Évezredek magyarul – de nem ugyanúgy: leggyorsabban a szókincs változik

Nyelvészportrék III. Beszélgetés Gerstner Károllyal

Az interjút Daniss Győző készítette.

Bárki a maga, a szűkebb-tágabb környezete vagy akár az ország példáján észlelheti, hogy a beszéd, az írás, a nyelvünk napról napra változik. Legalábbis valamicskét. Feltűnőbbek lehetnek a változások, ha néhány évre, netán évtizedre tekintünk vissza. Elgondolkodhatunk azon, mit mondunk, írunk most másképp. Hát még akkor, ha valaki ennél hosszabb időszaknak akár csak a leglátványosabb nyelvi változásaira kíváncsi! A régi-régi kor, persze, már a nyelvtörténet kutatóinak világa. Abba a laikus érdeklődő csak a szakemberek közvetítésével tud belepillantani. A sokszínű múltat kutató nyelvtörténészeink egyik legjelesebbje Gerstner Károly, akit főképpen a kevéssé ismert régebbi korokról kérdeztünk.

– „Tankönyvi” adat szerint az önálló magyar nyelv háromezer, egy újabb feltevés szerint három és fél ezer éves. Hogyan élte meg nyelvünk ezt az akár három, akár három és fél évezredet, de mindenképpen nagyon hosszú időt?

– Elöljáróban annyit: nyelvünk önálló története a hagyományosan ősmagyarnak mondott korral kezdődött. Ez az időszak a honfoglalásig tartott. Az ómagyar kor a mohácsi csatavesztésig. A középmagyar a felvilágosodás jelképes hazai határvonaláig, Bessenyei György Ágis tragédiája című színművének 1772-es megjelenéséig. Az újmagyar 1920-ig, a trianoni békediktátumig. Az azóta eltelt idő neve: újabb magyar kor. Szakkörökben felvetődött, hogy az 1920-ig tartó másfél évszázadot tekintsük inkább korai újmagyar, a Trianon utáni száz évet pedig kései újmagyar kornak. Az évszámok, persze, jelképesek. A korszakok nem egyetlen pillanat alatt, nem egyik esztendőről a másikra váltották egymást.

https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/9/98/Arpadfeszty.jpgAz ősmagyar kor a honfoglalásig tartott

A hosszú történelmi folyamatra térve fontos tudni, hogy elődeink a nyelvi önállósodást közvetlenül megelőzően legközelebbi nyelvrokonainkkal, az osztjákokkal és a vogulokkal – önelnevezésükkel a hantikkal és a manysikkal – egy többé-kevésbé közös ugor alapnyelven érthették meg egymást. A még korábbi időkben „finnugorul”, annak előtte „uráliul”, „preuráliul” beszélhettek egymással a később egymástól különváló, maguknak saját nyelvet kialakító nyelvrokonok.

A nyelvi önállósulás kezdetéről szólva hadd idézzek egy régebbi írásomból: „A folyamat első fázisa az volt, amelynek során az erdőlakó, elsősorban vadászó-halászó életmódot folytató ugorok egyes csoportjai délkelet felé, az uráli átjáró irányába haladva a ligetes sztyeppe területére értek. A földrajzi-természeti változás életmódbeli váltással járt együtt azoknál a magyarrá fejlődő, illetve a magyarrá ötvöződő ugor nyelvjárásokat beszélő nemzetségeknél, amelyek bizonyos fokig már ismerték a lótenyésztést. Erről tanúskodik néhány olyan szavunk, amely a magyaron kívül a mai vogulban és osztjákban is megtalálható: maga a ló szavunk is ilyen, mely az ugor alapnyelvben jövevényszó, de az átadó nyelvet vagy nyelveket nem tudjuk közelebbről meghatározni. Nagyon valószínű, hogy az ugorság déli csoportjai a lovat meg is ülték, erre utal a szintén ebből a korból származó nyereg szó, valamint a fék is, mely eredetileg a ló irányítására szolgáló zabla- vagy kantárféleség lehetett. A lótenyésztés ismeretére mutatnak a ló életkorát jelölő összetételek: másodfű ‘kétéves’, harmadfű ‘hároméves’ – ezeknek ismerjük a hasonló szerkezetű vogul párhuzamosát is.”

– Eszerint az ősmagyar nyelv – legalább is „lóügyben” – kielégíthette az akkor élők igényeit…

– A nyelvet a társadalom mindig képes az önmaga szükségleteinek megfelelővé alakítani. Mondhatni: a nyelv önmagában nem is létezik, hiszen mi magunk vagyunk a nyelv. Ha a valóságban valami újra van szükség, valami új történik, az emberek változtatnak a nyelvükön. Vagy annak saját, „belső” eszközeivel vagy más nyelvből, nyelvekből való átvételekkel. Aztán ha valami már nem kell, akkor azt „talonba teszik”. Ha később bármelyikre mégis szükség lesz, hát felelevenítik. És ha egy szóra, szófordulatra, nyelvtani elemre végképp nincs igény, akkor az lassanként elsorvad, eltűnik. Jó esetben nyelvtörténeti adatként megőrződik.

gerstner2.jpgGerstner Károly

– Milyen volt, lehetett nyelvünk a honfoglalás előtt?

