Adamikné Jászó Anna kapta 2020-ban a TINTA Könyvkiadó Arany Penna díját. Ebből az alkalomból közöljük az Anya-nyelv-csavar blog számára írt rendhagyó vallomását.

A 2020-as Arany Penna díj

„Öreg ember csácsog, hamar ád tanácsot,
S ha beszédnek indul, nem tudja, mi már sok”

– mondja a szász Detre Etelének (Buda halála, 3. ének). Nagy igazságot írt le Arany János, ezért megpróbálom beszámolómat rövidre fogni.

1966-ban végeztem az ELTE bölcsészkarán magyar–orosz–finnugor szakon. Mindnyájan az irodalom szeretete miatt megyünk bölcsésznek, de a vontatott irodalmi előadások nem tetszettek, viszont a finnugor nyelvészet és a magyar nyelvtörténet új és nagyon érdekes volt, úgyhogy ezekbe szerettem bele. Úgy volt, hogy felvesznek a nyelvtudományi intézetbe, de végül más kapta meg az állást, nekem pedig azt mondták, hogy a házasságok az égben köttetnek. Ebben van valami, mert idén októberben volt házasságkötésünk 57. évfordulója. Egy ideig reménytelen volt a helyzetem, de azután a munka frontján mindig megtaláltak.

1966 augusztusában megkeresett régi gimnáziumom igazgatója (aki magyartanárom is volt hajdanán), s közölte, hogy elment egy kolléga, s felvenne a helyére. Mégis lett állásom! A rákospalotai Dózsa György Gimnáziumban tanítottam szaktárgyaimat, vittem az orosz tagozatot, lelkesen készültem óráimra, beleástam magam a tananyagba és a módszertani szakirodalomba. Nem eredménytelenül, orosz–olasz tagozatos osztályomból tucatnyian lettek magyartanárok.

1975 nyarán egy hajdani évfolyamtársam szólt, hogy a nyelvtanos Hernádi Sándor elment a tanítóképzőből, szakembert keresnek a helyére, jelentkezzem. Megvolt a tanítási tapasztalatom, sőt a doktorátusom is – így hát jelentkeztem, s felvettek. Még 1970-ben doktoráltam, disszertációm címe ez volt: Az igeragozás az osztják nyelv szigvai nyelvjárásában. Ezzel el is búcsúztam a finnugrisztikától, de lelkem egy része finnugor maradt, erre utal legutóbbi könyvem címe: Az ősi szó nyomában.

Adamikné Jászó Anna Az ősi szó nyomában.

A tanítóképzés sajátos világ, az elsős tanító mindenki életében meghatározó, az olvasás-írás tanulásakor minden eldől. Nagyon komolyan kell venni az itteni munkát, úgyhogy beleástam magam az alsós módszertan történetébe. A hetvenes évek végén forrongott a módszertan, a szóképes olvasással bolondították a tanítókat, mondván, hogy ez a modern, mert ez van Amerikában. Tudnom kellett, kinek van igaza, mi a célravezető, mi nem káros. Kandidátusi disszertációmat 1983-ban védtem meg, témája az anyanyelvi tárgyak oktatása az elemi iskolában 1868 és 1905 között. Ez az Eötvös-féle népoktatási törvény utáni korszak, a nagy megújulás korszaka. 30-féle ábécés- és olvasókönyv, 90-féle alsós nyelvtan volt forgalomban, gazdag és izgalmas volt a módszertani szakirodalom, az egyesületi élet. Nemcsak a feltárt anyag volt érdekes, hanem magának a tantárgytörténetnek a bekapcsolása a tudományos kutatásokba. Ez a disszertáció lett az alapja A magyar olvasástanítás története c. társszerzős könyvnek egyrészt, másrészt A mondattani elv és a kisnyelvtanok c. könyvnek. Az olvasástanítással kapcsolatos tanulmányaimat pedig a Csak az ember olvas c. kötetben gyűjtöttem össze. Ezeket a kutatásokat zártam le később Az olvasás múltja és jelene c. összefoglalással, amellyel elnyertem az akadémiai doktori címet.

