Az írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelv 118. évf. (2022) 1. szám, 94-101. o.

1. A Tinta Könyvkiadó a Magyar szókincstárral történt debütálása óta szívén viseli a magyar nyelv szókészletének minél sokoldalúbb bemutatását. Korábban A magyar nyelv kézikönyvei sorozatban jelentetett meg különböző profilú szótárakat (Értelmező szótár⁺, Idegenszó-tár, Etimológiai szótár, Alakzatlexikon stb.). Ezek között több frazeológiai szótár is napvilágot látott (Bárdosi Vilmos Magyar szólástár és Forgács Tamás Magyar szólások és közmondások szótára című műve 2003-ban, T. Litovkina Anna Magyar közmondástára 2005-ben, Balázsi József Attila Hasonlatszótára pedig 2017-ben). A kiadó Tinta szótárak címmel egy új sorozatot is indított, ennek eddigi tagjai inkább diákoknak szóló értelmező szótárak voltak. A sorozat 5. tagjaként azonban egy frazeológiai tájszótárral jelentkeztek, a szerkesztőknek az Előszóban megfogalmazott célja szerint azért, hogy anyanyelvünk elavult, kiveszett, de legfőképpen szűkebb területen használt állandósult kifejezéseit megismertessék a szélesebb közönséggel, s bemutassák azok jelentését és használati körét (i. m. 5). A gyűjtemény elsősorban az Új magyar tájszótár (1979–2010) öt kötetének gazdag anyagát dolgozza fel, ám a szerkesztők szándéka szerint „emészthetőbb” formában. Míg ugyanis az ÚMTsz. főként nyelvész szakemberek számára készült, ezért az adatközlők ejtésmódját is igyekszik mellékjelekkel feltüntetni, Balázsi és Kiss szótára nem használ fonetikai mellékjeleket, s a nyelvjárásias ejtésmódot csak elvétve jelöli, pl. olyankor, „ha a szólás a rím eszközével élt: Vagy a kasza, vagy a kű, vagy a kaszás, vagy a fű <arra utaló szólásként, hogy mi oka lehet, ha a kasza nem jól vág>. Itt természetesen a kű nem cserélhető fel kő-re” (5).

Vagy a kasza, vagy a kű, vagy a kaszás, vagy a fű (FORTEPAN / Magyar Földrajzi Múzeum / Erdélyi Mór cége)

2. A terjedelmes gyűjtemény (468 lap) a Népies szólások, közmondások és életbölcsességek enciklopédiája címet viseli. A címadást nem egészen tartom szerencsésnek.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelv 67. évf. 1971., 469–471. oldal.

1. Kamaszkori olvasmányaink alapján hajlandók vagyunk azt hinni, hogy a megölt ellenfél fejbőrének lenyúzását az amerikai indiánok találták ki, és gyakorolták mint jellegzetes harclezáró cselekedetet. A valóságban korántsem ez a helyzet. Sem a művelet, sem annak közkeletű neve, a skalpolás nem a rézbőrűek leleménye. A trófeák gyűjtése évezredes emberi szokás. A vadász mindmáig jelképes zsákmányként őrzi meg az elejtett nagyvad agancsát vagy agyarát, preparált bőrét, néha a kitömött fejét. Hasonlóképpen járt el a primitív ember, amikor legyőzött ellenfelének levágott fejét hazavitte emlékül vagy dokumentumnak. Hérodotosz IV. 64. az időszámításunk előtti IV. században leírta, hogy a szkíták (az eleink által oly büszkén őseiknek vallott szittyák) a harcban megölt ellenfél fejét kapták jutalomképp. Ezt a következőképpen nyúzták meg: „Körülvágván a füle körül a fejet és azt megfogva jól kirázza, majd utána kihúsozza marhabordával, gyúrja a kezével, végül pedig kicserezvén kéztörlőnek használja és lovának kantárszárára akasztván büszkélkedik vele. Mert akinek a legtöbb ilyen kéztörlő bőre van, azt ítélik a legkülönb férfinak.” Hasonló gyakorlatot írt le Livius XXIII. 24. a keltákról (Borzsák István szíves közlései és fordítása).

