„Igaz, az ember nem felel felbukkanó vágyaiért, gondolataiért. Olyanok ezek, mint egy átsuhanó madárraj a ház felett. De ha a madarak fészket is raknak az eresz alatt, ott élnek, szaporodnak, azért már az ember is felel. Mert beleegyezett.” (kínai bölcsesség)

A felelősség helytállási kötelezettség mindazért, amit teszünk, avagy elmulasztunk. A Tinta Könyvkiadónál 2015-ben megjelent, Dormán Júlia és Kiss Gábor szerkesztette Tulajdonságszótár így definiálja a felelősségteljes emberi magatartást: „lelkiismeretesen, pontosan és időre elvégzi a rábízott feladatot”. A felelősség ugyanakkor számadási kötelezettséget jelent olyan cselekedetekről, amelyeket az ember tudva és szabadon hajtott végre. Feltétele a beszámíthatóság, következménye pedig az érdem és a jutalom vagy a büntetés. Ez azt jelenti, hogy a felelősség általános értelemben a társadalmi normáknak való állandó alávetettséget előfeltételezi, valamint jelentéstartalmába beletartozik a társadalmi normák megsértése esetére előírt szankcióknak való alávetettség. Felelősségről azonban nem csupán társadalmi értelemben beszélhetünk. Van jogi felelősség (jogi normáknak való alávetettség), továbbá politikai, erkölcsi, érzelmi.

A felelősségre vonásnak az ősi időktől ismert formája a magánbosszú intézménye, a Talio-elv érvényessége egy közösségben, vagyis a szemet szemért, fogat fogért. Ennek keretében figyelni kellett az arányosságra: mindenki tette mértékében tudta felelősségét, várhatta a felelősségre vonást.

Az ókori görögöknél Aiszkhülosz Perzsák című tragédiájának bemutatásához fűződik az a szempont, hogy az állam vezetőit milyen felelősség terheli. Arisztotelész pedig már az erkölcsi felelősségről szólt, ami akkor lép életbe, ha hatalmunkban áll megfontolni és akarni a jót és rosszat.

A római jogászok dolgozták ki azokat a szabályokat, amelyek a jogi felelősség rendjének a mai napig alapjául szolgálnak.

A Biblia szerint a felelősség nem csupán névtelen számadási kötelezettség, hanem az ember válasza Isten megszólítására (jól jelzi ezt a magyar szó, amelynek gyökere a felel ige). A felelősségre vonást a Paradicsomból való kiűzetés követte. Azonban rájuk bízatott a föld egésze is.

Az írás eredetileg a Magyar Nemzet Lugas mellékletében a 15. oldalon jelent meg 2020. szeptember 19-én.

Mindenki tudja, hogy mit jelentenek a „se íze, se bűze”, a „koppon marad” vagy a „félti az irháját” régi mondások. De vajon elsőre megértjük, ha azt halljuk, hogy „majd elrúgtam a lábam”, „kell-e lackókörte” vagy „szánt a pityer, elvesztette ösztökéit”?

A Tinta Könyvkiadó szerkesztője, Balázsi József Attila és a kiadó igazgató-főszerkesztője, Kiss Gábor kézikönyve 8250 szónál nagyobb nyelvi egységet, szakszóval frazémát tartalmaz. Az örök érvényű igazságok, a több évszázados tapasztalatokat sűrítő szólások és közmondások az élet minden területét érintik. Olvashatunk a népi gyógymódokról, a növény- és állatvilágról, a hiedelem- és szokásvilágról, az étkezésről, az öltözködésről, az időjárásról és az ünnepekről. Megtudhatjuk, hogy mi az a lulóca, az acsamicsa, a kurtkerdáj (már csak emiatt is érdemes olvasgatni), és hogy mit jelent, ha valaki „bevesz a kegyelemből”, „puplikban hordja a vizet”, „közönséges, mint a szili” vagy „igen nagy a picikéje”. Ez csak néhány példa a népi bölcsességre, ezek tréfás, gúnyos, elgondolkodtató, olykor vaskos megfogalmazására.