– Hangfelvételek, magyar nyelven írott források abból a korból nyilvánvalóan nincsenek. Csupán későbbi szövegekre, a belőlük következtethető régi mozzanatokra, valamint a rokon nyelvekkel való összehasonlításokra támaszkodhatunk. Ezek alapján vitathatatlan, hogy már az ősmagyar is agglutináló típusú nyelv volt. A mondatszerkezet finom vonásaira természetesen nemigen tudunk visszakövetkeztetni.

A korszak kezdete tájékáról a mainál jóval kevesebb magánhangzónkat és mássalhangzónkat ismerjük. Ezek egy részét nagyjában úgy ejthették ki, mint ahogyan ma tesszük. Volt például e, i, o, „palócos” a, a mássalhangzók közül pedig számolhatunk többek között a p, t, m, ny meglétével. Más hangok mára eltűntek vagy többé-kevésbé megváltoztak – és az utóbbi folyamat alighanem örökéletű, legfeljebb igen lassan zajlik le. A korszak végére megszaporodott a maiakhoz hasonlóan kiejtett beszédhangjaink száma. Beépült a beszédbe a b, a g és a gy. Ezek a mássalhangzók a más népekkel való kapcsolatok során, a tőlük átvett szavak segítségével váltak gyakori hangokká.

Bizonyos, hogy akkori szavaink a ma megszokottnál rövidebbek, jobbára egy szótagúak voltak, és magánhangzóra végződtek. De kapcsolódhatott hozzájuk valamilyen toldalék. Már a korszak elején is létezett egyebeken kívül tárgyrag, birtokos személyjel és számos képző is: ezekkel születhettek több szótagú szóalakok. Fontos vonás, hogy a szó elején – talán esetleges hangutánzó szavakat kivéve – nem volt mássalhangzó-torlódás. Ennek a helyzetnek a megőrzésében szerepe volt a korai, ótörök jövevényszavaknak is, hiszen ezek sem tartalmaztak ilyen hangkapcsolatokat.

– Mit tudunk a kor magyar szókincséről?

– A legrégibb szavaink gyökereit az uráli, a finnugor vagy az ugor alapnyelvben találni. Közülük körülbelül 700 alapnyelvi szótövet tudunk kimutatni. Több száz mai szókincsünkben is megvan, és sok ezer képzett szó származik belőlük. Ezek a mindennapi élet nagyon gyakori szavai voltak: fej, kéz, szem, én, te, anya, kettő, három, fa, jég, hal, ház, nyíl, ad, szül, hosszú, nagy, vén és így tovább.

Eleink maguk is alakíthattak újabb szavakat. És gazdagíthatták szókincsüket a magyarokkal hosszabb-rövidebb ideig együtt, egymás mellett élő más nyelvű népek szavaival. Jobbára az elődeink által addig nem ismert tárgyak, módszerek, ismeretek megnevezéseivel. Nyelvünkben máig is él majdnem két tucat hajdani iráni – ősiráni, óiráni, perzsa – és alán jövevényszó. Egyebeken kívül: ezer, kard, vásár, vászon, tölgy, üveg. Sok török szót is átvettünk. Tudni kell azonban, hogy azok nem a mai török nyelv szavai voltak, hanem a közelebbről nehezen vagy egyáltalán nem meghatározható, ezért összefoglalóan ótöröknek nevezett nyelvéi, nyelvekéi. Bizonyos hangtani szabályszerűségek alapján szokás csuvasos török jövevényszavakról beszélni: többek között az iker, a tenger, az ökör, a tyúk tartozik ide. Az ótörökből az ő nagyállattartó-földművelő műveltségük elemei és az ezeket tükröző szavak kerültek a magyarba. Csak ízelítőnek: bika, túró, alma, sarló, kapu, gyász, gyomor, bátor, kicsi, sárga.

Egészen meglepő szavakkal is megismerkedtünk. Ilyen volt például az oroszlán. Eleven oroszlánt ugyan nemigen láthattak őseink, de messziről érkező kereskedők mesélhettek nekik róla. Házassági kapcsolatok révén is beleépülhettek nyelvünkbe nagyon távolban gyökerező szavak. A nem pontosan ugyanúgy beszélő magyar törzsek is kaphattak-adhattak szavakat, kifejezéseket a többitől, a többinek.

Az ősmagyar kor bő kétezer éve alatt a nyelv természetesen nem csupán szókincsében változott sokat. Az idő múlásával megjelentek hosszú magánhangzók. Az alapnyelvben meglévő magánhangzó-harmónia pedig a kor vége felé már nem volt kizárólagos, megjelentek vegyes hangrendű szavak.

