A verstani irodalomból hiányzik az arra vonatkozó explicit válasz, hogy mi teszi költeménnyé a verset. Több ilyen jellegzetességet szokás emlegetni, többek között a szubjektivitást (éncentrikusságot), a kombináló alkotásmódot és a szaggatott szövegezést – az alábbiakban ezeket emelem ki. A tudatosan használt költői eszközöket nem is említem. Solomon Marcus román matematikus a tudományos és költői kommunikáció között ötvenkét oppozíciót elemzett (1977: 147–165).

Három alapvető műnemnek a líra, az epika és a dráma számít, s lírának az olyan irodalmi szövegek összességét szokás nevezni, amelyekben a lírai szubjektum (költői én) dominál. A lírai szöveg tipikusan valamely élményt jelenít meg (Zsilka 2019: 153). Roman Jakobson Borisz Paszternak írásművészetének elemzése kapcsán (1935, magyarul két fordításban is, 1982 és 1988) a nyelv grammatikai struktúrája és a műnemek között sajátos megfelelést látott: a líra tipikusan jelen idő egyes szám első személyű, az eposz jellegzetesen múlt idő harmadik személyű (1982: 220, 1988: 110). A költő Petri György a líra általános elméletéről értekezve felhívta a figyelmet az empirikus-biográfiai szerzői, valamint a lírai én közötti különbségre (idézi Horváth 2012: 36).

A művészetekben nincs elsőbbség, csak minőségbeli különbség és minőségbeli egyenrangúság van. Korok szerint váltakozva, hol egyik, hol másik alkot jelentősebbet.

A művészetnek, szobornak, képnek valami olyant kell megmutatnia, amit egyébként soha nem látnánk vagy éreznénk.

A művészet valami olyan legyen, amivel másképp soha nem találkoznánk.

Az igazi művészet csak a lélek tájain járhat.

A legegyszerűbb dolgok nőnek művészetté, ha gondolat a formával úgy találkozik, hogy a találkozás életképes.

Michelangelo számomra megközelíthetetlen volt, és talán az is marad. Hiszen csak mosolyogni valók azok a dolgok, melyeket Michelangelo nyomdokain próbáltak létrehozni.

A jó mű annyi mélységet idéz, hogy az ember úgy érzi, nemcsak szavakban – a nagy költészetben –, de a képekben is megtaláljuk azt, amit csak érzünk, de nem vagyunk képesek kifejezni. Ezért találunk, ismerünk rá önmagunkra a remekművekben.

A szobrászat a formálás művészete. A forma telítettségétől, erejétől, formai szervezetétől – mely szellemi hatóerők hordozója – lesz szobor a szobor.

Térkitöltő vagy téralakító tárgy – bármilyen frappáns ötletből fakadt is – artisztikus dekoráció lehet, de szobor nem.

A szobrászat is képes olyan lelki hatásokra, mint a festészet, és képes olyasmire, amire a festészet nem. Ilyen a szobor maga teremtette tere, és a fény, amitől állandó változásra képes.

A képekről nem tudni kell, a képeket látni kell tudni. Csak e látni tudás birtokában nyílik meg a kép igazi értelme, szépsége. Viszont bármennyit tud róla valaki, a mű zárva marad, mert amit tud róla, az a mások írása, véleménye, azt nem a művész közli.

Az igazi mesterekhez nem lehet művészeti értelmező szótárral közeledni.

A kiállítás nem a sikerért, a kritikai véleményért van. A művész számára ennél sokkal többet jelent. Áttekintést ad, irányt mutat, hogy további útján merre haladjon, tud-e nagyobb léptékben gondolkodni, hol követett el hibákat, ismétlésekbe bocsátkozott vagy sem, és végül, önmagával folytatott párbeszéd, dialógus a mű és a művész között.

A csatangolás a fiatalsággal jár, az öreg festők már csak azt festik, ami az orruk előtt van. És elég az a jó képekhez.

Újat a művész sohasem csinál, ha meg akar maradni, csak jót.

A rendhagyó, a kivételes mindig elfér a többi érdemes között.

Miről lehet megismerni egy képet, hogy eredeti vagy hamis? Nem lehet megtanulni. Oklevél sem elég hozzá. Nézni kell csak, mint matróz a tengert és eget, aztán eligazodik az ember mindenen; képes a rejtett jegyeket érzékelni.

Ha névtelenül küldene be a Műcsarnokba képeket Picasso vagy Braque: a zsűri kidobná.

********

Amit a költő megénekelt, azt a turizmus látni akarja, odaözönlik lármás kellékeivel, és éppen az szűnik meg, amitől a hely szép volt.

Amit az ember gyalog jár be, ott nemcsak a hegyeket, helységeket ismeri meg, hanem a köveket is, útkanyarokat, kitörölhetetlenül. Gyaloglás közben átéli az ember az utat, kocsival átfutja.

A kategóriák és a valóság éppolyan távol vannak egymástól, mint a tudomány érdeklődése tárgyától, teszem azt, a világmindenségtől vagy az emberi természettől, lélektől.

