Az ismertető Arany Zsuzsanna Kosztolányi Dezső élete (7. rész, Alföld, 2016/4) című tanulmánya alapján készült

Kosztolányi Dezsőnek az 1916-ban megjelent Tinta című kötete vegyesen tartalmaz prózát és lírát, illetve fontos szerepet kap benne a háborúellenes politika. A könyvben összesen 54 írás található, számos tárcanovella, két vers, nyolc műfordítás, valamint útirajzok és egy aforizmacsokor. Kosztolányi négy nagyobb szakaszt különített el, melyeket rövid fölvezető szöveggel vezetett be:

• Kis történelem;
• Utak, népek, városok;
• Rózsavíz;
• Vallomások.

A könyv tartalmához illeszkedik a tipográfiai megoldás: az egész kötet lényegében „időn túli” keretbe kerül. Kosztolányi szerzői intencióiról is vall, amikor kiadójával, Kner Izidorral (és annak fiával, Imrével) egyezkedik a könyv külleméről: „A könyv stílusa még bennem sem alakult ki teljesen, de óhajom lenne, hogy valahogy hangsúlyozzuk az időszerű s egyben történelmi voltát: azaz legyen régies, de a maihoz is álljon közel: ezt a célt szolgálják a modern címek, melyek alatt régies, magyarázó szöveg áll. [...] Magam részéről a Thomas Mann-féle betűket választom, melyek szépek is, régiesek is. Különösen a gyönyörű iniciálék miatt teszem ezt. Írta Kosztolányi.”

A Kosztolányi által említett „régies, magyarázó szöveg” a Kis történelem szakasznál például a következő: „Itt egy ma élő ember, ki nem ért a magas politikához és egyéb hasznos tudományhoz, elmondja, mit látott maga körül abban a korban, melyet a hozzáértők nagynak tartottak.”

Kosztolányi Dezső

„A hibákra kell haragudni, az emberekre sohasem”

Beszélgetés egy nyelvi misszionáriussal, Grétsy Lászlóval

Grétsy László fiatal nyelvészként 1954-ben került a MTA Nyelvtudományi Intézetébe Lőrincze Lajos „szárnyai alá”. Közel harminc éven át tartott a szoros munkatársi kapcsolat, olykor egymás főnökeiként dolgoztak. Hogyan sikerült egy ilyen jelentős személyiség mellett a saját arcélét kialakítani?

Valójában nem 54-ben kerültem Lőrincze Lajos szárnyai alá, hanem csak valamivel később, 1957 végétől. Az egyetem elvégzése után ugyanis három évig aspiráns voltam Pais Dezső mellett. Első munkáim nem is nyelvművelő munkák voltak – hiszen én akkor még nyelvtörténésznek készültem –, hanem szófejtések. A legelső pedig, amely az Irodalomtörténeti Közleményekben is megjelent 1954-ben, Ady versmondatairól szóló irodalomtörténeti írás volt. Pais Dezső, az aspiránsvezetőm, annak az időszaknak első számú nyelvésze, rendkívül különös ember volt. Nagy nyelvész, igen szeretetre méltó ember, de élhetetlen. Nem tudott egy szöget a falba beverni, nem tudott egy villanykörtét becsavarni; ezek a feladatok a tanszék embereire vártak. Ha cipőt, ruhát kellett vásárolnia, Rónaszegi Márta vagy valamelyik gyakornok, tanársegéd kísérte el. Magam tapasztaltam, hogy egyszer, amikor már meglehetősen hideg volt, Pais Dezső körülnézett, és megkérdezte: „Márta, én most fázom?” Még abban is a körülötte levőkre támaszkodott, hogy vegyen-e fel kabátot vagy sem. Amikor előadott, egy köteg parányi céduláról olvasott fel, de úgy, hogy az írásjeleket is mindig fennhangon kimondta, hiszen ő a betű korlátlan tisztelője volt.

