„Az emberek egymással való érintkezése minden korban, minden helyen bizonyos szabályokhoz, előírásokhoz volt kötve. Minél mélyebbre hatolunk a kezdetleges társadalmakban, annál több szertartásos s annál erősebben élő illemtani szabályokkal találkozunk; a primitíveknél pl. még ma is oly erősek ezek a szertartásos normák, hogy az embernek minden lépését előírják. Ezek az érintkezési szabályok a kezdetleges társadalomban legtöbbnyire az ősi hittel állnak kapcsolatban, a gonosz ellen való védekezés a céljuk, annak rontását akarják maguktól és másoktól elhárítani. Az idők folyamán természetesen elvesztik eredeti jelentésüket, sokszor egészen más értelmet nyernek, sőt az eredetivel egészen ellenkező magyarázatot vesznek fel, vagy puszta jelképekké válnak, s magyarázatuk komikus vagy pusztán udvariassági jellegű. Így az ásításkor a szájnak kézzel való letakarása ma már tisztán udvariasságból történik, pedig eredetében a gonosznak a nyitott szájon át való behatolását, illetve a lélek kiszállását akarták vele megakadályozni; a tüsszentéskor szokásos kedves egészségére kívánás is a gonosz ártalmának megtörése ellen való jó kívánság volt.”

Így kezdte Szendrey Ákos „A társadalmi érintkezés formái” című tanulmányát (1937: 372). Az azóta eltelt idő során adatok további tömkelege halmozódott fel, de a témakör összehasonlító néprajza kidolgozatlan maradt, és az idevágó magyar szokásokról sem írtak átfogóbban. Az önkéntelen cselekvések összehasonlító néprajzának állapotát jellemzi például, hogy nem tudni, mennyire elterjedt a világon a csuklásnak a lélegzet visszatartásával való megszüntetése. (Ismeretes, hogy a vér növekvő szén-dioxid-tartalma gátolja a csuklást, ezért megszüntetésére jó a légzés visszatartása.)

A köhögés, tüsszentés, csuklás, sőt az emocionális állapotot kísérő sírás, sóhajtás, nevetés, ásítás fiziológiailag mind módosult légzőmozgásnak minősülnek, így – legalábbis fiziológiailag, pszichológiailag – közel állnak a kommunikáció döntően fontos formájához, a beszéléshez. A nyelvészetben csak az utóbbi évtizedekben kezdődött meg az úgynevezett helyzetmondatok (mint például a tüsszentést követő nyelvi megnyilatkozások) szisztematikus vizsgálata. Az alábbiakban a tüsszentésre válaszoló magyar Egészségére! hátteréhez hozok néhány adalékot. Ez azért is érdemesnek látszik, mert a Szendrey adta kissé elnagyolt magyarázat mellett tévhitek is élnek vele kapcsolatban. Például Eckhardt Sándor cseppet sem meggyőző fejtegetése szerint a szokás „Hippokratész elméletére megy vissza, aki a tüsszentést a vérmérséklet idegen elemeinek agyon át való tisztulásának hitte” (1968) – tudniillik ezt végső soron onnan származtatja, hogy szerte Európában, de legalábbis Magyarországon a XVI–XVII. századi művelt irodalomban ez volt a legnépszerűbb magyarázat (R. L. G. 1967). Ekkor egyébként egyesek egészen kitüntetett jelentőséget tulajdonítottak a tüsszentésnek. Például Pascal szerint (idézi R. L. G. 1967: 507) „A tüsszentés magába szívja, magába olvasztja a lelki tevékenységeket (L’éternuement absorbe toutes les fonctions de l’âme).”

A tüsszentés művelődéstörténetének hazai irodalmából kiemelkedik Ács Gedeon laskói református lelkésznek a szabadságharc után írt naplórészlete, valamint Ráth-Végh István népszerű összefoglalása. Ács ezeket írta:

„Prüsszentés, ha jobbról történik, jó, de balról, rossz ómen. Szent Ágoston szerint a régiek lefeküdtek ismét, ha harisnyahúzáskor prüsszenteni találtak. Xenophón, midőn szónokolt, mellette egy katona jobbról prüsszentett, s ez jó ómen volt, Themisztoklészról Plutarkhosz hasonlót beszél. Prométheusz első embere prüsszentet, mikor az öreg Titan közeledett hozzá a mennyből lopott tűzzel, s azóta a prüsszentés jó jel.