Az ál-világhírességek ripacskodása annyira meghatja a félművelt közönséget, hogy nem is tud elképzelni kellékek nélküli nagyságot.

A közöny, a részvét, a szeretet, a rosszindulat hol, mikor, kiben nyilatkozik meg – az titok.

Az embert nem anyagi környezet, hanem szellemi alkat határozza meg.

Senkinek sincs olyan helye, melybe más beülhet. Mindenkinek az a helye, ahol van. És az a hely annyit ér, amennyit az, aki betölti.

A hatalom nagy teher, nyomását csak rátermett egyéniség tudja viselni, és csak az tud élni vele.

Az ember, ha mindig tiszta, fehér ingben van, mindenhol mindenki másképp néz rá.

Az önérzetnek, amennyi előnye van, annyi áldozattal jár.

Mindig a nehezebbet választom. Az önérzetes nélkülözést inkább, mint a könnyebb, de megalázó kérést, alkalmazkodást.

Shakespeare-től már megtanultam, hogy az embernek kell tudnia, mire fütyüljön, legyintsen – vagy köpjön.

Kölcsönt sohase kérjetek, mert ha anélkül nem tud valaki élni, hogyan tudna úgy, hogy még a kölcsönt is fizesse.

A pénznek a legnagyobb értéke akkor van, ha nincs.

Fiatalkorom óta minden idegen városban az első dolgom, hogy korán reggel megkeresem a piacot. Ezután már vagy otthon érzem magam a városban, vagy soha nem kívánkozom vissza. Az emberek, a nép lelke nem a templomban van. Oda a lelkiismeretüket viszik, és megkönnyebbülve jönnek el. A természetük, a lelkük a piacon van, és onnan megrakodva térnek haza.

********

Az egyenruha – legyen az katonai vörös vagy papi fekete – felsőbbrendűséget ad viselőinek. Ez azért van, mert közösségben élnek, és a szervezet erejét magukénak érzik. A maguk egyéni értékét, erejét nemigen teszik próbára. Minek is, hiszen a hatalom tartozékai, a vörös vagy a fekete hatalomé.

Az elhagyatottságnak is van költészete.

Az árnyékok mindenütt jelen vannak.

A sorsfordulókon hajszálon függnek dolgok.

A véletleneket is törvény irányítja.

Az igazi drámát, tragédiát, fájdalmat leírni kevés a szó, fogalmainkkal nem lehet megközelíteni, kifejezni.

A háború fél Európát elpusztította, amit századok oly nehezen hoztak létre, és őriztek meg, végül a saját értékeit is.

A XX. századra nem lehet büszke az emberiség, akkor sem, ha a csillagokra vagy a holdra tud repülni.

A kimondott szó ennyire tovább él: vágyakat, örömöket ápol, hiúságokat, reményeket táplál, és ha a szó nem bizonyul igaznak, elkeseredést, csalódást, szomorúságot szül.

A tengerparton az ember észrevétlenül, játékból találkozik az örök változóval, az örök ismeretlennel, a képzeletet mozgató vizek, erők pihenőhelyeiben, a part millióéves szikláiban, nekünk színes, valójában egymást pusztító világában.

A lélek, az lelkesül, ha árnyékban van is, ezért lélek.

Az ember a múlt mélyéből, és a jelenben fölülről, a fényből kapja azt, amiből a jelent alakítja, valósítja meg.

A hegyi beszédet olvastam hosszú ideig, és elgondolkoztam a mondottakon, a leírt, egyszerű, szép nyelven, világosan érthető szavakon. Tisztán láttam magam előtt a Názáretit, halász kísérőivel, és ez elringatott valami távoli csöndbe. Nem történt ott semmi különös, csak a jóság egyszer leszállott a földre, ahogy talán soha többé. Amit tanított, azt még ma sem tudjuk követni, de úgy látszik, még fölfogni sem. Olyan egyszerűnek tetszik, és valójában az is: az Igazság.

********

Az összeállítást készítette: Sümeginé dr. Tóth Piroska

A szakirodalom holofrázis, mondatszó (Kelemen 1970: 94–100) vagy szómondat (Domokos 2005: 89–93, Lengyel 1981: 178–206) néven tárgyalja a gyereknek egyéves korában, kétéves koráig jellegzetes megnyilatkozásait, mivel „az összefüggő, mondatokból álló felnőtti beszéd egyes ismérvei és jellemzői (dallamvitel, a szavak ragokkal, viszonyító elemekkel történő összefűzése stb.) csak fokozatosan jelennek meg a gyermeki beszédben” (Lengyel 1981: 181). A szómondat esetében „a különböző dallamvitel és meghatározott hangsor (...) az egész közlési szituációt képes kifejezni, melyet a felnőtt feltétlenül több szóból álló mondat segítségével fogalmazna meg” (Lengyel 1981: 179–180).

