A világ nyelveiben az állatnevek rendszere egyrészt a tudományos osztályozáshoz hasonló népi sémákon alapul, másrészt viszont e szók viselkedését olykor különleges mechanizmusok is szabályozzák. Az alábbiakban egy érdekes magyar nyelvjárási jelenségre mutatok rá, hangsúlyozva azonban, hogy a kielemezhető rovarnévosztály önkényes, pontosabb megfelelése a tudományos rendszerrel nincs. Az nem különösebben meglepő, hogy egyes dunántúli nyelvjárásokban a legfeljebb pár tucat népi rovarnévből öt l-re végződik, a hangyál és szul változatok megjelenése azonban magyarázatot igényel, s ezt tágabb összefüggésben érdemes vizsgálni.
Az állatneveket, esetleg bizonyos típusaikat számos, névszói osztályokat ismerő nyelv külön kezeli, s ennek a jelenségnek még a magyarban is vannak – nem túl jelentős nyomai. A sémi nyelvekben bizonyos állatosztályokat jelölő szavakat meghatározott gyöktípus jellemez. Ezekben a nyelvekben, így az arabban, bizonyos állatok nevei úgy alakultak ki, hogy az eredeti afroázsiai (sémi-hámi) két mássalhangzós gyökök egy harmadik, jelentést hordozó determináns mássalhangzóval, az „állatságra”, pontosabban zsákmányolt vagy káros állat jellegre utaló b-vel egészültek ki. A b tehát az erre – mint harmadik gyökmássalhangzóra – végződő állatnevekben valamiféle állatnévképző szerepet tölt be. Hasonló módon, de más képzőkkel jöttek létre egyes hasznos állatok elnevezései. A gyöktípusokat részben az egyes sémi nyelvek belső rekonstrukciójával, részben az afroázsiai nyelvek összehasonlításával vizsgálják. A jelenségre példa az arab kalb ’kutya’ (eredetileg ’vadkutya’) és dubb ’medve’ (Diakonoff 1970: 461, Iványi 1999). Számos sémi nyelvben, főleg az arabban, az is kimutatható, hogy azok a gyökök, amelyekben két közös mássalhangzó van, jelentésbeli hasonlóságot is mutatnak (Iványi 1999).
Hangyál
Jelentős részben a sémi gyökök mintájára a XIX. század közepének magyar etimologizálását jellemezte valamiféle dilettáns, látványos összefüggésekre rámutatni igyekvő, máig ható gyökelmélet (újabb kritikája: Nádasdy 2020: 152–163), amely tulajdonképpen a később tudományosan is művelt belső rekonstrukció (erről például: Austerlitz 1992, Fox 1995: 185–216) elfajult változatának tekinthető. A dilettánsok munkálkodása azonban hátráltatja a feltárt tényleges összefüggések elfogadtatását. Az általában a mássalhangzókra összpontosító gyökelméleti elképzelésekkel rokon, és szintén csak kuriózumképpen említhető, hogy Bugát Pál szerint a magyarban a halnevek képzője a szóvégi a hang (nála még betű, „Formativum piscium litera a est”, példái: viza, potyka, csuka, harcsa, galócza, „természettudományi szóhalmazának” Ajakhal szócikke, 1843: 6). Így ajakhal helyett ajkócza elnevezést javasolt (1843: 6), lanthal helyett lanta elnevezést (1843: 271), májhal helyett mája elnevezést (1843: 202), orsóhal helyett orsa elnevezést (1843: 321), szatyinghal helyett szatyinga elnevezést (1843: 395). A magyarban azonban nincs halnévképző, még csak sajátos halnévelem sincs. A halneveket Bugát a több figyelemre méltó, nyelvújító javaslatot is tevő könyvében nem is javította ki következetesen.
A magyar állatnevek legfeltűnőbb hangtani, de rendszert nem alkotó különlegessége szókezdő mássalhangzóik tekintetében mutatkozik, ilyen a tyúk szókezdő ty- hangja (e szónak ezzel párhuzamosan több variánsa is van, például tyúk ~ tik, analógia a lyuk ~ lik), valamint a tücsök szókezdője (több változattal, például prücsök, de van bilabiális tremulánssal kezdődő változata is).