Grétsy László

1957 végétől aztán már valóban Lőrincze Lajos osztályán voltam, és akkor kezdtem a nyelvművelés iránt érdeklődni. Nem törődtem én akkor a saját arcél kialakításával, de erre nem is volt szükség, hiszen nem egy területen dolgoztunk. Lőrincze Lajos azon kívül, hogy nyelvművelő volt, a nyelvtudomány más ágait, a nyelvjáráskutatást és a névtant művelte, én viszont nyelvtörténész voltam, később pedig a szaknyelvekkel foglalkoztam, tehát a szakterületünk egészen más volt. Később sem jelentett ez gondot, hiszen másként közelítettünk a nyelvhez. Amikor megkezdtem a ma már több mint negyedszázados rádiós műsoromat, a Magyarán szólva címűt, maga Lőrincze vette észre, hogy mennyire különbözik az általa készített Édes anyanyelvünktől. Én egy kicsit rámenős voltam, minden nyelvi hibának pontosan megjelöltem a forrását. Azóta is ezt teszem. Nem vagyok goromba, csak éppen szeretem kimondani az igazságot. Lőrincze pedig már akkor is általában azt emelte ki, hogy így is lehet mondani, meg úgy is, a körülményektől, az alkalomtól függ egy-egy nyelvi jelenség megítélése.

Lőrincze Lajos

Fáradj, míg ez mulandó életben vagy, holtod után bizony eleget nyugodhatsz.

Ahol a külső cselekedetek belső jóindulat nélkül vannak, képmutatás vagyon ott, és a jó magaviselésnek csak árnyékja.

Tégy oly célt fel, amelyre soha senki nem ért. Mert szép dolog a középszerű tudós emberekkel elérkezni, de szebb még a legtudósbakkal egyarányú messze hagyíttani, a legszebb penig mindeneket felülhaladni, és a nagy hegynek oly részében állani, ahová soha senki maga erejétől nem hághatott, s talám soha nem is hág.

A bölcs lelki nagyság a tettekre alapozza az igazi dicsőséget, nem az ingatag hírnévre: inkább akar fejedelem lenni, mint annak látszani.

Annak pedig, hogy szilárd műveltséghez jussunk, nincs hasznosabb módja, nincs előnyösebb útja, mint az, hogy minden dologról rövid vázlatot állítsunk össze, és minden tudomány rövid összefoglalását emlékezetünkbe véssük.

Legyen kőtáblád vagy jegyzőkönyved, melyet éjjel-nappal veled hordozz, melyre, ha mi olyas dolog eszedbe jut éjszaka, jegyezd le, és reggel ágyadból felkelvén, írd jobban le, hasonlóképpen, ha erdőn, mezőn jársz is.

Egészségedre mindazáltal gondot viselj, mert anélkül dolgodban el nem járhatsz. Állj inkább, mint ülj; fuss, mint menj; soha tudományi fegyveredet kezedből le ne tedd. Az munka közt virágzik a virtus.

Nem is lehet derekas dolog, úgy tetszik, az, melyhez fáradtság nélkül juthatsz. Qui cupit, capit omnia. [Aki törekszik, mindent elér.]

Az alábbi interjú a Köz-gazdaság folyóirat 2020/4. számában jelent meg (192-198. o.).

Sipos Júlia: Értjük a tréfát, de nem szeretjük… A Tanú legendás idézetét inkább politikusokra szokták alkalmazni, kevéssé tudósokra. Ön szerint a tudósoknak miért lenne szükségük több iróniára, öniróniára?