Az alábbiakban nagyobbik fiam, Gergő szómondatait közlöm 1;2 korából, néhány összehasonlító megjegyzéssel. (A jelölés hagyománya szerint 1;2 jelentése: „egy év két hónaposan”.) A listára csak olyan szavakat vettem fel, amelyeket többé-kevésbé valóban aktívan használt; gyakori volt, hogy felnőttek szavait, legalábbis azok első szótagját megismételte. (Tulajdonképpen ez a szók tanulásának alapvető módszere is.) Passzív nyelvtudása összehasonlíthatatlanul nagyobb volt, mint a regisztrált aktív tudás. (A nyelvelsajátítás jellemzése során gyakran visszatérő megfogalmazás rá is érvényes volt: „Bámulatos, mennyi mindent megért.”)

Nyelve a kommunikációban nem volt olyan önálló, mint a felnőtteké, és szervesebben, kevésbé önállóan illeszkedett a kommunikáció egészébe. A tagadás kifejezésének tipikus módja a fejrázás volt, egyértelműen például a gyere felszólításra (ez az első ige, amit használt, maga is mondta, de csak ismétlésképpen, a gyere az ő saját menetelét jelentette), étel vagy ital kínálására. (Ugyanennek kifejezése később: nem, nem kérsz, haggyad stb., 1;8). A felnőttnyelvi pápá és tapsi-tapsi (búcsúzás és tapsolás) integetést és tapsolást válthatott ki. (Tapsolt akkor is, ha a tévében tapsolni látott embereket, például kongresszusokon.)

Nyelvének egységei önállóan kiejtett szavak, gyakran felnőttnyelvi főnevek első szótagjai voltak. Ezek között legkitüntetettebbek a személyek megnevezései: (1) apu ‘édesapa’, még tágan kiterjesztve a legkülönbözőbb személyekre és dolgokra. (2) tá ‘nagyapa’ (apai nagyapa, akivel együtt lakott; megfigyelt kiterjesztés nélkül). Érdekes módon nem volt szava anyjára (bár a felnőttnyelvi anyu és Erika jelentéseit ismerte) és a szintén együtt lakó apai nagyanyjára. A ‘mama’ jelentésű szó jelentkezése az elsők közt (ha nem éppen elsőként) várható a gyermeknyelvben (Jarovinszkij 1995: 92). (3) baba ‘kisgyerek, baba’ (képen és élőben egyaránt).

Ugyancsak a legfontosabb szók közé tartoztak az ételeket, italokat jelölő szók: (4) ka, kaka ‘kakaó’ kiterjesztve más italra, így a teára is; mások kávéjára, sörére stb., sőt talán végső soron anyjára is. (A kaka szót elfogadta ‘szar’ jelentésben is.) (5) aba, ama ‘alma’.

(5) aba, ama ‘alma’.

Azt véltem, mint a gyermek, hogyha magas hegyre mászok, onnan elérem az eget - föltörekedtem és látom, hogy a legnagyobb hegy tetejéről éppen annyira van, mint a legmélyebb barlangnak fenekétől.

Okosok, írjatok úgy, hogy szeressenek, értsenek benneteket, s mosolyogva, könnyezve csudálkozzanak rajtatok!

Az elme és okosodása megtévedhet, de az érzés sohase.

Itt mászkálunk együtt a nagy kevélységgel,
Büszkélkedünk, noha kínlódunk inséggel.

Egy hazát sokféleképpen lehet és kell szolgálni, mert annak sok mesterségre van szüksége.

Aki természetünk törvényét isméri
S annak valóságát tisztelettel féli,
Józan embersége jól tesz mindeneket.
Igaz vallása is, s nem üldöz lelkeket.

Járjál egen, földön, vizsgálj mindeneket,
De soha ne ítélj magadtul lelkeket.

Istenink szívünkbe rejtették magokat,
Fellelhetjük bennünk nagy igazságokat.

Hit kell e csudákhoz, hogy jól reménylhessünk,
S kínos életünkbe örömöt lelhessünk.

Nagy károkat tehet a vakult buzgóság,
Hol jó cselekedet lehet sok gonoszság.

Az élet létünkben mozgó nyomorúság,
Fájdalom, háború, bánat, homályosság
Lepik meg, melyek közt mindenkor nyavalygunk,
Mindent magyarázunk, s nem ismérjük magunk.

Ha az idő nevet, játsszunk, mint gyermekek.
De a tréfában is légyünk nagy emberek.

Kicsoda vethet akadályt egy léleknek, mely gyönyörűségét az előtte elterjedett világnak szorgalmatos szemlélésébe keresi?

Minden érzésünknek anyja a szerelem,
Ez oly nagy oltalom, mely nagy veszedelem.
Mind eget, mind földet bír hatalmassága,
Gyötrelmet, örömet osztogat vígsága.

Pénz és szeretet kell a jó házassághoz,
Különben ha e' nincs, mindég gyötrelmet hoz.

A természet tanít érezni, gondolni,
Isteni törvény ő, neki kell hódolni.

A vérnek, míg meleg, szüntelen folyni kell,
S úgy gondolat repdes mindég a lélekkel.

Minden ember önnön hasznát, dicsőségét keresi.

