Hosszú és többrétű pedagógus pályámon nem kevésszer találkoztam a diákok megmosolyogtató elírásaival, tévedéseivel és tévesztéseivel. Gyűjteni kezdtem őket a dolgozatokból, az érettségi munkákból, a felvételi vizsgák anyagából. Aztán a mások által közzétetteket is csatoltam a szépen gyarapodó anyaghoz. A hibák sokfélesége a pedagógusokat szembesítheti tanításuk hiányosságaival; a tanulókat figyelmeztetheti a pontosabb gondolkodásra, kifejezésre, stílusra; az olvasónak néhány derűs percet adhat ebben a szomorúan kavargó világban.

Mi az epigon?

• Mitológiai alak, Ady témái közt is szerepel az epigon-lét.
• Az a tábla, amelyre az epigrammát írják.
• Aforizmaszerű anekdota.
• Kötött strófaszerkezet.
• A görög dráma szerkezeti egysége.
• Gúnyolódó, rövid ércmű, például Petőfi Sándor jelentős epigonszerző.
• Az epikai művek összessége.

A közbiztonsági hibákat úgy lehet orvosolni, hogy az emberek és a kutyák érdekében több sintért alkalmazunk.

A futurizmusban az a fontos, hogy a művész mit érez, ezt kifejezi, például tárgyak összeragasztásával.

Arany János csak téblábol, a hely, ahol ezt teszi, az a hazája, amelyben levágták a tollát, csak egyetlen tollra szorítkozhat, a költői pennára.

Babitsnak Fogarason volt hétvégi háza.

Az Élet és Irodalom 3 hetente jelenik meg. Minden kedden.

Mind a két kijelentés elhangzik időnként, persze nem ugyanannak a szájáról vagy a tollából. Az előbbi párhuzamos a „kis nép, kis nemzet vagyunk” megállapítással, amely hol panaszosan, kishitűen vagy mentegetőzve értődik, („ugyan, mit akarunk mi a nagy népek közt, úgyis eltipornak minket”), hol meg épp ellenkezőleg, dicsekvésképpen: „kis nép vagyunk, de hány olimpiai bajnokságot nyertünk már, hány Nobel-díjasunk van stb.”. A nyelvünk kicsisége általában olyan aggodalmakat támaszthat alá, hogy veszélyeztetett nyelv a miénk, erősen óvni kell a nyelvromlástól, az idegen hatásoktól, főleg az angol nyelv hegemóniájától.

Hogy valóban kicsi-e a nyelvünk, arról bőven lesz szó az alábbiakban, előbb azonban vizsgáljuk meg a címben szereplő másik állítást.

Ezt a büszke kijelentést gyakran halljuk vagy olvassuk. Akár közvetlenül ebben a formában, akár úgy fogalmazva, hogy 15 millió magyar él a világon. Emlékezetes a néhai Antall József kijelentése, amelyet kormányfővé választása alkalmával tett a nemzetgyűlésben:

Én tizenötmillió magyar miniszterelnöke akarok lenni.

Antall József

Amikor Sajnovics János korszakalkotó nyelvészeti műve, a Demonstratio megjelent 1770-ben, hazai értelmiségi körökben nagy felzúdulást keltett. A terjedelmes értekezés ugyanis azt igyekezett bebizonyítani, hogy a magyar az eredete szerint rokonságban áll a lapp nyelvvel és néhány más északi kis népével.

Az éledő nemzeti öntudat ez idő tájt, sőt még sokkal később is, a keleti származás dicsfényében sütkérezett; nyelvünket a legszívesebben a héber örökösének látta, amely a bibliai választott nép nyelve volt, de meghallgatásra találtak a hun, szittya, török, arab és perzsa eredet hirdetői is. A „halzsíros eszkimó rokonság” gondolata ellen tehát hevesen tiltakozott a konzervatív irodalmi közvélemény. El kellett telnie egy évszázadnak, hogy a magyar tudományos körökben a finnugor származás gondolatát elfogadják és elismerjék.

