Közismert tény, hogy valamely népnek az írott nyelvemlékek korát megelőző művelődési viszonyaira (a tőlük származó régészeti leleteken kívül) nyelvének jövevényszavai vetnek legtöbb világot. Mert vannak ugyan a jövevényszavak között olyanok is, melyeket komoly szükség nélkül teljesen fölöslegesen vettek át, például – néhány nagyon is új, tehát még egészen világos példát idézve – a mi nyelvünkben a magyar egyenesen, ürmös és nemez szavak helyébe a német direkt, vermut és filc szavakat (s ilyen fölösleges átvétel aztán sokszor ki is szorította az eredeti szót, például a mi nyelvünkben a szláv gabona, patak és ruha szavak teljesen azonos jelentésű ősi magyar ed, séd és mezech szavakat), de legtöbbjük mégis azért honosodott meg, mert valamely azelőtt ismeretlen és csak más néppel való érintkezés következtében megismert új fogalom kifejezésére nem volt szó az átvevő nép nyelvében. Teljesen érthető például, hogy a magyarok a honfoglalás korában átvették az itt talált szlávoktól az apáca, apát, bérmál, karácsony, kereszt, pap, pünkösd, püspök, oltár, szent stb. szavakat. Azért vették át ezeket, mert ezek a fogalmak az ő számukra egészen újak voltak, a szlávokkal való első érintkezésük kora előtt nem ismerték ezeket, tehát szavaik sem voltak kifejezésükre.

A patak szláv jövevényszó az azonos jelentésű ősi magyar séd helyett

Azt vizsgálva, hogy milyen művelődési ágakra vonatkoznak a mi magyar nyelvünk jövevényszavai, feltűnik a következő kétségtelenül összetartozó, mégpedig az állattenyésztés és a vele kapcsolatos rét- és mezőgazdaság körébe tartozó szócsoport: széna, szalma, kasza, gereblye, kazal, istálló, jászol, abrak, iga, járom, kaloda és patkó. Azért feltűnő ez a szócsoport, mert hogyan lehet az, hogy ezek az állattenyésztésre vonatkozó elnevezések idegen nyelvből való átvételek, mikor tudjuk, hogy magyar őseink nemcsak kiváló állattenyésztők voltak, hanem a honfoglalás kora előtt csaknem egész életberendezésük az állattenyésztésen alapult? Mi lehet tehát az oka annak, hogy a magyaroknak nem volt szavuk az istállóra és a jászolra? Talán nem kaszával vágták nem gereblyével szedték össze a megszáradt szénát s nem kazalba rakták azt? Marhájukat nem járomba vagy igába, (kalodába) hajtották, abrakot nem adtak az állatjaiknak, sőt lovaikat sem patkolták? Ez első pillanatra mind szinte hihetetlennek látszik.

"A magyarok a lovaikat sem patkolták?"

Arra semmi esetre sem gondolhatunk, hogy a honfoglaló magyarok, kik hatalmas juhnyájakkal, ménesekkel és gulyákkal érkeztek az új hazába, e kizárólag az állattartással kapcsolatos fogalmak kifejezésére szolgáló eredeti magyar szavakat az itten talált s meghódított más nyelvű népek kedvéért elhagyták volna s helyettük a ma használatos idegen eredetű elnevezéseket vették volna fel. Nem marad tehát hátra más feltevés, mint az, hogy a honfoglalás előtti magyarságnak nem voltak saját szavai e fogalmak kifejezésére, tehát csakugyan nem ismerték ama fogalmakat és tárgyakat, melyeket e szavak kifejeznek.

Ez első pillanatra persze nagyon merész feltevésnek látszik, de rögtön nem lesz az, mihelyt megismerjük, ha csak vázlatos vonásokban is, az olyan lovas nomád pásztornépek életét, mint amilyenek honfoglaló őseink is voltak.