Nem olvasta az én anyám soha Rousseau-t, mégis tudott kényeztetés, szorongás nélkül nevelni.

Ki vagyok? mi vagyok? merről s mibül jöttem?
Hol voltam? s hogy esett, hogy világra lettem?

Érzek, gondolkodom, küszködöm, fáradok,
S élek, melynek útján szüntelenül halok.

Egy ember a maga ismeretségével
Eget, földet fontol kis tehetségével.

Világunk lármáját mihaszna kergetjük,
Végét, sem kezdetét, látod, nem érthetjük.

Minden semmivé lész, látom e világban,
elmúlok magam is, jól érzem, voltomban.
Csak az Isten maga örökös igazság;
Többi mind szenyvedés, árnyék s mulandóság.

Menjünk s mutassuk meg, hogy az igazságba
Szabad akarat lett az emberi ágba.

Nem vetem halandó alá itt magamat,
Isteni Igazság ítélje dolgomat.

Régi bölcseinktül nagy tudományokat
Vegyük el, s vizsgáljuk okoskodásokat.

Ítéljen más rólunk, mi ne dicsekedjünk,
Hanem mértékletes s hív férfiak legyünk.

Barátság, tudomány, szabadság, egészség,
Békességes élet és mértékletesség,
Minden, valamit e bajos világ adhat,
Szerencsés, ki ezek javával mulathat.

********

Valljuk meg, hogy nagyon megszűkültünk a magyarságba, melynek ugyan bőségébe soha nem voltunk. Csodálkozom nagy nemzetünkön, hogy ő, ki különben minden tulajdonainak fenntartásában oly nemes, nagy és állhatatos indulattal viseltetik, a maga anyanyelvét felejteni láttatik, olyan világban pedig, melyben minden haza önnön nyelvét emeli, azon tanul, azon perel, kereskedik, társalkodik és gazdálkodik.

Jegyezd meg e nagy igazságot, hogy soha a földnek golyóbisán egy nemzet sem tehette addig magáévá a bölcsességet, mélységet, valameddig a tudományokat a maga anyanyelvébe bé nem húzta.

Az ország boldogságának egyik legfőbb eszköze a tudomány. Ez mentől közönségesebb a lakosok között, az ország annál boldogabb.

Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem.

Tsupán idegen nyelven soha még egy nemzet is e földön, a maga anyanyelvét megvetvén, böltsességre, tudományokra nem emeltethetett.

Mindezeket együttvévén könnyű általlátni nemcsak azt, hogy a mi nemzetünk a maga nyelvének öregbítésében és pallérozásában még ez ideig nem jár egyenes úton, hanem azt is, mi volna arra a legegyenesebb út és a legtökéletesebb eszköz: tudniillik egy Tudós Magyar Társaságnak felállíttatása.

Azért akkor fog a magyar nyelv hazánkbul kihalni, mikor a magyar parasztasszonyok deákul, görögül, franciául vagy németül fognak tanulni, és magyarul megszűnnek beszélni. Míg pedig a magyar parasztasszonyok magyarul fognak beszélni, addig a parasztemberek is úgy beszélnek. Ha már így kéntelenek vagyunk nyelvünket megtartani, tisztítsuk ki legalább, és dolgozzunk előmenetelünkön.

********

Az összeállítást készítette: Sümeginé dr. Tóth Piroska

A nyelvészeti szakirodalomban John Robert (Haj) Ross munkásságának köszönhetően squib (egyéb jelentései: ‘sistergő petárda, szatirikus írásmű’) néven nevezik azokat a rögzített megfigyeléseket, amelyekre egyelőre nincs elméleti magyarázat. A squibek 1964-től készültek Rossnak és George Lakoffnak az MIT-n (Cambridge, Boston mellett), a generatív szemantika nyelvészeti irányzatát megalapozó eszmecseréi során, majd a műfaj a generatív nyelvészek folyóiratának, a Linguistic Inquiry-nek lett állandó rovata 1970-től, ám itteni művelése eltávolodott a generatív szemantikától. Squibeket egy időben más nyelvészeti orgánumok is közöltek, például az új-guineai Kivung. A műfaj felelevenítését a kreolista, egyben az egyik utolsó európai generatív szemantikus nyelvész, Pieter A. M. Seuren kísérelte meg (Seuren 2013). Ross nehezen olvasható és nehezen értelmezhető squibjei egyébként megtalálhatók az interneten, és a Lakoff-val 1967-ben közösen írt, egy évtizeden át sokszorosításban, de széles körben terjesztett, az 1970-es években Magyarországra is eljutott, nagy hatású, végül zsákutcába vezető, Noam Chomsky korabeli nézeteire reflektáló generatív szemantikai alapvetésük magyarul is olvasható (Lakoff–Ross 1982).

Pá-pá!

