Thienemann Tivadar kényelmes polgári otthonba született Óbudán. Szászországi lutheránus lelkészi családból származó apja az Óbudai Hajógyár igazgatója volt, aki műszaki képzettsége mellett s nagy műveltségű világpolgár volt, gazdag könyvtára eredeti nyelveken tartalmazta a világirodalom nagy műveit. Fiait céltudatosan nevelte, megosztva köztük a maga kettős műveltségét: az idősebb Ottót humán pályára szánta, a fiatalabbat, Tivadart pedig a mérnöki pálya felé irányította. Ezért bátyját humán gimnáziumba, Tivadart pedig a nagyhírű Toldy Reálgimnáziumba íratta. A sors fordítva intézte a két fiú pályáját. Apjuk idejekorán meghalt, mielőtt a fiúk az általa kívánt pályára léphettek volna. Ottó bátyja tengerésztiszt, majd admirális lett, Tivadar pedig bölcsész. A Toldy Reálgimnáziumban kitűnő tanárok tanították, többek között magyartanára, az akadémikus esztéta, Jánosi Béla (1856–1921), franciatanárai egymást követően az író Szabó Dezső (1879–1945) és az irodalomtörténész Horváth János (1878–1961) voltak, utóbbi kettő az Eötvös Collegium neveltje volt. Nekik, de bizonyos értelemben a véletlennek is köszönhető, hogy Tivadar a Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–francia–német szakára iratkozott be érettségije után. Édesapja rákbetegsége, szenvedése és korai halála miatt ébredt föl benne a segíteni akarás, fordult érdeklődése az orvosi hivatás felé, ezért ő az orvosi karra szeretett volna beiratkozni, de túl hosszúnak találván a beiratkozásra várók sorát átlépett a bölcsészeti karra iratkozandók sokkal rövidebb sorába.

Thass-Thienemann Tivadar

Messze van már a „boldog békeidőket” idéző XIX. század, amely a legenda szerint 1914-ben, az I. világháború kezdetével ért véget. A háborút túlélők életvitelét, érthető módon, a carpe diem szelleme jellemezte, amelynek intellektuális vetületeként az egzisztencialista filozófia lett a háború utáni korszak egyik vezető szellemi irányzata. Ennek hívévé lett Thienemann Tivadar is. Kétéves frontszolgálat után, megjárván a háborús pokol összes bugyrát, súlyos sebesültként szerelt le, s lett az 1916-ban alapított pozsonyi Erzsébet Tudományegyetem német tanszékének vezető professzora. A világháború befejeztével az egyetem is költözni kényszerült, előbb Budapesten, azután Pécsett talált otthonra. Thienemann tulajdonképpeni egyetemi pályája itt kezdődött el, s tevődött át a 30-as évek végén Budapestre, amikor kinevezték nevelő egyetemén a német irodalom professzorának. Amellett, hogy népszerű volt mind a diákok, mind tanártársai között, már Pécsett megmutatkozott irodalomszervezői tehetsége, megalapította a Minerva Társaságot és folyóiratát, a Minervát, valamint a Danubia Könyvkiadót, hogy fórumot teremtsen a kor uralkodó pozitivizmusától eltérő szellemtörténeti tanulmányoknak, mindenekelőtt a maga műveinek.

Thienemann Tivadar magnum opusának amerikai kiadása

Irodalomtörténészi pályájának fontos állomása volt akadémiai székfoglalója, a Minerva Könyvtár egyik köteteként megjelent Mohács és Erasmus. Thienemann maga így emlékezett vissza írása fő alakjára: „Erasmus nem volt katholikus, se reformer a Reformáció korában, hanem a pápa és Luther között valami más, „harmadik utas”, a fölvilágosodás korának előhírnöke” (Thass-Thienemann 2010: 61). E néhány sorban Thienemann egyúttal önmagát is jellemezte: nem volt pozitivista (azaz „katholikus”), nem volt reformer (azaz „szocialista”) sem, hanem a fölvilágosodás (azaz az „egzisztencializmus” és a „fenomenológia”) előhírnöke. Ismét a maga szavaival: „Nem »oknyomozó« történelmet [akartam írni], hanem szimptomákat, egyidejű jelenségeket leíró történelmet. […] Mi nem az okokat tudjuk, csak látjuk a szimptomákat, amint megjelennek. »Minden csak jelenség.« És mint jelenség, minden mindennel összefügg” (Thass-Thienemann 2010: 61).

Magyarországi korszakának fő műve, az Irodalomtörténeti alapfogalmak (Pécs, 1931) voltaképpen a szóbeliség és írásbeliség megkülönböztetésén alapuló osztályozása volt az irodalmi formáknak abban a szellemben, ahogy maga egy másik tanulmányára utalva (Városi élet a magyar középkorban) visszaemlékezett: „Rámutattam, hogy míg a népi-paraszt a puszta szóbeliségbe van zárva és írástudatlan, a városi élet termelt kultúrát és irodalmat […] Míg a nép-faj-paraszti magyarság alapjában írástalan volt, a polgári város-lakosság nagy része nem is volt magyar, hanem német” (Thass-Thienemann 2010: 60). A szóbeliség e kizárása a kultúrából és az irodalomból kifejezetten az Eötvös Collegium képviselte népiségfölfogás ellenében történt, s így a Bartók és Kodály fölfedezte népi kultúra mint a magas kultúra lehetséges megújításának forrása, kimaradt Thienemann látóköréből. De tétele, hogy ti. az irodalom íráshoz van kötve, az Eötvös Collegium egykori alumnusának, Thienemann egykori reálgimnáziumi franciatanárának, professzori pályáján vetélytársának, a fönt említett népiség prominens képviselőjének Horváth Jánosnak is alapelvévé lett: irodalomtörténeti munkássága az (eleinte nagyrészt latin nyelvű) írott emlékekkel kezdődik, a szóbeli kultúrának ő sem tulajdonított nagy szerepet.