Nomád pásztorkodáson a gazdálkodásnak azt a formáját értjük, amely túlnyomóan úgynevezett nyájállatok tenyésztésen alapul, s amely miatt az egész nép minden állatjával, házával és egyéb javával együtt egyik helyről a másikra vándorol. Csak bizonyos meghatározott állatfajtákat nevelnek s ezek a juh, a kecske, a ló, a szarvasmarha és a teve. Az állatfajták kiválasztása mindig a természeti viszonyoktól függ. Vízben bő legelőkön inkább a szarvasmarhát tenyésztik, homokos területeken a juh, és a Káspi-tenger sós szteppéjén a teve az alkalmas tenyészállat. A teve kivételével, amelyből a legtöbb helyen aránylag keveset tenyésztenek, mert ezt legfőképpen teherhordásra használják vándorlás alatt, a többi állatból ezer- és tízezerszámra menő nyájakat nevelnek és tenyésztenek az egyes nomád pásztornépek. Hogy mekkora nyájakat nevelnek ezek a népek, példaképpen megemlítjük, hogy a volgai kalmüköknél nem volt ritkaság az olyan nyájtulajdonos, akinek tízezer darab állatja volt. A közepes vagyonú mongoloknak kétezer-ötszáz–tizenötezer lova volt, míg a gazdag mongol fejedelemnek százötven–háromszázezer lova volt. Egészen természetes, hogy az ilyen roppant nagy állattömegeket csak vándorló legeltetéssel lehet életben tartani, az óriási nyájakat csak rendkívül nagy kiterjedésű füves területeken lehet felnevelni és eltartani. Erre a célra legalkalmasabb az Ázsia egész középső részén Mandzsúriától az Urálig terjedő úgynevezett közép-ázsiai sztyeppzóna, amelynek természetes folytatása volt a mai Dél-Oroszországon át valamikor egészen a Kárpátokig és a Duna-deltáig terjedt Pontusi-sztyeppzóna is.

A nomád pásztoroknak még sokkal nagyobb nyája volt, mint letelepült utódaiknak

De akármekkora is egy-egy legelőterület, mind kimerül bizonyos idő múlva. Ezért át kell terelni az állatokat más területre, vagy vándorolni kell velük, mégpedig hónapokig tartó utakra. Az ilyen vándorlegeltetés folyamán azonban bizonyos idő elteltével persze újra vissza lehet térni a régebben elhagyott legelőterületekre, mert ott közben újra kinőtt a fű. A vándorlegeltetést folytató népek között tehát bizonyos szabályszerű körforgású rendszer alakul ki, szokásjogon alapuló szigorú szabályok alapján. A tenyésztők természetesen kénytelenek a nyájak közelében lakni, mert azoknak szükségük van a folytonos gondozásra, őrizni kell őket, megvédelmezni rablók és vadállatok ellen, terelni, itatni kell őket, és terményeiket (tejet, gyapjút) összeszedni. Elképzelhető tehát, hogy nemcsak a nyájak, hanem az egész nép élete és léte is attól függ, hogy idejében mindig új és friss legelőterületre találjanak. Ez magyarázza meg azokat az elkeseredett harcokat, melyek kitörnek és dúlnak akkor, amikor egy-egy törzs a régtől ismert és használt legelőt egy másik törzstől találja elfoglalva. A nyájak pásztorai, akik lóháton gondoskodnak a nyáj biztonságáról, és fegyverrel védik vadállatok és rablók ellen, emiatt természetesen bizonyos fokú harcias szellemben nevelődnek és élnek. Ezen alapul a nomád pásztornépek ama fölénye, amellyel a szomszédos földmívelőnépek felett rendelkeznek. S ebből magyarázható az a körülmény is, hogy ezekből a vándorlegeltetést folytató népekből váltak a világ legkitűnőbb katonái, Attila, Dzsingisz kán és Tamerlán hadseregei.

Ebben a fent említett különleges növényföldrajzi zónában feküdt a magyaroknak mind a három legutóbbi hazája: a Kubán-vidék, Levedia és Etelköz. S mivel tudjuk, hogy ezekben a földrajzi, illetőleg természetrajzi tájformációkban csakis nomád pásztorkodással lehetett megélni, mert más gazdálkodási mód ott lehetetlen volt, azért nyilvánvaló, hogy magyar őseink is ilyen gazdasági berendezésű életet éltek ott. És nyilvánvaló ebből egyúttal az is, hogy a honfoglalás előtti magyarok nem ismerhették sem az istállót, sem a jászolt. Ezer lovat vagy szarvasmarhát, tízezer juhot ugyanis nem lehet istállóba terelni, és természetes az is, hogy az ilyen nagyszámú állatnak etetése céljából jászolt építeni képtelenség. De hiszen szükség sincsen erre, ha maga keresi meg az élelmet, s nem kap az embertől kimért táplálékot, abrakot, szénát, szalmát, így aztán magától értetődik, hogy nem ismerhették a kaszát, a gereblyét és a kazalt sem. Az állatok kint voltak a szabad ég alatt, még télvíz idején is. Csak a későn született fiatal állatok számára készítettek esetleg kezdetleges ólakat télidőre, ezek azonban inkább csak félig a földbe ásott s néhány oldalról trágyával megvédett enyhelyek voltak. Az ázsiai nomádok legféltettebb állatja a teve, de még ennek sem építenek istállót, még a téli szállás helyén sem. Ha nagy a hideg, takarókkal és gyékénnyel borítják be a tevéket.