Az 1970-es években még ígéretes generatív szemantika utóbb inkább paródiák tárgya. A Kornai Andrástól vett példa szerint a generatív szemantikusok a Floyd broke the glass ‘Floyd összetörte a poharat’ mondatot úgy elemezték, mint ami több mögöttes szerkezetből tevődik össze, vagyis valahogy így: „Kijelentem neked, hogy elmúlt az, hogy megtörtént az, hogy Floyd okozza, hogy végbemenjen az, hogy fennáll, hogy a pohár törött”. Tehát explicitté tették az okozás rejtett elemét, valamint az állítás (kijelentés), az idő, az eredményállapot stb. jelentéselemeit is (Kornai 2018: 171).

Az alábbiakban a nyelvek közötti rímelő köszönésre is hozok példát, ezt az általam ismert szakirodalom nem tárgyalta, s egyelőre tudomásom szerint nincs rá elméleti magyarázat.

Újházi Ede (1844–1915) kora kiemelkedő színésze, jellemkomikus, a realista színjátszás egyik úttörője volt. (Egyes forrásokban Ujházi, Újházy néven szerepel.) 1870-től volt a Nemzeti Színház tagja, 1888-ban az Operaház játékmestere is lett. Alakjához több anekdota fűződik (Békés 1962: 103–115). Újházit kortársai Mesternek titulálták, s neki magának szavajárása, kedvelt megszólítása volt a „marha”.

Újházi Ede

Az Újházi-leves avagy Újházi-tyúkleves róla elnevezett, de legfeljebb részben általa kreált étel. Csirkehúsból (a legigazibb vén kakasból) készül, sok, nagyon finomra metélt tésztával és a leveszöldségeken kívül gombával, zöldborsóval, kelvirággal, spárgával (a gasztronómia műnyelvén: csirággal) tálalva. A Krúdy Gyula (1983: 518–523) és Nagy Endre által többször is megírt eredetlegenda szerint Újházi a Wampetits (a későbbi Gundel) Vendéglő (Bp. XIV. Állatkerti út, ma Gundel Károly út 2.) séfjével együtt alakította ki (Békés 1962: 108, Kunszery 1973, Halász 1980: 424, Gundel 1984: 21–22, Szakál 1990: 145–8, Halász & Láng 1993: 19, Draveczky 1999: 65–68, Cserna-Szabó & Darida 2007: 102–7), és a Nemzeti Színházzal szomszédos Pannónia Szállóban (Bp. VII. Rákóczi út 5.) is gyakran fogyasztotta. A Nemzeti Színház ugyanis előbb a Kerepesi (ma Rákóczi) út és Múzeum körút sarkán (1837–1908), majd a Nagykörút és a Rákóczi út sarkán, a mai Blaha Lujza téren (1908–1964) működött. Anekdota témája volt, hogy a Mester mennyit fogyasztotta és mennyire unta az Újházi-levest (Békés 1962: 108).

A híres leves

A Mesternek titulált Újházi szerepelt a XX. század elején, majd az 1930-as években is Gottschlig Ágoston likőrkülönlegesség-gyárának, majd ennek cégutódjának hirdetőplakátján, kezében pohárkával, előtte a Gottschlig-rum jellegzetes üvegével, ezzel a felirattal:

Marha, mondja a Mester,
Miért nem iszol Gottschlig-rumot?,

más változatban:

Marha, mondja a Mester,
Igyál Gottschlig-rumot!

(Békés 1962: 103, Békés 1977, 2: 975, Szilágyi 1986: 49–50, Halász & Láng 1993: 19).

„Nem tudjuk kinyomozni, milyen volt az irodalomban említett Újházi-fröccs, a Krúdy-fröccs viszont 9 dl bor és 1 dl szóda összetételű, utóbbi azért – úgymond – »hogy megnevettesse a bort«” (Gundel & Harmath 1982: 322–3; nem ismerte az Újházi-fröccs összetételét Békés István sem, 1962: 108). Újabban magabiztosan szokás kijelenteni, hogy az Újházi-fröccs esetében a bort szóda helyett kovászos uborka levével öntik fel (például Cserna-Szabó & Darida 2007: 105, hasonlóan Schweighardt 2009: 225).

Zolnay Vilmos és Gedényi Mihály gyűjtése szerint a Gellért fürdő, pontosabban ennek hullámfürdője elnevezése a XX. század első felében a budapesti „fattyúnyelvben” Újházi-leves volt, mégpedig azokban az időkben, amikor már a nép birtokba vette ezt a fürdőt. Az elnevezést az indokolja, hogy ebben a „lében” is sok tyúk, azaz ‘(ledér) nő’ úszkált (Zolnay & Gedényi 1996: 48, 50).