Az alábbi madaras képek a TINTA Könyvkiadó 2021-es falinaptárában szerepelnek. Forrásuk Coloured figures of the birds of the British Islands (Issued by Lord Lilford. I–VII. vol. Thomas Littleton Powys, Thorburn Archibald. London, 1895–1897, R. H. Porter). A madarak leírásának forrása Jakabb Oszkár Madárnévkalauz című műve.

kék cinege (Cyanistes caeruleus)

Népi neve: molnárcinke, fehér arcára és sapkájának fehér szegésére utal. Éneke a széncinkéénél több szótagú, csengő ciű-titi… ciü-titi… ciű-titi- v. ci-ci-trere-szerű finom kis trillázás. A terepen a kék cinkével ritkábban találkozunk, mint nagyobb rokonával.

csörgő réce (Anas crecca)

Hangja jellegzetes rövid, dallamos kri-kriik-prik, kvek-kvek. A táplálkozó récecsapat „beszélgetése” halk sípolássá folyik össze. Hangja alapján kapta a kis pergő réce nevet. Egyéb népi nevei: apró réce, mert ez a legkisebb vadrécénk; tükrös ruca, mert ragyogó zöld színű, nagy szárnytükre van; ezreskacsa, mert „költéskor néha ezres csapatokban jár”. Sebes, fecskeszerű röptéről hívják fecskerécének is. Magyarországon ritka fészkelő, de gyakori átvonuló.

Az írás eredetileg a Magyar Nemzet Lugas mellékletében a 15. oldalon jelent meg 2020. szeptember 12-én.

Hogyan lesz a sútkából csutka a Fábry-show siketeknek készített feliratán? Mit jelent a betonfőzelék, a szofisztikált, az iafia és a pulya? Miért voltak nagyok 1848 szónokai? Ezekre a kérdésekre is választ kaphatunk a nyelvművelő cikkeket tartalmazó kötetből, amelynek szerzője Adamikné Jászó Anna. A 102 írás korábban a Magyar Nemzetben, a Mentor havilapban jelent meg, illetve a Tetten ért szavak rádióműsorban hangzott el. A fejezetcímek megadják a bő vázlatot: Szavak, csodálatos szavak; A jól megfogalmazott mondat; Helyesírás: a műveltség alapja; Retorika: az érvelés tudománya. A tanulságos, érdekes jegyzetek mindig konkrét példából indulnak ki, így például nyelvi forrásként szolgál egy operett ismertetőfüzete, egy borospalack címkéje vagy párbeszéd az egyetemi hallgatókkal. A nyelvész óriási élettapasztalatának, valamint jó stílusérzékének köszönhetően a cikkek élményszerűek és olvasmányosak. Ez nem véletlen, hiszen Adamikné Jászó Anna sokoldalú, a retorika hazai kiemelkedő kutatója és újraélesztője, tankönyvszerző, az olvasástanítás avatott szakértője, az ELTE professor emeritusa és nem emeritája (ahogy a szerző is ír erről). És mindenekelőtt tanár, csupa nagybetűvel, még ha már nyugdíjas is. A kötetet elolvasva az írásokból az is kiderül, hogy a szerző hazaszeretete, magyarsága elsősorban az anyanyelvé­ben rejlik.

Négyszázötven esztendeje, 1570-ben született Pázmány Péter, akit úgy tart számon irodalomtörténetünk, mint a magyar irodalmi próza megteremtőjét, a történelemtudományunk pedig úgy, mint a magyar ellenreformáció legnagyobb alakját. Iskolák, szemináriumok, s főként a nagyszombati egyetem megalapításával az egyházi élet és a művelődés területén meghatározó szerepe volt. A magyar katolikus megújulás vezéralakjaként több főúri családot is visszatérített az egyházba.