A rabbik szerint a prüsszentés hajdan halált előző jel volt, míg Jákob könyörgésére Jehova ezt meg nem változtatta. S ekkor eredt a szokás, hogy a prüsszentőnek jó napokat vagy éltet kívánnak.

Mások egy Nagy Gergely idejebeli dögvészről beszélnek, melyben az ember prüsszentéssel halt meg, s innen eredne a gratulálás, ha semmi baja. De ez nem állhat” (idézi R. L. G. 1967: 507).

Ráth-Végh idevágó feljegyzései a következők (1961:35–36): „Amire rátüsszentenek, az igaz.

Garay János is tréfás éllel mondja az Obsitosban Háry János dicsekvései után:

                        A furfangos diák itt szörnyet prüsszente rá,
                        De Háry ő beszédét tovább is folytatá.

A babona nyilván onnan ered, hogy amikor az ember tüsszent, a fejével is bólint egyet. A babonának elég volt ennyi: a biccentést megtette igenlésnek, helybenhagyásnak s ezt előléptette ómenné.

Megtörtént, hogy ez egy egész hadsereg sorsát is érintette. Amikor az athéni Xenophón vesztett csata után a tízezer görög zsoldossal Perzsiában rekedt, a sereg a nagy ijedelemben már azon volt, hogy megadja magát. Xenophón lelkesítő szónoklattal igyekezett bátorságot önteni beléjük s ekkor az egyik katona hatalmasan eltüsszentette magát. Omen – kiáltották egyhangúlag a katonák, mert nyilvánvaló lett előttük, hogy az istenek bajtársuk orrát használták fel harcra buzdító trombitául. Vége lett a habozásnak, átvágták magukat az ellenséges országon.

A latin hitrege szerint szép leányok születésének az volna az oka, hogy Ámor, a szerelem istene tüsszentett egyet, amikor megszülettek. A római gavallér így bókolt a hölgyének: ‘Ámor tüsszentett érted!’

Nemzetközi szokás, hogy a tüsszentésre rávágnak egy üdvözlő formulát. Az olasz azt mondja: ‘Boldogságot’. (Felicità.) A francia: ‘Isten megáldja’. (Dieu vous bénisse.) Ugyanezt kívánja az angol. (God bless you.) A német egészséget kíván (Gesundheit) vagy pedig tüsszentésszerű rövidséggel vágja rá: Helfgott! (Isten segítsen.) A régi rómaiak ezt a szólamot használták: Sit salutiferi. (Legyen egészséget hozó.) Innen származik a magyar ‘Kedves egészségére!’ vagy ‘Egészségére váljék!’

Fejedelmi személyek hódolati adóként követelték meg, hogy az ilyen legmagasabb megnyilvánulásnál rávágják a szokásos formulát. Tiberius császár rendelettel hagyta meg, hogy amikor Rómán keresztülkocsizik és prüsszent egyet, minden járókelő hajtson térdet és kívánjon alázatosan jó egészséget.

Monomotapa valamikor hatalmas királyság volt Afrika keleti partján. Zsarnok uralkodói voltak, szigorú udvari rendet tartottak. Amikor a király tüsszentett, környezete olyan hangosan kiabálta el az üdvözlő mondatot, hogy a szomszéd szobában is meghallhassák. Az ott lebzselő udvari nép teletorokkal megismételte, ez tovább hangzott teremről teremre, egészen az előszobáig, onnan a szolgák kirikantották az utcára, a járókelők továbbadták egymásnak s az üdvrivalgás végigharsant az egész városon.

A szokásnak azt lehetne ellenevetni, hogy hiszen éppígy lehetett volna üdvözölni akár a köhögést vagy az ásítást is. A tüsszentésnél más a helyzet. A régi orvosi vélemény szerint a tüsszentés tisztítja az agyvelőt, márpedig ez az emberi test legnemesebb része, ott székel az értelem. Még egy lépést kellett tenni és megszülettek a mesterséges tüsszentő-szerek. Kezdetben az előkelő világ illatokat szagolgatott és így iparkodott az olykor lankadó értelmet felüdíteni. Szemléltető képet ad erről Shakespeare ‘IV. Henrik’ című drámájában. Hővér, az egyik szereplő az I. felvonás 3. jelenetében így fakad ki:

