„A hibákra kell haragudni, az emberekre sohasem”

Beszélgetés egy nyelvi misszionáriussal, Grétsy Lászlóval

Grétsy László fiatal nyelvészként 1954-ben került a MTA Nyelvtudományi Intézetébe Lőrincze Lajos „szárnyai alá”. Közel harminc éven át tartott a szoros munkatársi kapcsolat, olykor egymás főnökeiként dolgoztak. Hogyan sikerült egy ilyen jelentős személyiség mellett a saját arcélét kialakítani?

Valójában nem 54-ben kerültem Lőrincze Lajos szárnyai alá, hanem csak valamivel később, 1957 végétől. Az egyetem elvégzése után ugyanis három évig aspiráns voltam Pais Dezső mellett. Első munkáim nem is nyelvművelő munkák voltak – hiszen én akkor még nyelvtörténésznek készültem –, hanem szófejtések. A legelső pedig, amely az Irodalomtörténeti Közleményekben is megjelent 1954-ben, Ady versmondatairól szóló irodalomtörténeti írás volt. Pais Dezső, az aspiránsvezetőm, annak az időszaknak első számú nyelvésze, rendkívül különös ember volt. Nagy nyelvész, igen szeretetre méltó ember, de élhetetlen. Nem tudott egy szöget a falba beverni, nem tudott egy villanykörtét becsavarni; ezek a feladatok a tanszék embereire vártak. Ha cipőt, ruhát kellett vásárolnia, Rónaszegi Márta vagy valamelyik gyakornok, tanársegéd kísérte el. Magam tapasztaltam, hogy egyszer, amikor már meglehetősen hideg volt, Pais Dezső körülnézett, és megkérdezte: „Márta, én most fázom?” Még abban is a körülötte levőkre támaszkodott, hogy vegyen-e fel kabátot vagy sem. Amikor előadott, egy köteg parányi céduláról olvasott fel, de úgy, hogy az írásjeleket is mindig fennhangon kimondta, hiszen ő a betű korlátlan tisztelője volt.

Grétsy László

1957 végétől aztán már valóban Lőrincze Lajos osztályán voltam, és akkor kezdtem a nyelvművelés iránt érdeklődni. Nem törődtem én akkor a saját arcél kialakításával, de erre nem is volt szükség, hiszen nem egy területen dolgoztunk. Lőrincze Lajos azon kívül, hogy nyelvművelő volt, a nyelvtudomány más ágait, a nyelvjáráskutatást és a névtant művelte, én viszont nyelvtörténész voltam, később pedig a szaknyelvekkel foglalkoztam, tehát a szakterületünk egészen más volt. Később sem jelentett ez gondot, hiszen másként közelítettünk a nyelvhez. Amikor megkezdtem a ma már több mint negyedszázados rádiós műsoromat, a Magyarán szólva címűt, maga Lőrincze vette észre, hogy mennyire különbözik az általa készített Édes anyanyelvünktől. Én egy kicsit rámenős voltam, minden nyelvi hibának pontosan megjelöltem a forrását. Azóta is ezt teszem. Nem vagyok goromba, csak éppen szeretem kimondani az igazságot. Lőrincze pedig már akkor is általában azt emelte ki, hogy így is lehet mondani, meg úgy is, a körülményektől, az alkalomtól függ egy-egy nyelvi jelenség megítélése.

Lőrincze Lajos

„Kezdek lőrinczés lenni” – olvastuk az egyik Grétsy-nyilatkozatban. A Nyelvművelő kézikönyv állásfoglalásai után úgy tűnt, hogy ezt a „megengedő” nyelvészeti magatartást Grétsy László is átvette, s talán ars poeticájának vallja.

