Az interjút Daniss Győző készítette.

Legtöbbünknek édesanyánk volt az első nyelvművelője. Követte őt a szűkebb-tágabb környezet, a család, a játszótér, az óvoda, az iskola, az utca, a munkahely. Több-kevesebb tudatossággal – és jól-rosszul – mind-mind „művelte” beszédünket, írásunkat. Közben szót kaptak, kaphattak, persze, a nyelvművelés szakavatottjai is. Rávilágíthattak, hogy mi a helyes és mi nem az. Tették és teszik ezt – amint Grétsy László elmondja – szintén jól-rosszul. Ma már szerencsére kevesebb hibával. Szándékuk szerint Sylvester János szellemében, aki már 1539-ben leírta: „a mi kincsünk – hazai nyelvünk”.

– Bár a nyelvművelés fogalma már több emberöltővel ezelőtt kialakult, kikristályosodott Magyarországon, egy a múlt század utolsó harmadában útját kereső tudományág, a szociolingvisztika, illetőleg társasnyelvészet ellene fordult, kikezdte. Olyannyira, hogy többen meg is kérdőjelezték elfogadhatóságát. Főleg azok, akik a nyelvművelésnek csak azt a felfogását ismerték – vagy legalábbis annak alapján ítélték meg –, amely szerint a nyelvész irányítja a nyelvet, ő szabja meg, hogy mit lehet és mit nem lehet írni, mondani. Jellemző példa erre a Pintér Jenő és munkatársai által közrebocsátott, a múlt század harmincas éveiben több kiadásban is megjelent Magyar nyelvvédő könyv. Pintér Jenő irodalomtörténeti és más tudományos tevékenységét nem vonom kétségbe. Ám ezzel a könyvvel, amely éppen a szerző beosztásából, hatásköréből eredően – két évtizeden át budapesti tankerületi főigazgató volt – az iskolai oktatásban is etalonnak, hiteles mértéknek számított, többet ártott, mint használt. Az akkori diákok a magyar nyelvi órákon nem anyanyelvünk szépségeit, gazdagságát ismerték meg, hanem a tilalomfák erdejébe kerültek. A magyar stílus és a Nyelvi sajátságok című két rövidke fejezet még úgy-ahogy betöltötte szerepét, bár azokban is több volt a tiltás, a hibáztatás, mint nyelvünk kincseinek, értékeinek ismertetése. A további fejezetek azonban – Hibás szavak, Hibás kifejezések, Idegen szavak, Idegen kifejezések – azonban már csak arról szóltak, hogy miket kell nagy ívben elkerülnünk. A könyv háromnegyede azt fejtegette olvasóinak, hogy milyen szót, kifejezést, mondatszerkezetet ne használjanak! Csodálkozhatunk-e hát azon, hogy szüleink, nagyszüleink, ha arról kérdezzük őket, hogy miket tanultak a hajdani magyarórákon, ilyeneket kezdenek sorolni: „Hát”-tal, „És”-sel meg „Hogy”-gyal nem kezdünk mondatot, az „-andó”, „-endő” kerülendő, a „-tatik”, „-tetik” nem használtatik, irtani kell az idegen szavakat és így tovább. Könnyű belátni, hogy bár az efféle tiltásoknak mindig volt, van valamiféle alapjuk, egészében véve nem állják meg a helyüket. Azok a hivatásos nyelvészek, akik a nyelvet, illetve a nyelveket általános elméleti szempontból vagy szociolingvisztikai, nyelvszociológiai megközelítésből vizsgálják és vizsgálták, a nyelvművelésnek jobbára e korábbi, a múlt század közepétől kezdve már túlhaladott állapotát alapul véve marasztalták el a nyelvművelőket. Nem tudatosult bennük, hogy a második világháborút követően, a Nyelvtudományi Intézet 1949-es megalakulása után, elsősorban Lőrincze Lajos úttörő jelentőségű munkásságnak köszönhetően lényegében megújult, újjászületett a nyelvművelés. Lőrincze 1953-ban megjelent Nyelv és élet című művének Kodály Zoltán írta az előszavát. Abban egyebeken kívül ezt: „A magyar nyelvművelésnek nagy és szép múltja van. A nyelvújítás óta, melyhez hasonló arányú mozgalmat más nép történetében nem ismerünk, hosszú a sora azoknak, akik nyelvünk szebbé, jobbá, tisztábbá tétele érdekében fogtak tollat… A háború éveiben azután Pintér Jenő kezében e mozgalom – túlzásai miatt – némileg hitelét vesztette… A nyelv gondozásában új korszakot kell nyitnunk. A régen szokásos dühös-mérges viták – »grammatici certant« – nem visznek célhoz.”