                        Amikor a csatának vége volt,
                        Én a düh és a túlzott izgalomtól
                        Pihegve, bágyadtan támaszkodám
                        Kardomra s ekkor érkezék oda
                        Egy cifrán öltözött, kikent, kifent úr.
                        Oly illatos volt, mint piperke hölgy,
                        Illatszelencét tarta ujja közt
                        És azt koronkint orrához vivé,
                        Meg elvoná. Az orr, mintegy dühében,
                        Hogy oly közel jár hozzá: tüsszögött.
                                                           (Lévay József fordítása)

Később az illatszereket kiszorította a tubák.” Ezzel kapcsolatos a tüsszentés utáni jókívánság talán legbárgyúbb magyarázata, amely egy bulvárlap gyermekrovatában jelent meg. (Valószínűleg ide „gesunkenes Kulturgutként” érkezett valahonnan, talán éppen Ráth-Véghtől.) A Képes 7 4. évfolyamának 7. száma (1989. II. 18.) 44. oldalán ez áll: „Hapci! Miért mondják: ‘Egészségére!’, ha valaki tüsszent? Hajdanán a felnőttek — élvezeti célból — dohányport szippantottak fel az orrukba, és ettől nagyokat tüsszentettek. Ezt a szokást tubákolásnak hívták, a tüsszentést pedig egymás egészségére kívánták. Szokásból maradt fenn a mai napig ez a szólás: ‘Kedves egészségére’.”

Érdekes ókori adalékokat ad a Magyar Nyelvőr R. L. G. betűjelű szerzője, R. Lovas Gizella is (1967: 507): „Az ókorban is hol jó, hol rossz előjel volt a tüsszentés. Este szerencse, reggel szerencsétlenség előjele a rómaiaknál. Állítólag már ők is mondták: Jupiter őrizzen meg! (esti tüsszentéskor), vagy Jupiter fordítsa el (tőled) e gyászos jelt! (reggeli tüsszentéskor). Mások szerint jobb felé fordulva jó előjel (Catullusnál: dextra sternuit approbationem), bal felé fordulva rossz. Az Odüsszeiában is fontos szerepe van a tüsszentésnek. Az álruhás Odüsszeuszt Pénelopé nagy tiszetelettel és reménykedve fogadja, mert belépésekor Télemakhosz – szerencsés előjel – olyan nagyot tüsszentett, hogy majd összedőltek a falak. Propertius II. Elégiájában azt írja, jó előjel kísérte Cynthiája születését: Amor tüsszentése (argutum sternuit omen Amor).”

A tüsszentés viszonylag jól elkülöníthető viselkedésforma, bár például a köhögéshez közel áll. A hagyományos tibeti orvoslás az alkalmanként adódó és bizonyos mértékig visszatarthatalan testi állapotok és folyamatok tizenhárom fajtáját tartja számon. Ezek a következők: éhség, szomjúság, hányás, ásítás, tüsszentés, lélegzés, alvás, torokköszörülés (nyilván a köhögés is ide értendő), köpés, székelés, szellentés, vizelés és az ondó kibocsátása. Valamennyiük bizonyos mértéken túli elfojtása károsnak minősül (Donden 1986: 148). A testből való ürítés eseteiben nemcsak az erőszakolt visszatartás, hanem az erőltetett kieresztés is károsnak bizonyulhat (Donden 1986: 64). Yeshi Donden, a dalai láma háziorvosa, a nyugati viselkedésformák némelyikét helytelenítve hívta fel a figyelmet arra, hogy bizonyos természetesen adódó viselkedésformák (pl. ásítás, szellentés, böfögés, orrfúvás, köpés, tüsszentés, vakaródzás, nyújtózkodás) kulturálisan kötelező vagy legalábbis elvárt visszafogása az egészségre ártalmas lehet (1986: 152). A tüsszentés nyilvános végrehajtása – nyilván nehezen visszatartható volta miatt is – általában megengedett, bár többnyire kulturálisan meghatározott keretek között (például, akárcsak az ásítás és köhögés esetében, a kezet a száj elé kell tartani).

A pszichológia viszonylag új felismerései közé tartozik, hogy a tüsszentés és a hozzá hasonló jelenségek nem egyszerűen önkéntelen cselekedetek, hanem a nem verbális kommunikáció legelemibb formái közé tartoznak. Néprajzi szempontból pedig egyaránt érdekes a tüsszentés népi magyarázata, illetve a tüsszentéskor előírt szokások.