Teljesebbé vált a ragozási rendszer, az egyre több viszonyító elemnek köszönhetően gazdagodtak a mondatszerkesztés lehetőségei, rugalmasabb lehetett a szórend. Megszülettek a különféle típusú mellékmondatok létrehozásához szükséges olyan kötőszavak, mint – ha nem is a ma ismert alakjukban – a hogy, a ha, a mert. Tehát már voltak összetett mondataink. Közben magasodott, „világosodott” az addig a mély magánhangzók gyakoribb volta miatt mély beszédtónus. És lassanként kezdtek gyengülni, eltűnni a szóvégi magánhangzók. Így érkeztek a magyarul beszélő törzsek a Kárpát- medencébe.

– Hogyan látott neki az ősmagyar kor elemeivel, hagyományaival felvértezett nyelvünk a története legújabb évezredének?

– Például egészen bizonyos, hogy az ómagyar korban folytatódott a szóvégi magánhangzók eltűnésének folyamata. Igaz, nem túlságosan gyorsan. Hiszen még a tihanyi alapítólevél sokszor idézett töredékmondatában is szerepelt például a hodu utu. Pedig akkor már másfél évszázaddal voltunk a honfoglalás után! És az oklevél írója bizonnyal az akkor beszélt nyelvben használt szóvégi u hangokat rögzítette. A korszak második feléből való írott szövegekben efféle példákat már nem találni.

https://mek.oszk.hu/01900/01954/html/cd2m/kepek/tortenelem/to041m963245.jpg
A tihanyi alapítólevél részlete (1055)

Változás volt az is, hogy egykori önálló szavakból keletkezett újabb toldalékok „ragadni” kezdtek a tőszóhoz. Az utu rea különírós formája után a Halotti beszédben már összeolvad a tőszó a toldalékkal, valamilyen raggal. Már az első mondatban olvashatjuk: zumtuchel. Ezt a szót valószínűleg így ejtették: szümtükhel. A jelentése pedig: szemetekkel. Hasonlóképpen: milostbenmalasztban, azaz kegyelemben; uruzagbeleországba; vilagbelevilágba; timnuceibelevltömlöcéből. Utóbbi esetekben talán még külön ejtették a tőszót és a toldalékot: uruszág belé, vilag belé, timnücë belől.

Vannak korai adataink képzett szavakra is. Az 1055-ben leírt, lovász jelentésű luazu tőszava – amint már esett róla szó – ugor kori. A köves jelentésű cues tőszava finnugor kori. Uráli tőszó az alapja a Halotti beszédbeli halál és hatalom szónak. Ugyanott leíródott egy összetett szó is, az ítéletnap vagy az utolsó ítélet napja jelentésű, valószínűleg bírságnap kiejtésű birsagnop.

A legelső magyar nyelvű vers szerzője Jézus anyjának keserűségét az ómagyar kor nyelvén öntötte irodalmi formába (az Ómagyar Mária-siralomnak a XIII. század derekán megszülethetett szövege 1300 körüli másolatban maradt ránk). Az eredeti kézírást ma már csak a szakemberek tudják elolvasni. A mai betűs – betűhű – átírás és a valószínű korabeli olvasat megértése is nagy figyelmet, jókora beleérző képességet kíván. Napjaink laikus érdeklődőjének inkább csak egy gondolathű átirat adhat igazán eleven élményt.

omagyar_maria-siralom_nyelvemlek.jpg

A kézzel írott szöveg
betűhű leirata:

kegug
gethuk fyomnok ne leg
kegulm mogomnok owog
halal kynaal anyath ezes
fyaal egombelu ullyetuk

A szöveg valószínű korabeli
olvasata (ȧ = „palócos” a;
ė= nyílt e; ë
= zárt, illabiális e):

kegyüggyetük fiamnak
ne légy kegyülm magamnak
avagy hȧlál kínáȧl
ȧnyát ézës fiáȧl
ëgyembelü üllyėtük


A. Molnár Ferenc értelmezése (2002)

Kegyelmezzetek meg fiamnak
Ne legyen kegyelem magamnak
Avagy halál kínjával
Anyát édes fiával
Együtt öljétek meg

– Ez utóbbi „jövevényfogalomnak” és az ezt jelentő szónak a feltűnése nyilvánvalóan a kereszténység megjelenéséhez köthető…

