A magyar a legnehezebb nyelv?

Nyelvi tévhitek 16.

Több példáját láttuk már, hogy a magyar ember lehetőleg mindenről szereti kijelenteni, jó esetben csak a szíve mélyén meggyőződéssel dédelgetni azt a véleményt, hogy mi vagyunk a világon a leg

No persze igazán úgy szeretjük, szeretnénk folytatni, hogy …jobbak, …okosabbak, …kitartóbbak stb. Alighanem sokan felfigyeltek már rá, hogy a folytatásnak nem okvetlen szükséges dicsőítő jelzőnek lennie, az igazán fontos a leg. Hogy valamiben mindenki mást megelőzünk. Jól emlékszem, milyen derűt keltett vagy fél évszázada, amikor híre terjedt nálunk, hogy mit mondanak a köztük élő magyarokról az amerikaiak: „A magyar az, aki mögötted lép be a forgóajtón, és előtted lép ki belőle.” Persze mindnyájan értékeltük a kiszólás humorát, de nekem az volt az érzésem, hogy sok honfitársamat igazán büszkeség is töltötte el a hallatán: lám, ilyen élelmes, furfangos, rátermett csak a magyar lehet! Mintha nem mindenki értette volna meg a mondat igazi jelentését, hogy ti. a magyar a legpimaszabb, a legtolakodóbb, és lehet, hogy ebben van túlzás, én mindenesetre nem büszkélkedném vele.

Ez jut eszembe, ha a címben szereplő kijelentést hallom. Majdnem mindenki tudja, hogy nem volna meggyőző, ha szeretett nyelvét a világon a legnagyobb vagy a legősibb, vagy épp a legszebb nyelvként emlegetné, de szinte mindig ott van helyettük a magabiztosan büszke kijelentés, hogy: de bezzeg a mi nyelvünknél nincs nehezebb!

És ki ne hallotta volna egy-egy idegen ismerősétől, aki történetesen német, francia, orosz vagy spanyol, hogy ő megpróbálkozott a magyarral, de aztán letett róla, vagy ismerőseinek az ismerőséről, aki vért izzadott, amíg… esetleg olvasta valamely idegen hírességnek az interjújában, ha az illetőnek valami dolga akadt a nyelvünkkel, hogy még ilyen nehézségekkel nem találkozott…

Nem szép tőlem, tudom, hogy olvasóimban még ezt a szerény vigaszt nyújtó hitet is meg akarom ingatni, de az igazság kedvéért kénytelen vagyok ezt megkísérelni.

Elsőként kijelentem, hogy a fenti címben rejtőző versengés egyfelől értelmetlen, másfelől eldönthetetlen.

Az a helyzet ugyanis, hogy nincsenek könnyebb és nehezebb nyelvek. A hétmilliárd ember ugyanis a sok ezer nyelv valamelyikét, az anyanyelvét élete első három-négy évében lényegében mind megtanulta vagy épp most tanulja, tehát nagyjából ugyanannyi idő alatt. Hogy jól vagy jobban, kisebb vagy nagyobb szókinccsel, az a különböző körülményektől, értelmi képességektől, környezeti hatásoktól függ, a lényegen nem változtat, a nyelv esetleges nehézségéhez semmi köze.

A nyelvi nehézségről tehát csak abban az esetben van értelme beszélni, ha később, tanulás útján, új idegen nyelvként kell egy idiómát elsajátítanunk. Ez általában jóval nehezebb és tovább tart, mint a gyermek anyanyelvi tanulása – de nem feltétlenül. A gyermek tízegynéhány éves koráig is megőrzi adottságát, hogy egy idegen nyelv környezetébe csöppenve akár egy év alatt megtanulja az új nyelvet. Nem ritka, hogy az iskolába kerülve akár még a helyben születetteket is lepipálja tanulmányi eredményével.

https://images.pexels.com/photos/5427868/pexels-photo-5427868.jpeg?auto=compress&cs=tinysrgb&w=1260&h=750&dpr=1

A felnőttek, főleg kissé idősebb korban már nem veszik olyan könnyen az akadályt. Tudatos és szorgalmas tanulással azért ők is eljutnak egy szintre, és arról már könnyebben tovább juthatnak, ha az adott nyelv országában élnek, ott dolgoznak, ott végzik tanulmányaikat.

