A szótárírók: Czuczor és Fogarasi

Egy Vencel téri, régi kávéházban, reggelinél, Prágában. A teát kortyolom – fanyar. Nem szeretem a cukros-citromos teát. Ezt a fanyar ízt szeretem.
     Előző nap sokat járkáltunk, este színházban voltunk, vacsora után zenét is hallgattunk, a táncolókat néztük; bocsánatos bűn: ma későn ébredtünk. A fiatal, könnyű napfény feloldja a maradék bűntudatot is.
     A szomszédban, a kis márványasztalnál, két idősebb férfi beszélget. És jobbra is, meg balra is, egészen a terem mélyéig ugyanilyen férfiak és nők. Mintha csak tükrök sokszoroznák őket: mind öregek. Délelőtt fél tíz. Persze az ő idejük. Őket már nem várja munkapad, íróasztal s feladat. Itt ülnek a délelőttben, ülnek és várakoznak, mint egy meleg vizű tóban az elégedett, telt vízirózsák.
     Már éppen fizetnék, amikor a szomszéd asztalnál feláll az egyik férfi, hozzánk lép.
     – Bocsánat, magyarok?
     Tetten érve bólintunk.
     – Kérem, ne értsenek félre… Valamit kérdeznék… Nagyon furcsát fogok kérdezni… Nem baj?
     A telt, puha arcon derű, bizakodás és aggodalom. Hellyel kínálom.
     – Ülve talán nem is lesz olyan furcsa…
     Leül, s mint a támadó kedvű vívó, rögtön felém szúrja a kérdést:
     – Mi a vadtyúk magyar neve?

    Először nem is értem, mit kérdez. Mi a „vadtyúk” neve? Hát vadtyúk. De rögtön megtorpanok… Tulajdonképpen milyen tyúk a vadtyúk? A csirkéit védő, mérges, megvadult tyúk? Vagy az idegenben kószáló, elvadult tyúk? Vagy… De mielőtt bármit kérdezhetnék, új ismerősünk sietve magyarázkodik:
     – Gondoltam, hogy nem értik meg rögtön… Azt a vadtyúkot kérdezem, amelyik a mezőn futkos… De nem ez a neve…
     És félig megfordul, a barátjára mutat.
– Régen… nagyon régen… vadásztunk rá… És három hete nem jut eszünkbe a neve…
Még mindig nem értem. Feláll a másik férfi is; csak most látni, hogy sántít, botja is van – a bottal együtt átjön.
     – Bocsánat, hogy beleszólok… – A barátjához fordul. – Rosszul mondod. Nem a mezőn futkos… Már elfelejtetted? A kukoricásban bújik…
     – Nem a kukoricásban! A heretáblában… Jól mondom, here?…
     Minduntalan egymás szavába vágnak.
     – Huszonnyolc éve élek Prágában…
     – Harmincöt éve…
     – Hát bizony… egy kicsit elfelejtettünk magyarul.
     Fanyarul nevetnek.
     Három hete találgatják itt a kávéházban, mi a vadtyúk neve – pedig hányszor vadásztak rá…
     – Vizslával!
     A vizsla rebbenti fel bennem a rejtőzködő szót.
     – Fogoly!
     De ők csak ingatják a fejüket.
     – Nem, nem fogoly…
     Mást ajánlok, de már kérdő hangsúllyal:
     – Fácán?
     Fejingatás.
     – Nem, nem fácán…
     Megzavarodom, s már csak találgatok:
     – Túzok?
     Felháborodva fogadják.
     – Nem túzok… Nem olyan nagy!… – És rendreutasítanak. – A túzok nem bújik kukoricásba…
     Segítsetek rajtam, édes bátyáim, Czuczor Gergely és Fogarasi János! – fohászkodom a prágai kávéházban. – Segítsetek, hiszen hányszor félretoltam az új regényt, a felvágatlan verseskötetet, és a ti csodálatos munkátoknál maradtam, a Szótárnál, a hat kötetnél! Regényt írtatok ti is, egy-egy szó gazdag regényét. De talán még inkább vers a legtöbb címszavatok: változatokba, rímekbe, történelembe, tájakba mártva fénylik és lélegzik, amitől mi lélegzünk: a nyelvünk.
     És kimondom:
     – Fürj!
     Rögtön felderül az arcuk.
     – Az, az!… Fürj! Igen, fürj, fürj!… Fürjecske!…
     A sántikáló öreg botjával hármat koppant a padlón.
     – Azt mondja: Pitypiritty!… Így, kérem… És megint a gyors, fakó koppantás. – Pitypiritty!…
     A másik javít:
     – Inkább pityplatty.
     De a sánta nem hagyja az igazát:
     – Rosszul emlékszel: pitypiritty!
     Nekem Czuczor és Fogarasi súgnak: a pityplatty-ra szavazok. És szégyentelenül kérkedem az ömlő, toluló szavakkal, bátyáim, tanítóim tudományával:
     – De csak a hím pityplattyol. És nemcsak pityplattyol: zakatol is. Hát a nőstény? Ő trityeg. És miért fürj? Mert fürge, mert könnyű, mert úgy fut, mintha repülne.
     Ők is szóhoz jutnak:
     – A fejbe lőtt fürjecske mindig felfelé fúrta magát… felfelé a levegőben…
     Már hullnak, kihullnak belőlük a magyar szavak, de arra még emlékeznek, hogy mindig felfelé fúrták magukat a fejbelőttek.
     – Hát a kakas? – kérdem.
     – A kakas? – néznek rám üres tekintettek
     – Mit csinál a kakas a tojóval?
     Hallgatnak.
     – Megbúbolja, megbabozza a tyúkot.
     – Vadászik?… Sokat vadászik?… – kérdezi a sántikáló öreg.
     – Csak Czuczor és Fogarasi szótárában vadásztam fürjre.
     Nem értik.
     – Czuczor?… Az a Czuczor volt olyan nagy vadász?
     – Pap volt. Bencés pap.
     – De vadászott.
     – Nem hiszem.
     – Hát akkor?
     – Szótárt írt. A magyar nyelv szótárát. Abban minden benne van. A fürj is, a fogoly is, a fácán is. A kisvad és a nagyvad. Küldenék is egy Czuczor–Fogarasit, ha még kapható volna. De már régen nem kapható.
     Elhallgatok.
     Ők felállnak, búcsúzkodnak.
     Ne haragudjanak, kérem… És nagyon köszönjük a fürjecskét!…
     Visszaülnek az asztalukhoz.
    Amikor kilépünk a sugárzó, tág Vencel térre, a mindenfelől ömlő napsütésben hálátlanul megfeledkezem Czuczorról, a Szótárról. Bekanyarodunk az Óvárosba, és a szép, szűk utcák elfeledtetik a két öreget, a fürjet, a leselkedő amnéziát.
     Csak hetek múlva – már itthon – rebben fel bennem a prágai kávéház fürjecskéje. Persze megint a Czuczor–Fogarasit forgatom.