– Igen. Mint ahogy nagyon sok más szavunké is. A korszak bő félezer évében főképpen – és csak példaként – a latinból: pogány, kápolna, prédikáció, próféta, advent, kerub. Vagy valamelyik szláv nyelvből: kereszt, karácsony, zsolozsma. A püspök sok nyelvben megtalálható vándorszóként került bele a nyelvhasználatba. De például a vasárnap magyar nyelvi fejlemény. És nemcsak a kereszténységhez kötődő szavakat vettünk át más nyelvekből. Az államalapítás körüli korszakban sok besenyő, IV. Béla uralkodása idején sok kun telepedett be az országba. Az ő törökös nyelvükből jó néhány szó gyorsan meghonosodott. Ismét csak példaképpen: balta, csősz, kuvasz, komondor, szúnyog, dara. Valamelyik szláv nyelvből érkezett a gabona, a szilva, a káposzta, a kapál, a kulcs, a megye, a király. Német eredetű a polgár, a pék, a zsemlye, a rőt, a barna. Olasz a lándzsa, a gálya, a lakat, a piac, a narancs, a szamár. Francia a címer, a paraj. Román a pulya. „Világi” vándorszó a garas, a mustár, a szoba, a tarisznya, a zubbony, a könyv, a selyem, a papagáj. Nem tudjuk, honnan való, de nem magyar eredetű a béke, a ponty, a comb. Ezek a szavak nemcsak azt bizonyítják, hogy nyelvünk az adott időszakban miként gazdagodott, hanem arról is árulkodnak, hogy miképpen változott őseink életmódja. Csak ízelítőül: a szlávból átvett kasza, széna meg az olaszból átvett istálló arról tanúskodik, hogy az állattartásnak már az Árpád-korban sem csak a rideg módja dívott. Ehhez még annyit, hogy kaszával akkor csak füvet vágtak, a gabonát a XVIII. század végéig főképpen sarlóval aratták – és tették ezt főképpen a nők.

Természetesen a belső keletkezésű szavaknak is egész serege született meg és terjedt el az ország egy-egy vidékén vagy akár egészén. Hangutánzók és hangfestők: kakukk, csér, cseppen, durrog, csattan, pengő, pipacs, ámul, didereg. Összetettek és képzettek, részben szintén akkor megszületett toldalékokkal: itthon, akárhol, favágó, eszeveszett, kezes, fényes, asztalos, keserű, vércse, kapzsi, gyámolít és így tovább. Létrejöttek „tőszóvá szilárdult” olyan toldalékos alakok, mint a reggel, a soká, a különb, az alól. Az egyre árnyaltabb tartalmú mondandók kifejezésére egyre szélesebb körben használtak olyan toldalékokat, mint mondjuk a -juk, -jük, a -hat, -het, a -mány, -mény, az -alom, -elem. Vagy a többesjelként, személyragként, képzőként is „működtethető” -k – puszta véletlen, hogy ezek a funkciók mind ugyanazon hang formájában jelennek meg. És sokáig sorolhatnánk másféle belső szóalkotási módokat is.

– Hogyan birkózott meg nyelvünk a jövevényszavakban eredetileg meglévő mássalhangzó-torlódásokkal?

– Az ómagyar kor első részében főképpen magánhangzók hozzátevésével. A schola így lett iskola, a brat így lett barát. A korszak végére azonban hozzászoktunk a torlódásokhoz. Látványos bizonyíték erre az eredetileg valamelyik szláv nyelvből átvett berkenye szavunk históriája. Az Alapítólevélben – mai betűkkel írva – brekinya volt, később a torlódást megszüntetendő berekenye lett belőle, végül a gyorsuló beszéd következtében a második magánhangzó kiesett, így keletkezett a szó belsejében torlódást is vállaló mai alak.

https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/6/67/Ripening_rowan_cropped.jpg/800px-Ripening_rowan_cropped.jpgMadárberkenye (esetleg madárberekenye vagy madárbrekinya)

– Hoztak-e új hangokat a nyelvtalálkozások, lettek-e új belső keletkezésű hangok – olyanok, amelyeket többé-kevésbé ugyanúgy ejtünk ma is?

– Mindkét típusú fejleményre van példa. Ezeknek köszönhetően az ómagyar kor új – a maiakkal nagyjában megegyező – magánhangzói az a, ö, valamint az ó, ő, ú, ű; mássalhangzói a c, zs, ty.

– Mi változott ezekben a századokban a nyelv szerkezetében?

– Bonyolultabbak lettek a mondatok, erősebb lett a beszéd logikája, egyebeken kívül gyakoribb lett az ikes ragozás. Történt ez a valóság sokrétűbbé válása miatt, mert „bonyolultabb lett” a gazdaság, a tudomány, a társadalom. A másik oldalról pedig a tanultabb, elsősorban egyházi emberek példája nyomán következtek be változások. A papok a szertartások során a köznapokon megszokottnál választékosabban, pontosabban szóltak a hívekhez. Ebben többüket érdemben is segítették az első kéziratos magyar nyelvű kódexek. S azok már írott, jól vizsgálható forrásaink!

A múlt időnek többféle kifejezési lehetősége is volt – aszerint, hogy mit akartak hangsúlyozni. A XV. század derekán másolt Müncheni kódexben szereplő „tudja vala Júdás is a helyt, mert Jézus gyakorta gyülekezik vala oda” mondatban mindkét vala azt fejezi ki, hogy a megnevezett cselekvés a múltban többször is megtörtént. A „mene oda Jézus, és kérdé őket” szövegrészben a mene és a kérdé egyszeri cselekvést jelöl. A „megőriztem azt, kit adott nekem” szövegrész múlt időinek értelme, hogy valaki valamikor adott valamit, és ez az adomány – hiszen megőriztem – most is az adományozott birtokában van.

https://magyarpatriotak.hu/wp-content/uploads/htb0.jpgA Müncheni kódex egy lapja

A kódexek, a papok egy-egy igényesebb szava, mondata aztán idővel a közbeszéd részévé válhatott. Ez a hatás még inkább érezhető a kor szórványos magánleveleiben. Íróik, persze, nem a jobbágysorban élő elődeink voltak. A XV. század végi, XVI. század eleji magyar nyelvű leveleket figyelmes olvasással többé-kevésbé ma is megérthetjük. Egyiknek-másiknak pedig már a tartalma árnyaltságát, stílusa szépségét is csodálhatjuk.

