Igazában nincs okom és jogom ezt az állítást a téves hiedelmek közé sorolni, hiszen sajnos a mindennapi tapasztalat éppenséggel igazolni látszik, ahogy korábban erről A nyelvtehetség ritka adottság? című bejegyzésben is szót ejtettem róla.

Legfeljebb azt próbálhatom cáfolni, hogy ez valamiféle „genetikus fogyatékosság” vagy netán ősi átok lenne hazám fiain és lányain.

Ehhez pedig meg kell keresnem és felmutatnom az okokat, amelyek a kétségtelenül meglévő jelenséget magyarázzák, és az okok kiküszöbölése talán a jövőre nézve némi biztatást adhatna.

Idegen nyelvet az tanul könnyen és természetes módon, aki vegyes nemzetiségű területen él, és főleg akit a foglalkozása, a munkája rákényszerít, hogy sokat utazzon, más-más nyelvű népek között mozogjon. Számos ilyen régiója volt és van a világnak. Ilyen terület volt például hozzánk egészen közel a Balkán a korábbi századokban, még a huszadik elején is. Keleti részén, ahol nem csak a kereskedők, vándorárusok, de még mesteremberek, hajósok, fuvarozók is majdnem mind tudtak szerbül, románul, bolgárul és főleg görögül, korábban törökül is. A Bánátban, Temesvár vidékén a román, szerb, német és magyar járta; a Balkán nyugati felében a hasonló sorsúak horvátul, albánul, olaszul és németül beszéltek elég könnyedén.

A történelmi Magyarországon a vidék, a falvak magyar népe a földjét művelte, a vándorlásnak nem volt semmi hagyománya, még a földtelen cseléd sem próbálkozott ilyen életformával. Sokan egész életüket leélték a falujuk szűkebb környékén, legfeljebb a tót olajkárok, a rác gabonaárusok meg a szlovén kucséberek hozták ide a maguk áruját. A városi kisiparosok körében volt csak szokás, hogy a mestervizsga előtt a legények „valcoltak”, pár évet más városokban, főleg idegen országokban töltöttek, hogy szaktudásukat öregbítsék. A színmagyar vidékeken csak a férfiak hallottak német vezényszót a katonáskodás alatt, de abból nyelvtudás nemigen lett. A Felvidéken, Erdélyben meg a Délvidéken sok faluban idegen ajkú volt a népesség jó része, de a magyar a tóttal, ráccal vagy oláhval ritkán keveredett. Az oktatás kizárólag magyar nyelvű volt, az idegen anyanyelvű tanult meg inkább annyit magyarul, amennyire a köznapi érintkezésben szükség volt rá.

Voltak azért magyarok a vidéki népességben, akik beszélték az akkori kisebbség nyelvét, de a trianoni döntés után ezek ott maradtak szülőföldjükön, az új határok között úgyszólván a csak magyarul értők maradtak.

Az arisztokrata körökben a gyerekeket kiskoruktól német vagy francia, ritkábban angol nyelvre tanították anyanyelvű alkalmazottak (Fräulein, bonne, miss), ezt a divatot a dzsentri felső rétege is követte. A dzsentri és a városi polgárság fiai nyolc évig tanultak latint és görögöt, bizonyos hivatáságak, például a jogászi vagy lelkészi és az oktatói, feltétlenül több nyelvben való képzést vontak magukkal, bár az élő nyelvek ebben csekélyebb szerepet játszottak. A polgárságban elsősorban a zsidóság igyekezett gyermekeinek nyelvi képzést és lehetőleg külföldi tanulmányokat biztosítani; főleg a kereskedelmi és ipari külkapcsolatok ösztönöztek sokakat nyelvtanulásra.

A holokauszt nagy pusztítást vitt végbe polgárságunknak abban a rétegében, amely egy vagy több idegen nyelven értett. A háború után a svábok kitelepítése eltüntette a falvakból a németül vagy németül is értőket. A kommunista munkáshatalom a nyelvismerettel bíró polgári réteg maradványait ellenségként kezelte, kitelepítette, állásából elmozdította; 1956-ban ezeknek jó része hagyta el főként az országot, hogy normális életet élhessen.

1952-ben bevezették a kötelező orosz nyelvoktatást, a többi nyugati nyelv és a latin nyilvános tanítását egy évtizedre megszüntették. Az orosz nyelv oktatása képzett tanárok híján siralmas színvonalon folyt, ráadásul az élénk oroszellenes közhangulat miatt sem a tanulók, sem a szüleik nem éreztek motivációt, hogy a nyelvet igazán elsajátítsák, illetve hogy gyereküket erre buzdítsák.

Oroszóra a Budapesti Műszaki Egyetemen (1955). Forrás: Fortepan/Bauer Sándor (127866)

Én úgy érzem, hogy történelmünknek ez a negyed százada, nagyjából 1935 és 1960 között, szomorú tabula rasát csinált, fokról fokra és gyökeresen felszámolt mindent, ami a magyarságnak egy számottevő részét a nyelvtanuláshoz kötötte, a családi tradíciót, a nyelvtudás presztízsét, a nyelvek iránti érdeklődést, a nyelvtanuláshoz szükséges odaadás és buzgalom ethoszát.

