Két kiváló vendéglátó szakember, Glück Frigyes és Stadler Károly eredetileg 1889-ben jelentették meg a magyar elméleti gasztronómiát megalapozó művüket, mely Saly Noémi szerkesztésében újra megjelent (Glück–Stadler 2013). A műben található egy „ínyesmesterségbeli lexikon” (2013: 147–211), amelyből nem hiányzik a fogás meghatározása sem.

„Fogás, az ebédnek az a része, amely a vendégnek egyszerre udvaroltatik. A fogások száma az ebéd jellegétől függ. A fogásoknak egymás után való következése a következő módon eszközöltetik: I. Előételek, melyek az étvágyat ingerlik, anélkül, hogy csillapítanák. 1. fogás: levesek (kétféle). 2. fogás: hideg ízelítő (osztriga, halikra stb.). 3. fogás: meleg ízelítő (apró pástétomok, sült csibe stb.). II. Főételek. Ez az osztály mindent magába foglal, amit a konyha az előételeken kívül szolgáltat. 4. fogás: halak (melyek jobbára szétosztatlanul kerülnek az asztalra). 5. fogás: nagy húsételek (grosses-pièces) körítéssel és mártással (rostélyos, beefsteak, szarvas, őz stb.). 6. fogás: főzelékek meleg mellékletekkel (bordás, májas hurka, tojás stb.). 7. fogás: meleg fogásközi étek (becsinált, nyúl, fogoly, rák stb.) fehér mártással. 8. fogás: meleg fogásközi étek barna mártással. 9. fogás: hideg fogásközi étek (főtt hideg sonka, lazac, tengeri rák, saláta, libamájpástétom stb.). 10. fogás: sült (marhaszelet, kacsa, szalonka stb.). 11. fogás: finom főzelék melléklet nélkül (spárga, virágkel, articsóka stb.). 12. fogás: befőtt gyümölcsök (párolt gyümölcs, befőtt stb.). 13. fogás: meleg tészták (puding, tojáslepény, tejszínes rétes stb.). III. Utóételek, jobbára a cukrász által készíttetnek. 14. fogás: hideg tészták (tejszínhab, fagyalék stb.). 15. fogás: sütemények (torta, lepény, ostya stb.). 16. fogás: vaj és sajt. 17. fogás: fagylalt. 18. fogás: csemege (cukorkák, gyümölcs, kávé)” (Glück–Stadler 2013: 168–169).

Az interjút Daniss Győző készítette.

A legelső magyarul nyomtatott könyv 1533-ban jelent meg Krakkóban: Szent Pál levelei magyar nyelven. De nem ez anyanyelvünk legelső könyve, hiszen nagyjából egy évszázaddal korábban megelőzte egy – igaz, még kézzel leírt – kötet. Mégpedig egy egészében magyar nyelvű alkotás. Magyar szórványokat, más (főleg latin) nyelvű környezetben szereplő magyar szavakat vagy „vendégszöveget” – amilyenek pl. a Tihanyi alapítólevél magyar szavai vagy a teljes Halotti beszéd – ismerünk jóval régebbről is. A magyar nyelven született első könyvekről – a nyelvtörténetünk, művelődéstörténetünk legbecsesebb emlékei közé tartozó, nemcsak az írott, hanem valamelyest a kor beszélt nyelvét is elénk idéző kódexekről – Haader Leát kérdeztük.

Haader Lea

– Hány magyar nyelvű, kézzel írott könyv születhetett az első magyarul nyomtatott kötetek megjelenése előtt?

