„Ami a lényeged, az láthatatlan szálakkal belül van elrejtve benned... mi ő? Ha közelebbről megszemléled, tetteid sugalmazója, más szóval: ő maga az élet, hogy úgy mondjam: az Ember.” (Marcus Aurelius)

Fodor Ákos: Arcképcsarnok

Van egy arc,
amit csak önmagunkat elképzelve látunk
– lehet, hogy ez az igazi.
Van egy,
amit tükörbe nézve látunk: villám-
gyorsan alakuló, képlékeny látvány:
múzsája a Szomszéd Ízlése s az azt szolgáló, vagy azt ellenző szándék
– e fölött hunyj szemet; ne kerüld, de ne hidd el.
És van,
van arc, amit csak az lát, aki szeret,
akit szeretünk. Ez a legszebb,
a legmulandóbb. A legérvényesebb. És van annyi arcunk,
ahányan csak ránk néznek (és: ahányszor!), és még az is lehet,
hogy ezekben akad néhány közös vonás
– lehet. Akkor ez a valóság.

Az önismeret egyetlen szóval meghatározva: önmegértés. K. Pálffy úgy definiálja az önismeretet, hogy az az egyén „áttekintése saját személyisége összetevőiről, határairól és lehetőségeiről, betekintése saját viselkedésének a rugóiba, hátterébe, motívumrendszerébe, képessége arra, hogy helyesen megítélje saját szerepét, hatását az emberi kapcsolatokban”. Három szinten valósul meg:

Az első a saját tudásunkról, akaraterőnkről, érdeklődési körünkről, feszültség- és kudarctűrő képességünkről szerzett ismereteinket jelenti. A második szint a ránk korábban (például a kora gyermekkorban) ható élményekre, egyben a viselkedés és a szándékok összhangjára is vonatkozik. A harmadik: milyennek látnak mások, és ez mennyire egyezik a saját magunkról kialakított képpel.

Az önismeret és a személyiségfejlesztés ugyanannak a dolognak a két oldala, hiszen a személyiségfejlesztő módszerek célja az egészséges emberek önismeretének a fokozása, segítése az önmegértésben, célja az egyén érzelmi és kommunikációs készségeinek, képességeinek fokozása.

Egyik segítség ehhez a Johari-ablak, ami a személyiséget négy nagy területre osztja. Nyílt részek, amelyekkel magunk és mások is tisztában vannak. Rejtett terület: azok a tulajdonságaink, amelyekkel tisztában vagyunk, azonban mások elöl elrejtjük őket. Vak terület: azok a tulajdonságaink, amelyeket mások észrevesznek, de magunk nem vagyunk tisztában velük. Ismeretlen terület: azok a tulajdonságaink, amelyekkel sem mi, sem mások nincsenek tisztában. S. Butler ironikusan fogalmazza: „Legyünk hálásak a tükörnek, hogy csak a külsőnket mutatja!”

Forrás: Kincses Kalendáriom, 1932., 194-200. oldal. Arcanum adatbázis

Művelt embernek beszéde és írása, éppúgy, mint a nép fiáé, tele van olyan kifejezésekkel, fordulatokkal, melyeket nem kell szó szerint érteni; leggyakrabban átvitt értelmű vagy képes kifejezések; a valóban használt szavakhoz egy mélyebb, rejtettebb értelem fűződik; rendesen régmúlt esetek, dolgok emlékét őrzik elszigetelve; aki használja és aki hallja, egyaránt és egyértelműen azonnal megérti, és mégsem tudná megmondani, honnan ered a kifejezés, s miféle elszigetelt emlék rejtőzik benne. A nyelvtudósok, a művelődéstörténeti ismeretek és sok mindenféle egyéb ismeret segedelmével is, gyakran csak nehezen tudják kihámozni a kifejezés származását és eredetét.

Ezek azok a kifejezések és fordulatok, melyeket – az irodalmakból és történelemből könnyen föltáruló szállóigékkel párhuzamosan – igen gyakran használunk, és melyeket a nyelvtudomány és a stilisztika szólásoknak nevez. A nyelvnek és beszédnek ezeket az elemeit, jobban mondva mindenféle változataikat, nevezik azonban különféle egyéb nevekkel is. Ilyen elnevezések még: közmondás, példabeszéd, szólásmód, közszólás, szólásmondás, szójárás.