Irodalom

• Békés István: Új magyar anekdotakincs. A századfordulótól a felszabadulásig. Bp.: Gondolat 1962.
• Békés István: Napjaink szállóigéi 1–2. Bp.: Gondolat 19772.
• Cserna-Szabó András & Darida Benedek: Jaj a legyőzöttnek, avagy süssünk-főzzünk másnaposan. Pécs: Alexandra 2007.
• Draveczky Balázs (= Balázs mester): Történetek terített asztalokról és környékükről. Bp.: Pallas Stúdió 1999.
• Gundel Imre & Harmath Judit: A vendéglátás emlékei. Bp.: Közgazdasági és Jogi l9791, 19822.
• Gundel Károly: Kis magyar szakácskönyv. Átdolgozták fiai Gundel Ferenc és Gundel Imre. Bp.: Corvina 1984.
• Halász Zoltán: Gasztronómiai kalandozások Európában. Bp.: Panoráma 19802.
• Halász Zoltán & Láng György: Gundel 1984–1994. Bp.: Helikon 1993.
• Krúdy Gyula: Álmoskönyv. Tenyérjóslások könyve. Bp.: Szépirodalmi 19839.
• Kunszery Gyula: „Újházy-tyúkleves.” In: Grétsy László, szerk.: Anyanyelvi kaleidoszkóp. Bp.: Gondolat 1973: 47.
• Schweighardt Zsanett: „Bormondások; fröccs-szótár.” In: Az anyanyelv az életemben. Egy pályázat legjobb darabjai. Bp.: Anyanyelvápolók Szövetsége, Tinta 2009: 223–6.
• Szakál László: Híres emberek híres receptjei. Bp.: Zrínyi Nyomda 1990.
• Szilágyi István: Régi boltok krónikája. A pest-budai kereskedelem történetéből. Bp.: Közgazdasági és Jogi 1986.
• Zolnay Vilmos & Gedényi Mihály: A régi Budapest a fattyúnyelvben. Bp.: Fekete Sas 1996.

Kicsi Sándor András

Partra szállottam. Levonom vitorlám.
A szelek mérgét nemesen kiálltam.

Béke már részem: lekötöm hajómat,
Semmi tündérkép soha fel nem oldja.

Csak repülő álomkép s csalódás
A halandó ember élete!
Rövid öröm, hosszú gond s bánkódás
Bús életünk szűk kerülete.

Ti, kik nem meritek nézni az elmúlást, velem
Élni s halni tanuljatok.

Az alábbiakban madárnévből, mégpedig solymászmadarak (pedzőmadarak) nevéből származó, a lőfegyver sólyom metaforán alapuló lőfegyverneveket (közneveket) tárgyalok, azaz a falkon, falkonett, muskéta és terzerol elnevezések – vándorszók – azonos szemléleten alapuló keletkezésére mutatok rá, elsősorban A. J. Storfer nyomán. Keletkezésük háttere egyrészt az a szemlélet, hogy a fegyverek úgy ártanak az embereknek, ellenségnek, mint a sólymok áldozataiknak, másrészt az, hogy a madár is nagy sebességgel, suhogva támad, szinte rálövi magát áldozatára, a golyó is suhogva repül. Így a céltartományt képviselő lőfegyverek megszemélyesítve, metaforikusan a forrástartományt képviselő solymászmadarak. A négyből két szó közvetlenül német, kettő olasz jövevényszó, mindegyik avult kifejezés, fegyvertörténeti szakszó, csak a muskéta valamelyest köznyelvi. A moldvai születésű A(dolf) J(osef) Storfer (1888–1944) osztrák nyelvész (és pszichoanalitikus) a négy tárgyalandó szó német megfelelői (Falkaune, Falkonett, Muskete, Terzerol) keletkezésének azonos hátterére mutatott rá (1937: 115–6).

A lövegek elkeresztelése már a tüzérség korai időszakától szokásban volt, s a nevet a lövegek mérete és alakja határozta meg. Az ostromágyúkat ragadozókról (krokodil, farkas) vagy mesebeli állatokról (sárkány, griff), esetleg más, nagy testű állatról (bika), a tábori ágyúkat pedig a kisebb békáról, hüllőkről (kígyó, gyík), illetve madarakról (fülemüle) nevezték el. Egyesek az idők folyamán típusnevekké léptek elő, mint német nyelvterületen a Basiliskus (‘sárkánygyík’), Nachtigall (‘fülemüle’), a magyarban pedig a kígyó (a német Schlange mintájára).

A falkon a XV–XVII. században használt, ‘6–8 fontos golyót vető, 23–30 mázsát nyomó tábori ágyú’ volt (Temesváry 1997: ii). Más források szerint 8–33 mázsa súlyú volt, azonban az ágyúk technikai jellemzőinek közlése a forrásokban következetlen, a mértékek bizonytalanok. A falkon szó – falkony alakváltozattal – 1557-tól adatolható a magyarban, a korai újfelnémet falcon átvétele. A szó forrása a vulgáris latin falco (> olasz falco, falcone, francia faucon) ‘sólyom’. A vulgáris latin szó viszont a germánból (ófelnémet falcho, középfelnémet valke, újfelnémet Falke) jön. A falkon szót eredeztették az olaszból is. A madárnévből a XVI. század elejétől alakult ki a fegyvernév. (Német eredeztetése: Horváth 1978: 60–61, Mollay 1982: 256; olasz eredeztetése: TESz. 1: 836, EWUng. 1: 354; egyaránt feltehető olasz és német eredet: Karinthy 1947: 37.)