A magyar nyelv történészei az állatnevek ténylegesen létező külön képzőit elsősorban kicsinyítő képzőként tartják számon. Jellegzetesen ilyen -ka/-ke képzős vagy legalábbis ilyennek felfogott a korai ómagyar csirke, róka, a vitatott eredetű kecske, szarka, macska (két szláv jövevényszó), fecske, cinke, lepke (Szegfű 1991: 243), majd a szláv jövevényszó birka, csóka és póka ‘pulyka’, továbbá a sáska, a potyka ‘ponty’ stb. A kicsinyítő-becéző képzősnek felfogott, állatnevekre jellemző szócsoport eltérő eredetű tagokból áll. Az állatnévképzés már régen nem produktív, a kicsinyítés-becézés azonban igen. Az ugyancsak kicsinyítőként számon tartott egykori -t képző több állatnévben is előfordul: evet, menyét, nyest, nyuszt, pegyvet, sőt fajt (a fajd szó korai változata; Szegfű 1991: 243), ráadásul talán ide sorolható például a fürj (eredetileg für) szó Dunántúlon előforduló fürt változata is (ÚMTsz. 2: 562). Ugyancsak képzőt tartalmazhat külön a szárcsa és a vércse, külön a pacsirta, külön a nyúl és a sül (Szegfű 1991: 203, 243–4).
Mindenesetre az állatneveket is érintő kicsinyítő képzőknek a magyarban régen sokkal gazdagabb rendszere létezett. Vértes O. András mutatott rá az érzelmi világ szegényedése, sivárodása és a kicsinyítő képzők eltűnése között összefüggésre, ami kétféleképpen is érthető: egyrészt a kicsinyítők egykori gazdag rendszere tűnt el, másrészt a még egyáltalán meglevők használati köre szűkült (Vértes 1986: 151–2).
Az újabban terjedő, tipikusan két szótagú szavakat előállító, kicsinyítő -i képzőt legutóbb Nádasdy Ádám tárgyalta (2020: 67–68). Az -i Nádasdy kifejezésével „agresszívan csonkoló”, mert a szóból csak az első szótagot őrzi meg és a második szótag elején álló mássalhangzókból egyet-kettőt, a többi részt törli. Nem kíméli az állatneveket sem. Nem különösebben jellemző, de rovarnévvel is előfordulhat, ilyen a szunyi ‘szúnyog’ (Parapatics 2008: 110). Az -i képző terjedését szokás a dajkanyelvből is származtatni (például Nádasdy 2020), de az is figyelemre méltó, hogy mennyire népszerű volt a XX. század első harmadának tolvajnyelvében is (Szirmay 1924).
A szúnyog újabban már "szunyi"
Miként egyes -ka/-ke végződésű jövevényszók kicsinyítősként lettek felfogva, és így illeszkedtek be a magyar morfológiába, sok jövevényszó, különösen két szótagosak átvételénél is megjelenik az -i képző, így ezek kicsinyítős értelmezést nyernek. Ilyen például a purszli és eredetibb alakváltozata, a purcli ‘bukógalamb, röptében bukfencező galamb’ (< német Purzel ‘bukfenc’, MTsz 2: 229–230, ÚMTsz. 4: 629), továbbá az ugyancsak német jövevényszó ruszni és alakváltozata a ruszli ‘csótány, svábbogár’, amely urbánus jellegzetesség ugyan, de egyes nyelvjárásokban is megvan. Volt nyelvjárási keszi ‘csótány, svábbogár’ is (Nógrád, MTsz. 1: 1116). A XX. századi magyar tolvajnyelvben a kimli és a zsuhi egyaránt ‘tetű’ jelentésű volt (Szirmay 1924: 31, 50), az utóbbi cigány jövevényszó (< oláh cigány žuv ‘tetű’; később valamely más cigány nyelvből a džuv változat átvétele a szélesebb körben is elterjedt dzsuva ‘tetű’). A magyarban azonban a kicsinyítő -i képzős, két szótagú szavak nem alkotnak rovarnévosztályt.
A főleg egyes nyelvjárásokban létező, keresztnevekről vett rovarneveket Takács Judit rendszerezte (2001: 163). Ezek közül világszerte a katicabogár neveit tanulmányozták legtöbbet (például Kiss & Bató 2012: 78–79, Kicsi 2015: 104–6), de a bodobács elnevezései is figyelemre méltóak (például Kiss & Bató 2012: 29). Kovács Antal a Felső-Szigetközből említette, hogy a futkorászó természetű bodobács néhol a falu bolondjáról lett elnevezve, s ez a falunként és koronként váltakozó, aktuális megnevezés olykor rögzült (1987: 55). A poloska népi elnevezései között is megvolt Bencéről a büdösbence, Mártonról a büdösmárton, büdösmarci, Pálról a pocokpál, Annáról a büdöspanna, büdöspanni, Margitról a büdösmargit, margitbogár (Fercsik & Raátz 2009 és a forrásul szolgáló ÚMTsz. adatai).