– A köztörténetbe brutálisan, korszakváltó erővel robbant be a mohácsi csata. Miért tartjuk ezt egyszersmind nyelvtörténet korszakhatárnak is?

– Az 1526-os vereség nyelvünk középmagyar korának csupán jelképes kiindulópontja. A változások a hódoltság évtizedeiben lettek érezhetők. Legszembetűnőbben a szókincsben. Oszmán-török jövevényszó például a pasa, a dolmány, a papucs, a dívány, a bogrács, a kávé, a tarhonya.

A nem ennyire látványos változások okai közül az egyik legfontosabb, hogy a török elől nagyon sokan próbáltak az ország nyugalmasabbnak gondolt vidékeire menekülni. És vitték magukkal nemcsak a holmijukat, hanem a nyelvjárásukat is. Új otthonukban átvették, átvehették – ne felejtsük, öt-hat nemzedéknyi ideig tartott a török uralom! – az ott élők nyelvének sok-sok elemét. Mint ahogy ugyanott az ő nyelvjárásuk hangjai, szavai, nyelvszokásai, kifejezései is meghonosodhattak. Ha nincs Mohács, nincs az ország egy részén hosszú török uralom és – Mohácstól függetlenül – nincsenek pusztító járványok, nem lettek volna ehhez fogható mértékű lakosságmozgások. De mindezek megtörténtek, és a nyelvjárások ekképpen valamennyire közeledtek egymáshoz, kialakultak bizonyos regionális köznyelvek, a beszélt nyelv kisebb-nagyobb mértékben standardizálódott. És vegyük hozzá, hogy a papság immár ugyanazt a nyomtatott katolikus vagy protestáns Bibliát olvashatta, és olvashatott belőle a híveknek. E bibliai szövegekből „leszivároghattak” bizonyos elemek a köznyelvbe. Ennek is volt valamelyes nyelvegységesítő hatása. Nemcsak a szavak világában, hanem a nyelv szerkezetét illetően is.

– Vagyis?

– Ismét elöljáróban: bár a középmagyar kor a nyelvi változásokat tekintve kevésbé volt mozgalmas, mint a megelőző századok, de ez az időszak sem volt eseménytelen. Egyre több nyomda működött az országban. Szóban meg már írásban is sokasodtak a katolikus és protestáns papok, prédikátorok közötti hitviták. Szárba szökőben volt a magyar nyelvű szépirodalom és tudományos irodalom. A korszak első negyedéből valók Balassi Bálint költeményei, a XVII. század elejéről Pázmány Péter ma is élvezettel olvasható vitairatai, az 1640-es évek szülötte a Szigeti veszedelem, s alig későbbi Apáczai Magyar Enciklopédiája. És ezek nyelve is „leszivároghatott”.

A kérdéshez visszatérve: érezhetően egyszerűsödött az alaktan. Például az ómagyar kornak „a múltban történés” különböző tartalmi sajátosságait kifejező három formáját egy egységes -t, -tt váltotta fel.

– Ez szegényedés?

– Nem volt az! Bár szokták mondani: ha a nyelvből valami eltűnik, az okvetlenül szegényedés. Csakhogy ha valami eltűnik, akkor a helyébe lép egy másik megoldás – amire éppen szükség van. A nyelv nem szegényedik, hanem változik! A változás pedig: egyszerűsödés – vagy éppen bonyolultabbá válás. De az egyszerűsödés folyamatában a jelennel közvetlen összefüggést nem mutató kéré vagy a jövőre utaló adand meg a verssorvégeken gyakori vala sem tűnt el nyomtalanul. Mindegyiknek még nagyon sokáig megmaradt a stilisztikai szerepe. Közben kialakultak olyan „időjelző” határozószók, mint a mielőtt és a miután.

A -t, -tt „megerősödésével” egyidejűleg változtak a jövő idő kifejezésének módjai is. A jövend, adand a jövőre vonatkozik, de nem jelent önmagában is teljes bizonyosságot, hogy valami okvetlenül meglesz, mindenképpen bekövetkezik. Az ómagyar kor végén és a középmagyar elején valamelyes bizonyosságot a kezd ígért, aztán elterjedt, általánossá vált az egyébiránt már korábban is elő-előforduló fog. Bizonyos szerkezetekben a fog – például: nekifog, belefog, hozzáfog – már

előrevetíti a jövőt, hogy „majd” történik valami. Idővel aztán a fog segédigévé lett, és e szerkezetben egyértelműen jövő időt jelent: menni fogok, dolgozni fogsz, énekelni fog. De a segédigévé lett szónak megmaradt a cselekvést kifejező jelentése is: halat fog, fogd meg a kezem.