A laikus közönség azonban jórészt bizalmatlan maradt, és ennek tulajdonítható, hogy továbbra is lelkes fogadtatásra számíthattak a hun, török, turáni, párthus, ősgermán és sok más leszármazás hirdetői is. A huszadik században már nemzetközi „iskolává” szerveződtek a sumer eredet szószólói (erről lásd korábbi bejegyzésünket), újabban pedig a magyar ősnyelv szógyökös prófétái hirdetik üdvtanukat (róluk is szól egy bejegyzés).

Mi sem természetesebb, mint hogy minden új tan kénytelen leszólni, cáfolni, hitelteleníteni és érvénytelennek nyilvánítani azt a tudományos álláspontot, amelynek ellenében a saját tanát szegezi. És mivel ezt a csatát a tudomány szintjén nem tudják megvívni a nyelvi szakértelem többnyire tökéletes híjával, kerülő úton próbálnak megcélzott közönségük érzelmeire hatni. Az ókori eredetű latin tanácsot szívlelték meg: audacter calumniare: csak bátran rágalmazzunk (valami mindig megragad belőle.)

A múlt század dereka óta egyre gyakrabban és egyre cizelláltabban jön elő a következő történet.

A magyar szabadságharc leverése után a bécsi udvarban egy agytröszt, a császári kamarilla úgy ítélte meg, hogy a rebellis magyarok, Rákóczi után immár másodszor, azért keltek fel kegyes uralkodóik ellen, mert mérhetetlenül büszkék hun eredetükre és dicső múltjukra. Ha sikerül ettől a múltjuktól megfosztani őket, és bebizonyítani, hogy nem a hunoktól, hanem egy megvetett, kulturálatlan és dicstelen néptől származnak, akkor a jövőben ők is alázatos hívei lesznek az uralkodóháznak. A terv találkozott a császár tetszésével. Ezután az udvari bölcsek megállapodtak abban, hogy mivel egy nemrég kialakult nyelvészeti iskola, a finnugor elmélet félbarbár északi népek nyelveivel foglalkozik, ezt fogják a magyarokra rá­erőszakolni, hogy megalázzák őket. Ügynökeik felkutattak egy fiatal tudóst, Josef Budenz nevűt, aki ezt a tudományt művelte, állást szereztek neki a pesti egyetemen, és azzal bízták meg, hogy bizonyítsa be, miszerint a magyar nyelv a finnugor családba tartozik. A tudós megtelepedett Magyarországon, magyarrá lett, és Budenz József néven a megbízás szerint kidolgozta a magyar–finnugor rokonság elméletét. Osztrák nyomásra Trefort Ágoston kultuszminiszter 1877-ben egy rendelettel kötelezővé tette az elméletet az egyetemek és az Akadémia számára, és így azok a tudósok, kutatók, akik nem akarták a Habsburg érdekeket kiszolgálni, nem kaptak életteret.

Hosszú és többrétű pedagógus pályámon nem kevésszer találkoztam a diákok megmosolyogtató elírásaival, tévedéseivel és tévesztéseivel. Gyűjteni kezdtem őket a dolgozatokból, az érettségi munkákból, a felvételi vizsgák anyagából. Aztán a mások által közzétetteket is csatoltam a szépen gyarapodó anyaghoz. A hibák sokfélesége a pedagógusokat szembesítheti tanításuk hiányosságaival; a tanulókat figyelmeztetheti a pontosabb gondolkodásra, kifejezésre, stílusra; az olvasónak néhány derűs percet adhat ebben a szomorúan kavargó világban.

Zrínyi Szigeti veszedelmében vannak még emberek, akik megúszták az eddigi irtást.

Bánk bán felelős beosztású magyar nemes.

Az Eldorádó az erkölcsöktől mentes, igazi életet mutatja be.

