Megjelent: Népszabadság, 2004. május 29.

Ritka eset, hogy egy egyszerre elvont és gyakorlatias tudományszak legfontosabb ismereteit összefoglaló könyv húsz esztendő múltán ötödször is megjelenjen. E ritka eset történt meg az A nyelv és a nyelvek című – igaz, nemcsak bővített, hanem át is dolgozott – munkával. Az évforduló alkalmából rendezett könyvbemutató kapcsán Kenesei Istvánt, az MTA Nyelvtudományi Intézetének igazgatójával, egyszersmind a sokak érdeklődésére számot tartható régi-új kötet szerkesztőjét a mű egyik legfontosabb mozzanatáról kérdeztem.

Korábbi munkák jobbára hatezerre becsülték a világ nyelveinek számát, a magyart pedig a beszélők számának sorrendjében a 35. helyre tették. Kenesei István szerint pontosabb, ha legalább négyezer és legföljebb hatezer különféle nyelvről beszélünk, a mi helyünk pedig valahol a 40. és az 50. hely között van. Az óvatosabb becslések oka az elmúlt évtizedekben bekövetkező változások serege. A világon létező kis nyelvek száma talán megállíthatatlanul csökken. Amiatt, mert néhány száz, esetleg csak néhány tucatnyi használójuk elhunyt vagy – egy nagyobb nyelv területén élvén – anyanyelvét már nem tanította, nem tanítja meg utódainak. Szerencsés esetben a kihalt nyelvnek vannak leírt szövegei. Ilyen például a IV. századból való gót biblia. Sok esetben azonban megörökítetlenül tűntek, sőt tűnnek el napjainkban is nyelveknek akár százai – és ezzel az emberiség óriási szellemi teljesítményei tűnnek el a világból. Talán fájóbb, de legalábbis ahhoz mérhető veszteséget okozva, mint egyes növény- vagy állatfajok kiveszése. Gondoljunk csak egy régi példára, a hunra: Attila nyelvéből semmi sem maradt ránk. És hiába a régészeti leletek, a csontok, a cserepek, az ékszerek nem szólalnak meg.

Kenesei István

Más kérdés – teszi hozzá Kenesei –, hogy például a neandervölgyi ember csontleleteiből kimutatható: azok az oldalági ősrokonaink nem tudhattak annyi hangot megformálni, mint amennyire manapság képesek vagyunk, beszédjük tehát hangzásban a mienknél, illetőleg fejlettebb kortársaikénál, azaz egyenes ági elődeinkénél szegényesebb lehetett.

A valamikori hatezer különféle nyelv természetesen nem egyik pillanatról a másikra született meg. De – mondja a kutató – ahhoz, hogy egy közösség nyelve többfelé ágazzon, nem kell túlságosan hosszú idő. Ha például egy valamely völgyben élő csoport „kinövi” az addig lakott területét, és a csoport fele átvándorol a szomszéd völgybe – ahol megtalálja a megélhetéséhez szükséges valamennyi feltételt, tehát nincs megélhetési szükséglete arra, hogy kapcsolatot tartson a kibocsátó völgyben maradottakkal –, lassanként nyelvhasználatában is változni kezd. Néhány száz év alatt az „új” nyelv és a régi völgyben élők időközben szintén változó nyelve annyira elválik egymástól, hogy beszélőik esetleg már meg sem értik egymást. E szétválási folyamat eredményezte például a csángók nyelvjárásának eltéréseit. A különbségek kialakulását az újlatin nyelvek esetében dokumentálni is lehet. Hiszen megmaradtak latin szövegek, és ismerjük a latinból származó mai nyelvek – az olasz, a francia, a spanyol, a portugál vagy a román – sok-sok korai dokumentumát is.

A finnugor nyelvek esetében az „ősnek” nincsenek írott emlékei, de azt tudjuk – erősíti meg a kötetszerkesztő –, hogy néhány évezred alatt annyira „szétfejlődött”, hogy ma már nem érti egymást az észt és a mordvin, az udmurt és a finn vagy éppen a magyar és hanti nyelv tudója. A szétfejlődés miatt nem azonos ma már a valamikori nyugati szlávból kialakult cseh, szlovák és lengyel sem. Egymás megértésének persze különböző fokozatai vannak. Például két szomszédos olasz nyelvjárás beszélői általában megértik egymást, de egy szicíliai beszédét az északi olaszok már nem követik. A hajdan egységes Jugoszláviában a szlovének a macedónokat nem értették. Ezekben a „szétfejlődésekben” része volt a történelemnek, a világpolitikának, a nyelvközösséget sokszor figyelmen kívül hagyó határváltoztatásoknak is.