Adamikné Jászó Anna: A mondattani elv és a kisnyelvtanok

Kicsit előreszaladtam. Mindenképpen meg kell említenem, hogy sokat jártam külföldi olvasástanítási konferenciákra. Egyszer csak egy amerikai kolléganő megkérdezte, hogy ha felterjesztene Fulbright-ösztöndíjra, elfogadnám-e. Persze – válaszoltam, így kerültem ki egy évre 1986–87-ben Missouri Államba mint Fulbright-professzor. Azután ottani dékánom meghívott engem is, férjemet is 1990–91-re vendégprofesszornak Pennsylvaniába. Később meghívtak a németek, az osztrákok, sőt az angolok is, keynote speaker voltam San Antonióban egy amerikai konferencián. Mindez sok külföldi publikációt jelentett, úgyhogy nem volt gond a nagydoktori követelmények teljesítésével.

Visszatérve a tanítóképzéshez: a nyolcvanas években a nyelvtan tanítása körül is voltak viták. A képzős tanárok egy része modernkedésből fordítva akarta tanítani a nyelvtant, a szövegtannal kezdve, s a hangtannal végezve. Mi ebbe nem mentünk bele, 1985-ben elkészítettük a saját tankönyvünket, ebből lett 1991-ben A magyar nyelv könyve, már a 8. kiadásánál tart, időközben átdolgoztuk, fejlesztettük. Ma is használják. Sok ismeret van benne, tulajdonképpen egy kisenciklopédia: tájékoztat a különféle nyelvészeti irányzatokról is, érthetően, ami nagy szó manapság. Félreértés ne essék: a tanítóképzőben a hangsúly a nyelvművelés és a helyesírás tanításán volt. Hernádi Sándor kijelentése helybeli szállóige lett: egy professzor írhat a táblára hibásan, de egy tanító soha. Ehhez tartottuk magunkat.

Adamikné Jászó Anna

A kilencvenes évek közepén egy magánkiadó rávett, hogy fejlesszek ki egy tankönyvsorozatot az általános iskolák nyolc osztálya számára. A nyelvtankönyvekről azt mondta az OFI illetékes tankönyvfelelőse, hogy ezek a legjobb nyelvtanok. Az ábécéskönyvet Gósy Máriával és a gyakorlóiskola tanítójával, Lénárd Andrással készítettük. Egy érdekességet itt megemlítenék. Péntek János, a kolozsvári professzor elmondta nekem, hogy kisfia a mi ábécénkből tanult meg olvasni. Javasolta az ábécét a székelyföldieknek, de volt vele egy probléma: a gyerekek nem tudták, mikor ejtsenek zárt ë-t, mikor nyílt e-t. Ezért készíttetett egy zárt ë-s változatot. Ma is őrzöm, nem tudom, használják-e még. Sajnos a kormány megszüntette a magánkiadók tankönyveit, központosított, s rengeteg kincset kidobott (nem csak a mi programunkat és tízévi munkámat). Sebaj, több is veszett Mohácsnál. Én viszont nagyon sokat tanultam ebből a munkából.

Közben ismét jött egy felkérés. Grétsy tanár úr szólt, hogy vegyem át tőle a tanárképző főiskolai magyar nyelvi tanszéket. Nagy volt a csábítás, elfogadtam az ajánlatot. Megint új területbe kellett bedolgozni magamat, új korszak kezdődött. 2000-ben került vissza a retorika az iskolába, s ehhez mindenképpen kapcsolódni kellett: elkezdtem a retorikával foglalkozni: ismét egy számomra új tudományba kellett beleásni magamat. A retorika elmélete gyakorlat nélkül nem létezik. Ezért fogtam bele a szónokversenyek szervezésébe, a határon túli tanárképzők is csatlakoztak. Mindig november hetedike körül rendeztük meg, az elsőt még a főiskola Berzsenyi utcai régi épületének gyönyörű Lotz-termében, azután különböző helyszíneken, sokszor az ELTE központi épületének dísztermében. A verseny előtt mindig volt egy kis tematikus konferencia, felkért előadókkal, a verseny első napján az előre megadott témára elkészített beszédeket mondták el a versenyzők, másnap a rögtönzéseket. A felkészítő tanárok az előre elkészített beszédek legjobbjairól elemzéseket készítettek. A konferencia anyagát, a beszédeket és az elemzéseket évről évre kiadtuk, vagy húsz kötet sorakozik a polcomon, nemcsak tudásanyag, dokumentum, hanem kutatási anyag is. A versenyeket most a tanítóképző tanárai – volt tanítványok – szervezik, még idén is megtartották, online.