„Nyújts feléje védő kart” – így hangzik Himnuszunk harmadik sora. Sokat vitatkoztak rajta, hogy a „feléje” a merre vagy a hová kérdésre felel-e, tehát jelentése feléje vagy föléje. Mindkettő magyarázható. De az igazság az, hogy a régen merre és hová kérdésre egyaránt felelő „feléje” az e–ö hangpár szerint utóbb jelentésében is elkülönült. Ezzel már benne is vagyunk a nagyon terhelt ,,e” hangok kérdésének sűrűjében. Ennek az elkülönülésnek nagyon örülhetünk, mert így szűnik a sok „e” hang okozta színtelenség, egyhangúság.

Nyújts feléje vagy föléje védő kart?

Hasonlóképpen ma már „pörkölt” járja a „perkelt” helyett A ser is csak az e-ző nyelvjárásban van meg, és a serfőzők is söreiket kínálják. Örülhetünk, valahányszor egy „e” hangot ö-vel cserélhetünk fel.

Sajnos az ,,e” hangok száma nyelvünk fejlődése folyamán nagyon megszaporodott. Mély hangrendű szavaink közül néhány a vegyes hangrendűek csoportjába került át. Így lett a „tahát, gyortya, lajány, fázok, ajándok” helyett „tehát, gyertya, leány, fazék, ajándék”. De ez a folyamat ma is tart nyelvészeink nem kis aggodalmára. Ferenczy Géza nyelvészünk így fejezte ki nemtetszését, pedig csak a német „spójz” szónak „spejz” ejtéséről volt szó: „Egyre teret nyer eme nem kellemetes, de fene eleven, szertelen »e« hangunk.”

Az interjút Daniss Győző készítette.

Bárki a maga, a szűkebb-tágabb környezete vagy akár az ország példáján észlelheti, hogy a beszéd, az írás, a nyelvünk napról napra változik. Legalábbis valamicskét. Feltűnőbbek lehetnek a változások, ha néhány évre, netán évtizedre tekintünk vissza. Elgondolkodhatunk azon, mit mondunk, írunk most másképp. Hát még akkor, ha valaki ennél hosszabb időszaknak akár csak a leglátványosabb nyelvi változásaira kíváncsi! A régi-régi kor, persze, már a nyelvtörténet kutatóinak világa. Abba a laikus érdeklődő csak a szakemberek közvetítésével tud belepillantani. A sokszínű múltat kutató nyelvtörténészeink egyik legjelesebbje Gerstner Károly, akit főképpen a kevéssé ismert régebbi korokról kérdeztünk.

– „Tankönyvi” adat szerint az önálló magyar nyelv háromezer, egy újabb feltevés szerint három és fél ezer éves. Hogyan élte meg nyelvünk ezt az akár három, akár három és fél évezredet, de mindenképpen nagyon hosszú időt?

– Elöljáróban annyit: nyelvünk önálló története a hagyományosan ősmagyarnak mondott korral kezdődött. Ez az időszak a honfoglalásig tartott. Az ómagyar kor a mohácsi csatavesztésig. A középmagyar a felvilágosodás jelképes hazai határvonaláig, Bessenyei György Ágis tragédiája című színművének 1772-es megjelenéséig. Az újmagyar 1920-ig, a trianoni békediktátumig. Az azóta eltelt idő neve: újabb magyar kor. Szakkörökben felvetődött, hogy az 1920-ig tartó másfél évszázadot tekintsük inkább korai újmagyar, a Trianon utáni száz évet pedig kései újmagyar kornak. Az évszámok, persze, jelképesek. A korszakok nem egyetlen pillanat alatt, nem egyik esztendőről a másikra váltották egymást.