Szentes Tamás: Mielőtt erre és a konkrét kérdésre igyekeznék válaszolni, szükségét érzem itt is, miként az Előszóban, hangsúlyozni, hogy e könyvecském kézirata sok éven át a magam és feleségem, illetve családtagjaink és egyes barátaink szórakoztatására, igen különböző műfajú témakörökben írogatott feljegyzéseim alapján készült. Publikálására csak az említettek biztatására határoztam el magam, sokáig tartottam ugyanis attól, hogy egyeseket talán megbotránkoztat a tudomány és oktatás komoly szférájából a humor szférájába merészkedő vállalkozásom. Féltem attól is, hogy netán kudarcot vallok, vagy ironikus megjegyzéseimmel bárkit is akaratlanul megsértek. Ez utóbbi nem csak a politikusokra és a tudósokra, illetve általában a politikára és a tudományra vonatkozik, hiszen kijut sok más foglalkozásúnak és társadalmi, illetve közszolgálati tevékenységnek is az iróniából (azok illő megbecsülése mellett). Könyvecském amúgy is többféle témakörre és műfajra terjed ki, amelyeket csupán a humorral, illetve iróniával és öniróniával való megfogalmazás, valamint a szándékos szórakoztatás köt össze. Éppúgy szerepelnek benne (félre) értelmező szótárba illő (vagyis nevetséges) lexikonszerű fogalom-meghatározások és ki-, illetve félrefordított közmondások, mint a mindennapok világában tapasztalható bosszankodásoknak „Murphy” és mások ismert „törvényeit” kiegészítő általánosításai, valamint a virtuális „jereváni rádió” gúnyos válaszai néhány aktuális kérdésre. Az egyes részek megírásának is nyilvánvalóan különbözőek voltak az indítékai, sőt szellemi forrásai és persze célpontjai is.

Megjelent az Édes Anyanyelvünk 2024. áprilisi számában.

2022-ben, Grétsy László 90. születésnapjára készülő, A nyelvész – emberközelből interjúkötetünk címének kigondolásakor még nem sejtettem, hogy fájdalmasan közeli a búcsú. Könyvünk címén ma már nem változtathatok. Visszaemlékezésem kulcsszavaként most kiemelem azt, ami számunkra a legmeghatározóbb: az EMBER.

Tudom, mindez nem túl eredeti, de ha Grétsy Lászlóról szólunk, a szavak megtelnek élettel, a betűk játékosan megmozdulnak, a hangok csupa zenére váltanak, mert másképp szólni Róla lehetetlen. Évtizedekig élvezhettem közelségét, barátságát. Igaz, ennek egy része az ELTE egykori Tanárképző Főiskolai Karán főnök-beosztott oktatói viszony lett volna, de Tanár úr ilyet nem ismert. Kollégái voltunk mindannyian, felemelt bennünket, olyan megbecsüléssel, olyan kedvességgel, hogy szinte zavarba jöttünk tőle.

Csoportkép 1975-ből, Grétsy László az alsó sorban jobbról a harmadik

Lectori salutem, üdvözlet az olvasónak! Breviáriumsorozatom jeles gondolkodók, kiemelkedő alkotók műveiből válogatott fontos üzenetek, melyek a mában is aktuálisak. A szerzők tekintetében az ábécérendet választottam vezetőül, így a különböző korok világlátása, értéktudata egymáshoz közel kerülve még inkább serkenthet mély átgondolásra, saját létszemléletünk tisztázására. Ezt vélem támogatni azzal, hogy a válogatott idézeteket igyekeztem tematikus csoportokba sűríteni. A bejegyzések hetente, szerdánként fogják követni egymást.

Akarom, mert ez bús merészség,
Akarom, mert világ csodája:
Valaki az Értől indul el
S befut a szent, nagy Óceánba.

Megjelent: Népszabadság – Budapest melléklet, 2001. április 7.

Hogy milyen volt a magyar nyelv száz vagy kétszáz évvel ezelőtt, azt nagyjában tudjuk. Hogy ma hogy beszélünk, arról is vannak fogalmaink. De hogy milyen lesz nyelvünk nem is száz esztendők, hanem akár csak néhány évtized múlva, arról nemigen lehet bizonyosságunk. Még azt sem állíthatjuk, hogy a ma érzékelhető változások ugyanígy folytatódnak tovább. Ezekről a kérdésekről a magyar nyelv hete alkalmából Grétsy Lászlóval, az Anyanyelvápolók Szövetségének ügyvezető elnökével, Kemény Gáborral, az MTA Nyelvtudományi Intézetének tudományos főmunkatársával és Kontra Miklóssal, a Szegedi Tudományegyetem professzorával, az MTA Nyelvtudományi Intézete élőnyelvi osztályának vezetőjével beszélgettünk.