Az ilyen szólásoknak egy-egy nyelvben, így a magyarban is, se szeri, se száma. Majdnem mind az illető nyelv egyéni alkotásai, egyik nyelvből a másikba csak ritkán mennek át. A magyar közmondás- és szólásgyűjteményeknek száma majdnem negyvenre rúg. E szólások eredetének, származásának kutatásával és magyarázatával sokat foglalkoztak tudósaink. Elméletüket és a rájuk vonatkozó gyűjtés történetét Tolnai Vilmos írta meg 1910-ben, akadémiai székfoglalójában. Az egyes szólások magyarázatával Kertész Manó foglalkozott Szólásmondások c. könyvében (1922), mely – eredetük szerint művelődéstörténeti csoportokra osztva őket – mintegy ezer ilyen szólásnak származását tárgyalja. Sorra veszi a halászat és vadászat, a paraszti élet, a konyha, a népszokások, a boszorkányság, egyéb néphit, a vitézi élet, a céhek, az ipar, a kereskedés és a vámok, a pénz és mérték, a rovás és számvetés, a kártya, a kocka és más szerencsejáték, az igazságszolgáltatás és egyéb emlékek köréből eredő szólásokat. Újabb kitűnő kiegészítésül, részben helyesbítésül szolgál ehhez Csefkó Gyulának nagy tudományosságról és éles elméről tanúskodó, Szállóigék, szólásmódok c. könyve (1930).

Szólásmódok eredete és magyarázata

Az alábbiakban e kitűnő források alapján adjuk néhány ilyen szólásunknak magyarázatát és származásuknak érdekes történetét.

# Ágrólszakadt: annyi, mint élhetetlen szegény ember, összefügg az akasztófáról szakadt kifejezéssel, amely olyan embert jelentett a régi világban, aki – bár annak rendje-módja szerint fölakasztották – elevenen esett le az akasztófáról, talán mert a kötél elszakadt, s azért megkegyelmeztek az életének; de az országból kiutasították, földönfutóvá lett.

# Agyafúrt: eszelős, bolond, együgyű, de másik jelentése az is, hogy: ravasz. Eredetét az orvostudomány története magyarázza meg. A koponyalékelés, a trepanáció a koponyának, az agyüregnek megfúrása. A középkorban a legkülönfélébb betegségek ellen alkalmazták a koponyalékelést, így az elmebetegeket is trepanációval próbálták gyógyítani.

Magyar szótárak II. Kiss Gábor rovata

A magyar tolvajnyelv kis alakú szótára 1900-ban jelent meg, Parapatics Andrea Szlengszótára 2008-ban látott napvilágot, Nyelvész Józsi pedig, megunva az internet ,,szűk” világát, 2009-ben szerény címlappal nyomtatásban is piacra dobta Szlengblogjának tartalmát.

Változnak az idők, és ezzel együtt a dolgoknak, jelenségeknek is új nevük lesz. Régen volt a tolvajnyelv, majd a jassznyelv, a fattyúnyelv, a csibésznyelv, az argó, diáknyelv, ma meg szleng. Na persze nagy bánatunkra egyikről sem tudjuk tudományos pontossággal megmondani, hogy mit is fed a fogalom. Sejtjük azért, hogy valami olyan nyelvváltozatot takarnak ezek szavak, ami a köznyelvtől, az irodalmi nyelvtől abban különbözik, hogy nem a magas irodalomban és nem is a hivatalos üzleti tárgyalásokon használják, hanem valahol máshol, talán a téren, talán a kocsmában, talán az iskolában (a szünetekben).

Parapatics Andrea: Szlengszótár

Omnia vincit amor! A szerelem mindent legyőz!

Nem marta rozsdásra az idő vasfoga, nem koptatta el világ forgása ezt a Vergilius eklogáiban írt bölcsességet.