Az ősmagyar kor a honfoglalásig tartott

Magánhangzóink közül az „e” hang nagyon sokszor ismétlődik. Ezt magunk is sokszor észrevehetjük beszéd vagy olvasás, főként hangos olvasás közben. Irodalmunkban számos példát találhatunk arra, hogy íróink – sokszor csak a tréfás hatás kedvéért – fel is használták. Édes Gergely, a XVIII. század végének egyik mesterkedő költője (talán neve magánhangzóitól is indíttatva) egész költeményt írt „e”-hangzókkal. Jókai pedig egész kisregényt írt, nyilván csak nyelvi virtuozitásból.

Az interjút Daniss Győző készítette.

Mindenki mondta vagy legalábbis hallotta, olvasta már, hogy „Ki korán kel, aranyat lel”, vagy hogy „Lassan járj, tovább érsz”. De bizonyosra vehetjük, nem mindenki tudja, hogy például ez utóbbi közmondás csekélyke nyelvi különbséggel már 1598-ban megjelent Baranyai Decsi Jánosnak az Adagiorum graeco-latino-ungaricorum chiliades quinque című háromnyelvű közmondás- és szólásgyűjteményében (e szókapcsolat Baranyainál – mai betűkkel írva – így szerepel „Lassan iáry, s hamaráb el iutz”). Más szólásokról, közmondásokról sem tud mindenki mindent. De majdnem mindegyikről szinte már mindent megtudhat az érdeklődő. Csak legújabban, az ezredforduló tájékától kezdve is – másokon kívül Forgács Tamásnak, T. Litovkina Annának, Paczolay Gyulának, Szemerkényi Ágnesnek, nem utolsósorban pedig Bárdosi Vilmosnak köszönhetően – jó néhány remek kötet jelent meg állandósult szókapcsolatainkról. Utóbbit kérdeztük a tárgyról.

– A szólásokat, közmondásokat és más szókapcsolatokat viszonylag ritkán használjuk. A mindennapokban inkább sok-sok ezernyi szavunkból választjuk ki azokat, amikből mondatokat alkotunk. Olyan mondatokat, amelyekkel az abban a pillanatban születő gondolatainkat igyekszünk megosztani másokkal. Egy-egy ilyen mondatot előttünk talán még soha senki sem fogalmazott meg, és utánunk esetleg soha senki nem is fog. Ezekbe a mondatainkba vagy ezek közé a mondataink közé aztán esetenként beleillesztünk, beleilleszthetünk különféle már meglévő, hallott, olvasott – de semmiképpen sem a magunk fejéből épp akkor kipattant – szókapcsolatokat. 

– Miféléket? 

– Nyelvészeti szakkifejezéssel: állandósult szókapcsolatokat. E kategórián belül vannak altípusok. A „szegény, mint a templom egere” egy szomorú helyzetre vonatkozó szóláshasonlat. A „Szépre száll a füst”, a „Le a kalappal!” vagy a „Hol jársz itt, ahol a madár se jár?” helyzetmondat. Ezeknek elhangzásukkor általában nincs különösebben nagy fontosságuk. Tartalmilag esetleg nem is tartoznak szorosan az előző vagy a következő mondathoz. A gyakran valós személyektől származó vagy a történelemből, a Bibliából és más írott alkotásokból ismert szállóigék szervesen épülhetnek és gyakran épülnek is be a mondandónkba. A tengernyi közkeletű példa közül ilyen Kazinczytól a „Nyelvében él a nemzet”, Madáchtól a „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál” vagy a Szentivánéji álomból a híres Zuboly-mondat, az „Ide nekem az oroszlánt is!” Nem ritkán – főképpen írott szövegben – találkozhatunk úgynevezett névfelidéző szókapcsolatokkal: a Mars „vörös bolygó”, Báthori Erzsébet „a csejtei rém”, a Biblia „az Írás” és így tovább.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Köznevelés 15. évf. 1959. 569–570.

A szótár, az egynyelvű, anyanyelvi szótár a nemzeti műveltség tárháza. A szó – mint a fogalom hordozója – nemzeti történelmünk és mai társadalmi munkánknak, tárgyi környezetünknek és gondolatvilágunknak tükrözője.

A nyelv nemcsak eszköz, hanem fegyver is. Ezrét hívta föl lenin a polgárháború nehéz időszakában a szovjet nyelvészeket egy új és korszerű orosz szótár elkészítésére. S ezért tekintette fő feladatául a magyar nyelv modern igényeket is kielégítő szótárának elkészítését a Népköztársaságunk első esztendejében létesített Nyelvtudományi Intézet.

Az interjút Daniss Győző készítette

A Karinthy Frigyes Tegezés című jelenetében leírt helyzet – hogy tudniillik szereplői ölre mennek, sőt egyikük fegyvert ránt, mert nem tudják, hogy tegezik vagy magázzák-e egymást – napjainkban aligha alakulhat ki. De a megszólítások dolgában – kisasszony, hölgyem, úr, szakikám – nem egyszer gondban lehetünk, olykor saját magunkkal is ellentmondásba keveredhetünk. Csakúgy, mint köszönéskor – kinek jár a jó napot, kinek a kezét csókolom, a tiszteletem vagy a szia. És ha mindez nem is tetszhet mindig fontosnak, néha kapcsolatok romolhatnak el egy rosszul időzítet letegezés miatt, ügyetlen szóhasználaton pedig akár állásinterjúk sikere múlhat. Nem egyszer foglalkozott már e kérdéskörrel írásban, rádióműsorban, egyetemen, konferenciákon, tudományos előadásokban itthon és külföldön Balázs Géza.

– A tagolt beszéd kialakulásának hajnalán vagy kora reggelén milyen formában fordulhattak egymáshoz távoli őseink és – időben közelebbre gondolva – a már magyarul beszélő elődeink?

– Az általános nyelvészettel foglalkozó szakemberek bizonyosra veszik, hogy kezdetben csak tegezés, a két fél közötti közvetlen kommunikációs forma létezett. Ez ugyanígy vonatkozhat a nyelvcsaládunk uráli korszakára. És tegező formát találunk a legrégibb ismert magyar nyelvű szövegemlékünkben is. A Halotti beszéd mai szóformákkal idézve így kezdődik: „Látjátok, feleim, szemetekkel”, nem pedig: „Látják, feleim, szemükkel”. Tegező formában fordult a paraszt a földesurához, a papokhoz és a hozzá képest fölöttes helyzetűekhez. A legtöbbször, persze, más hangsúlyokkal, hanglejtéssel, a közöttük lévő társadalmi, gazdasági különbségről nem megfeledkezve mondhatták, hogy „te”. Az őket visszategezők pedig éreztethették velük a hatalmukat, kiváltságos helyzetüket.

A Halotti beszéd első sorai

Elődeink tegezték az Istent is. Tegezi például az 1466-ban elkészült Müncheni kódex a Miatyánkban. És ez a mai – a katolikus egyház szerinti – modern olvasatban is így van: „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, / Szenteltessék meg a Te neved, / Jöjjön el a Te országod, / Legyen meg a Te akaratod”. Nem pedig az, hogy „…Szenteltessék meg az Ön neve, / Jöjjön el az Ön országa, / Legyen meg az Ön akarata.” És ez a tegezés érthető, hiszen az ima közvetlenül szól az Istenhez. Az Istenhez, akivel „személyes kapcsolatban” vagyunk. Voltaképpen – a rangkülönbségre tekintettel – illene nem tegezve megszólítani, de a hagyomány nagyon erős, és ezért ma is a tegezés járja. A temetőben pedig a halottat búcsúztató nemcsak az Istenhez, hanem az elhunythoz is tegezve szól. Utóbbihoz akkor is, ha az életben magázódtak. A népmesékben a királyt szintén tegezi a szegény lány, a szegény vándorlegény. Igaz, hozzátéve: „Uram, királyom, hoztam neked…”, „Felséges uram, kérem tőled, hogy…” Ismereteink szerint – kevés kivételtől eltekintve – tegezés, tegeződés jellemezte az egész ómagyar kort, a honfoglalástól a mohácsi csatavesztésig ívelő időszakot.

Egy régóta várt könyv hagyta el a nyomdát 1976 végén, A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárának harmadik, befejező kötete. A szótár szerkesztésének munkálatai 1961-ben kezdődtek el; az első kötet rá hat év múlva látott napvilágot, a második 1970-ben, s 1976-ban a harmadikkal „be van fejezve a nagy mű”. Az új etimológiai szótár tudományos jelentősége nem mindennapi, ezért megjelenése nemcsak a nyelvészek körében számít kiemelkedő állomásnak, hanem tudományos életünknek is fontos eseménye.

A vállalkozás nagyságát jól érzékelhetjük néhány mennyiségi mutatóval is – a másfél évtizedig készülő szótár tető alá hozatalában az Akadémia Nyelvtudományi Intézetének és az ELTE I. számú magyar nyelvészeti tanszékének irányításával legalább százan vettek részt; a három testes kötet háromezer-ötszáz oldalra rúg stb. –, de a nagy mű tudományos fontosságának megmutatásával már jóval nehezebb helyzetben vagyunk, lehetetlen azt néhány mondatba sűríteni. Ilyen szótár Magyarországon még nem készült, így hát nincs mihez mérnünk. Viszont felsejlik a munka rendkívülisége, ha visszapillantunk nyelvtudományunk múltjába.

A szavak eredetének kutatása és a szótörténet a magyar nyelvtudomány egyik legerősebb ága volt már a múltban is. A századforduló után nem sokkal, 1914-ben indította el Gombocz Zoltán és Melich János a Magyar Etymológiai Szótár füzetsorozat kiadását. Ez a kitűnő munka azonban csak a G betűig (1944) dolgozhatta fel szókincsünket, folytatása kéziratban maradt, vagy már meg sem írhatták szerzőik. Bárczi Géza 1941-ben megjelent egykötetes Magyar Szófejtő Szótár-a már a teljes magyar szóanyag alapján nyújt jó betekintést szókészletünk származási arányaiba és kialakulásába. A kiváló kézikönyvet később egy egyetemi tankönyvvel (A magyar szókincs eredete, 1958) egészítette ki Bárczi. És amikor az első kötetével most meginduló, eddig legteljesebb etimológiai összefoglalás előzményeit méltatjuk, hivatkoznunk kell A Magyar Nyelv Értelmező Szótár-ának hét kötetére (1959–62) is. Jóllehet ez a lexikális mű a szavak jelentésével foglalkozik, címszóanyagának összeállításával, a magyar szóegyedek kiemelésével nagy segítséget adott a történeti-etimológiai szótár előmunkálataihoz.

Kemény Gábort, a kiadónk gondozásában most megjelent nyelvművelő kötet szerzőjét több mint negyven éve ismerem, nagyon sok közös munkánk volt. Így kérdéseimet tegező formában tettem fel.

Hol és mikor találkoztál a nyelvműveléssel?

1971-ben, 23 éves koromban, közvetlenül az egyetem elvégzése után az MTA Nyelvtudományi Intézetébe kerültem gyakornokként, mégpedig az intézet Mai Magyar Nyelvi Osztályára, amelynek fő tevékenysége a nyelvművelés, nyelvi ismeretterjesztés, tájékoztatás volt. Grétsy László, az osztály vezetője nyomban be is kapcsolt a nyelvművelő munkába: levelekre kellett válaszolnom, egyszerre gyakran 30–40 levélre is (nagy volt az érdeklődés akkoriban a nyelvhelyességi kérdések iránt). Így hamar rutint szereztem ezen a területen, néhány válaszlevélből még cikk, sőt tanulmány is lett. Például valaki azt kérdezte, összefügg-e egymással a magyar fakutya és a kínai Fo-kutya. A kettőnek persze semmi köze sincs egymáshoz, de a kérdés megválaszolása jó alkalmat kínált arra, hogy áttekintsem a vigyorog, mint a fakutya szólás összes változatát, nyelvföldrajzi elhelyezkedését, eredetét stb. Erről szóló tanulmányom a Magyar Nyelvőrben jelent meg alig több mint fél év múlva, ami akkoriban nagyon gyors „átfutást” jelentett. De kezdettől fogva írtam kisebb nyelvművelő cikkeket is az Élet és Tudományba, a Magyar Hírlapba, a Magyar Nemzetbe (ennek nyelvi rovatát a nagy tudós és felejthetetlenül kedves ember, Rácz Endre vezette). A 70-es évek második felében (még mindig innen a harmincon) két nyelvművelő rovatnak a szerkesztésével is megbíztak: 1976-tól az Élet és Tudományban, 1977-től a Népszabadságban volt rovatom (ez utóbbit Szántó Jenővel, a lap olvasószerkesztőjével kettesben szerkesztettük tizenhárom éven keresztül).