Annak alkalmából, hogy 2022-ben a Tinta Könyvkiadó Mesterművek sorozatában, reprintben megjelentette Rubinyi Mózes Általános nyelvtudomány című művét (először: Bp.: Stampfel 1907), érdemes megemlékezni a szerzőről, s az általa tömören bemutatott irányzatok közül a legalaposabban tárgyaltról, az újgrammatikus iskoláról.

Rubinyi Mózes (1881–1965) nyelvész, irodalomtörténész volt. Elemi és középiskoláit szülővárosában, Debrecenben, egyetemi tanulmányait Budapesten és Lipcsében végezte. Közben a csángók között nyelvjárási gyűjtőutakon járt. 1902-ben bölcsészdoktorátust, 1903-ben tanári oklevelet szerzett. Ekkortól 1938-ig budapesti iskolákban tanított. A két világháború között a Magyar Nyelvőr köre, a Magyar Nyelvtudományi Társaság, a Pen Club, az Országos Néptudományi Egyesület és a Vajda János Társaság keretein belül is tevékenykedett. 1945–48-ban a főváros tudományos és kulturális ügyeinek előadója volt. 1947-től a szegedi egyetemen tanított. 1948-tól volt az MTA levelező tagja. Nyelvészeti munkássága mellett irodalomtörténészként is jelentős volt, elsősorban Révai Miklós, Mikszáth Kálmán és Kiss József munkásságával foglalkozott. Rubinyiről mint nyelvészről Szépe György (Nyelvészportrék. Bp.: Tinta Könyvkiadó 2013: 17–20) emlékezett meg.

Az újgrammatikus iskola a XIX. század második felében elsősorban Németországban kibontakozott nyelvészeti irányzat volt. Az európai, főleg a német nyelvészek 1820–1870 között tetemes mennyiségű hangtörvényt állítottak fel az indoeurópai nyelvek történetét és kapcsolatait tanulmányozva. Az 1870-es évektől jelentkező német nyelvésznemzedék képviselői, az úgynevezett újgrammatikusok (Karl Brugmann, Berthold Delbrück, August Leskien, Hermann Osthoff, Hermann Paul, Wilhelm Scherer, Eduard Sievers, Wilhelm Streitberg, a dán Vilhelm Thomsen és Karl Verner) módszeres vizsgálataik során új, korukban merésznek számító tételeket vezettek be a nyelvtudományba. Legnevezetesebb tételük a természettudományokból kölcsönzött szigorúsággal felállított, kivétel nélkül teljesülő hangtörvényekre vonatkozott (első megfogalmazója Leskien, 1876), e szigorú princípiumot azonban részben feladták, például az analógia elvének, a kölcsönzések jelentőségének előtérbe állításával. (Például az úgynevezett Verner-törvény már a nyelvtudományban korszakos jelentőségű, Jakob Grimmről elnevezett Grimm-törvény revízióját jelentette, valamilyen értelemben tehát kivételt.) Bár elveiket elsősorban hangtani példákra alapozva fogalmazták meg, érvényesnek tekintették őket a nyelvleírás más szintjeire, különösen az alaktanra, de a jelentéstanra és a mondattanra is.

Az iskola központjának Lipcse számított, ahol az 1870-es évek elején Brugmann, Delbrück, Leskien és Osthoff tanított, s ahol Rubinyi is tanult. Az iskola nézeteinek paradigmaszerű kifejtése Hermann Paul műve (1880). Jóllehet az újgrammatikusok a XIX. század második felének társadalom- vagy szellemtudományaira jellemző szinte valamennyi – azóta annak bizonyult – „vétekben” (pozitivizmus, historizmus, pszichologizmus) elmarasztalhatók, döntő hatással voltak a nyelvtudomány fejlődésére. Bár a kor vezető tudósai közül nem mindenki csatlakozott ehhez az irányzathoz (így például Hugo Schuchardt, Wilhelm Wundt), a kutatás gyakorlatában nem mutatható ki számottevő eltérés. Az újgrammatikusok közé sorolhatók olyan nyelvészek is, mint például a franciák közül Michel Bréal és később Antoine Meillet, nálunk pedig Simonyi Zsigmond és később Gombocz Zoltán, valamint Horger Antal (A nyelvtudomány alapelvei. Bp.: Kókai Lajos 19141, 19262, utóbbi reprintje: Bp.: Tinta Könyvkiadó 2021). Rubinyi jelen műve több kortárs nyelvtudományi irányzatot mutat be tömören, s közülük viszonylag részletesen az újgrammatikus tanításokat tárgyalja.

Kicsi Sándor András