Az élelmiszerüzletben a csomagolt élelmiszer esztétikuma roncsolódik.

Az Infernoban Pilnszky János a carpe diem felfogás elszaporodása ellen emel hangot.

A tömegnek csak a külcsíny a fontos.

Petőfi Sándor verse a Rezeg a bokor.

A Soha, sehol… szabadon mutatja be a hétköznapi rákosizmust.

Arisztotelész szerint nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba esni.

Ez a kijelentés a Hír TV Értékmentés című adásában hangzott el 2011-ben, de a téma már régebben „a levegőben van”, és egy-két évtizede sajtóhírekben, egyes folyóiratok cikkeiben egyre gyakrabban értesülhettünk róla, hogy mekkora fontossága van ennek az írásfajtának nemzeti kultúránk szempontjából. Néhány éve az országúti helységnévtáblák alatt olykor – hasonlóan a helybeli nemzetiségre utaló szlovák, német vagy szerb névváltozatokhoz – a község neve is megjelenik rovásírásos betűkre átírva. Nagy valószínűséggel a település lakói, s talán a polgármester sem ért egy kukkot sem az ilyesmiből; legfeljebb az iskolák valamelyikében van egy lelkes honfiú, aki néhány gyerekből szakkört tudott alakítani ennek az ártatlan hobbinak a gyakorlására, mármint hogy megtanulják a magyar írás betűinek megfeleléseit a hozzájuk tartozó rovott jelekkel. A mai idősebbek némileg hasonló helyzetben voltak a cirill írással, amikor meg kellett kezdeniük orosz nyelvű tanulmányaikat. De aztán ennek révén megtanulhattak úgy-ahogy egy idegen nyelvet.

Ám hogy aztán a kis rovásírók ezt az ismeretüket mire használják? Talán titkos levelezést folytathatnak vele egymást közt az avatatlanok kizárásával, vagy hivalkodhatnak vele olyanok előtt, akiknek ez imponál?

Kiss Lajos akadémikus, a szlavisztika, az etimológia, a névtan, a lexikográfia, a nyelvtudomány-történet, a magyar–szláv nyelvi kölcsönhatások és a térképészet kimagasló képviselője 1922-ben Debrecenben született és 2003-ban Budapesten hunyt el.

1940–41-ben katonaként tíz hónapot töltött Munkácson, szlavisztikai tanulmányai kezdeteinek színhelyén. 1941 és 1943 között a honvéd Ludovika Akadémián tanult. Tisztinövendékként szerzett ruszin ismeretei alapozták meg orosznyelv-tudását. Tüzér hadnagyként eltöltött egyéves szolgálatot követően 1945-ben szovjet hadifogságba került. A Kaukázusban fekvő hadifogolytáborban három évet volt kénytelen eltölteni. 1948 őszén beiratkozott a debreceni egyetemen a német–orosz szakra. 1952–1954-ben már tanársegédként működött az egyetemen. 1950-től kezdve az orosz műfordítónak száműzött Németh Lászlónak is rendszeresen segített, többek között az Anna Karenina fordításában. Harmadik aspiranturapályázatát 1954-ben elfogadták, amely 1957-ben lejárván az ELTE szlavisztikai tanszékén megkezdte a lengyel nyelvtörténet oktatását. Munkáját az egyetemi tanács azonban aggályosnak tartotta, majd az 1956-os forradalmat követő megtorlás keretében a katonai hatóságok lefokozták az addigi tartalékos hadnagyot. Az állás nélkül maradt 35 éves tudósjelölt végül az MTA Nyelvtudományi Intézetében kapott 1957 végén kinevezést, és negyven esztendőn át e kutatóintézet volt a főállású munkahelye. Lehetősége nyílt tehát arra, hogy idővel nagyszabású lexikográfiai szintézisek meghatározó szerepű munkatársává, sőt később egyszemélyes szerzőjévé válhasson. Először a Magyar Nyelv Értelmező Szótárának (= ÉrtSz I–VII., 1959–1962) nagyszabású kollektív munkálataiban vett részt. Az 1960-as években – kerek egy évtizedig – A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárának (= TESz I–II., 1967–1970) egyik legfoglalkoztatottabb, meghatározó jelentőségű szerzője és társszerkesztője, majd a Magyar értelmező kéziszótár (= ÉKSz, 1972) tömör etimológiai utalásainak összeállítója (nem egy szómagyarázata a szófejtés fő forrásává vált a TESz későbben, 1976-ban napvilágot látott III. kötetében). A múlt század hetvenes és nyolcvanas éveiben egyedül dolgozott legjelentősebb művén, egy hatalmas, azóta hézagpótlónak bizonyult névfejtő lexikográfiai munkán, és az 1978 és 1997 közötti két évtizedben a nyilvánosság elé került a Földrajzi nevek etimológiai szótárának (= FNESz) előbb egykötetes 1–3., majd a kétszeresére növelt terjedelmű 4–5. kiadása, becslések szerint összesen mintegy 40 000 példányban.