– Pontos számot nem lehet mondani, eléggé különböző felfogások vannak ebben a kérdésben. Mindenesetre az idők során sok megsemmisült közülük. Nem egészen félszáz azonban megmaradt. Legalábbis ma ennyiről van tudomásunk. A megmaradtak közül időben a legelső a Jókai-kódex. Ezt a Szent Ferenc legendáját tartalmazó könyvet valamikor 1440 táján másolták. Azt viszont egészen pontosan tudjuk, hogy a négy evangélium korábbi fordítását megőrző Müncheni kódex 1466-ból maradt ránk. Másolója ugyanis beleírta hogy „megvégeztetett, Németi Györgynek... keze miatt... Úr születetének ezernégyszázhatvanhatod esztendejében” [az idézeteket itt és az esetek többségében a következőkben is, valamint az említettek nevét mai betűkkel, a szöveget valamelyest a mai szóhasználathoz igazítva közöljük – D. Gy.]. Dátumbejegyzéseket a későbbi kódexpéldányokban is találhatunk. Az Érsekújvári kódexben például így: „Ez írásnak vége vagyon úr fiú sziletetnek utána ezerötszázharminc esztendőben vízkereszt oktáváján Sevényházi soror Márta keze miatt.” Ennél is későbbi az 1539-es évszám a Kulcsár-kódexben és az 1541-es a Kazinczy-kódexben.

A sztereotípia görög eredetű szó, eredeti jelentése nyomdászatbeli: ‘magasnyomó formáról lemez öntése’. További jelentései (miként megfelelőié több más nyelvben is): ‘merev egyformaság, gépies ismétlődés’, ‘rögzült frázis (közhely), gondolat, vélemény, hiedelem’, ‘embercsoportokról, népekről, társadalmi jelenségekről alkotott sematikus képzet’. Egy további, újabb jelentését később említem. Különböző dolgok különböző mértékben követelik meg, hogy sematikusan jellemezzük őket. Így az utcasarkon – hogy szillepszissel éljek – okvetlenül ott áll a rendőr, a kurva, a fűszeres, a kocsma (Kicsi 2007: 68). Különösen az idill megjelenítése vonzza a sztereotípiákat, például tücsökszó egy holdfényes, csillaghullásos nyári éjszakán (Bártfai & Kicsi 2013).

A sztereotípia eredeti jelentése ‘magasnyomó formáról lemez öntése’

Szentkuthy Miklós, aki előszeretettel írt könyvismertetéseket, Dylan Thomas önéletrajzi regénye kapcsán említette a Költészet Hasznosságait tárgyaló tankönyvet, amelybe, mint zárójelben megjegyzi, a hagyományos retorikák által elhanyagolt témák is beleférnének: „Persze egy komiszkodó lábjegyzet formájában azt is be kéne venni a tankönyvbe, hogy bizonyos naturalista kliséknek milyen félelmetes erejük van: a bárzongoránál ülő tenorista még itt is, még most is, az elavult szolgálati szabályzat szerint – tüdővészes” (1985: 471). Figyelemre méltó itt a sztereotípia szóhoz hasonlóan a nyomdászatból vett és érintkező értelmű klisé (‘magasnyomtató forma’) szó használata.

Amint ígértük, most azzal foglalkozunk, hogyan lehet enyhíteni az „e” hangok terheltségén.

Ismeretes, hogy vannak e–ö alakpárú szavaink. Ezek közül, ha nincs külön jelentésük az ö-s alakoknak, használhatjuk ezeket.

Elsősorban a „fel, föl” igekötőre gondolunk: felönt, felad, felöltözik, de fölenged, fölemelkedik. Ugyanígy jól használhatók a következő szavak is: fölösleges, föltétlen, följebb, tömérdek, fölső, födöz, söprű, födél, vörös.

Az interjút Daniss Győző készítette.

Legtöbbünknek édesanyánk volt az első nyelvművelője. Követte őt a szűkebb-tágabb környezet, a család, a játszótér, az óvoda, az iskola, az utca, a munkahely. Több-kevesebb tudatossággal – és jól-rosszul – mind-mind „művelte” beszédünket, írásunkat. Közben szót kaptak, kaphattak, persze, a nyelvművelés szakavatottjai is. Rávilágíthattak, hogy mi a helyes és mi nem az. Tették és teszik ezt – amint Grétsy László elmondja – szintén jól-rosszul. Ma már szerencsére kevesebb hibával. Szándékuk szerint Sylvester János szellemében, aki már 1539-ben leírta: „a mi kincsünk – hazai nyelvünk”.

