A Nyelvtudományi Intézet
Ha a magyar nyelvtudomány históriáját évszámokkal jelenítenénk meg, három bizonyosan közéjük kerülne: 1539-ben látott napvilágot Sylvester János Grammatica Hungarolatina című, sok megállapításában máig helytálló magyar nyelvtana, 1825-ben döntött az országgyűlés Akadémiánk elődjének, az akkor mindenekelőtt a tudományok magyar nyelvű művelését szorgalmazó Magyar Tudós Társaságnak a megalapításáról, és 1949-ben született meg nyelvünk kutatásának napjainkban is élő központi intézménye. Ez utóbbiról Bánréti Zoltán, a Nyelvtudományi Intézet emeritus professzora, címzetes egyetemi tanár ad képet.
A Nyelvtudományi Intézet több más tudományszak intézményeivel együtt 1949-ben alakult meg. Ott az első időszakban főképpen a magyar nyelv története, a finnugrisztika és a magyar leíró nyelvtan kérdéseit kutatták, és fontos szótárakat készítettek. Azóta számottevően bővült, erősödött az intézet. Ma hat osztálya és két kutatóközpontja van: az Elméleti Nyelvészeti, a Fonetikai, a Nyelvtechnológiai és Alkalmazott Nyelvészeti, a Nyelvtörténeti és Uralisztikai, a Pszicho- és Neurolingvisztikai, valamint a Szótári osztály, továbbá a Pragmatikai Központ és a Többnyelvűségi Kutatóközpont. Az osztályokon belül több – egy-egy fontos kutatási feladatra létrehozott, rugalmasan szervezett – kutatócsoport tevékenykedik.
A kutatások jó néhányára a világ más országaiban dolgozó szakemberek is kíváncsiak. „Piacképesek” például a magyar nyelv sajátos, úgynevezett „szabad” szórendjére vonatkozó nyelvtani kutatások. Kiderült, hogy az ilyen nyelvek egyazon szerkezeti típust képeznek, így a kutatások hozzájárulnak az emberi nyelv, „a nyelv” általános sajátosságaival foglalkozó elméleti nyelvészeti munkák megszületéséhez is. Természetszerűleg az információáramlás e tárgyban is kétirányú.
A „műhely”