Hosszú és többrétű pedagógus pályámon nem kevésszer találkoztam a diákok megmosolyogtató elírásaival, tévedéseivel és tévesztéseivel. Gyűjteni kezdtem őket a dolgozatokból, az érettségi munkákból, a felvételi vizsgák anyagából. Aztán a mások által közzétetteket is csatoltam a szépen gyarapodó anyaghoz. A hibák sokfélesége a pedagógusokat szembesítheti tanításuk hiányosságaival; a tanulókat figyelmeztetheti a pontosabb gondolkodásra, kifejezésre, stílusra; az olvasónak néhány derűs percet adhat ebben a szomorúan kavargó világban.

A Bánk bánban az idő pontosan, de a hely gyéren meghatározott.

Aforizma = olyan izom, amely egy különleges lény, nevezetesen Afor testén látszott.

Aforizma = virágfüzér.

Javasoljuk, hogy utcánk nevét László térre változtassák át.

Az 5. versszakban megjelenik a mű szerkezete.

Amikor Bánk Gertrúddal verekszik, Ottó kioson az ajtón.

A lovagregény = hősi dráma.

Tegyünk róla, hogy mindig olvassuk el az alapművet, és saját alkotású véleményünkkel üljünk le a színházi székekbe!

A magyar nyelvnek ezt az egyik melldöngető mítoszát főleg olyanoktól lehet hallani, akik angolul tanulnak, és úgy találják, hogy bizonyos igei kifejezésekre, amelyet anya­nyelvük egy szóval megold, arra az angol jóval több szót kénytelen pazarolni.

Lám csak: Meghívathatnám – I could have you invited. Aki németül tud, hasonló eredménnyel járna, egy szó helyett öttel: Ich könnte Sie eingeladen lassen. Franciául se jönne jobban ki belőle, sőt: Je pourraie vous faire y inviter, az összesen hat szó.

Több példáját láttuk már, hogy a magyar ember lehetőleg mindenről szereti kijelenteni, jó esetben csak a szíve mélyén meggyőződéssel dédelgetni azt a véleményt, hogy mi vagyunk a világon a leg…

No persze igazán úgy szeretjük, szeretnénk folytatni, hogy …jobbak, …okosabbak, …kitartóbbak stb. Alighanem sokan felfigyeltek már rá, hogy a folytatásnak nem okvetlen szükséges dicsőítő jelzőnek lennie, az igazán fontos a leg. Hogy valamiben mindenki mást megelőzünk. Jól emlékszem, milyen derűt keltett vagy fél évszázada, amikor híre terjedt nálunk, hogy mit mondanak a köztük élő magyarokról az amerikaiak: „A magyar az, aki mögötted lép be a forgóajtón, és előtted lép ki belőle.” Persze mindnyájan értékeltük a kiszólás humorát, de nekem az volt az érzésem, hogy sok honfitársamat igazán büszkeség is töltötte el a hallatán: lám, ilyen élelmes, furfangos, rátermett csak a magyar lehet! Mintha nem mindenki értette volna meg a mondat igazi jelentését, hogy ti. a magyar a legpimaszabb, a legtolakodóbb, és lehet, hogy ebben van túlzás, én mindenesetre nem büszkélkedném vele.