Rendkívüli jelenség, sajátos szóvégi rovarnévelemre utal a magyarban, egyes dunántúli vidékeken a hangya szó hangyál, a szú szó szul változata, amely jelenséggel párhuzamos a nyelvjárási l-ezés (ly helyett l, például folyó és gólya helyett foló és góla), s ez érinti a bögöly, a moly és a métely szók szóvégi mássalhangzójának depalatalizációját is (bögöl, mol és métöl). Nem egyeznek azonban a nyelvjáráskutatók által megállapított nyelvjáráscsoportok határaival se a hangyál, se a szul alakváltozatok megjelenésének, se a ly depalatalizációjának határai. (Utóbbi határairól: Kálmán 1977: 70, 72.) Mindhárom jelenség egyértelműen jellemző azonban az úgynevezett nyugati nyelvjárástípusra avagy nyugat-dunántúli nyelvjárásterületre.
Mind a hangya, mind a szú alternáló rovarnév. A hangya ~ hangyát a tővégi időtartamot váltakoztató névszótöveket képviseli, a szú ~ szuvat időtartam-váltakoztató, v-s változtató névszótöveket, s utóbbihoz hasonló alternációt mutat az állatnevek körében a nyű és a fú.
Szú vagy szul
A hangya szó nyelvjárási hangyál alakváltozata a szú szó szul alakváltozatával általában együttesen fordul elő. Ezek az alakváltozatok általában egyes dunántúli (azon belül főleg nyugati) nyelvjárásokra jellemzőek, de akadnak szórványos székely adatok is: hangyál (MTsz. 1: 803, ÚMTsz. 2: 843, Kiss 1979: 40, Markó 1981: 108, Kovács 1987: 54, Várkonyi 1988: 92, Ábrahám 1991: 65, Balogh 2004: 75), szul (MTsz. 2: 606, ÚMTsz. 5: 230, Kiss 1979: 68, Markó 1981: 243, Kovács 1987: 58, Várkonyi 1988: 215, Ábrahám 1991: 102, Balogh 2004: 151, a Magyar Nyelvjárások Atlaszának 974. kérdése, Kiss & Bató: 2012: 137–8). A két szóban a szóvégi -l talán ősi képző (közelebbről denominális névszóképző; a hangyál esetében ez valószínűleg véletlenül egyes finnugor, mégpedig permi nyelvekkel is közös), talán inetimologikus betoldás (mint az r a nyárs, nyers, hárs, birs szókban), de megjelenése mindenképpen önkényes. Hasonlóan inetimologikus l és r megjelenésére példa népi rovarnévben, hogy a Magyar Nyelvjárások Atlaszában, a XX. század közepe e nagy méretű, elsősorban tájszókat felmérő vállalkozásában a bögöly szóra rákérdezve (642. kérdés) a pőcsik szó plőcsik és précsik változatait is regisztrálták (Kiss & Bató 2012: 31). A pőcsik nem dunántúli, hanem tiszántúli tájszó, főleg az úgynevezett északkeleti nyelvjáráscsoportra, nyelvterületre jellemző szó.
A fő változat és köznyelvi hangya (1313) és szú (1395 körül) mellett megjelent hangyál 1650-től, szul 1405 utántól adatolható, s volt hangyály (Nyugat-Dunántúl, MTsz. 1: 803) és szuly változatuk is. A szuj és szúj változat viszonylag gyakori (a Magyar Nyelvjárások Atlaszának 974. kérdése, Kiss & Bató 2012: 137, ÚMTsz. 5: 229–230), a *hangyáj változatot nem regisztrálták. A Schlägli Szójegyzékben (1405 körül), ahol a zul ‘szú” megjelent (Gl. 666), még hanga ‘hangya’ található (Gl. 300), s ugyanitt volt mol ‘moly’ is (Gl. 500). A hangyály és a szuly vagy eredetibb változatok, és a szóvégi -ly depalatalizációja egyes dunántúli nyelvjárásokban már későbbi fejlemény, vagy a Dunántúl egyes részein a később említendő, analógiát felmutató bögöly, moly és métely szók, egyéb ly-re végződő állatnevek megfelelőinek szóvégi mássalhangzója is eleve -l volt.