Valójában persze nem a szerelem az, ami győz, hanem maga az ember; a szerelmes ember diadalmaskodik az ármányok szőtte akadályokon. A szerelmespárok mellett ugyanis előbb vagy utóbb felbukkannak az intrikusok. A zöld és sárga szemű szörnyek: féltékenység és irigység. A korszellemnek áldozó szülők, nevelők is gyakran tilalomfákkal szegélyezték az utat, amelyen kettesben indultak el.

De hát: omnia vincit amor!

Az alábbiakban Kiss Gábornak és Dormán Júliának, a Tulajdonságszótár szerkesztőinek diasora tekinthető meg, amelyben a szótár szerkesztésének menetébe, illetve a szótár tartalmába enged betekintést, de kiderül az is mik nem szerepelnek a szótárban.

Magyar szótárak I. Kiss Gábor rovata

Ötven éve még számos nyelv versenyzett a „vezető világnyelv” címért. Az angol nyelv azonban mára már sikeresen lemosta francia, német, spanyol versenytársait, és egyértelművé vált, hogy globalizálódott világunk első számú kommunikációs eszköze az angol. Természetesen e mögött a győzelem mögött az USA-nak a második világháború után betöltött gazdasági és politikai súlya is itt ott van, de nem történhetett volna ez meg, ha az angol szótárírók és szótárkiadók nem leltározták volna folyamatosan magas színvonalon az angol szókészletet az elmúlt négyszáz évben.

A legtöbb nyelvhez hasonlóan az angol esetében is a latin kéziratok szavai fölé írt angol szavak tekinthetők a szótári szópárok őseinek. Akik a szövegből kiszakítva egymás mellé másolták a latin és angol szavakat, megalkották az első latin--angol glosszáriumokat. Az első nyomtatott latin--angol szótár Gutenberg találmányának megjelenését követően 140 évvel, 1587-ben jelent meg. A maga 36.000 címszava egy mai középszótárnak is díszére válna. Még a 16. században megjelentek az első spanyol–angol és olasz–angol kétnyelvű szótárak. Csak zárójelben: idehaza a magyar nyelv ilyen kétnyelvű szótárainak a megjelenésére még 300 évet kellett várni.

„Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.
Ez a magától: ez a Kegyelem.”

Reményik Sándor

Igen nagy utat tett meg a kegy szavunk ószövetségi jelentéskörétől az emberin, olykor éppen embertelenen át a mai kegyeiben részesít mondén árnyalatáig. A köztes időben keletkezett számos képzett, összetett alak új meg új, akár ellentétes jelentésárnyalatokkal gazdagította nyelvünket: kegyelem, kegyelmes, kegyelmez, kegyelmező, kegyes, kegyosztó, kegyet gyakorol, kegyeskedik, kegyelmi állapot, kegyelmes úr, kegyelmed, kegyed, kiskegyed, megkegyelmezés, közkegyelem, kegyelet, kegyszer, kegyúr, kegyúri jog, kegyvesztett, kegyelemdöfés, kegyelemkenyér, félkegyelmű. Arany János a Szondi két apródjában az azonos alak kontextustól függő jelentésmódosulatait állítja elénk:

„Add meg kegyelemre, jó Szondi, magad!
Meg nem marad itt anyaszülte.
Szép úrfiak! immár e puszta halom,
E kopja tövén nincs mér' zengeni többet:
Mondjad neki, Márton, im ezt felelem:
Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,
Jézusa kezében kész a kegyelem.”

Az Ágnes asszony című balladájában ismét más jelentései dúsítják a szöveget, és a refrénben egy szinonima is belép:

„Méltóságos nagy uraim!
Nézzen Istent kegyelmetek (…)”

„Eredj haza, szegény asszony!
Mosd fehérre mocskos lepled;
Eredj haza, Isten adjon
Erőt ahhoz és kegyelmet.”
            Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Zichy Mihály: Ágnes asszony

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelvőr 94. évf. 1970., 349–350. oldal.