Ez jut eszembe, ha a címben szereplő kijelentést hallom. Majdnem mindenki tudja, hogy nem volna meggyőző, ha szeretett nyelvét a világon a legnagyobb vagy a legősibb, vagy épp a legszebb nyelvként emlegetné, de szinte mindig ott van helyettük a magabiztosan büszke kijelentés, hogy: de bezzeg a mi nyelvünknél nincs nehezebb!

És ki ne hallotta volna egy-egy idegen ismerősétől, aki történetesen német, francia, orosz vagy spanyol, hogy ő megpróbálkozott a magyarral, de aztán letett róla, vagy ismerőseinek az ismerőséről, aki vért izzadott, amíg… esetleg olvasta valamely idegen hírességnek az interjújában, ha az illetőnek valami dolga akadt a nyelvünkkel, hogy még ilyen nehézségekkel nem találkozott…

Nem szép tőlem, tudom, hogy olvasóimban még ezt a szerény vigaszt nyújtó hitet is meg akarom ingatni, de az igazság kedvéért kénytelen vagyok ezt megkísérelni.

Elsőként kijelentem, hogy a fenti címben rejtőző versengés egyfelől értelmetlen, másfelől eldönthetetlen.

Az a helyzet ugyanis, hogy nincsenek könnyebb és nehezebb nyelvek. A hétmilliárd ember ugyanis a sok ezer nyelv valamelyikét, az anyanyelvét élete első három-négy évében lényegében mind megtanulta vagy épp most tanulja, tehát nagyjából ugyanannyi idő alatt. Hogy jól vagy jobban, kisebb vagy nagyobb szókinccsel, az a különböző körülményektől, értelmi képességektől, környezeti hatásoktól függ, a lényegen nem változtat, a nyelv esetleges nehézségéhez semmi köze.

A nyelvi nehézségről tehát csak abban az esetben van értelme beszélni, ha később, tanulás útján, új idegen nyelvként kell egy idiómát elsajátítanunk. Ez általában jóval nehezebb és tovább tart, mint a gyermek anyanyelvi tanulása – de nem feltétlenül. A gyermek tízegynéhány éves koráig is megőrzi adottságát, hogy egy idegen nyelv környezetébe csöppenve akár egy év alatt megtanulja az új nyelvet. Nem ritka, hogy az iskolába kerülve akár még a helyben születetteket is lepipálja tanulmányi eredményével.

Hosszú és többrétű pedagógus pályámon nem kevésszer találkoztam a diákok megmosolyogtató elírásaival, tévedéseivel és tévesztéseivel. Gyűjteni kezdtem őket a dolgozatokból, az érettségi munkákból, a felvételi vizsgák anyagából. Aztán a mások által közzétetteket is csatoltam a szépen gyarapodó anyaghoz. A hibák sokfélesége a pedagógusokat szembesítheti tanításuk hiányosságaival; a tanulókat figyelmeztetheti a pontosabb gondolkodásra, kifejezésre, stílusra; az olvasónak néhány derűs percet adhat ebben a szomorúan kavargó világban.

Radnótin kívül más költők csak akkor írtak a halálról, de csak akkor, amikor már meg szerettek volna halni.

„Romlásnak indult hajdan erős magyar. Nem látod, Árpád vére miként fajul?” – nem látod? Az eddig leírtakból már megláthatjuk!

Noszty Feri ránézett Tóth Marira, és szíve bizsergett.