A falkonett (vagy falkonéta) a XVI–XVII. században használt, ‘kisebb ágyúfajta’ volt, amellyel 1,5–2 fontos golyókat vetettek ki (Temesváry 1997: ii). A falkon kicsinyítő képzős fejleménye, a falkonett északolasz jövevényszó, s alakváltozatai (falkonata, falkonéta stb.) 1520-tól adatolhatók a magyarban (Karinthy 1947: 38, TESz. 1: 836, EWUng. 1: 353–4; a falkonett szó alakváltozatait a falkony változataiként tárgyalta Horváth 1978: 60–61). A szó az északolaszban falconètt, falconetto, falcunetto változatokban létezett. A franciában faucon ‘sólyom; falkon’ és itteni kicsinyítő képzővel fauconneau ‘fiatal sólyom; falkonett’, s volt fauconnel ‘falkonett’ is. Babos Kálmán magyarázó szótárában még szerepel: „falkonet, kis ágyu” (1865: 131). (A korábbi, falkony címszó alatt készített etimológiáktól – TESz., Horváth 1978, Mollay 1982 – eltérően az EWUng. már külön tárgyalja a falkonéta és falkony szókat.)

A tipikus sakkfiguranév katonai tisztséget jelölő szó, amely gyakran más tisztséggel párosul, ezt egészíti ki a női tisztséget jelölő királynő, királyné, az állatot jelölő ló, majd az élettelent jelölő bástya, torony. A sakkbábok nevei tehát egy kivételével (ugyanazt jelölik: bástya, torony) élőlényt jelölő szók. Ráadásul a sakkfigurák nevei mind poliszémia (több jelentés felvételére való hajlam) révén töltik be ezt a funkciójukat, viszont specifikusan sakkszakszó a sakk, a matt, a patt, a rosálás.

A legszorosabban és szakadatlanul önmagunkkal vagyunk együtt.

Milyen érzés is az, űzetve lenni valamitől, amit nem ismer, s vágyódni valahová, amiről fogalma sincs.

Szembenézve a lenyugvó nap sárga-vörös korongjával, öntudatunk emelkedik. Mintha bizony erőnknek volna köszönhető, hogy tetten érhetjük tekintetünkkel.

Ó, milyen sugalmak kormányozzák az embert!

Mindenki csak fölfelé igyekszik ezen a földön.

Behálózta – milyen gyönyörű a szó képvetülete, s milyen plasztikus! Hogy a szavak, mint fonalak behálózhatnak valakit, aki fogva is marad, mint hálójában a légy.

Vannak szórakozott erkölcsű emberek.

A megfigyelés minél jobban elmerül a mélyben, annál nagyobb a mélység – végtelen.

Minden tájnak, erdőnek, fának, embernek van sugalmazása.

Mily nagy szerencse, hogy valaki plasztikusan tudja kifejezni magát. S mily ritka adomány ez. Ha a jelzők nem csak kummognak a mondatban, hanem képet is adnak.

Föl kell nyitni magunkban újra és újra a friss szemet, hogy a világ csodáján ámuljunk.

A lélekben történteket nem mindig lehet az ok-okozat törvényei szerint megmagyarázni.

Milyen kor az, amely még csak megörökíteni sem tudja magát, mert nem tudja, hogy mi az az erény, amire büszke lehet.

Ha az ember megkavarja vagy átkutatja a múltját, hangtalan csörömpölést hall.

A múltra sem közömbös, hogy mi van a jelenben. Mindennek visszaható ereje is van.

Hogy melyik őstől mekkora rész jutott belénk, s hogy ezek hogyan keverednek, csodálatos mechanizmus. A legnagyobb csodájuk a sajátosság, hogy nincs két egyforma emberi mechanizmus a földön.

Önmagunk figyelése közben alkalmunk van a szellem életfenntartó igyekezetén túl a kozmikus vágyakozásig éberségének és mozgékonyságának teljes anyagtalanságát átérezni.

Nagyon bonyolult megmagyarázni azt, hogy ki, mire figyel életében.

Meg kell szokni, hogy mások fényében lássuk magunkat. S vállalni kell azt, amilyenek vagyunk.

Bernáth Aurél: Önarckép ablak előtt

********

A csoda váratlan jelenség. Amit nem lehet elképzelni.

Amit egy hároméves gyerek csodának érez, abból még a felnőtt számára is marad valami csodálatos.

Alig van a földön tünékenyebb, csillogóbb, szikrázóbb, ezer fényben és színben játszó jelenség, mint a víz. Tehát alig van jelenség a földön, ami az Isten sokoldalúságát, pompáját, de egykedvűségét is jobban tudná megszemélyesíteni.

Az emberi gondolkodás mechanizmusa az Isten fogalmát csak személyként tudja fölfogni. Ez az emberi gondolkozás tehetetlenségéből származik.

Mi lehet az: élni a napban? Az eggyé levésben még azt az isteni ajándékot is élvezni, hogy élünk?

Semmi se reménytelen. Csak neki kell állni. Nyugodtan. Mintha most teremtette volna az Isten. Éppen ebből a célból.