Ősi nemesi családból származik, őse a Szent István korabeli Pázmán lovag. Nagyváradon protestáns szülők gyermeke, később tér át a római katolikus hitre, Szántó István jezsuita hatására. Gyerekkorát Váradon tölti, Kolozsvárt a jezsuita kollégiumban nevelkedik, 1587-ben lép be a rendbe, Krakkóban novícius, előbb Bécsben, majd Rómában tanul, Grazban már filozófiát tanít. 1596-ban szentelték pappá, majd egy évre rá a grazi kollégium prefektusává nevezték ki. Emellett a grazi egyetemen teológiát, logikát és erkölcstant tanított. 1616-ban lesz esztergomi érsek, 1629-ben bíboros.

1635-ben Nagyszombatban magyar tudományegyetemet alapított filozófiai és teológiai karral. Pozsonyban hunyt el 1637. március 19-én, sírja a pozsonyi Szent Miklós-templomban található.

Minden gondolata Isten és az üdvözülés körül forog, írásaiban mégis életszerűség van. Pázmány az ellenreformáció érdekében a maga sajátos módján teljes önkifejezésre törekszik. Vérmérséklete szerint féktelen reneszánsz ember, akit a hit és hivatástudat zaboláz, mint ő maga mondja: „hitnek engedelmessége alatt fogva tartom értelmemet és érzékenységimet”. Ő a hitben, a katolikus igazság védelmében, a polémiában bontja ki egyéniségét, az elfogadott keretek között éppoly teljességgel, mint Michelangelo vagy Leonardo a maga területén.

Világosan látja az egész életét betöltő célt, s annak elérése érdekében mozgósítja valamennyi energiáját. Vitáiban egész személyisége jelen van, nemcsak a teológus, a hívő, a racionalista, a humanista, benne van a költő, a szent, a józan paraszt, az éles eszű gondolkodó. Nem az élet élvezetében, hanem hivatása űzésében éli ki hatalmas erőtartalékait. Egy-egy polémiája olyan gazdag, mint egy átlagos polgár egész élete.

A képre kattintva galéria nyílik!

(A bejegyzés végén Sipos Juli keramikus bemutatkozása olvasható)

A nyáron az Alföld közepén lévő Nagyszénáson töltöttem néhány csodás napot a Szénás vendégházban. A vendégház nyári konyhája valóságos falumúzeum volt, kedvem kerekedett lefényképezni az ott látható népi fazekas edényeket. Aztán idehaza nézegetve a képeket megszületett ez a blogbejegyzés. (Az általam Nagyszénáson készített fotók mindegyikén az edények mögött csíkos konyharuha látható, a többi edény fotóját az internetről töltöttem le.) A különböző formájú, alakú edények megnevezésében segítségemre volt a Magyar néprajzi lexikon. Ezek a cserépedények egy letűnt paraszti világ hétköznapjait idézik fel, azt az időt, mikor minden tárgy egyedileg és nem sorozatgyártásban készült. Ennek a világnak nyelvi képéről a TINTA Könyvkiadó szótárai is vallanak, többek között a Nagy magyar tájszótár és a Régi szavak szótára is

Kiss Gábor

Lássuk hát akkor a cserépedények fajtáit:

bokály: karcsú, egyfülű, körte alakú, cserép borosedény. Hasa alacsony, nyaka elszűkül, majd újra kiszélesedik. Függőleges füle oldalt indul ki, lejjebb, mint a száj széle. Feneke keskeny, néha kis talpa van. Szája kerek, kiöntője nincs. Néhol kancsó, korsó a neve. A bokály szó az itáliai származású ’kancsó’ értelmű bocal szóból származik. A szó változatai bokála, bokálla, bokállo, bokora fordul elő. A jáki, mázatlan bokálából forralt bort ittak.