Charles O. Frake amerikai etnográfus a szem rángásának (pontosabban a szem környéki arcizom rángásának, „eye twitch”) három különböző magyarázatát hozza példának arra, hogy önkéntelen cselekedeteket, milyen különbözőképpen lehet magyarázni: (1) a guatemalai, maják közé tartozó tzutujil indiánok szerint akkor rángatózik valakinek a szeme, ha az illetőről valakik beszélnek, (2) a mikronéziai ponapeiek szerint a szellemek okozzák, (3) pszichoanalitikus orientáltságúak szerint pedig a tudattalanban lezajló bizonyos folyamatoknak köszönhető (1980: 70). Ilyesféle, egyébként jelentéktelennek tűnő cselekedetek (mint például a tüsszentés) és érzések (mint például a fülcsengés) két legáltalánosabb népi magyarázatául az (1) és a (2) megoldások szolgálnak: az illetőt valahol valaki emlegeti, vagy valamiféle természetfeletti lény jelentkezik ekképpen. Egy kínai hiedelem szerint például ha valaki tüsszent, az azt jelenti, hogy emlegetik (Eberhard 1985: 208, „Niesen” szócikk). Jean Chevalier és Alain Gheerbrant népszerű szimbólumszótárukban több példát hoznak arra, hogy orrot csiklandozó szellem okozza a tüsszentést, ez pedig elűzheti a lelket, és ezért kell ilyenkor jót kívánni a tüsszentőnek (1982: 416, „éternuement” szócikk). Világszerte, különösen pedig gyerekek tüsszentésekor szokás a jókívánság (Sartori 1987: 1072–73).

Ennek kapcsán érdemes idézni egy léleklopásról szóló burját mese részletét, amikor is három szellem szerzi meg egy beteg gyerek lelkét: „Odaértek a gazdag ember jurtájához: egyik megállt az ajtónál, a másik a füstnyíláshoz ment, a harmadik pedig bement a jurtába, és tüsszögésre ingerelte a beteg gyermeket – ekkor kiugrott a lelke, és megpróbált elfutni, az a szellem azonban, aki az ajtónál állt, elkapta, és bárhogy sírt is a lélek, nem engedte, hanem karjára vette és vitte” (Mándoki, szerk. és ford., 1973: 82).

A melanéziai Salamon-szigetekhez tartozó Tikopián ha valaki tüsszent, a közelben levőknek azt kell mondaniuk Ora!, amelynek jelentése ‘élet; lélek; egészség’. Judith Macdonald szerint e szokás a testtől részben elválható lélekhez fűződő hiedelemmel kapcsolatos. Az Ora! eszerint arra szolgál, hogy a tüsszentéskor kiszálló lelket visszahívja, amire különösen kisebb gyermekeknél van szükség, akiknek lelke még lazábban kapcsolódik testükhöz (1985: 77). A kínaiaknál tüsszentéskor szintén elsősorban a gyerekeknek kell „ezer évet” kívánni (Eberhard 1985: 208).

Számos más nyelvközösség szokásaihoz hasonlóan a mai magyar nyelvhasználatban a közel levő (legalábbis ismerős) tüsszentése után udvarias jókívánságként kötelező („illik”) használni a magázó Egészségére! vagy a tegező Egészségedre! kifejezést, esetleg teljesebb, bővebb változatban is, Váljék/ váljon egészségedre/egészségére! vagy Kedves egészségedre/egészségére! A figyelmességet a tüsszentőnek illik megköszönni. A jókívánság vagy ennek megköszönésének elmulasztása udvariatlanságnak, illetlenségnek számít. A tüsszentésnek korábban feltehetően a magyarság körében is kifejezetten szakrális jelentőséget tulajdonítottak, vallásos (nyilván a lélekképzetekhez kapcsolódó) hiedelmek fűződtek hozzá. Ezek emlékeit őrzik továbbra is az emberi kapcsolattartás mechanizmusrendszerébe illeszkedve az Egészségedre! és variánsai. Lehetséges, hogy a régi magyarban a jókívánságot másképpen fejezték ki, miként a németben is a korábbi Helf Gott! („segítsen Isten”) kifejezéstípust (Gott helfe dir! „Isten segítsen téged!” és egyéb variánsokkal) a Gesundheit! („Egészség!”) váltotta fel (Sartori 1987: 1072-3). A művelt magyarok körében a XIX. században is szokásos volt a latin Conducat sanitati! (‘Váljék egészségére!’) jókívánság, ahogy azt Mikszáth Kálmán is megörökítette A reformált főrendek című tárcájában. A magyarban, ellentétben más nyelvközösségek szokásaival, koccintáskor és evés után is hasonló jókívánság (helyzetmondat) szokott elhangzani, esetleg Egészségükre!, Egészségetekre!, Egészségükre! formákban. Koccintáskor egyébként más megoldások is lehetségesek, például a régies Proszit! is.