– Változott-e érdemben a középmagyar kor hangarzenálja?

– A XXI. század eleji nyelvi standardunk hangjai közül a középmagyarban honosodott-szilárdult meg a dzs: ebben nyilván szerepe volt néhány oszmán-török jövevényszónak is: findzsa, handzsár és egyebek. Mindezek summája: a három évezred fejleményeit mintegy összegző korszak végére nyelvünk szerkezete fő vonásaiban már azonos volt a ma mindannyiunktól ismertével, használtéval.

https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/1/10/Khanjar.jpgOmáni handzsár, 1924 körül (Forrás: Wikipédia)

– Pedig még előtte voltunk a nyelvújítás nagy nemzeti-szakmai nekibuzdulásának…

– Az 1772 utáni időszak már nem a számottevő szerkezeti változások kora. A XVIII. század végének és a XIX. század elejének sok-sok írója, költője, tudósa, nem kevés politikusa, a gazdasági életben tevékenykedő polgára, jó néhány kiváló arisztokratája inkább azon fáradozott, azért küzdött, hogy az élet minden területén további teret nyerjen, hivatalossá legyen a már meglévő, immár stabil felépítésű nyelv. És persze tökéletesedjen, képes legyen kifejezni a változó valóság változó igényeit is. Mintegy „felülről” gazdagítva a mindennapok gyakorlatának „alulról” jövő fejleményeit.

Bessenyei a Magyarság című – azóta nagyon sokszor idézett – 1778-as írásában szenvedélyesen fejtegette, hogy minden nemzet csak a maga anyanyelvén lehet bölccsé, tudóssá. Két év múlva útjára indult az első magyar nyelvű újság, a Magyar Hírmondó. Dugonics András munkája, az Etelka 1788-ban látott napvilágot – ez volt az első magyar nyelvű regény. A nyelv istápolói, megújítói között egyre nagyobb szerephez jutott Kazinczy Ferenc. Széchenyi 1825-ös „akadémiai” felajánlásának és a hozzá csatlakozók áldozatkészségének köszönhetően 1830-ban megkezdhette működését Akadémiánk elődje, az akkor elsősorban a nyelv sorsának alakulásán munkálkodó Magyar Tudós Társaság. Megjelentek értelmező szótár jellegű kiadványok, s 1832-ben megszületett az első magyar helyesírási szabályzat.

Eközben az országgyűlésben a rendek is szót emeltek a magyar nyelvért. Nem is sikertelenül. Az országgyűlési és kancelláriai iratok 1805-től már nemcsak latinul, hanem magyarul is létrejöhettek, s használhatták a magyart a hazai hatóságok is. A törvények 1836-tól nyelvünkön születhettek, s 1844-ben végre minden szempontból hivatalos lett a magyar.

A nyelvújítás szorgalmazói eközben az „aprómunkáról” sem feledkeztek meg. A szókincs hatalmas mértékben gyarapodott.

– Hogyan születtek az új szavak?

– Többféleképpen. Spontán módon, a mindennapok „földközeli” gyakorlatából. A nyelvújítók fölelevenítettek elavultnak tartott régi szavakat – ilyen volt például a szobor vagy az aggastyán. Tájnyelvi szavakat „beemeltek” az irodalmi nyelvbe, ahonnan aztán „lecsorogtak” a köznyelvbe: foszlány, barangol. Sokan tudatosan alkottak új szavakat: összetétellel és képzéssel – ezek voltak a leggyakoribb szóteremtési módok. Az elsőre jellemző példa az unokatestvér, a jelszó, a színművész, a Kölcseytől való közérdek, a Kazinczy alkotta tulajdonjog. A szóképzésre az édeskés, az alakít, az irányul, a függelék, a dühöng vagy Széchenyi 1830-as szava, az alapítvány. Az utóbbiról szólva: az elterjedését bizonyosan segítette, hogy a szót egy közismert ember „találta ki” és használta gyakorta.

A képzők családja is népesebb lett. A szláv eredetű, réges-rég ismert csárda, kaloda utolsó szótagja elkezdett képzőként viselkedni. Így lett szavunk az óvoda, a zenede, a cukrászda. Az igyekezet néha szabálytalanságokhoz vezetett. Például az akol+ból még szabályos képzés. Az akolbólít már nem az, mert az -ít képző a -ból rag után következik, márpedig „törvény szerint” képző nem lehet rag után. A kiakolbólít aztán újra szabályos, mert a ki- igekötőként kapcsolódhat a szó elejéhez – és ez a különös szóteremtmény ritkán még ma is előfordul beszédünkben.

– Mekkora része volt a nyelvújítás korában más nyelvek szavainak?