A székesfehérvári iparkiállítás megnyitásával kapcsolatos színházi ünnepélyen 1906. szeptember 30-án elmondott beszéd

Ez idén a magyar közéletnek nehézkes, szomorú évét éltük. Felhős, borongós tél után nem akart kitavaszodni. De azután, mintha belső fájdalmak melegétől a föld levetette volna jégkérgét, egy formás, kedves, bájos virág nyílt ki a hazai földből és belenőtt szívünkbe: ez a tulipán. Nyílt ez a virág sokszor, sok évszázad óta a falusi házak virágágyában, rengett a debreceni juhász cifraszűrén, díszlett a menyasszonynak tulipános ládáján, kuporgott a szegedi kulacson; de néma volt, vagy ha beszélt, nem értettük szavát. De ez év tavaszán megszólalt. Megszólalt úgy, hogy megértettük. Benne volt szavában az anya, a jegyes, a gyermek akcentusa, szent panasza; mondott egy szót, egyetlen-egyet, melyet mindnyájan megértettünk, és ez a szó: magyarság.

Gondolat még csak, nem valóság! Mozgalom még csak, mely nincs a célnál. De e gondolat azzal álmodik, a mozgalom oda törekszik, hogy a magyarság öntudatára ébressze a magyar népet, iparkodik arra, hogy tulipánkoszorúval koszorúzza a koronát is, hogy a magyar király nemzete nagyságában lássa, s vele azonosítsa saját hatalmát és boldogságát; a négy folyó partját tulipánnal akarja beszegni, hogy e nemzetiségekkel rakott országban egy közös, hatalmas nemzeti szellem lengjen; tulipánt lenget a magyar közoktatás ügye felett, hogy az iskola polgárt, nemzeti polgárt neveljen; tulipánt tesz a kirakatok üvegei mögé, hogy megakassza a járókelőnek lábát, ha másfelé járna: hogy tulipánt taposson, ha van hozzá lelke; tulipánt a kohók vaspántjára, tulipánt a gyárak s gépek fölé, hogy a közéletet, a munkát, az ipart, a nemzeti erőnek ezen forrásait a magyarság számára meghódítsa. A tulipán tehát az öntudatra ébredt magyarságnak virága; a tulipán a nemzeti megemberelésnek szimbóluma.

"...díszlett a menyasszonynak tulipános ládáján..." (Hartai tulipános láda, forrás: Wikipédia)

Tótfalusi István (1936–2020)

83 éves korában elhunyt Tótfalusi István, József Attila- és Füst Milán- és Arany Penna díjas író, költő, nyelvész, műfordító, a Tinta Könyvkiadó szerzője. Rá emlékezve bocsátjuk közre az alábbi részletet 44 tévhit a nyelvekről és nyelvünkről című könyvéből.