– Bár a nyelvművelés fogalma már több emberöltővel ezelőtt kialakult, kikristályosodott Magyarországon, egy a múlt század utolsó harmadában útját kereső tudományág, a szociolingvisztika, illetőleg társasnyelvészet ellene fordult, kikezdte. Olyannyira, hogy többen meg is kérdőjelezték elfogadhatóságát. Főleg azok, akik a nyelvművelésnek csak azt a felfogását ismerték – vagy legalábbis annak alapján ítélték meg –, amely szerint a nyelvész irányítja a nyelvet, ő szabja meg, hogy mit lehet és mit nem lehet írni, mondani. Jellemző példa erre a Pintér Jenő és munkatársai által közrebocsátott, a múlt század harmincas éveiben több kiadásban is megjelent Magyar nyelvvédő könyv. Pintér Jenő irodalomtörténeti és más tudományos tevékenységét nem vonom kétségbe. Ám ezzel a könyvvel, amely éppen a szerző beosztásából, hatásköréből eredően – két évtizeden át budapesti tankerületi főigazgató volt – az iskolai oktatásban is etalonnak, hiteles mértéknek számított, többet ártott, mint használt. Az akkori diákok a magyar nyelvi órákon nem anyanyelvünk szépségeit, gazdagságát ismerték meg, hanem a tilalomfák erdejébe kerültek. A magyar stílus és a Nyelvi sajátságok című két rövidke fejezet még úgy-ahogy betöltötte szerepét, bár azokban is több volt a tiltás, a hibáztatás, mint nyelvünk kincseinek, értékeinek ismertetése. A további fejezetek azonban – Hibás szavak, Hibás kifejezések, Idegen szavak, Idegen kifejezések – azonban már csak arról szóltak, hogy miket kell nagy ívben elkerülnünk. A könyv háromnegyede azt fejtegette olvasóinak, hogy milyen szót, kifejezést, mondatszerkezetet ne használjanak! Csodálkozhatunk-e hát azon, hogy szüleink, nagyszüleink, ha arról kérdezzük őket, hogy miket tanultak a hajdani magyarórákon, ilyeneket kezdenek sorolni: „Hát”-tal, „És”-sel meg „Hogy”-gyal nem kezdünk mondatot, az „-andó”, „-endő” kerülendő, a „-tatik”, „-tetik” nem használtatik, irtani kell az idegen szavakat és így tovább. Könnyű belátni, hogy bár az efféle tiltásoknak mindig volt, van valamiféle alapjuk, egészében véve nem állják meg a helyüket. Azok a hivatásos nyelvészek, akik a nyelvet, illetve a nyelveket általános elméleti szempontból vagy szociolingvisztikai, nyelvszociológiai megközelítésből vizsgálják és vizsgálták, a nyelvművelésnek jobbára e korábbi, a múlt század közepétől kezdve már túlhaladott állapotát alapul véve marasztalták el a nyelvművelőket. Nem tudatosult bennük, hogy a második világháborút követően, a Nyelvtudományi Intézet 1949-es megalakulása után, elsősorban Lőrincze Lajos úttörő jelentőségű munkásságnak köszönhetően lényegében megújult, újjászületett a nyelvművelés. Lőrincze 1953-ban megjelent Nyelv és élet című művének Kodály Zoltán írta az előszavát. Abban egyebeken kívül ezt: „A magyar nyelvművelésnek nagy és szép múltja van. A nyelvújítás óta, melyhez hasonló arányú mozgalmat más nép történetében nem ismerünk, hosszú a sora azoknak, akik nyelvünk szebbé, jobbá, tisztábbá tétele érdekében fogtak tollat… A háború éveiben azután Pintér Jenő kezében e mozgalom – túlzásai miatt – némileg hitelét vesztette… A nyelv gondozásában új korszakot kell nyitnunk. A régen szokásos dühös-mérges viták – »grammatici certant« – nem visznek célhoz.”