A magyarból újdonság és fiatalok között elterjedt a hangzásában hasonló angol jövevényszó action (‘tett, akció’), sőt leírva is eksön használata az Egészségedre! helyett (Somogyi 2009: 260; jómagam először 2006-ban hallottam). Itt allegro formát fedezhetünk fel: ahogy a teljesebb Kedves egészségedre! jókívánság rövidülése az Egészségedre!, ennek további rövidülése az eksön. Az allegro alakoknak olyan nyelvi elemek, amelyeknek hangalakja az adott nyelvben általánosan érvényesülő hangváltozási törvényszerűségektől, tendenciáktól eltérő módon fejlődött. Annak következtében álltak elő allegro alakok, hogy az illető elemet gyakorisága, s ezzel összefüggő kevésbé informatív, banális jelentése miatt a szokásosnál gyorsabb beszédtempóval, „hanyagabbul” kezdték ejteni; ez a szó hangalakjában másutt elő nem forduló rövidüléseket, hangösszevonásokat idézett elő. Számos nyelvben ilyen rövidüléseken mentek át, s jellegzetes allegro alakokká váltak például azok a főnevek, amelyeket megszólításokban, udvariassági formulákban, köszönésekben, esetleg rövidebb, egyszerűbb, de már „irodalminak” számító formákban kezdtek használni, s amelyeknek eredeti jelentése ebben az összefüggésben hamarosan elhalványult. Klasszikus példa a megszólítások köréből, hogy így jött létre a magyarban a kegyelmedből a kelmed, kend.

A tüsszentés magyar néphit- és népszokásbeli jelentőségéről keveset tudni, csak szórványos adatok állnak rendelkezésre. „Néprajztudósok ilyeneket jegyeztek föl az ország különböző területein: Aki esketéskor tüsszent, annak sok bajt fog okozni hitestársa. Hétfőn hármat prüsszenteni vakszerencse. Ha valaki csütörtökön reggel tüsszent, ez azt jelenti, hogy ha halászni megy, sok halat fog. Ha valaki hétfőn korán reggel tüsszent, azon a héten ajándékot kap” (R. L. G. 1967: 507). „Tunyogon a tüsszentésnek a hét minden napjára más a jelentése: Vasárnap prüszköl? – Levelet jelent. Hétfőn, kedden – bosszúságot. Szerda, csütörtök – náthát. Pénteken örömet jelent. Szombaton prüszköl? – Hűtlen lesz a babája” (Luby 1983: 104). Kiss József csengeri gyűjtése szerint „Ha valamely állítása, kijelentése után prüszköl az ember, azt jelenti, hogy állítása igaz. A prüsszentés különben bosszúságot jelent” (1989: 129). Szegeden a századfordulón regisztrálták: „Rátüsszentettem: igaz” (Kovács 1901: 373). Ennek egyébként teljes ellenkezője is előfordulhat, például a perzsáknál az a szokás, hogy tüsszentés hallatára az illető letesz előzőleg kitervelt elhatározásáról. A jelenség magyarázatául érdemes idézni Vértes O. Andrást (1987: 57): „A tüsszentés az ‘úgy van, igaz’-nak, illetőleg ellenkezőjének tréfás–gúnyos kifejezése: Garay János Háry Jánosának elbeszélésébe a furfangos diák négyszer is beleprüsszentett (Az obsitos: „A furfangos diák itt szörnyet prüsszent rá” stb.).” Temerinben a tüsszentésre azt mondják, „Segg oda picsástú, egész retyerutyástú!” (Csorba 1988: 110, ugyanitt fingásköszöntő tréfás átok is szokás, 1980: 110–111). Kismácsédon azt mondták acucjézuska, ha a kisgyermek tüsszentett (Somogyi 1989: 101). Önkéntelen cselekedetek és érzések népies előjelként értelmezését a magyar néprajzban is gyakran regisztrálták. Például Esztáron „Aki hármat tüsszent, annak szerencséje lesz” (Zsupos 1987: 94; további előjelek a viszketés, fülcsengés, csuklás, könyök beütése, magyarázatul pedig az emlegetés is szerepel). Fehér Zoltán bátyai gyűjtésében a tüsszentés olyan előjelek között szerepel, mint például viszketés, fülzúgás, csuklás, könyök beütése (1975: 98–99). „Karácsonykor a vacsora alatt, ha férfi tüsszent először, akkor bika borjú vagy csődör csikó születik abban az évben” (1975: 99).