Hiába indult meg később a nyugati nyelvek oktatása is, tökéletesedő tankönyvek meg technikai eszközök bevetésével. Hiába szaporodtak a nyelvoktató tanfolyamok és nőtt a látogatottságuk. Korszerű kép- és hanganyaggal várták a hallgatóságot. Az évtizedek múltával lehetőség nyílt utazásra, a nyelv gyakorlására élő környezetben. Az általános hatékonyság növekedésének mégsem akarnak mutatkozni a jelei.

Velem együtt sokan hiszik, hogy súlyos hiba volt a szocialista időkben a filmek feliratozása helyett a szinkronizálásukra berendezkedni. A szocialista mentalitás szerint ezzel közelebb került a filmművészet az egyszerű dolgozó emberekhez, akik közül az olvasás akkoriban még sokaknak némi nehézséget okozott. Biztosra vehetjük, hogy sok nyugat-európai országban egyebek közt azért ért és beszél szinte mindenki angolul, mert gyerekkoruk óta folyamatosan özönlött fülükbe az angol és amerikai filmek beszédhangja előbb a mozikban, aztán a televízióban, karöltve az angol nyelvű popzene dalaival.

Felirattal jobb lett volna?

Amióta az Európai Közösség tagjai vagyunk, a gyerekek már hatéves koruktól tanulnak angolt vagy németet. Megnyílt mindenki előtt az elvi lehetőség, amiről huszonöt éve álmodnunk sem lehetett, hogy mi választhatjuk meg tanulmányaink vagy munkánk helyét más uniós országokban. A mai romló foglalkoztatási és felsőoktatási helyzetben egyre több fiatal és idősebb magyar él ezzel a lehetőséggel, de sejthető, hogy e pillanatban még inkább a vállalkozókedv és a kalandvágy motiválja ezt a döntést, mint az a biztos nyelvtudás, amely a kinti boldoguláshoz garantálná a tányérmosogatásnál színvonalasabb sikert.

Ám ne alapozzunk sejtésekre, lássunk inkább friss statisztikai adatokat. Egy 2012-ben készült európai szintű felmérésen Magyarország az utolsó helyre került, mert lakóinak 65 százaléka egyetlen nyelvet sem ismer. Egy másik EU-statisztikán is sereghajtók vagyunk azon mérve, hogy az egyetemi hallgatóink 25 százaléka egyetlen idegen nyelvet sem ismer. Itt az európai átlag 2,5%, és például Lengyelország is jócskán megelőz minket, mert 95%-ban nyelvismerettel bírnak az egyetemi hallgatói.

És még egy számadat kiábrándító igazán: 2006-ban a magyar felsőoktatásban bevezették azt a szabályt, hogy a diploma érvényességéhez a hallgatónak legalább egy nyelvből felsőfokú nyelvvizsgát kell igazolnia. A nemrég megjelent közlés szerint azóta mindmáig összesen több mint ötvenezer hallgató van, aki nem vehette át az egyébként kész diplomát, mert képtelen volt a megkövetelt nyelvvizsga-bizonyítványt felmutatni.

Azt képzeli az ember, hogy aki öt évnyi tanulást szánt a diplomájára, az utolsó években ráveti magát a nyelvre, amelyet a középiskolában tanult, és összeszorított fogakkal a fejébe gyömöszöli azt az ismeretet, ami a nyelvvizsgához szükséges. De ha már ezt elmulasztotta, legalább a félkész diploma birtokában istenigazában nekilát, keres egy jó nyelvtanfolyamot vagy egy magántanárt, és éjt nappallá téve tanul. Ha elbukik a vizsgán, újrakezdi, és addig próbálkozik, amíg nem sikerül…

A jelek szerint ötvenezer ifjú magyarnak ez végképp nem sikerült, vagy nem is próbálkozott vele – lustaságból? Vagy mert végképp reménytelennek tartja? Vagy úgy ítéli, hogy a diplomájával amúgy se menne semmire?

Ám az ötvenezer féldiplomás, ha valóban ily reménytelennek látszik is, nem kell, hogy egészen elvegye a kedvünket. Sokan tanultak és tanulnak sikeresen külföldi egyetemeken, és azok közül, akik az utóbbi néhány évben külföldön vállaltak munkát – becslések szerint több százezren –, a helyzetüket kihasználva sokan meg fogják tanulni a vendéglátó ország nyelvét, és ha hazatérnek, igyekeznek majd ápolni és elmélyíteni ezt a tudást, sikerükkel pedig jó esetben másoknak is kedvet csinálnak a szorgos nyelvtanuláshoz.

Ami pedig a nyelvtanulással kapcsolatos jó tanácsokra kíváncsi, megtalálja a fent enkített, A nyelvtehetség ritka adottság? című bejegyzésben.

Tótfalusi István