Hardver és esőnap

– Minden nyelv mindig változik – mondja Grétsy László. – A magyar is. A folyamatos változást azonban nemigen vesszük észre. Csak azt, hogy másfél évszázada Petőfi másképpen írt, mint egy mai költő. De hát Petőfi is másképpen írna, ha a mi korunkban élne.

– A kérdés az, hogy vajon jobban, szebben írna-e. Telefonok, olvasói levelek tucatjai nyelvünk romlásának példáit sorolják...

– Magam is rengeteg efféle jelzést kapok. És a levelek mindegyikének örülök, mert nyelvünk szeretete, féltése sugárzik belőlük. Egyébiránt én derűlátóbb vagyok a nagyközönségnél. Mert a magyar nyelv megannyi változása közül legalább annyi a gazdagodás, a gyarapodás, mint amennyi a romlás, a szegényedés jele. Gondoljunk csak a valóság új elemeit tükröző szavak ezreire, tízezreire!

Grétsy László (1932-2024)

– Ezek között temérdek az idegen szó…

– Igaz. De idegen szavak mindig bekerültek a nyelvünkbe! A technika, a tudomány új eszközeire, kifejezéseire ma sem tudunk mindig jó magyar szót alkotni, találni. A „hardware”-rel és a „software”-rel jó néhány nyelvész több hónapnyi próbálkozással sem boldogult. Belenyugodtunk, hogy napjaink e két fontos fogalmát magyarul is így mondjuk – és immár „hardver”-nek, „szoftver”-nek írjuk. A „computer”-ből azonban „számítógép” lett. Az eddig elmondottakhoz hozzáteszem: a szókincs gyarapodásának nem az idegen szavak átvétele a legfontosabb eleme, hanem a szóösszetétel. Nem tudok felütni olyan újságot, amelyikben ne akadnék akár több tucat friss, olykor nyelvtanilag is új típusú szóösszetételre. Csupán egyetlen néhány soros impresszumban – lám, ez is olyan fogalom, amelyikre nincs magyar szavunk – négyet is találtam: „hirdetésszervező”, „hírlap-előfizetési”, „hírlapüzletági”, „internet-elérhetőség”. Egyik pillanatról a másikra kerültek bele a magyar szókincsbe, és noha egyetlen szótárban sincsenek benne, mindenki tudja, hogy mit jelentenek. Nagyszerű lelemény az „esőnap” is, bár a jelentését „a rossz idő miatt elmaradó előadás pótlására kijelölt nap” – első hallásra aligha lehet kitalálni. Az „esőnap” nyelvtanilag jelentéstömörítő szóösszetétel – ez a fogalom a legutóbbi helyesírási szótárban fordult elő először, addig szintaktikailag elemezhetetlen összetételnek tartották. Pedig volt hasonló példa korábban is, egyebeken kívül a „csigalépcső” vagy a „lépcsőház”.

Megjelent: Felvidék.ma, 2024. március 27.

Az eseménynek a kastély nagyterme adott otthont (Fotó: Pásztor Péter/Felvidék.ma)

Megjelent: Népszabadság – Budapest melléklet, 2002. június 26.

Kisdiákok tanulmányi versenyének eredményhirdetését látni mindig szívet-lelket gyönyörködtető élmény. Hát még akkor, ha a díjazottak egyébiránt és valamiben elesettebbek az átlaggyerekeknél! Az országnak talán leghosszabb nevű oktatási intézménye, a váci Cházár András Óvoda, Általános Iskola, Speciális Szakiskola, Diákotthon, Gyermekotthon és Pedagógiai Szakszolgálat a közelmúltban rendezte a hallássérült iskolások országos tanulmányi versenyét.

A ma Szlovákiához tartozó Jólészen született névadó, Cházár András (1745–1816) sikeres – a szegényektől pénzt el nem fogadó – ügyvédként kezdte pályafutását. Amikor azonban II. József 1784-ben peres ügyekben is kötelezővé tette a német nyelv használatát, bezárta irodáját. Gazdálkodni kezdett. Vállalkozó szellemét mutatja, hogy szorgalmazta a hazai burgonyatermesztés elterjedését – ez akkoriban olyannyira újdonságnak számított, hogy kiváltotta a környék népének értetlenségét, esetenként gyűlöletét (igaz, éhínség idején elfogadták a krumpliadományát). Eközben a politizálást sem hagyta abba. Fáradhatatlanul bírálta az uralkodó neki nem tetsző intézkedéseit, és nem szűnt meg szót emelni az elesettekért.

