi érintkezés számtalan területén egyre inkább zöld utat kapnak olyan érdes, faragatlan, parlagias szavak és kifejezések, amelyek korábban csak a bizalmas baráti érintkezés szférájában voltak használhatók. Ma már az országos hírközegekben, sőt a parlamenti megszólalásokban sem számítanak fehér hollónak az olyanféle nyelvi formulák, mint jó buli, visszapofázás, macerás ügyek, ki viszi el a balhét? stb. S még csak azt sem mondhatjuk, hogy egy-egy ilyen szó vagy kifejezés használatakor egy akár valóságos, akár csupán sajátos hangsúlyozással érzékeltetett idézőjel utal arra, hogy igen, ez a szó itt nincs a helyén, én most csak kivételesen, a hangulat vagy a téma komorságának oldása végett szőttem bele cikkembe, felszólalásomba. De nem, többnyire nincs semmi jelzés, semmi kikacsintás. Csak a buli, a balhé, a visszapofázás, a macera – na meg a parlamenti közbeszólók tegeződő gorombáskodása.