– Akkor is vettünk át szavakat. Sokat. Ez természetes volt, hiszen Pest-Budán és jó néhány más városunkban nagyon sok német anyanyelvű ember telepedett meg, akikkel a „hazaiak” napi kapcsolatban voltak. Tőlük nemcsak szavakat vettünk át. Nyelvük néhány szerkezeti eleme is beszüremkedett a magyarba. Ezek a „germanizmusok” nem mindig voltak idegenek a magyar nyelvtől, az ezeket ért támadásoknak nem volt valós indoka. Hiszen például a „meg van főzve az ebéd” mondat valójában egy hajdani magyar – igaz, az idők során erősen visszaszorult – határozói igeneves szerkezet. És nem ellenkezik nyelvünk szellemével, hiszen azt fejezi ki, hogy „az ebéd a megfőzöttség állapotába került”. Hasonló egy székely nyelvjárási mondatszerkezet: „ki van menve az erdőbe” – ebben az esetben volt egy cselekvés, aminek következtében az illető az erdőben levés állapotába jutott.

A német anyanyelvűekkel való együttélés a különben sem ritka tükörfordítások számát is szaporította. Tükörfordítással lett a német Muttersprache magyarul anyanyelv, a Sackgasse meg zsákutca. Akadtak részfordítások, „féligfordítások” is: a Zibetkatze előbb Tzibet-Matska, utóbb cibetmacska lett – így mondjuk ma is. Nemegyszer pedig egymás mellett élt egy régi – latin, szláv, német – és a nyelvújítás kori szó: universitas és egyetem.

https://tablafelirat.hu/kepek/termekek/6136-3473-zsakutca.jpgA zsákutca a német Sackgasse tükörfordítása

A sok-sok sikeres szóalkotás mellett akadtak sikertelenek is. Volt, aki a már a XVIII. század legvégén giraffe formában leírt zsiráf helyett – mert azt idegennek tartotta – egy összetételt javasolt: tevepárduc. Nem terjedt el, mint ahogy elfelejtettünk egy másik, egyébiránt szellemes kifejezést is – így ma már csak tankönyvi példa a hosszú nyakú állatra a foltos nyakorján.

A szóteremtő buzgalom néhány évtizedre ellankadt, ám a század második felében új erőre kapott. Elsősorban a szaknyelvekben. E szavak egy része megjelent az oktatásban és a közbeszédben is. És belekerült a Czuczor–Fogarasi szerzőpár 1862 és 1874 között megjelent hatkötetes, A magyar nyelv szótára című munkájába.

Nem lankadt ellenben a helyesírás változtatásának, egyszerűbbé, pontosabbá tételének igénye. És ezek a törekvések a kései újmagyar korban is folytatódtak. És tartanak valójában máig, A magyar helyesírás szabályai 2015-ben megjelent tizenkettedik kiadásáig.

– A tizenkettedik kiadás előtt sok-sok évtizeddel azonban bekövetkezett egy köztörténeti sokk, a trianoni békediktátum. És nem kell hozzá nagy fantázia, hogy belássuk: sohasem egyezett még ennyire pontosan egy nyelvtörténeti korszakhatár egy köztörténetivel. Az 1920 utáni köztörténeti eseményeket mindenki ismerheti. De mi történt azóta a nyelvünkkel?

– A legutóbbi száz évben a legtöbb változás a szomszéd országokban élő magyarul beszélők nyelvével történt. Hiszen hatott rá annak az államnak a nyelve, amelynek akarva-akaratlan állampolgárai lettek, és nem is kis mértékben az angol. Az angol minden szomszédunkban közvetlenül, az utódállamok nyelvén keresztül pedig közvetve is. Szerencsére a rádiónak, a televíziónak, az újságoknak és a könyveknek köszönhetően a hazai magyar nyelv is hathatott – egységesen – mindegyik szomszéd ország magyarul beszélőinek nyelvére. Ezek a változások elsősorban a szókincsben és csak kis mértékben a nyelv szerkezetében mutatkoztak és mutatkoznak meg.

A hazai magyarban is a szókincs változott a legnagyobb mértékben. Elsősorban az új összetételek révén gazdagodott: bőrgyógyász, selyemfiú, szívátültetés, napelem. És itthon is az egyre erősebb angol átvételeknek köszönhetően. Az egyik legismertebb „angol” szavunk a komputer. De ez a jövevény már kezd eltűnni, mert találtunk rá egy jó magyar kifejezést: számítógép. Ugyanez eddig nem sikerült a software meg a hardware esetében – de ezeket már legalább „magyarosan” írjuk: szoftver, hardver. Nyilvánvaló, hogy ezek a szavak a valóság változásainak következtében kerültek be a nyelvbe. Ahogy ez ezer esztendeje történt, és a jövőben is így lehet.

https://media.idownloadblog.com/wp-content/uploads/2020/01/original-mac.jpgMa már nem annyira komputer, inkább számítógép

Ami a szókincsgazdagodáson kívül – főképpen a legújabb időkben – történik: gyorsul a beszéd, és emiatt itt-ott változik a hangképzés, például az r gyengül valamelyest. Új jelenség a dzs gyakoribbá válása. És egyre kevesebben vannak, akiknek a hanghasználatában még elkülönül a j és az ly – noha írásban még megkülönböztetik a kettőt.