A hangyál és a szul mellett lényegesen ritkább, egyértelműen csak dunántúli jelenség a bögöly szó bögöl alakváltozata (ÚMTsz. 1: 581, Kovács 1987: 52, Ábrahám 1991: 48; a Felső-Szigetközben volt bögű alakváltozat is), a moly szó mol (a Felső-Szigetközben mól, móllepke) változata (ÚMTsz. 3:1295, Markó 1981: 184, Kovács 1987: 56, Várkonyi 1988: 162, Balogh 2004: 120, itt molpille változatban), a métely ‘laposféreg’, helyenként ‘rovarféleség, bagócs’ métöl alakváltozata. Ez utóbbi szintén szórványosan a Dunántúlon fordul elő (ÚMTsz. 3: 1251, Kovács 1987: 52), de már a Felső-Szigetközben az egyik alakváltozat métű (Kovács 1987: 51–52). A hangya és a szú finnugor kori szavak. A török jövevényszó bögöly, a szláv jövevényszó moly és a déli szláv jövevényszó métely szóvégi -ly hangja depalatalizálódott az említett alakváltozatokban.
A hangya és a szú a viszonylag csekély számú köznyelvi és az egész magyar nyelvterületen elterjedt rovarnév közé tartozik. Ami a Dunántúlról ez idáig regisztrált rovarnevek számát illeti, Kovács Antal kivételesen igényes gyűjtése a Felső-Szigetközből az ízeltlábúak (köztük főleg a rovarok) köréből 40 szócikkben még több taxont ismertetett (1987: 51–58; újabb gyűjtések révén ez a szám valószínűleg emelkedni fog, Ulicsni 2013). Azonban csak az említett öt, l-re végződő alakváltozat (hangyál, szul, bögöl, mol, métöl) alkotja a sajátos dunántúli rovarnévosztályt (például nincs *bolhál vagy *bóhál, pedig a bolha korai szláv jövevényszó), amely meglehetősen önkényesen alakult ki, pontosabb megfelelése a tudományos rendszerrel nincs. Ráadásul a métöl elsősorban nem is rovart jelöl, hanem jelentése főleg ‘laposféreg’. Az öt közül három szó (szul, mol, métöl) jelöl kártékony fúróállatot, a vérszívó bögöly is fájdalmasan szúr, a hangya népi megítélése azonban árnyaltabb (Szendrey 1936). A hangadás elsősorban a bögölyre jellemző, a métű, métöl legalábbis a Felső-Szigetközben jelölhet dongó bagócsféleséget is (Kovács 1987: 52), viszont már csak alaposabban odafigyelve ismerhető fel, hogy a szú perceg, még alaposabb megfigyelés, hogy a hangya kopog. Az öt rovarféleséget szűkítve, a hangyának és a szúnak sincs olyan közös vonása, ami kielégítően magyarázná a megnevezésükkor külön képzővel való kiemelést.
A hangyál és szul változatokban betoldott l tehát önkényes, de a bögöl, mol és métöl helyi változatok szóvégi mássalhangzójának depalatalizációjával nemcsak a szinkrón rendszerben függ össze. A feltehetően eredetibb hangyály és szuly változatok talán csak a már jövevényszóként meglevő bögöly, valamint a honfoglalás utáni jövevényszó moly (1395 körül) és métely (1470) hatására jöttek létre. Közvetlenül hangyál és szul változatok létrejöttével számolva, ezeket is megelőzhette az analóg szavak depalatalizált szóvégű helyi változatainak (bögöl, mol, métel) átvétele.
Bögöly vagy bögöl
A dunántúli, szóvégi -ly depalatalizációja több szót (például király helyett királ), így madárneveket is érint: fogoly helyett a szórványosan megjelenő fogol; harkály és seregély helyett különböző, már -l szóvégű madárnévrendszert nem alkotó változatok. Például a seregély megfelelője Kiskanizsán seregény (Markó 1981: 225), Bükön sergíl (Balogh 2004: 142), a Felső-Szigetközben seregíl és seregé (Kovács 1987: 84). A sirály szót a Dunántúlról népi madárnévként nem közölték. A tiszántúli nyelvjárásokra jellemző nadály szó nadál változatban előfordul a Felső-Szigetközben, de itt is csak ritkán (Kovács 1987: 51). Ezen állat megnevezése a Nyugat-Dunántúlon jellegzetesen pijóka (például Markó 1981: 207) vagy pijóca (például Kovács 1987: 51). A bagócsok lárváját jelölő imely népi névként nem dunántúli tájszó (ÚMTsz. 2: 1077).