Délibábos nyelvészetünkben, amelyről már szó esett nyelvünk állítólagos ősisége kapcsán, a tizenkilencedik század végén a turáni eszme vette át a rege szerepét, amely szerint a magyarság őshazája Turán, a Perzsiától északra, a Kaszpi-tótól keletre fekvő vidék, és mi ennek a népei, úgymint a szkíták, perzsák, avarok, párthusok közül valók vagyunk. A turanizmus politikailag retrográd irányzat volt, a modern nyugati eszmék, a liberalizmus, modernizmus és a szocializmus elutasításán alapult, és főleg a két háború közti időben fertőzte meg a reakciós közgondolkozást. Nyelvi kötődést eredetileg nem nagyon hirdetett, csak a finnugor eredetet utasította el, de nem nyelvi, hanem merőben faji alapon. A huszadik század elején aztán hozzánk is elért a hír, hogy a tudomány világában, mint majd alább meglátjuk, szóba került a sumer és a magyar nyelv esetleges összefüggése. Egyre több hazai amatőr próbálkozás jelent meg ennek a kapcsolatnak az igazolására; a turáni színezetű felfogás határozottan kedvezett ennek az irányzatnak, hisz földrajzi alapon a sumert is be lehetett suvasztani a turáni táborba. A sumer-magyar nyelvrokonságot hirdetők közül az 1956-os forradalom után sokan emigráltak, mert idehaza végképp reménytelennek látták „munkásságuknak” az elismertetését. Ezek a megszállott dilettánsok Európa egy-két országában, valamint Argentínában és Ausztráliában megtelepedve többé-kevésbé összehangolt „tudományos” tevékenységbe kezdtek. Buenos Airesben ma is működik a Sumer–Magyar Tudományos Társaság. Többüknek sikerült valamelyik obskúrus egyetemen professzori címet szereznie, hogy ilyen ranggal fedezve publikálják műveiket. Eme idegenbe szakadt délibábosok közt Badiny Jós Ferenc tett szert a legnagyobb hírnévre, bár a hírhedtség illőbb szó lenne rá. Ő Argentínában működött, számos nemzetközi kongresszuson megfordult sumer–magyar előadásaival, de komoly figyelmet nem sikerült keltenie, mígnem egy vaskos könyvben azt nem próbálta bizonyítani, hogy Jézus nem holmi kóbor zsidó prédikátor volt, hanem párthus herceg, egyenest a nagy Nimród király leszármazottja. Ezután a Vatikánt megbélyegezte mint „a judaizmus fellegvárát”, és megalapította a Független Magyar Egyházat; ennek híveit nem egyházközségekbe, hanem „végvárakba” tömörítette. Eszmevilágának tehát a nyelvi bolondérián kívül a vallási hóbort a centruma, amely csöppet sem leplezett antiszemitizmuson alapszik. Egy másik sumero-hungarológus, Bobula Ida, aki Kaliforniában telepedett le, valamivel komolyabb kutató volt. A sumer régészettel és irodalommal is foglalkozott, de a kellő nyelvi felkészültsége neki is hiányzott hozzá, hogy a sumer–magyar összevetésekben valami szakszerűt produkáljon.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelvőr 91. évf. 1967., 226–228. oldal.

E közismert tárgynak megjelölésére az Értelmező Szótár a húzózár, illetve villámzár elnevezéseket ajánlja, s mint idegenszerűt helyteleníti a jelen cikk címében közölt megnevezést. Szakmai körökben, a ruházati, bőr- és műanyagiparban valóban a húzózár a hivatalos megjelölés, az árucikk ezen a néven van kereskedelmi forgalomban. Kétségtelen azonban az is, hogy ezt az országosan egyre jobban elterjedő záróeszközt ma nálunk a laikus élőbeszédben túlnyomó részben az idegen zipzár vagy cipzár néven emlegetik. Valószínűnek látszik, hogy ez az állapot egyhamar nem fog megváltozni. Az alábbi soroknak éppen ezért nem is céljuk az, hogy a zipzár vagy a cipzár szóknak száműzéséhez érveket és fegyvert szolgáltassanak. Pusztán azt kívánjuk megvizsgálni, hogy ezek az idegen megnevezések mikor kerültek nyelvünkbe, s akkor milyen forrásból és nyelvből, továbbá hogyan állunk a zár idegen nevének mai magyarországi kiejtésével és helyesírásával.

Az első kérdéssel a hazai szakirodalomban Tóth Ilona foglalkozott Német eredetű magyar divatszók című bölcsészdoktori értekezésében (Német nyelvészeti dolgozatok. IV., Budapest, 1939) a 25. és 26. lapon. Adatai szerint nyelvünkben először az 1930. évben mutatható ki a Színházi Élet című hetilap 35. számának 105. lapjáról zipzár alakban. Amíg korábbi adat a húszas évek divattudósításainak nyelvéből nem kerül elő, az 1930. évet kell elfogadnunk legkorábbi adatként a magyarban. (Az Országh László által idézett adat valószínűleg pontatlan, lásd az alábbi képet - a szerk.)

Színházi Élet 1929/15. szám, 88. oldal, részlet (Forrás: Arcanum szövegtár)