Az e tekintetben a magyarra vonatkozó kérdésünkre a nyelvész elmondta, hogy a trianoni diktátum után politikai határokkal elválasztott nyelvközösség minden tagja máig érti ugyan egymást, bizonyos fogalmakra azonban napjainkban már – országa többségi nyelvének hatására – más szót használ egy Szlovákiában, Romániában, Kárpátalján vagy a Vajdaságban élő magyar. Például az erdélyi sokszor „remorká”-t, a felvidéki „vlecská”-t mond „pótkocsi” helyett. Efféle különbözések a mai Magyarországon is vannak, gondoljunk csak a tájszavakra vagy az ö-zésre, í-zésre. És az egymásra hatás sem huszadik századi fejlemény – ezt az egymás közötti szócserék nagy száma is bizonyítja. Idegen szavak a magyarországi magyarba is, napjainkban is bekerülnek. Ahogyan bekerültek évezredek óta. És ettől a magyar nem szűnt meg és nem szűnik meg magyarnak lenni.

Évszázadok múlva egy magyar anyanyelvű valószínűleg ugyanúgy nem fogja idegennek érezni jelenünk nem egy más nyelvből átvett szavát, ahogyan ma a nem szakember nem tudja, hogy a „piac” az olasz „piazza” magyarrá honosodott formája. Kenesei István nem látja veszélyben nyelvünk hosszú távú fennmaradását. Annak ellenére sem, hogy a magyart a néhány évvel, évtizeddel ezelőtti becslések szerintinél hátrább sorolja a beszélők létszáma szerinti világrangsorban. Tudni kell: e visszacsúszásnak nemcsak az az oka, hogy a környező országokban és a nagyvilágban megcsappant a magyarul beszélők száma, hanem az is, hogy néhány eddig csupán tízmilliós nyelv használói körében nagy a természetes szaporodás. A nyelvtudós attól sem tart, hogy az EU-csatlakozás meggyengíti nyelvünket. Igaz, nem lesz belőle olyan regionális közvetítő nyelv, mint például a német – effélére utoljára a mohácsi csata előtt volt esély. Igaz az is, hogy nekünk külön erőfeszítést kell tennünk azért, tetemes időt kell ráfordítanunk arra, hogy tudjunk egy olyan nagy világnyelvet, amiért például egy angolnak nem kell „megszenvednie”. De hát a világ sohasem volt mindenben igazságos. És a korábbi századokban is kellett idegen nyelv – a latin – a „világszínvonalú” boldoguláshoz. Sokat segíthet persze a fordítógép, az elektronikus szótár. E tekintetben szédítőek a távlatok. A beszélő ember hangsúlyait, gesztusait, arcjátékát azonban semmiféle gép sem pótolhatja. Erről szólván arról sem szabad megfeledkezni, hogy a siketek jelnyelve ugyanolyan teljes értékű kommunikációs eszköz, mint a korábbi felfogás szerint erre egyesegyedül alkalmas beszélt nyelv.

Okkal vethető föl a kérdés: ha a nyelvek „szétfejlődésében” része volt a politikai határok megváltoztatásának, vajon várható-e „összefejlődés” az Európai Unió országai közötti határok meggyengülésének, esetleges eltűnésének? Kenesei István szerint nemcsak hogy ilyen keveredés vagy egységesülés nem várható, hanem meg fognak erősödni az EU hivatalos nyelvei között nem szereplő olyan anyanyelvek is, mint a baszk, a skót vagy a romani. Egységesülés, persze, a szétszórt és mára egymástól nagyon különböző finnugor nyelvekre sem vonatkozhat. A finnekkel, az észtekkel már sohasem fogjuk egymást anyanyelvünkön könnyebben megérteni. De ha bármiben produkálunk olyat, ami fontos a világnak, idejönnek majd olyan szakemberek – nemcsak a valamelyik rokon nyelvünket beszélő országokból –, akik alighanem megtanulnak magyarul.

A Nyelvtudományi Intézet igazgatója befejezésül arra is emlékeztet: nincs olyan földrajzilag közeli nyelvközösség – nagy se, kicsi se –, amelyikbe könnyen és szervesen beleolvadhatnánk. Vagyis éppen „rokontalanságunk” adja az egyik legnagyobb esélyt a magyar hosszú távú fennmaradására.

Daniss Győző