Más népeknél a fül, kar, kéz volt a trófea, s egyben a győzelem bizonyítéka. A tatárokról tudjuk, hogy a liegnitzi csata után (1241) zsákszámra gyűjtötték össze az elesett németek fejéről levágott füleket. Az efféle eljárásban már a praktikusság szempontja érvényesült. Ha a pars pro toto elv alapján a fej helyettesíthette a holttestet, akkor eggyel tovább lépve a fül vagy a fejbőr helyettesíthette a fejet. Elvégre akár csupán egyetlen több kilós levágott fej hazacipelése is elég fárasztó munka lehetett.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelv 66. évf. 1970., 87–90. oldal.

1. E szónak nyelvünkben ma már csak egyetlen jelentése él, éspedig az, melyet az ÉrtSz. az első helyen közöl: ’valamely vidéknek, tájnak rendsz. magasabb helyről akadálytalanul a néző elé táruló nagy méretű képe: kilátás, látkép’. Élt ugyan nyelvünkben a szónak néhány más jelentése is, ezek azonban a technikai haladás és a művészi ízlés változása következtében egytől egyig kihaltak, így járt egyebek között a szónak eredeti, legrégibb jelentése is.

Le panorama revue, vers 1900 © Mucem, Yves Inchierman

2. A múlt századi lexikonok és Germain Bapst monográfiájának (Essai sur l’histoire des panoramas et dioramas. Paris, 1891) tanúsága szerint Johann Adam Breysig (1766–1831) danzigi díszletfestő 1787-ben vetette fel az ötletet, hogy egy nagyobb kerek építmény henger alakú belső falán teljesen körbe futó festményt lehet elhelyezni. Ez a térben és témában zárt egészet alkotó kép tág horizontú tájakat vagy egymáshoz kapcsolódó eseményeket ábrázol, s a kör alakú tér közepéről mesterséges megvilágításban szemlélve a valóság nagy távlatú, többé-kevésbé fotografikus hűségű látszatát kelti.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelvőr 95. évf. 1971., 633–367. oldal

Az így nevezett ruhadarabot, egy kurta kiskabátot manapság jégtáncosokon, némely elegáns étterem pincérein és jobb szállodák liftesfiúin lehet látni. Tánczenekarok zenészei is hordanak olykor ilyen fajta zekét. Gyakran találkozni a szóval női divattudósításokban is. Divatja Angliából terjedt el a XVIII. század végén (H. Weiss: Kostümkunde. Stuttgart, 1872. 1251). Mint minden új divatjelenséget, ezt is vegyes érzelmekkel fogadták az idősebbek annak idején, Gvadányi Józsefet ez a nagyon rövid, csupán mellény hosszúságú férfikabát épp annyira botránkoztatta és bosszantotta, mint napjaink nem egy öregjét a miniszoknya. A Falusi nótáriusban (1790) két ízben is kikelt az ifjak „kurta alsó hacukája”, az „ánglus rongy” ellen, anélkül azonban, hogy a ruhadarabot nevén nevezve a spencer szót leírta volna. A pest-budai hajóhídon egy Törő nevű fiatalember parádézott e zekében, aminek már módis voltában Gvadányi az ősi erkölcsök romlásának jelét vélte felfedezni. A későbbi nemzedéknek nem voltak ilyenféle aggályai. Széchenyi István keleti útja során 1819 táján Málta szigetén ruhatári jegyzéket készített, melyben egyebek között ez a tétel is szerepel: 2 Spenzer. (Kiadva a Viszota-féle Összes Munkákban, 1925. 10. kötet, Naplók 1: 831.)

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelvőr 100. évf. 1976., 234–240. oldal

1. A magyarban több mint hetven angol eredetű ruhanév, illetve textilanyag-elnevezés él vagy élt, ahogy előszámolva található nyelvünk angol jövevényeinek lajstromában (NytÉrt. 93). Ezeknek nem csekély része tulajdonnévi eredetű. Tudomásunk szerint csak egyetlen olyan van közöttük, mely vallásfelekezetről kapta nevét, s ez a kvekker. A vele jelölt férfi öltözetféle már több mint ötven éve kiment a divatból, s a még élő nyolcvan éven felüliek emlékezetéből is eltűnőben van. Pedig egy évszázad és annál több előtt is még sokat emlegették. Jókai, Mikszáth, Krúdy s más íróink ismert alkotásaiban s koruk időszaki sajtójában nemritkán találkozhatunk e szóval. Különös jelenség, hogy fénykorában többen ismerték nálunk a ruhafélét, mint a megnevezésének forrásául szolgáló angol quaker felekezetet, ma pedig úgyszólván ellenkezőképp áll a helyzet. Érdemes tehát kissé szemügyre venni, honnan eredt, mit is jelentett és meddig élt nyelvünkben ez a szó.