Amikor Kazinczy Ferenccel 2387 napos fogsága után közölték, hogy szabad, s a várparancsnok meg akarta mutatni a frissen szabadult fogolynak – most már vendégének – a díszkertjét, Kazinczy felkiáltott:
     – Nem, nem a kertbe!
     A kert is csak fogság lett volna. Ő a szabad szántóföldekre, a rétekre vágyott; a fogsága naplójában megírja: Mint az istállóból kiszabadult csikó, úgy futottam be a réteket, mellyek a vár alatt nyugatra fekszenek.” Kazinczy Ferenc mindent el akart feledni, ami fogság volt.
     Czuczor Gergely kétévi kufsteini raboskodás után nem félt így az emlékektől. Amikor szabadult, felkereste porkolábját, megvette bilincseit, s e láncokkal indult haza. A bilincset különben legjobb barátja feleségének, Toldy Ferencnének hozta ajándékba.
     A bilincset és a halálos ítéletet – mely csak kegyelemből változott várfogsággá – Riadó című versével vonta magára. Ez a Riadó 1848. dec. 21-én jelent meg Kossuth Hírlap-jában, s olyan bátor vers, mint Petőfi legmerészebb királyversei.
     Czuczor, a papköltő, a szótárszerkesztő, az Akadémia jegyzője, levéltárnoka: a legbátrabb magyar költők közül való. Ugyanabból az anyagból építette életét, mint eposzait, az Ausburgi ütközet-et vagy a Botond-ot. Izzás, hazafiság, szenvedély, szabadságvágy – ez a tűzmag perzsel mindegyik versében.
     De milyen nagy a szavak hatalma! Még ez a tűzmag is kihunyt a porló szavakkal, elporló verssorokkal.
     Czuczor élete mégis a legforróbb példák egyike. Költő és tudós. Tanár és lelkiismeretes oktató. Olyan mélyen, megindultan magyar, hogy rendjének, a Szent Benedek-rendnek fegyelmét nem tudja elviselni: reverenda helyett zsinóros magyar ruhát ölt, bajuszt és szakállt növeszt. A Hivatalok nem értik a lélek szigorú szerzetességét, ők csak azt látják, hogy az Akadémián világi állást vállalt, kolostor helyett a Dorottya utcában, egy bérházban lakik, tudós és író barátaival vendéglőkben vacsorázik, színházba, kaszinóba jár. Hiába védi, menti őt a pannonhalmi főapát – Czuczor Gergelyt, a papot, a császári hivatalnokok Pestről Győrbe száműzik, majd a szabadságharc után egyetlen verséért halálra ítélik.


     Csak nehezen szabadul a szorongató végtől, gyóntató atyáknak köszönheti a fogság kegyelmét. Szabadulása után folytatja régi életét: kis albérleti szobába húzódik, dolgozik, ír, részt vesz az Akadémia életében. Papi elöljárója, rendtársai dédelgetik, gyakran küldenek a világba tévedt testvérnek ajándékcsomagokat: „Az öreg Czuczor bácsinak nem szabad semmiben hiányt szenvednie” – mondják Pannonhalmán.
     Boldog ember és boldog költő. De a boldogsága nem világi érzés. A helytállás, a teljesített munka, az eszmények, a meg nem rendülés volt az ő boldogsága – milyen kár, hogy ezek a nemes indulatok nem hevítették jobb költővé. Csak nemes tanító maradt.
     De eposznál, daloknál, balladáknál szebb, frissebb munka maradt utána, egy egészen nagy munka: az akadémiai nagyszótár, a híres „Czuczor–Fogarasi” hat kötete. Szófejtései elavulhattak, de a magyar nyelv legteljesebb szókincsét – szerkesztőtársával – ő gyűjtötte egybe. Olyasmit mutatott fel, ami halhatatlan. Legősibb anyagunkat, az írók nyersanyagát – a magyar nyelv carrarai márványtömbjét. 

Illés Endre: Mestereim, barátaim, szerelmeim 1. Magvető Könyvkiadó, 1979.

A TINTA Könyvkiadó az elmúlt években két kiadvány megjelentetésével járult hozzá Czuczor Gergely és Fogarasi János emlékének ébren tartásához: