Kemény Gábort, a kiadónk gondozásában most megjelent nyelvművelő kötet szerzőjét több mint negyven éve ismerem, nagyon sok közös munkánk volt. Így kérdéseimet tegező formában tettem fel.

Hol és mikor találkoztál a nyelvműveléssel?

1971-ben, 23 éves koromban, közvetlenül az egyetem elvégzése után az MTA Nyelvtudományi Intézetébe kerültem gyakornokként, mégpedig az intézet Mai Magyar Nyelvi Osztályára, amelynek fő tevékenysége a nyelvművelés, nyelvi ismeretterjesztés, tájékoztatás volt. Grétsy László, az osztály vezetője nyomban be is kapcsolt a nyelvművelő munkába: levelekre kellett válaszolnom, egyszerre gyakran 30–40 levélre is (nagy volt az érdeklődés akkoriban a nyelvhelyességi kérdések iránt). Így hamar rutint szereztem ezen a területen, néhány válaszlevélből még cikk, sőt tanulmány is lett. Például valaki azt kérdezte, összefügg-e egymással a magyar fakutya és a kínai Fo-kutya. A kettőnek persze semmi köze sincs egymáshoz, de a kérdés megválaszolása jó alkalmat kínált arra, hogy áttekintsem a vigyorog, mint a fakutya szólás összes változatát, nyelvföldrajzi elhelyezkedését, eredetét stb. Erről szóló tanulmányom a Magyar Nyelvőrben jelent meg alig több mint fél év múlva, ami akkoriban nagyon gyors „átfutást” jelentett. De kezdettől fogva írtam kisebb nyelvművelő cikkeket is az Élet és Tudományba, a Magyar Hírlapba, a Magyar Nemzetbe (ennek nyelvi rovatát a nagy tudós és felejthetetlenül kedves ember, Rácz Endre vezette). A 70-es évek második felében (még mindig innen a harmincon) két nyelvművelő rovatnak a szerkesztésével is megbíztak: 1976-tól az Élet és Tudományban, 1977-től a Népszabadságban volt rovatom (ez utóbbit Szántó Jenővel, a lap olvasószerkesztőjével kettesben szerkesztettük tizenhárom éven keresztül).

Kemény Gábor nyelvész

Kik a magyar nyelvművelés legnagyobb alakjai? Ismered, ismerted őket személyesen is?

Nyelvművelésünk első nagy alakjának, Nagy J. Bélának csak a sírját koszorúzhattam meg 1984-ben Veszprémben Balázs János és Lőrincze Lajos társaságában. De kezdő nyelvészként rögtön három nagy nyelvművelővel is közeli munkatársi kapcsolatba kerülhettem: Grétsy László volt az osztályvezetőm, Lőrincze Lajossal is szinte mindennap találkozhattam, Kovalovszky Miklós pedig Krúdy-kutatásaimat segítette. De nagyon jó emlékeket őrzök Éder Zoltánról, Tompa Józsefről, Ladó Jánosról, O. Nagy Gáborról, Szőke Istvánról is. Mindegyiküktől tanultam valamit. Itt kell megemlékeznem Kiss Lajosról is, aki a szó szoros értelmében nem volt nyelvművelő, de pályám kezdetén sok segítséget kaptam tőle. Ezek a pályatársak, mesterek – egy kivétellel – már csak emlékeimben élnek. A kivétel: Grétsy László, akivel szerencsére most is együtt dolgozhatok. Például ő vállalta ennek a könyvnek a lektorálását.

Grétsy László (Fotó: MTI/Czimbal Gyula)

Hogyan látod, a több évtized alatt milyen irányba haladt, hogyan változott a nyelvművelés?

Nyelvművelésünk alapelvei, módszerei, színterei, műfajai alapjában véve nem sokat változtak az utóbbi évtizedek során. Ami megváltozott, az a nyelvművelés környezete, és sajnos inkább hátrányára, mint előnyére. Két tényezőre szeretném ennek kapcsán felhívni a figyelmet: az egyik az, hogy a rendszerváltás előtt nem csupán azok fordultak érdeklődéssel a nyelvművelés felé, akiket maga a magyar nyelv érdekelt, hanem azok is, akik ezen keresztül juthattak információkhoz a nemzeti identitásról, a Trianonban elszakított magyar nemzetrészekről és más ilyen, politikailag akkoriban „kényes”-nek minősülő kérdésekről. A közönségnek ez a része 1990 után bőven találhatott magának más forrásokat is érdeklődésének kielégítésére. A másik kedvezőtlen körülmény az a támadássorozat volt, amelyet az 1990-es évek végétől nyelvészek (köztük igen képzett, értékes munkásságot felmutató nyelvészek is) folytattak a nyelvművelés ellen, kétségbe vonva annak hasznosságát, sőt létjogosultságát is. Jómagam nemigen vettem részt ebben a polémiában (nem vagyok vitatkozó alkat), de engem is értek kisebb tűszúrások. A választ abban a formában igyekeztem megadni, hogy 2007-ben kiadtam egy több mint 400 oldalas válogatást nyelvművelő írásaimból Nyelvi mozaik címmel (szintén a Tinta Könyvkiadónál). Ami pedig a kérdés lényegét illeti: mivel a nyelv szüntelenül változik, a nyelvművelésnek is változnia kell, mégpedig abban az irányban, hogy szilárdabb nyelvészeti alapra kell helyeznie értékítéleteit, erősítenie kell nyelvtörténeti, szociolingvisztikai, pragmatikai stb. megalapozottságát. Vagyis nyelvművelésre szükség van, de nem akármilyenre, hanem tudományosan megalapozottra.

Hogyan született ez az új könyv?

A Nyelvi mozaik kötet megjelenése után két évig nem írtam ilyen jellegű cikkeket, más kérdések felé fordult az érdeklődésem. De 2008 őszén egy kedves ismerősöm (egy miskolci taxis) felhívta a figyelmemet a kavicsfelvert szélvédő kifejezésre, és ez annyira megmozgatta a kutatói fantáziámat, hogy nyomban cikket írtam róla az Édes Anyanyelvünkbe. Ettől kezdve szinte minden számban van egy-két nyelvművelő cikkem. Ezt a munkámat nagymértékben segíti, hogy körülbelül ettől az időtől fogva váltam rendszeres internetezővé, hiszen a világháló nagyszerű lehetőséget kínál új nyelvi jelenségek megfigyelésére, gyűjtésére, és a találatok számának aránya (nem maguk a számok, hanem az arányuk!) jól jelzi a nyelvi fejlődés irányát is. Egyszóval: a kötet cikkeinek nagy része az Édes Anyanyelvünkben jelent meg, de van köztük néhány olyan is, amely itt lát napvilágot első ízben.

A most megjelent kötet milyen nagyobb részekből áll? Mi jellemzi ezeket?

A kötet cikkei négy nagy tárgykört ölelnek fel: kiejtés és helyesírás, szóhasználat, nyelvtan és stílus, költői nyelv. Az egyes írások a négy nagy fejezeten belül tartalmi összefüggésük rendjében követik egymást. Az olvasót a könyvben való eligazodásban részletes mutató (tárgy-, név- és szómutató) is segíti.

Kemény Gábor: Tanuljunk magyarul is!

Bármelyik nyelvi formáról állíthatjuk, hogy hibás, vagy azt, hogy rossz?

Van olyan vélemény is, hogy semmit nem lehet, nem is szabad helytelennek bélyegezni, amit az adott nyelv anyanyelvi beszélői használnak. Ha valóban így volna, a nyelvművelő hajlamú nyelvésznek, amilyennek saját magamat is tartom, nem sok dolga maradna. Nekem viszont az a véleményem, hogy mint majdnem mindenen, a nyelvhasználaton is lehet javítani. S ha lehet, kell is. Ennek jegyében születtek meg ennek a könyvnek az írásai.

Hogy látod, érdemes harcolni az idegen szavak ellen?

Az igazat megvallva, engem sohasem izgatott különösebben az idegen szavak kérdése. Akármennyire tisztelem és szeretem is Kosztolányit, nem vagyok purista. Az más kérdés, hogy az idegen szavakat helyesen kell használni, azaz helyesen ejteni, írni és a megfelelő jelentésben alkalmazni. A könyv jó néhány ilyen vonatkozású cikket is tartalmaz, például hogy ne mondjunk ilyeneket: asszisztancia, hipokrata, vica versa a helyes asszisztencia, hipokrita, vice versa helyett. Vagy hogy ne használjuk (angol hatásra) a szimpátia szót ’részvét’, az agonizál igét ’gyötrődik, töpreng’ értelemben.

A most megjelent kötet egyik fejezete azt a címet viseli, hogy Új szavakat tanulok. Még neked is szükséged van szótanulásra?

Természetesen igen, mint mindenkinek. Napról napra találok olyan szavakat az újságban, vagy hallok a rádióban, televízióban, amelyeknek nem ismerem, olykor nem is sejtem a jelentését. Ezeket nyomban megguglizom (ez is egy új szó!), hogy kiderítsem, mit jelentenek. Némelyiket azután meg is írom, például a blog, vlog, sitcom, coach, vizitál, priorál, leamortizál, fakk, saga, sagázik szavakat. Abban a reményben, hogy ezekből a cikkekből nemcsak a szerző, hanem az olvasó is tanulhat.

Egy valóságos kis esszét írtál a mostanában terjedő hajaz szóról. Gyakran előfordul, hogy régi szavak ismét divatba jönnek?

Hogyne, vannak ilyenek, ha nem is túl nagy számban. Például az újságírók újabban rákaptak a külügyér szó használatára, hogy ne kelljen mindig külügyminiszterről írniuk. De közben ki is terjesztik a szó jelentését általában mindazokra, akik külügyekkel, külpolitikával foglalkoznak. Erről is szól egy kis cikk a könyvben.

Batthyány Kázmér, Magyarország első külügyminisztere - avagy külügyére

Szintén írtál a gallyra megy kifejezésről. Miért ferdítjük el szólásainkat?

A gallyra megy nem egyéb úgynevezett népetimológiánál, magyarul szóértelmesítésnél. A mai beszélő nem ismeri a jiddis gaj ’pusztulás’ szót, ezért a hasonló hangzású gally szóval helyettesíti: gallyra megy ’tönkremegy’. Máskor összekevernek két szólást, mert már nem jelenik meg előttük tisztán az abban foglalt cselekvés képe: összerúgják a port, helyesen vagy összerúgják a patkót ’összevesznek’, vagy rúgják a port ’táncolnak’. Van olyan is, hogy szándékosan, tréfából csavarják el a szólások hagyományos alakját. Az ilyesmit nem kedvelem, olcsó humorforrásnak tartom, úgyhogy nem is mondok rá példát.

Összerúgták a... patkót!

A te másik szakterületed a stilisztika, különösen Krúdy nyelvének vizsgálata. Kapott-e helyet Krúdy ebben a könyvedben is?

Kapott, ha nem is túl nagyot. Néhány példát adok arra, hogy még ő, a magyar nyelv kivételes művésze is hibázik olykor, például az alanyi-tárgyas egyeztetésben vagy az úgynevezett körülíró fokozásban. Másutt pedig annak kapcsán kerül szóba Krúdy, hogy olykor az ő regényhősei is nyelvészkednek, azaz vitatkoznak nyelvhelyességi kérdésekről. Ami pedig általában a stilisztikát illeti, a könyv utolsó fejezetének cikkei, köztük öt verselemzés már nem is nyelvművelő, hanem stilisztikai tárgyú cikkek. Ha ugyan ezt a két területet ilyen élesen el lehet választani egymástól. Szerintem ugyanis a nyelvművelést is stilisztikai alapon kell végezni. Ezt neveztem egy régebbi írásomban stílusközpontú nyelvművelésnek.

Kemény Gábor: Krúdy körül

Lesz folytatása az új kötetnek?

Remélem, hogy lesz. Legalábbis az Édes Anyanyelvünkbe már írtam néhány olyan cikket, amely nincs benne ebben a kötetben. A folytatáshoz elsősorban jobb egészség kellene, de talán a Sors megadja ezt is.