Nyelvünk szerkezete azonban – és ez a legfontosabb – szilárd. Megértjük egymást még akkor is, ha mondjuk egy könyvtári felirat így figyelmeztet: „a könyv nem kikölcsönözhető” – szerintem hibátlanul nem egészen így festene, hanem: „a könyv nem kölcsönözhető ki”. Az sem érthetetlen, ha valaki azt mondja: „meglássuk, mit hoz a holnap”, vagy azzal fogadja ismerősét: „adnák neked valamit” – az ilyeneket persze a művelt magyar köznyelvben nem szívesen halljuk, ennek ellenére nyelvi tényként léteznek. Tárgyszerű megítélésük hosszú tanulmányt igényelne.

Zárásként adnék egy tanácsot: igyekezzen mindenki írásban és a gyorsuló hangzó nyelvben is igényesen, a mindenkori beszédhelyzethez igazodva pontosan használni anyanyelvét – ki a németet, ki a lengyelt vagy az évezredek kikovácsolta magyar nyelvünket.

Gerstner Károly

Dorogon született, kisgyerekkorában a közeli Leányváron élt, háromesztendős koráig – szülei otthon egymással és vele németül, pontosabban svábul beszéltek – alig tudott magyarul, s csak utána, az óvodában és az iskolában lett kétnyelvű.

A szülői ház adottsága vezette Budapesten az Eötvös József Gimnázium német tagozatára, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetemen a magyar–német szakra. Diplomáját megkapva az MTA Nyelvtudományi Intézetében kezdett dolgozni. Ösztöndíjas gyakornokként kapcsolódott be az Európai Nyelvatlasz, a Kárpát-nyelvatlasz folyó munkálataiba, majd pedig A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára német nyelvű kiadásának előkészítésébe. A Nyelvtörténeti és Dialektológiai Osztályon lett tudományos munkatárs, majd tudományos főmunkatárs. Öt évig – 1997-től – a Lexikográfiai és Lexikológiai Osztály vezetője volt, ebben a minőségében a tizennyolc kötetesre tervezett óriásvállalkozás, A magyar nyelv nagyszótára munkálatainak egyik irányítója, később szótári főmunkatársa. Kutatási pályázati támogatás keretében vezeti az Új magyar etimológiai szótár munkálatait. A szótárak iránti szeretetét bizonyítja, hogy sokszor idézi egyik jeles szótáralkotó elődjének, Kiss Lajos akadémikusnak azt a mondását, hogy a szótár egy nép mindenkori kultúrájának nagyon pontos lenyomata.

Bölcsészdoktori disszertációját 1978-ban védte meg, a PhD-fokozatot 1995-ben nyerte el a magyar–német kétnyelvűséggel, illetőleg a lexikográfia tárgykörébe vágó munkáival.

Az említetteken kívül szerzőként és/vagy szerkesztőként jegyzett egész seregnyi szakkönyvet, főképpen szótárt: Etymologisches Wörterbuch des Ungarischen I–II. (1993, 1995), A német vonatkozású elemek újabb etimológiai szótárainkban (1998), Magyar értelmező kéziszótár (második, átdolgozott kiadás – 2003), Kis magyar nyelvtörténet (2013), Fejezetek a magyar nyelv történetéből (2013), A magyar nyelvtörténet kézikönyve (2018). Az ezekhez és más munkáihoz kötődő citátumainak száma ez idáig körülbelül 800.

Oktatói tevékenységének legfontosabb tárgyai: nyelvtörténet, hangtörténet, szókészlettörténet, nyelvemlékelemzés, lexikológia, lexikográfia.

Vendégtanárként 1981-től 1986-ig folyamatosan, majd 2004-től 2006-ig rövidebb időszakokban tanított Hollandiában, a groningeni egyetem finnugor tanszékén, 2012-től több tanévben korai magyar nyelvemlékekről, hang- és szókészlettörténetről tartott órákat a müncheni egyetem finnugor tanszékén. Itthon 1988-tól 1998-ig az ELTE Magyar Nyelvtudományi és Nyelvjárástani Tanszékén tanított, 1994-től megbízott előadója, 2010-től jelenleg is a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézete Magyar Nyelvészeti Tanszékének docense.

Egyebeken kívül tisztségviselő a Magyar Nyelvtudományi Társaságban, tagja az MTA Nyelvtudományi Bizottságának, melynek hat évig titkára is volt, alapító tagja a Nyelvtudományi Bizottság Szótári Munkabizottságának, melynek szintén hat évig volt titkára, két periódusban tagja az OTKA nyelvészeti zsűrijének. A Magyar Nyelv, a Névtani Értesítő és a Lexikográfiai füzetek című szakfolyóiratok szerkesztőbizottsági tagja.

Munkásságát 1996-ban Akadémiai Díjjal, 2018-ban pedig a Magyar Érdemrend Lovagkereszt polgári tagozat kitüntetéssel ismerték el.

Legkedvesebb saját munkája: A magyar nyelv szókészlete (In: Kiefer Ferenc [szerk.]: Magyar nyelv. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2006. 437–480. o., Akadémiai Kézikönyvek).