„Nyújts feléje védő kart” – így hangzik Himnuszunk harmadik sora. Sokat vitatkoztak rajta, hogy a „feléje” a merre vagy a hová kérdésre felel-e, tehát jelentése feléje vagy föléje. Mindkettő magyarázható. De az igazság az, hogy a régen merre és hová kérdésre egyaránt felelő „feléje” az e–ö hangpár szerint utóbb jelentésében is elkülönült. Ezzel már benne is vagyunk a nagyon terhelt ,,e” hangok kérdésének sűrűjében. Ennek az elkülönülésnek nagyon örülhetünk, mert így szűnik a sok „e” hang okozta színtelenség, egyhangúság.

Nyújts feléje vagy föléje védő kart?

Hasonlóképpen ma már „pörkölt” járja a „perkelt” helyett A ser is csak az e-ző nyelvjárásban van meg, és a serfőzők is söreiket kínálják. Örülhetünk, valahányszor egy „e” hangot ö-vel cserélhetünk fel.

Sajnos az ,,e” hangok száma nyelvünk fejlődése folyamán nagyon megszaporodott. Mély hangrendű szavaink közül néhány a vegyes hangrendűek csoportjába került át. Így lett a „tahát, gyortya, lajány, fázok, ajándok” helyett „tehát, gyertya, leány, fazék, ajándék”. De ez a folyamat ma is tart nyelvészeink nem kis aggodalmára. Ferenczy Géza nyelvészünk így fejezte ki nemtetszését, pedig csak a német „spójz” szónak „spejz” ejtéséről volt szó: „Egyre teret nyer eme nem kellemetes, de fene eleven, szertelen »e« hangunk.”

Az interjút Daniss Győző készítette.

Bárki a maga, a szűkebb-tágabb környezete vagy akár az ország példáján észlelheti, hogy a beszéd, az írás, a nyelvünk napról napra változik. Legalábbis valamicskét. Feltűnőbbek lehetnek a változások, ha néhány évre, netán évtizedre tekintünk vissza. Elgondolkodhatunk azon, mit mondunk, írunk most másképp. Hát még akkor, ha valaki ennél hosszabb időszaknak akár csak a leglátványosabb nyelvi változásaira kíváncsi! A régi-régi kor, persze, már a nyelvtörténet kutatóinak világa. Abba a laikus érdeklődő csak a szakemberek közvetítésével tud belepillantani. A sokszínű múltat kutató nyelvtörténészeink egyik legjelesebbje Gerstner Károly, akit főképpen a kevéssé ismert régebbi korokról kérdeztünk.

– „Tankönyvi” adat szerint az önálló magyar nyelv háromezer, egy újabb feltevés szerint három és fél ezer éves. Hogyan élte meg nyelvünk ezt az akár három, akár három és fél évezredet, de mindenképpen nagyon hosszú időt?

– Elöljáróban annyit: nyelvünk önálló története a hagyományosan ősmagyarnak mondott korral kezdődött. Ez az időszak a honfoglalásig tartott. Az ómagyar kor a mohácsi csatavesztésig. A középmagyar a felvilágosodás jelképes hazai határvonaláig, Bessenyei György Ágis tragédiája című színművének 1772-es megjelenéséig. Az újmagyar 1920-ig, a trianoni békediktátumig. Az azóta eltelt idő neve: újabb magyar kor. Szakkörökben felvetődött, hogy az 1920-ig tartó másfél évszázadot tekintsük inkább korai újmagyar, a Trianon utáni száz évet pedig kései újmagyar kornak. Az évszámok, persze, jelképesek. A korszakok nem egyetlen pillanat alatt, nem egyik esztendőről a másikra váltották egymást.

Az ősmagyar kor a honfoglalásig tartott

Magánhangzóink közül az „e” hang nagyon sokszor ismétlődik. Ezt magunk is sokszor észrevehetjük beszéd vagy olvasás, főként hangos olvasás közben. Irodalmunkban számos példát találhatunk arra, hogy íróink – sokszor csak a tréfás hatás kedvéért – fel is használták. Édes Gergely, a XVIII. század végének egyik mesterkedő költője (talán neve magánhangzóitól is indíttatva) egész költeményt írt „e”-hangzókkal. Jókai pedig egész kisregényt írt, nyilván csak nyelvi virtuozitásból.