2. A kvekker ruhanév az Angliában 1648 táján George Fox prédikátor által alapított felekezet gúnynevéből, a quaker szóból származik. A ma is működő s az angol nyelvterületen jelentős társadalmi súlyú hitfelekezet hivatalos neve Society of Friends. A quaker, azaz ’reszkető’ megnevezést XVII. századi üldöztetésük során kapták, mert alapítójuk szentbeszédeiben nemegyszer előfordult a „Reszkessetek az Úr haragjától” szavakkal kezdődő fenyegetés, az istentelenekhez intézve. Ahogy a csoportnévadás történetében nemritkán előfordul (pl. jezsuita, impresszionista), a gúnynévi szándékú megnevezés idővel elvesztette pejoratív felhangjait, s köznyelvivé, stilárisan közömbös értékűvé vált. Világszerte sokkal többen ismerik a quakereket e néven – habár ők e megjelölést nem használják –, mint hivatalos nevükön.

E felekezet tagjai ma sincsenek többen, mint körülbelül kétszázezren szerte a világon, túlnyomóan az angol nyelvterületen. E csekély lélekszám ellenére az utóbbi három évszázadban egyéb országok műveltebb köreiben is többé-kevésbé ismertek voltak, részben hitelveik, részben magatartásuk, életformájuk különleges volta következtében.

„A hiúság, az önzés, az érdek nem csak erkölcsi rossz, de szellemi akadály is, s nem egy kitűnő alkotást fosztott meg attól hiú tökélye, hogy valóban közkincs, halhatatlan legyen.” (Pilinszky János)

Mint oly sok szavunk, a korlát is értelmezhető tárgyi konkrétumként, de fogalomként is. Első közelítésben alacsony kerítésre, falra emlékeztető, fából, vasból, téglából vagy kőből készült építmény valaminek elválasztására, elhatárolására, avagy kapaszkodásra, fogódzásra, leesés elleni védelemre. A sportban is használatos, annak a tornaeszköznek a neve, amely szabályozható magasságú alapra erősített két párhuzamos rúdból áll. A ’tilalom’ jelentés erősödik föl, ha a földbe vert karókra, cölöpökre erősített vagy tartókra fektetett rúdra, lécre, deszkára gondolunk, mely jelzi, hogy a vele elzárt területre lépni tilos, netán veszedelmes. Csokonai Vitéz Mihály leírásában: „Az erdők tilalmas korlát közt állanak, hogy bennek az urak vadjai lakjanak”. Arany János a Toldiban írta: „Mert míg az urakkal a király szót váltott, Háromszor kerülte az [= Toldi] meg a korlátot.” A határozottan tiltó jelleg érvényesülhet belső, például hivatali terek elválasztásában is.

Elvont síkon értelmezhető annak a gátnak, amely az egyén képességeinek határt szab. Berzsenyi versében: „Te megbosszulva méltóságtokat kihágsz nemednek szűk korlátiból”. Katona József drámájában: „Ember! Azt mondom, / ne törj túl a korlátidon!” Az értelmező szótár tartalmazza még a fogalom következő használati köreit is: egyrészt az a külső körülmény, tényező, amely az egyén akaratát, tevékenységét, vágyait, érvényesülését gátolja, rendszabályozza; másrészt valamely intézmény, mozgalom, időszak törekvéseit, megnyilvánulásait határok közé szorítja. Például: korának korlátaiba ütközik; a hős áttöri, ledönti, lerombolja a korlátokat; az indulatos nem ismer, nem tűr korlátokat; az idő korlátot szab a nagyarányú terveknek. Vörösmarty Mihály: „A lángész, mondják sokan, nem szorult törvényre s korlátra.”