1948-ban történt emigrációja után Amerikában mindvégig a Thass-Thienemann nevet használta emlékéül annak, hogy a háború után hatalomra került és orosz ellenőrzés alatt tartott rezsim német neve miatt zaklatta, s professzortársa és a bölcsészeti kar akkori dékánja, Zsirai Miklós úgy vette védelmébe, hogy a hivatali iratokban családneve elé önhatalmúlag kiosztott neki egy „ősmagyar” nevet, ami mellesleg egy Árpád-házi herceg török eredetű neve volt: tas jelentése ’kő’. Thass-Thienemann Tivadar Amerikában nevével együtt pályát is váltott: nyelvpszichológiával kezdett foglalkozni. Emigránsként megélhetésül német nyelvtudásához folyamodott, keleti parti college-ok német professzoraként kereste kenyerét, miután magyar és európai hátterű irodalom- és művelődéstörténészi működése az amerikai akadémiai életben nem volt folytatható. Nyelvpszichológusi munkásságát így kedvtelésből folytatta, s alkotta meg kései nagy művét, A nyelv interpretációját, melynek első kötete A nyelv szimbolikus jelentése 1968-ban, második kötete, A nyelv tudat alatti jelentése 1973-ban jelent meg angolul New Yorkban. E két kötetet 2018-ban, ill. 2020-ban adta ki a Tinta Könyvkiadó fordításomban.

Thass-Thienemann Tivadar: A nyelv interpretációja I. A nyelv szimbolikus jelentése

Hogy Thass-Thienemann érdeklődését a nyelvpszichológia keltette föl, annak gyökere minden bizonnyal az orvosi hivatás iránti vonzalmában keresendő, ami még pécsi professzorsága idején is fel-fellobbant benne. Egyidőben azzal kacérkodott, hogy professzor létére beiratkozik hallgatónak az orvoskarra, és elvégzi. Ezt a vágyát váltotta valóra amerikai emigrációjában, amikor idős korában megírta élete magnum opusát, A nyelv interpretációja két kötetét. Munkájának alapvetése a nyelvi szimbolizmus megértése Sigmund Freud (1856–1938) tanítása alapján. Az ő megfogalmazása szerint „[A] verbális szimbolizmus olyan, mint az aritmetika a fizikai-matematikai tudományok számára: nem szaktudományi értelemben vett nyelvészet […], hanem a humán tudományok alapvetése” (Thass-Thienemann 2018: 31). E munkájában Thass-Thienemann sokkal mélyebbre ás az angol nyelvben és a vele rokon indoeurópai nyelvekben, mint amit a pályája korai szakaszában még elutasított szóbeliség, a folklór nyelve képviselt. Különösen igaz ez munkája második részére, A nyelv tudat alatti jelentése c. kötetére, ahol a nyelvi szimbolizmus mélyen elfojtott, tudat alá süllyedt darabjait emeli fölszínre. Freud orvosi praxisának fordulópontja Thass-Thienemann szerint akkor történt még a 19. század végén, amikor idősebb kollégájával, Joseph Breuerral együtt rájöttek, hogy a kor lélekgyógyászatának ok-okozatiságon alapuló módszere, amit a fizikai orvoslásból, általában a természettudományból vettek át, a legtöbb páciens esetében hatástalan. Helyette nagyobb hangsúlyt kell fektetni a beszédterápiára, s ennek alapjára a jelentés, a szimptómák és megértésük folyamatára. Hogy miért is fontos annyira a jelentés? „Az ember nem pusztán érzékeli a dolgokat, hanem fölfogja a jelentésüket. A jelentés megelőzi az érzékelést. Szabályszerű, hogy azt, ami nem jelent semmit, nem is érzékeljük” (Thass-Thienemann 2018: 36). És ez az észrevétel elvezet bennünket a nagy fölfedezések titkához. „Hogy egy alma lepottyan a fáról, mindaddig nem jelentett problémát, amíg Newton kérdést nem csinált belőle” – mutat rá Thass-Thienemann ugyanott. Szolgáljanak e rövid idézetek ízelítőül Thass-Thienemann nyelvében is élvezetes könyvéhez.

Thass-Thienemann Tivadar: A nyelv interpretációja II. A nyelv tudat alatti jelentése

Thass-Thienemann Tivadar hosszú élete drámai fordulatokban és sikerekben egyaránt gazdag, a II. világháború előtt az ország legkreatívabb irodalmárai és legnépszerűbb professzorai közé tartozott, viszont életének második felét kitevő emigrációja alatt történt pályaváltása, pszicholingvisztikai munkássága sokáig ismeretlen maradt nálunk. A TINTA Könyvkiadó Thass-Thienemann emigrációban létrejött nagy művét 2018-ban és 2020-ban két kötetben kiadta, és ezzel lehetővé tette, hogy e nagy mű elérjen végre a hazai közönséghez, s hogy e két kötettel e nagy tudós teljes oeuvre-je hozzáférhető legyen idehaza.

Irodalom

Thass-Thienemann Tivadar: A nyelv interpretációja I. A nyelv szimbolikus jelentése. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2018
Thass-Thienemann Tivadar: A nyelv interpretációja II. A nyelv tudat alatti jelentése. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2020.
Thienemann Tivadar: Az utókor címére. Életrajzi feljegyzések. Pannónia Könyvek, Pécs, 2010.

Simoncsics Péter