Az interjút Daniss Győző készítette.

Mindenki mondta vagy legalábbis hallotta, olvasta már, hogy „Ki korán kel, aranyat lel”, vagy hogy „Lassan járj, tovább érsz”. De bizonyosra vehetjük, nem mindenki tudja, hogy például ez utóbbi közmondás csekélyke nyelvi különbséggel már 1598-ban megjelent Baranyai Decsi Jánosnak az Adagiorum graeco-latino-ungaricorum chiliades quinque című háromnyelvű közmondás- és szólásgyűjteményében (e szókapcsolat Baranyainál – mai betűkkel írva – így szerepel „Lassan iáry, s hamaráb el iutz”). Más szólásokról, közmondásokról sem tud mindenki mindent. De majdnem mindegyikről szinte már mindent megtudhat az érdeklődő. Csak legújabban, az ezredforduló tájékától kezdve is – másokon kívül Forgács Tamásnak, T. Litovkina Annának, Paczolay Gyulának, Szemerkényi Ágnesnek, nem utolsósorban pedig Bárdosi Vilmosnak köszönhetően – jó néhány remek kötet jelent meg állandósult szókapcsolatainkról. Utóbbit kérdeztük a tárgyról.

– A szólásokat, közmondásokat és más szókapcsolatokat viszonylag ritkán használjuk. A mindennapokban inkább sok-sok ezernyi szavunkból választjuk ki azokat, amikből mondatokat alkotunk. Olyan mondatokat, amelyekkel az abban a pillanatban születő gondolatainkat igyekszünk megosztani másokkal. Egy-egy ilyen mondatot előttünk talán még soha senki sem fogalmazott meg, és utánunk esetleg soha senki nem is fog. Ezekbe a mondatainkba vagy ezek közé a mondataink közé aztán esetenként beleillesztünk, beleilleszthetünk különféle már meglévő, hallott, olvasott – de semmiképpen sem a magunk fejéből épp akkor kipattant – szókapcsolatokat. 

– Miféléket? 

– Nyelvészeti szakkifejezéssel: állandósult szókapcsolatokat. E kategórián belül vannak altípusok. A „szegény, mint a templom egere” egy szomorú helyzetre vonatkozó szóláshasonlat. A „Szépre száll a füst”, a „Le a kalappal!” vagy a „Hol jársz itt, ahol a madár se jár?” helyzetmondat. Ezeknek elhangzásukkor általában nincs különösebben nagy fontosságuk. Tartalmilag esetleg nem is tartoznak szorosan az előző vagy a következő mondathoz. A gyakran valós személyektől származó vagy a történelemből, a Bibliából és más írott alkotásokból ismert szállóigék szervesen épülhetnek és gyakran épülnek is be a mondandónkba. A tengernyi közkeletű példa közül ilyen Kazinczytól a „Nyelvében él a nemzet”, Madáchtól a „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál” vagy a Szentivánéji álomból a híres Zuboly-mondat, az „Ide nekem az oroszlánt is!” Nem ritkán – főképpen írott szövegben – találkozhatunk úgynevezett névfelidéző szókapcsolatokkal: a Mars „vörös bolygó”, Báthori Erzsébet „a csejtei rém”, a Biblia „az Írás” és így tovább.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Köznevelés 15. évf. 1959. 569–570.

A szótár, az egynyelvű, anyanyelvi szótár a nemzeti műveltség tárháza. A szó – mint a fogalom hordozója – nemzeti történelmünk és mai társadalmi munkánknak, tárgyi környezetünknek és gondolatvilágunknak tükrözője.

A nyelv nemcsak eszköz, hanem fegyver is. Ezrét hívta föl lenin a polgárháború nehéz időszakában a szovjet nyelvészeket egy új és korszerű orosz szótár elkészítésére. S ezért tekintette fő feladatául a magyar nyelv modern igényeket is kielégítő szótárának elkészítését a Népköztársaságunk első esztendejében létesített Nyelvtudományi Intézet.