A mi földünk örökké csatatér volt. Pedig van bennünk jó szándék és tehetség is.

Minden nemzeti sajátosság, mely nem észrevétlenül működik és fejlődik, meghal, mert meghamisítódik.

Az élet és a világ egynémely indulatáról van tapasztalatom, melyek szárnyai alá talán összevonható minden emberi működés.

Az első leghatalmasabb szenvedély, hogy az emberiség fennmaradjon.
A második a pusztítási vágy, hogy a világ megújulhasson.
Harmadik az igazságszeretet, tehát az erkölcsi erő, hogy a pusztítási vágyat kordában tartsa.
Negyedik a megismerési vágy, ami a föld történetében vallás-erejű indulattá nőtt. Ennek mélyén a tudás szent kíváncsisága áll. Mondhatnánk úgy is, hogy Isten szembenéz velünk, ha irányában kutatunk.
Az ötödik a vallás és a művészet mozdulatai. Olyan világot villantanak föl, aminek időtlenség a jellemzője.

A világ láthatólag készséggel adja meg magát a megismerésnek.

********

Amíg a születést nem látjuk a legnagyobb emberi csodának, addig a halál értelméhez és csodájához nem tudunk közelebb férkőzni.

Ahogy a halál egy utolsó sóhajjal szemünk előtt bekövetkezik, észszerű látvány. A születés rejtelmesebb. Noha ez a halál fordítottja, még csak a sejtelmünk se ér föl a lélek beköltözéséhez a testünkbe.

Születés – halál: a kettőjük közti érzelmi különbség nem teszi könnyűvé együvé látásukat.

A halálba való beletörődés elszántsága is megvan bennem, mint olyannak, aki már nem bánná, ha túl volna mindenen.

Ha valaminek a nemlét a jellegzetessége, akkor az már nem emberi probléma.

Amiként a születésben a lélek alakot nyer, úgy a halálban csak az alakot veszti el.

Lehet, hogy a felejtést kegyes jótéteménynek szánta a Teremtő. Hogy üresen menjünk át a halálba, hogy ne fájjon a bennünket elkísérő lebegő emlékek hiánya.

Az Isten agyunk munkáját, minél jobban közelítünk a halál felé, annál jobban áthúzza fátylaival, hogy felejtsünk, hogy egyre jobban felejtsünk.

Megérteni a halált egyelőre (talán) csak a halálban lehet.

Minden megy, mozog, múlik – nincs kegyelem a sírig. Az igazi kegyelem – az időtlenség – csak ott van.

A világ legnagyobb csodája, hogy a pusztulás ereje, világméretekben értve, sohasem nagyobb, mint a teremtésé.

Bernáth Aurél: Tél

********

Termékeny pillanatai a festőnek, ha művét új környezetben látja.

Egy életmű áttekintése majdnem lehetetlen.

Minden elkopik a világon, még a felsőfok is.

A szemlélőnél, ha a művészet igazi céljához el akar jutni, az értelmi rész háttérbe szorul, mert a szép érzete azt felszívja magába.

Nincs abszolút határ, az emberek beleérző képessége dönti el a kérdést, hogy a természet mily mérvű absztrakcióját képes elfogadni ábrázolás gyanánt.

A stílusok akkor differenciálódnak, ha sovány a mondanivaló, és ennél fogva lázas a keresés a mondanivaló után.

Minden lélek, így a kritikusé is, lehet egy irányban elfogódottabb, túlzásai, előítéletei a kelleténél kirívóbbak, s még mindig hasznos munkát végezhet.

A festészet a világot ezer és ezer módon látja és láttatja. Az elbűvölő könnyedségtől a tragikus mélységekig óriási a skála. 

Bernáth Aurél: Riviéra

Mily kevés praktikus tanácsot és felvilágosítást tud adni egy festő mestersége leglényegesebb pontjáról!

A festészet útjai végtelenek.

A művészet ki fogja heverni az absztraktok miatti megrázkódtatást, amikor már minden művelője belátja, hogy mérhetetlenül gazdagabb a világ, mint a képzeletünk. S hogy igazán megújulni, felfrissülni csak általa tudunk.

Hogy a művészettől az emberek nemesednek, hogy a művészet beszélni, látni, érezni, eszmélni tanít – hamisak ezek a megállapítások, mert nem foglalják magukban a művészet hatásának sokrétűségét.

A művészetben megvan a fölemelkedésünk útja, de a pusztulásunké is. A szépség mélyén nemcsak az Isten lakik, hanem a csábítás is, az ördög is. Nemcsak eszmélünk benne, hanem eszmélésünk határaiba is ütközünk.

A legnagyobb alkotásokat nemcsak elragadtatással nézzük, de valami szívet facsaró elérhetetlenség érzetével is. Itt is nyilvánvaló az ember örök vergődése a két véglet: szabadulás és börtön között. Hogy akkor is fogva vagyunk, amikor szabadnak hisszük magunkat.

********

Az összeállítást készítette: Sümeginé dr. Tóth Piroska