"Az állatok kint voltak a szabad ég alatt, még télvíz idején is"

Iga vagy járom (Kalotaszegen kaloda) tudvalevőleg az a fából készült szerkezet, amely az ökrök nyakába akasztva az eke vagy a szekér húzására szolgál. Az eke honfoglalás előtti bolgár-török jövevényszó, a szekér pedig szintén a honfoglalás előtti időben honosodott meg a magyar nyelvben valamely árja nyelvből. Az indogermán ősekét ökrök húzták, s már a korai bronzkor sziklarajzain lehet látni ökör húzta ekéket. A szekér is indogermán találmány, az indogermán népek éppen ezzel különböztek a finn és török-tatár népektől, amelyek a legrégibb időben nem ismerték a szekeret. A nyugati sztyeppterületek indogermánjainál az ökrök vontatta szekér helyettesítette a keleti sztyeppországok nomád népeinek tevéjét. Ez utóbbiaknál ugyanis vándorláskor a részeire szétszedett házat, a nomád pásztornépekre jellegzetes kerek kupolás, nemeztakarós sátort, orosz szóval jurtot, teveháton szállítják egyik helyről a másikra, mint ahogyan minden házfelszerelést, ruházatot, élelmiszert, minden vagyonukat teveháton szállítják. (Ahol nincsen teve, ott felhasználják a szarvasmarhát is erre a célra, Tibetben és a Pamiron a jakot is.) Honfoglalás előtti őseink ugyanilyen tökéletes szerkezetű és célszerű sátorházakban laktak.

Bár a szekér szó tanúsága szerint már a honfoglalás előtt is ismerték a szekeret, mégsem hiszem, hogy a magyarok a pásztorkodással kapcsolatos helyváltoztatásuk céljából szekeret használtak volna. De ha talán voltak is ökrösszekereik, ezek semmi esetre sem lehettek igás szekerek, hanem az ökrök más módon voltak eléjük fogva. Az iga vagy járom (kaloda) bizony csak szláv rabszolgáik révén került hozzájuk.

Járom

Patkót nem ismertek a magyarok. Ezt onnan tudjuk, mert eddig patkó nem került elő a honfoglalás korából és a fejedelmek, sőt az első királyok idejéből való sírokból sem. Pedig tudjuk, hogy az első időben még az új hazában is pogány módra, lóval temetkeztek a magyarok. Ha nem is mindig az egész ló, de a ló feje és a patás lába be volt téve a sírba. S ahogy a fékemlő (zabla) és a kengyel megmaradt a sír földjében, úgy megmaradt volna a patkó is, ha lett volna. A patkóhiány a sírokban tehát azt mutatja, hogy nem volt, nem ismerték. Mert ha arra nem is lehet gondolni, hogy egész nagy ménesek minden lovára patkót vertek volna, de a kedvenc hátaslovat, amelyet megöltek és beletemettek a sírba, a gazdája lábához, bizonyosan megpatkolták volna, ha akkor divatban lett volna náluk a patkolás. Ebben az esetben is tehát csakugyan úgy van, hogy a honfoglalás előtti magyarok nem ismerték a patkót s ez az oka annak, hogy a tárggyal együtt a patkó szót is más néptől vették át.

Az abrak, gereblye, iga, istálló, járom, jászol, kaloda, kasza, kazal, patkó, szalma és széna szava és tárgya tehát nem keletkezhetett nomád pásztornép, hanem csakis letelepedett földmívesnép körében, amelynek csak kevés számú állatja volt, amelyet lehetett istállóban elhelyezni, kellett szénával ellátni, amely jászolban kapta az abrakot. Mikor tehát a magyarok szorosabb érintkezésbe kerültek ilyen letelepedett földmívelő népekkel, előbb megismerkedtek a tárgyakkal, és azután megtanulták a hozzájuk kapcsolódó elnevezéseket. Mikor pedig idő múltával elhagyták a nomád pásztorkodást, s maguk is áttértek a földmívelésre és a kevesebb állat tartására, akkor átvették az ilyen rendszerű állattartáshoz szükséges tárgyakat az idegen nevükkel együtt. Ez a magyarázata annak, hogy ezek a fent felsorolt jövevényszavaink idegen nyelvből kerültek a magyar nyelvbe, itt polgárjogot nyertek és mai napig megmaradtak.

Cs. Sebestyén Károly

Az írás eredeti megjelenési helye: Búvár 1938. 963–965.