Amikor egy külföldi útján Cházár megismerkedett a bécsi siketnémáknak a mai Operaház helyén álló intézetével, hangoztatni kezdte hasonló létrehozásának fontosságát Magyarországon is. A korabeli sajtóban adakozásra kérte polgártársait, ő maga pedig szülőházát ajánlotta fel a nemes célra. A kormányzati szervek a váci püspöki palota barokk épületét jelölték ki az intézmény helyének, így került a hallássérült gyerekek iskolája a város központjába, a mai Március 15. térre – ez példa nélküli földrészünkön, a társintézmények általában a települések határában, valamelyik külvárosi kerületben tevékenykednek. A Váczi Királyi Magyar Siketnéma Intézetet 1802 nyarán nyitották meg elsőként Magyarországon, negyedikként Európában. A sors rosszízű tréfája, hogy a rebellisnek tartott ötletadót nem hívták meg az ünnepi alkalomra. Cházár csak egy esztendő múlva látogatott el Vácra és vitte magával az időközben összegyűjtött újabb adományokat is. A négy tanárral, köztük egy Bécsből érkezett siket pedagógussal dolgozó iskola tekintélyét mutatja, hogy igazgatója a püspök és a polgármester után következő váci közjogi méltóságnak számított.

Cházár András

Megjelent: Népszabadság, 2004. május 29.

Ritka eset, hogy egy egyszerre elvont és gyakorlatias tudományszak legfontosabb ismereteit összefoglaló könyv húsz esztendő múltán ötödször is megjelenjen. E ritka eset történt meg az A nyelv és a nyelvek című – igaz, nemcsak bővített, hanem át is dolgozott – munkával. Az évforduló alkalmából rendezett könyvbemutató kapcsán Kenesei Istvánt, az MTA Nyelvtudományi Intézetének igazgatójával, egyszersmind a sokak érdeklődésére számot tartható régi-új kötet szerkesztőjét a mű egyik legfontosabb mozzanatáról kérdeztem.

Korábbi munkák jobbára hatezerre becsülték a világ nyelveinek számát, a magyart pedig a beszélők számának sorrendjében a 35. helyre tették. Kenesei István szerint pontosabb, ha legalább négyezer és legföljebb hatezer különféle nyelvről beszélünk, a mi helyünk pedig valahol a 40. és az 50. hely között van. Az óvatosabb becslések oka az elmúlt évtizedekben bekövetkező változások serege. A világon létező kis nyelvek száma talán megállíthatatlanul csökken. Amiatt, mert néhány száz, esetleg csak néhány tucatnyi használójuk elhunyt vagy – egy nagyobb nyelv területén élvén – anyanyelvét már nem tanította, nem tanítja meg utódainak. Szerencsés esetben a kihalt nyelvnek vannak leírt szövegei. Ilyen például a IV. századból való gót biblia. Sok esetben azonban megörökítetlenül tűntek, sőt tűnnek el napjainkban is nyelveknek akár százai – és ezzel az emberiség óriási szellemi teljesítményei tűnnek el a világból. Talán fájóbb, de legalábbis ahhoz mérhető veszteséget okozva, mint egyes növény- vagy állatfajok kiveszése. Gondoljunk csak egy régi példára, a hunra: Attila nyelvéből semmi sem maradt ránk. És hiába a régészeti leletek, a csontok, a cserepek, az ékszerek nem szólalnak meg.

Kenesei István

Más kérdés – teszi hozzá Kenesei –, hogy például a neandervölgyi ember csontleleteiből kimutatható: azok az oldalági ősrokonaink nem tudhattak annyi hangot megformálni, mint amennyire manapság képesek vagyunk, beszédjük tehát hangzásban a mienknél, illetőleg fejlettebb kortársaikénál, azaz egyenes ági elődeinkénél szegényesebb lehetett.