Mivel a retorikával kapcsolatban sok a félreértés, és mivel a 20. század második felében óriási modern szakirodalma halmozódott fel a nagyvilágban, meg kellett írni a hazai összefoglalásokat. Társszerzője voltam a 2004-ben megjelent Retorikának, megszerkesztettem a Retorikai lexikont, és elkövettem a Klasszikus magyar retorika c. tankönyvet. Első doktoranduszom, Major Hajnalka lefordította Chaïm Perelman francia nyelvű könyvét, A retorika birodalmát, köszönet a TINTA Könyvkiadónak megjelentetéséért.

Chaïm Perelman: A retorika birodalma

Időközben végrehajtották az integrációt, tanszékem egy része a bölcsészkari Mai Magyar Nyelvi Tanszékre került, jómagam is innen mentem nyugdíjba, de még dolgozom az alkalmazott nyelvészeti doktori iskolában, az alkalmazott retorikai alprogramban.

A retorika négy stíluskövetelményt fogalmaz meg, ezek az illőség, a világosság, az ékesség és a nyelvhelyesség. A nyelvhelyesség az alap. Arisztotelész azt mondta a Szofisztikus cáfolatokban, hogy „Kergesd ellenfeledet nyelvhelyességi vétségbe s azonnal nyert ügyed lesz” – a nyelvhasználat azonnal minősíti az embert. A nyelvművelés igenis tudomány, az alkalmazott nyelvtudomány része. Voltak, akik ezt kétségbe vonták, és ezzel felmérhetetlen kárt okoztak: az egyetemeken sokan nem tanítják a nyelvművelést, mert attól tartanak, hogy akkor nem lesznek tudományosak.

Adamikné Jászó Anna: A gondolatokhoz odataláló nyelv. Nyelvművelő írások a harmadik évezred elejéről

Az ezredfordulón több újság és folyóirat kért fel nyelvművelő írások közlésére, s akkoriban szerkesztette és vezette Balázs Géza a Tetten ért szavak rádiós műsort, ebben is szerepeltem olykor. Ezeket az írásokat gyűjtöttem egybe A gondolatokhoz odataláló nyelv című kötetbe. A cím a legnagyobb magyar nyelvművésztől, Jókaitól van, kár, hogy nem mélystruktúrát és nem felszíni struktúrát fogalmazott. A másik kötet Az ősi szó nyomában címet viseli, ezzel utalni kívántam Reguly Antalra és a nyelvrokonságra. Ez is hozzátartozik a nyelvműveléshez, úgy, mint az olvasástanítás és a retorika, tegyük hozzá: a mai, huszadik századi retorika, elmélete és gyakorlata, legfőképpen a retorikai elemzés. Új, Humor és retorika című könyvem retorikai elemzéseket tartalmaz.

Nem akarok tovább „csácsogni”, tudom, hogy „mi már sok”. Csak azt kívánom hangsúlyozni, hogy a nyelvművelés tudománya sok területhez kapcsolódik: az olvasástanításhoz, a nyelvtan és a helyesírás tanításához, az irodalomhoz és a retorikához.

Nekem szerencsém volt, hogy mindezekkel – a sors adta lehetőségek révén – kapcsolatba kerültem. A TINTA Könyvkiadónak pedig köszönöm mind a lehetőségeket, mind az elismerést.