Mindenesetre a dunántúli l rovarnévelem különleges. Rovarnévelemként talán b jelentkezése lett volna inkább várható, ha ez a hang inetimologikus betoldásként egyáltalán megjelenne. A magyar köznyelvi bogár valószínűleg a hangutánzó búg ige származéka, ennek analógiája a későbbi, székely nyelvjárási hangutánzó nomenverbum burung ’dong, dongva röpül (a cserebogár); bogár, különösen cserebogár’, de számos nyelv ’bogár’ jelentésű szói tartalmaznak hasonló szókezdőt (például angol beetle, bug, dán bílle, norvég bille, izlandi bjalla, szerbhorvát buba, bolgár brəmbar, török böcek), s hasonló még többek között a vietnami bọ, amely rovar-, féregnevek prefixuma.
Irodalom
- Ábrahám Imre: Nyúl község nyelvkincse. Bp.: Magyar Nyelvtudományi Társaság 1991.
- Austerlitz, Robert: Nyelvek és kultúrák Eurázsiában. Válogatott tanulmányok. Válogatta, szerkesztette és fordította: Simoncsics Péter. Bp.: Tankönyvkiadó 1992.
- Balogh Lajos: Büki tájszótár. Szombathely: Vasi Szemle 2004.
- Bugát Pál: Természettudományi szóhalmaz. Buda: Magyar Királyi Egyetem 1843.
- Diakonoff, I. M.: „Problems of root structure in Proto-Semitic.” Archiv Arientalní 38(1970)453–480.
- Fercsik Erzsébet & Raátz Judit: Keresztnevek enciklopédiája. A leggyakoribb női és férfinevek. Bp.: Tinta 2009.
- Fox, Anthony: Linguistic Reconstruction. An Introduction to Theory and Method. Oxford: Oxford University Press 1995.
- Gl. Berrár Jolán & Károly Sándor, szerk., Régi magyar glosszárium. Szótárak, szójegyzékek és glosszák egyesített szótára. Budapest: Akadémiai 1984.
- Iványi Tamás: „Sémi-hámi nyelvek.” In: Fodor István, szerk.: A világ nyelvei. Bp.: Akadémiai 1999: 1234.
- Kálmán Béla: Nyelvjárásaink. Bp.: Tankönyvkiadó 19774.
- Kiss Gábor & Bató Margit: Tájszavak. A magyar nyelvjárások atlaszának szavai, szóalakjai. Bp.: Tinta 2012.
- Kiss Jenő: Mihályi tájszótár (Rábaköz). Bp.: Akadémiai 1979.
- Kovács Antal: „Járok-kelek gyöngyharmaton...” Növény- és állatnevek a Felső-Szigetköz tájnyelvében. Mosonmagyaróvár: Hazafias Népfront városi bizottsága, Mosonmagyaróvári Múzeumbarátok Egylete 1987.
- Markó Imre Lehel: Kiskanizsai szótár. Bp.: Akadémiai 1981.
- MTsz. Szinnyei József: Magyar tájszótár. Bp.: Hornyánszky 1: A–Ny 1893, 2: O–Zs 1901.
- Nádasdy Ádám: Milyen nyelv a magyar? Bp.: Corvina 2020.
- Parapatics Andrea: Szlengszótár. A mai magyar szleng 2000 szava és kifejezése fogalomköri szinonimamutatóval. Bp.: Tinta 2008.
- Szegfű Mária: „A névszóképzés.” In: Benkő Loránd, szerk.: A magyar nyelv történeti nyelvtana. I. kötet. A korai ómagyar kor és előzményei. Bp.: Akadémiai Kiadó 1991: 188–258.
- Szendrey Zsigmond: „Hangya a magyar néphitben.” Ethnographia – Népélet 47(1936)4: 318–9.
- Szirmay István: A magyar tolvajnyelv szótára. Bp.: Béta Irodalmi Rt. 1924.
- Takács Judit: Keresztnévből származó állatnevek. Magyar Nyelvjárások 39(2001)159–164.
- Ulicsni Viktor: Folk knowledge of invertebrate species in Central Europe. Poszter. 36th Annual Meeting of the Society of Ethnobiology "Climate Change and Ethnobiology”. University of North Texas in Denton, Texas, May 15–18 2013.
- ÚMTsz. B. Lőrinczy Éva, szerk.: Új magyar tájszótár. Bp.: Akadémiai 1: A–D 1979, 2: E–J 1988, 3: K–M 1992, 4: N–S 2002, 5: Sz–Zs 2010.
- Várkonyi Imre: Büssüi tájszótár. Bp.: Akadémiai 1988.
- Vértes O. András: „Érzelmi világunk és a nyelv történeti változásának kölcsönhatása.” Magyar Nyelv 82(1986)1: 11–29, 2: 151–162, 3: 288–300.
Kicsi Sándor András