A legnehezebb az átlagos iskolai oktatásban vagy tanfolyamokat látogatva elsajátítani az idegen nyelvet.

Itt a tanulandó nyelv nehézségének már van egy objektív mértéke: milyen közel áll az anyanyelv szerkezete és szókincse a megtanulandó nyelvéhez.

Nem vitás, hogy németnek a hollandot, ukránnak az oroszt, norvégnak a svédet könnyű megtanulnia, hiszen a két nyelv beszélői egymás nyelvét még tanulás nélkül is nagyjából megértik. Az angolnak a dán valószínűleg könnyebb lesz a portugálnál, mert mind a szerkezet, mind a szókincs több hasonlóságot mutat az első esetben.

Új helyzet áll elő, ha valaki már tud egy vagy több idegen nyelvet. Bármi is az anyanyelve, a franciául és olaszul beszélő könnyen boldogul a spanyollal vagy a románnal, az orosz tudása kényelmes belépő a szerbhez vagy a bolgárhoz, és így tovább.

https://images.pexels.com/photos/261909/pexels-photo-261909.jpeg?auto=compress&cs=tinysrgb&w=1260&h=750&dpr=1

Ha jól megfigyeltük, a fentebb felsorolt tizenöt nyelvet számos kisebb-nagyobb különbség ellenére egyvalami azért összeköti: mind az indoeurópai nyelvcsaládhoz tartoznak, és még ha szókincsük messze esik is, mindenképp közel állnak egymáshoz bizonyos szerkezeti vonásokat tekintve.

És hogy melyek ezek a vonások, azt minden magyar megtapasztalja, amint egy idegen nyelv tanulásába fog, mert az szinte biztos, hogy elsőként nem valami távol-keleti nyelvet fog tanulni, hanem egy germánt, neolatint vagy szlávot, tehát indoeurópait. És minden esetben merőben újszerű, szokatlan szerkezetekkel kell megbarátkoznia: a főnév ragjai helyett elöljárószót használni, a birtokragok helyett pedig birtokos névmásokat: a neki egyszerű házamban helyett ilyesféle szerkezetekre lesz szüksége, mint in my house, in meinem Haus, dans ma maison, nella mia casa, w mojem domu és így tovább.

Ha viszont egy indoeurópai nyelv beszélője szembesül a magyarral, neki kell a számára pontosan ilyen szokatlan szerkezetekkel boldogulnia. Ezért valószínű, hogy egy német, aki már megtanult angolul, oroszul vagy franciául, a magyarba kezdve nehéznek találja, ugyanígy egy francia a német és angol nyelvtudás birtokában, és még számos ilyen kombinációról elmondhatjuk ugyanezt.

A magyar anyanyelvűnek viszont megvan az az előnye, hogy ha az első idegen nyelvét megtanulja, akkor már áttörte azt a korlátot, amit a nyelvi rendszerek markáns eltérése jelent, és a további indoeurópai nyelveket, legalábbis a kezdetekben, néhány fokkal könnyebben sajátítja el – például az angol után a németet vagy akár a franciát is.

https://images.pexels.com/photos/5409047/pexels-photo-5409047.jpeg?auto=compress&cs=tinysrgb&w=1260&h=750&dpr=1

A mindennapos tapasztalat egyébként az, hogy a fentebb jellemzett nehézségi küszöböt sem igazán nehéz átlépni. Az utóbbi két évtizedben tízezrével telepedtek meg nálunk kínai kereskedők, és mindenki tapasztalhatta, hogy milyen hamar „szót értettek” a számukra fontos emberekkel: a magyar vásárlókkal. Pedig nem valószínű, hogy nyelvi tanfolyamokat rendeztek volna nekik. És az ő nyelvük igencsak messze esik a miénktől! Mégis, lám azt a nehézséget, amit minden új nyelv elsajátítása óhatatlanul jelent, a legtöbbjükben hamar legyőzte az egzisztenciális kényszer: itt kell megélniük, ha már ide telepedtek, néma kereskedőnek pedig ritka a vevője.

Ehhez viszont egy fontos kiegészítés tartozik: eddigi állításaim kizárólag a beszélt nyelvekre érvényesek! Tehát arra például, hogy az átlagos kínai gyerek éppoly jól beszél kínaiul három-négy éves korában, mint a magyar gyerek magyarul.