Ezekből a jelentéskörökből épült be szókészletünkbe a befejezett melléknévi igenévi alak, mely melléknévi funkciót tölt be: korlátolt, fő jelentése szerint: határok közé szorított, véges, megszorított, mérsékelt, csekély, csökkentett, részleges; például: korlátolt hitel, korlátolt italmérési engedély, korlátolt mennyiség, korlátolt munkaidő, munkabírás, korlátolt hangterjedelem; de lehet korlátolt képzelet, lehetőség, mozgási szabadság is. A köznyelvben a szinonimái: bornírt, hatökör, maradi, nehézfejű, ostoba, rövidlátó, stupid, szemellenzős, szűk látókörű, vaskalapos - ahogyan rögzítette Kiss Gábor Magyar szókincstára (Tinta Könyvkiadó, 1998–2011. 9.kiadás).

A jogtudomány szakszavaként a korlátolt cselekvőképesség szószerkezetben rögzült. A gazdasági életben vált elterjedtté a korlátolt felelősségű társaság, a kft., amelynek alaptőkéje bizonyos összegnél nem lehet nagyobb, és tagjainak anyagi felelőssége csak betétjük összegéig terjed. Ha személy kapja ezt a jelzőt, gyönge értelmi képességre, szűklátókörűségre, merevült álláspontra, ostoba elfogultságra utal. Például: csak korlátolt emberek ülnek föl a rémhíreknek. Babits Mihály így jellemez: „Utálattal gondolt korlátolt és fukar fajtájára”. Móricz Zsigmond is él vele: „Ez a piros, kicsattanóan piros arcú és sajátságosan korlátolt testvér csak a legrosszabb tanulókkal barátkozott.”

Életünk számos síkon korátok közé szorított, hiszen társaink vannak, teret kell adnunk a magunkéi mellett a mások tetteinek, vágyainak, kívánságainak, erejének. Ezért alakultak ki a gyakorlati és az erkölcsi, illetve a szellemi élet területén is a megfelelő korlátok, amelyeket a törvények, a szabályok fogalmaznak meg. Természetesen ezek korlátozó, tilalmi ereje egyszersmind és elsősorban lehetőségeket, sőt kapaszkodókat, menedéket, biztonságot is képvisel, nyújt.

Tornyai János: A műterem ablaka

Eredeti megjelenés: Eruditio – Educatio, Vol. 17, Issue 2022 / 2, 126-131.

A Tinta Könyvkiadó gondozásában megjelent etimológiai kéziszótár két kiadása között tizenöt esztendő telt el, míg a szintén tudományos, egyben ismeretterjesztő igényű Szlovák nyelv tömör etimológiai szótára (SESS) már négy évvel az első kiadás (Králik 2015) után megjelent nagyobb részt javított és csupán pontszerűen bővített változatban (Králik 2016). A SESS és Zaicz Gábor Etimológiai szótára (Esz) is kb. 10-10 ezer szócikket tartalmaz, mindkét szótár szerkesztési vezérelve volt a tudományos-ismeretterjesztő kézikönyv jelleg és a köznyelvi szókészlet feldolgozása. Ismeretterjesztő jellegű megjegyzés olvasható például a mássalhangzó-torlódás feloldásáról kár szavunk példáján, máshol utal a szóképzés analogikus voltára, pl. -li: hecsedli, cetli, valamint az archaizálódás folyamatát is jelöli, kiveszőben lévő szó pl. a német eredetű gigerli ’piperkőc’ jelentésben.

Az újonnan megjelent kötet, Zaicz Gábor Etimológiai szótárának bemutatása mellett érdemes kitérni egy areális szomszédunk, a szlovák nyelv etimológiai lexikográfiájára is. A szlovák etimológiai szótárban a szláv és idegen eredet elemzése dominál, kevésbé foglalkozik a szóképzéssel, a képzők etimológiája pedig olyan önálló formában, ahogy azt T. Somogyi Magda elkészítette, teljes mértékben hiányzik.

A szlovák Etimológia és nyelvjárási lexikográfia (Králik 2020) című monográfia rámutat a dialektusok és az etimológia kölcsönös összefüggéseire, általános ajánlásokat fogalmaz meg a lexémák feldolgozása kapcsán, elindul a nyelvjárási szavak eredetének elemzése útján, és 130 példa segítségével mutatja be, hogy a Szlovák nyelvjárási szótár eddig megjelent két kötete milyen szélesebb szláv és közép-európai összefüggéseket rejt.