Kicsi Sándor András

Irodalom
Chevalier, Jean & Alain Gheerbrant: Dictionnaire des symboles, rêves, coutumes, gestes, formes, figures, couleurs, nombres. Paris: Robert Laffont & Jupiter 1969. Édition revue et corrigée 1982.
Csorba Béla: Temerini néphagyományok. Újvidék: Forum 1988.
Daniels, Cora Linn & L. M. Stevans, eds.: Encyclopaedia of Superstitions, Folklore and the Occult             Sciences of the World. Chicago & Milwaukee: J. H. Yewdale & Sons 1903, 1–3.
Donden, Yeshi: Health through Balance. An Introduction to Tibetan Medicine. Edited and translated by Jeffrey Hopkins. Co-translated by Lobsang Rabgay and Alan Wallace. Ithaca, N. J.: Snow Lion 1986.
Eberhard, Wolfram: Lexikon chinesischer Symbole. Geheime Sinnbilder in Kunst und Literatur, Leben und Denken der Chinesen. Köln: Eugen Diderichs Verlag 19831, 19852.
Eckhardt Sándor: „Egészségére!” Magyar Nyelvőr 92(1968)4: 479.
Fehér Zoltán: Bátya néphite. Bp.: MTA Néprajzi Kutatócsoport 1975. (Folklór Archívum 3.)
Frake, Charles O.: Language and Cultural Description. Stanford, Cal.: Stanford University Press 1980.
Kiss József: Szerelmi babonák. Bp.: Népszava 1989.
Kovács János: Szeged és népe. Szeged ethnographiája. Szeged: Dugonich-Társaság 1901.
Luby Margit: Bábalelte babona. Bp.: Magyar s. d. (1936)1; Bp.: Helikon 19832.
Macdonald, Judith: „Contemporary healing practices in Tikopia, Solomon Islands.” In: Claire D. F. Parsons, ed.: Healing Practices in the South Pacific. Honolulu: The Institute for Polynesia Studies, University of Hawaii Press 1985: 64–86.
Mándoki László, szerk. és ford.: Apagyilkos sámánfiak. Burját mesék és mondák. Bp.: Európa 1973.
Ráth-Végh István: Két évezred babonái. Bp.: Móra 1961.
R. L. G.: „Honnan ered a tüsszentéskor mondott kedves egészségére!” Magyar Nyelvőr 91(1967)4: 506–7.
Sartori, Paul: „niesen.” In: Hanns Bächtold-Stäubli und Eduard Hoffmann-Krayer, hrsg.: Handwörterbuch des deutschen Aberglaubens. Band 6, Mauer–Pflugbrot (1935). Berlin und New York: Walter de Gruyter 1987: 1072–1083.
Somogyi Erika: „Így beszélnek diákjaim. A siófoki gimnazisták szóbeli kommunikációjának szó- (és kifejezés-) készlete.” In: Az anyanyelv az életemben. Egy pályázat legjobb darabjai. Bp.: Anyanyelvápolók Szövetsége, TINTA 2009: 255–262.
Somogyi Ferenc: „Kismácsédi tájszavak.” Magyar Nyelv 85(1989)1: 100–106.
Szendrey Ákos: „A társadalmi érintkezés formái.” Ethnographia–Népélet 48(1937)4: 372–385.
Vértes O. András: Bevezetés a magyar hangstilisztikába. Bp.: Akadémiai 1987. (Nyelvtudományi Értekezések 124.)
Zsupos Zoltán: Esztár néprajza. Debrecen: Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszék 1987. (Folklór és Etnográfia 10.)