A szó magyar nyelvbeli első előfordulására folyóiratunkban Zsoldos Jenő hozott értékes adatot (92: 345) Szepsi Csombor Márton 1620-ban megjelent művéből. Csombor azonban a szót – ahogy erre Zsoldos rá is mutatott – nem az ’országgyűlés’ értelemben használta, hanem a polgári és büntetőperek legfelső párizsi feljebbviteli fórumának megnevezéseként. Ebben a jelentésben Csombornál jóval korábban már Oláh Miklós említette 1536-ban írott Hungaria c. könyvében (Caput Sextum), Mátyás király palotájának leírásában: „In ipsa sola Lutetia Parisiorum urbe eo loci, quem vulgus Aulam Parlamenti vocat, in qua ius dicitur negociumque tractatur regis, unicam vidi cameram in similitudinem harum et Budensium aedium tignis tabulatisque inauratis fabrefactam.” (Eperjessy K. és Juhász L. 1938-i kiadásában a 12. lapon.) Bartal Antal szótára e passzust nem ismeri.

Csombor után közel fél századdal, 1664-ben csodálta meg e párizsi palotát Bethlen Miklós, aki 1708–10 táján írott önéletrajzában így emlékezett meg az élményéről: „Akadémiát, bibliothékát, király házát, nagy királyi ispotályokat, parlamentet és egyéb igazgatósoknak rendit, pompáit csudával néztem.” (A Magyar Századok sorozatban 1955-ben közzétett szöveg szerint, az I. köt. 200. lapról. Első könyv, 16. rész.)

A magyar Parlament

A napokban jelent meg Agócs Károly könyve, a Francia fordítóiskola. A Tinta Könyvkiadó által közreadott mű alcíme sokat elárul: A fordítás elmélete és gyakorlata. Ennek alkalmából beszélgetett a szerzővel a Tinta Könyvkiadó igazgató-főszerkesztője.

Már legalább negyedszázada ismerjük egymást, mert akkor vett részt kiadónk a Spanyol–magyar és a Magyar–spanyol közgazdasági szótár előállításában. Ezeknek te voltál a szerzője.
Az internet tájékoztatása szerint már nincs is belőle megvásárolható példány.

A kiadónk az első szerzői között tud téged. 1997-ben jelent meg A lélekmadár című köteted. Az szépirodalom volt.
Az a könyv még a kamaszkori írói ambícióm évtizedekkel későbbi „tárgyiasulása”. Csaknem tíz éven keresztül írtam, azóta még tovább csiszolgattam. Írtam néhány elbeszélést és egy sor hosszabb-rövidebb bölcseleti-misztikus írást: példázatokat és miniatűröket, ezek magánkiadásban már meg is jelentek. Most szándékomban áll valamennyit újból közreadni.

„Lesz még egyszer ünnep a világon:
Majd ha elfárad a vész haragja,
S a viszály elvérzik a csatákon.”

Vörösmarty Mihály

Az ünnep Antoine de Saint-Exupéry híres filozofikus meseregényében, A kis hercegben mint érzelmi életünk középpontja jelenik meg. „Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz. (...) Ha, teszem azt, délután négykor érkezel, már három órakor elkezdek boldog lenni. Amint halad az idő, egyre boldogabb leszek. Négy órakor már izgulok és nyugtalankodom; fölfedezem a boldogság árát! De ha meghatározatlan időben, bármikor jössz, sohasem fogom tudni, melyik órában öltöztessem ünneplőbe a szívemet.”

Az ünneplés valami mély, hálával és szeretettel teli, elkülönített és megszentelt időt jelent, amelyben „az ember lehántja magáról Énjét, igazi lényében megnyilatkozik, és a közösségben minden emberrel egyesül” (Hamvas Béla); kiléphetünk az én napi kényszereiből. Ha megértettük ennek lényegét, akkor bátran öltöztethetjük különleges köntösbe ezeket a napokat. A korai idnep, üdnep, innep alakok tanúsága szerint az ünnep elhomályosult összetétel. Kialakulását a Czuczor–Fogarasi (Tinta Könyvkiadó: Etimológiák, szóelemzések, 2010) így magyarázza: „Minthogy a tulajdon értelemben vett ünnepek lelki üdvünk előmozdítása, üdvös cselekedetek gyakorlása végett rendeltettek: innen legokszerűbbnek látszik, hogy az üd és a nap elemekből van összetéve.” A régi id ’üdvös, szent’ és nap elemekből, hangrendi kiegyenlítődéssel, hasonulással és labializációval jelent meg a tautologikus ünnepnap lexéma.