Az Etimológiai szótár mindkét kiadása (Zaicz 2006; 2021) A magyar nyelv kézikönyvei sorozat köteteként jelent meg, az egyes szócikkek elkészítését azonos szerzői gárda között osztották fel, ám a 2. kiadáshoz új lektor csatlakozott Balázsi József Attila személyében. A kiadó lexikográfia iránti elkötelezettségét mutatja, hogy Kiss Gábor sorozatszerkesztő állította össze a szavak első írásos előfordulásának sorrendjét és eredet szerinti csoportosításukat. Eltekintettek a bevezető római számos oldaljelölésétől, a szótárrészen nem kezdődik újra az oldalszámozás. Az előszó változatlan, a 2. kiadáshoz különálló előszót írt Zaicz Gábor.

Zaicz Gábor (fõszerk.): Etimológiai szótár

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelvőr 98. évf. 1974., 502–504. oldal.

Az amerikai angol nyelvben, melyből ez a szó hozzánk került, nem létezett és ma sem létezik ilyen köznév. Az angol nyelvterület más tájegységeiben sem. Bármely angol egy- vagy kétnyelvű szótár tanúsíthatja ezt. Ellenben létezett egy King Camp Gillette nevű amerikai feltaláló és vállalkozó (1855–1932), akinek családneve az angol nyelvterületen kívül közszó lett.

King Camp Gillette

A wisconsini származású, fejlett gyakorlati érzékű Gillette egy műszaki árukat forgalmazó kis cég utazó ügynöke volt az 1890-es évek elején. Főnöke arra biztatta, találjon fel valamit, amit egyszeri használat után el lehet vagy el kell dobni, de amire minduntalan szükség van. Csak ilyesmiből lehet gyorsan meggazdagodni. A találmány mint ötlet 1895-ben született meg: egy mindkét szélén éles, vékony acél lemezke, valamiféle tartóba foglalva, borotválkozás céljára. Az ötlettől a megvalósításig hat keserves év telt el technikai és pénzügyi akadályok leküzdésével. A fő nehézség a megfelelő vékonyságú, simaságú, keménységű, élességű és főleg olcsóságú acéllemezek kihengerlése volt. E kérdések megoldása után a feltaláló 1901 decemberében nyújtotta be Bostonban szabadalmi kérvényét és még még ugyanazon évben tőkeerős támogatók segítségével megalapította az American Safety Razor Companyt. (A cég később a Gillette Safety Razor Company nevet vette fel.)

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelvőr 98. évf. 1974., 501–502. oldal.

Eme angol szó pótlására a nyelvújítás kora megalkotta az alagút szót, amit a TESz. első ízben 1836-ból adatol. Az új magyar szó lassan gyökerezett be nálunk, s szélesebb körökben csak akkor terjedt el, amikor már látható és használható lett a budai Lánchídfő és a Krisztinaváros között, a Várhegy alatt fúrt és 1856-ban megnyitott, e szóval jelölt 350 méter hosszú „műtárgy”. A Déli pályaudvarhoz tartozó vasúti alagút négy évvel később épült. Ezek voltak az első tömegközlekedést szolgáló szintbeli alagutak e nemben a fővárosban, létrejöttük nélkül az új szó még lassabban honosodott volna meg.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelvőr 98. évf. 1974., 353–354. oldal.

Miként az egzotikus szavak jelentős része, ez is először útleírásban jelent meg nyelvünkben. Éspedig elég későn, mivel magyar utazó csak a múlt század második felében jutott el az USA csendes-óceáni partvidékének azon részére, ahol az e szóval jelölt tárgy akkor még elég nagy számban látható volt. (Azóta nagyobbik részük múzeumokba került.) Kecskeméthy Aurél, a színes tollú újságíró ugyan már 1876-os útja kapcsán megemlítette, hogy „Mulatságosak az indiánok által készített fa- és kőszobor bálványok is. Egy ily élénken színezett óriás vagy négy öl magas, s egymás nyakára ülő rémképekből alkotott. Az alsó óriás fölfal egy tengeri szörnyet. Ez óriás tetején ül a másik, s ugyancsak tépázza üstökénél fogva; ennek tetejében a harmadik, ki fölfalni készül mind a hármat” (Éjszak-Amerika 1876-ban, 1877. 57). Kecskeméthy nem használta a totem szót, sem az általa leírt tárgyra a totemoszlop szót, s a téma valószínűleg nem is érdekelte különösebben.