A nyelv írásának a megtanulása viszont, amely évezredekig a népesség elenyésző töredékének okozott csak gondot, már igen eltérő terhet ró a tanulókra. A betűírások, mint a latin, görög, cirill, örmény, grúz, ind (dévanagari), elég könnyen megfeleltethetők egymásnak. A sémi írások (arab, héber) is betűket használnak, amelyek lényegében a mássalhangzókat jelölik, a magánhangzókat pontozások jelölik, és ennek megtanulása már bizonyos gondot jelenthet. Ám az igazán komoly nehézséget a képírás, a bonyolult rajzú piktogramok százainak az elsajátítása jelenti – természetesen a gyermeknek is, aki magát a nyelvet már anyanyelvi szinten beszéli. Ebből az egyetlen okból a kínai, a japán és koreai nyelv valóban kiemelt helyet érdemel a nyelv nehézsége tekintetében.

https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/5/56/Bi%C3%A1ng_%28regular_script%29.svg/1024px-Bi%C3%A1ng_%28regular_script%29.svg.png
piang – „egy tésztaféle étel Senhszi tartományban” (Wikipédia)

Talán a fentiek alapján olvasóim megértik, hogy nyelvünk gyakran emlegetett „nehézsége” naiv önvigasztaló legenda csupán. Mert lehetséges ugyan, hogy egyes nyelveket egyes személyek nehezebben sajátítanak el, de ennek igen sok és különböző objektív vagy szubjektív oka lehet, és voltaképpen az egésznek nem érdemes túlzott jelentőséget tulajdonítani.

Az is józanul belátható, hogy nehéz volna általános érvényű mércét találni ennek a „nehézségnek” a pontos értékelésére, és csak az igen balgáknak juthatna eszébe a nyelvek ezreit nehézségi osztályokba sorolni, hát még „világkupát és helyezéseket” írni ki nekik!

Bizarr dolog, hogy az ilyesmi mégis megtörténik, úgyszólván napjainkban, nem is egyszer, és szakmai tekintéllyel szentesítve!

Egyes hírek szerint 2009 szeptemberében Párizsban ült össze egy nyelvészkonferencia, hogy a világ tíz legkönnyebb és 10 legnehezebb nyelvét megjelöljék. A legkönnyebbek között találjuk (sorrendben) a spanyolt, angolt, horvátot, románt, németet, mongolt, míg a nehézségi lista élén a szlovák áll – azért, mert hét főnévi esete van, mellesleg pontosan annyi, mint az ugyanott könnyűnek minősült horvátnak –, és csak jóval utána következik a japán, kínai és – a német! Nincs híradás róla, mely nyelvek milyen rangú szakértői vettek részt a döntésben, de annak nyomán, hogy milyen alapon minősítik az egyes nyelveket ilyennek vagy olyannak, az az érzésünk támad, hogy a valóban hozzáértők messze elkerülték a konferenciát.

Az amerikai külügyminisztérium külszolgálati osztálya is készíttetett egy ilyen nehézségi listát a nyelvekről, nyilván diplomaták számára, hogy tudják, mire kell felkészülniük esetleges kiküldetésük különböző helyszínein. (Természetesen itt csak arról lehet szó, hogy mely nyelvek okoznak több nehézséget az angol anyanyelvű tanulóknak.) A legnehezebbek listája a kínaival és az arabbal indul, ami teljességgel érthető, a harmadik viszont egy bizonyos tujuka nyelv, amelyről megtudjuk, hogy egy kis törzs beszéli a brazíliai őserdőkben. Nem igazán érthető, hogy mit keres a legfontosabb nyelvek között, de az sem érthetőbb, hogy a negyedik helyen miért édes anyanyelvünket találjuk! A megokolás: „a főneveknek 35 esetük van” (valójában 23), továbbá „tele van idiomatikus szavakkal és toldalékokkal” (ez egyszerűen értelmetlen halandzsa, bármely nyelvre elmondható), valamint „a magánhangzók nagy száma és a torok mélyén való képzése a kiejtést vastaggá teszi”. Nem kérdéses, hogy aki ezt az indoklást írta, annak soha semmi formában sem lehetett köze ahhoz, amiről írt.

Tótfalusi István

Forrás: Tótfalusi István: 44 tévhit a nyelvekről és nyelvünkről 

44 tévhit a nyelvekről és nyelvünkről