A türelmet vállalom. A hibáknak nem bocsátok meg azóta sem, de azt megtanultam, amit jó néhány nyelvművelő társam is képvisel, hogy sohasem a hibázó ellen kell küzdeni, hanem a hiba ellen. A hibákra kell haragudni, az emberekre sohasem. Tisztában vagyok vele, hogy az, aki valamilyen grammatikai formát rendszeresen hibásan használ, mint napjainkban, a „természetesen, hogy” divatja idején, nem szándékosan teszi, hanem mert úgy jön a szájára, így tudja. Én sem szeretném, ha valaki rám azért haragudna, mert nem tudok eleget a műszaki dolgokról, például a villanykörte becsavarásáról. Igaz, abban egy kicsit Pais Dezsőnél járatosabb vagyok, de biztosan hiányzik sok technikai ismeretem, amiért mások haragudhatnának rám. Megvallom, még akkor sem haragszom a nyelvi hibázókra, ha védik a hibájukat. Nagy levelező hálózatom épült ki az elmúlt évtizedek alatt, és bizony, vannak olyanok, akiket nem tudtam meggyőzni, akik minden érvelésem ellenére ragaszkodnak saját véleményükhöz. Tisztelem mások álláspontját, de a hibákat nem.

Ezek alapján állíthatjuk-e azt, hogy a jó nyelvművelő se nem ortológus, se nem neológus?

Én inkább megfordítanám: a jó nyelvművelő ortológus és neológus is. Kazinczyval vallom azt, amit az Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél című munkájában ír: „Jól és szépen az ír, aki tüzes ortológus és tüzes neológus egyszersmind.” Én úgy érzem, hogy nagyon is tüzes ortológus vagyok, amikor valamilyen hagyományos, patinás formát védek. Amíg van társadalmi érvénye egy nyelvi jelenségnek, igyekszem védeni. A -nók, -nők például elavulóban lévő nyelvtani kategória, eléggé visszaszorult már. De szerepe van, hiszen a feltételes mód tárgyas ragozású alakjában többes szám első személyben a magyar nyelv különbséget tud tenni a tárgyas és a tárgyatlan forma között: Megnéznénk egy filmet. Megnéznők azt a filmet. Azt mondom, hogy aki tudja, használja! Én magam – szándékosan is – elhelyezem beszédemben ezt a formulát, de néhány írónál is találkozni vele, sőt a szónoki beszédben, a művelt társalgásban is ott van. Az Erdélyből áttelepültek számára még majdnem köznyelvi elem ez, megvan tehát az esély arra, hogy esetleg újból abszolút társadalmi értékű lesz itt Magyarországon is, és nem tűnik el végleg.

Ugyanakkor tüzes neológus vagyok, ha valamilyen új, nem hibás nyelvi jelenséget kell védeni. Bekattan, lenyúlták – sokakat megbotránkoztatnak ezek a kifejezések, pedig azt, amit jelentenek, nemigen lehet egyetlen más szóval kifejezni. Ha nem viszik túlzásba a használatukat, én az ilyen új szavaknak is megbocsátok, némelyiket – megsúgom – magam is igyekszem terjeszteni. Meggyőződésem, hogy a nyelv akkor fejlődik a legjobban, ha őrzi a régit, és elfogadja, befogadja az újat, hogy minél gazdagabb, kifejezőbb legyen.

Ilyen elnézőek legyünk-e az obszcenitással szemben is, amely nemcsak a köznyelvet önti el, hanem jó néhány évtizede befurakodott már az irodalmi nyelvbe is? Beavatkozhat-e a nyelvművelő az irodalmi nyelvbe?

Legalább negyedszázada annak, hogy a Nagyvilág című folyóirat társadalmi vitát hirdetett „A trágárság helye az irodalomban” címmel. A hozzászólásra felkért körülbelül húsz író között volt olyan, aki azt mondta, hogy az író öntörvényű, azt használ fel a nyelvből, amit akar. Volt író, aki azt mondta, hogy a nyelv tisztaságát védeni kell. A többség – köztük Illyés Gyula – azt vallotta, hogy ha funkciója van a trágár fordulatnak, akkor helyénvaló lehet az irodalmi művekben is. De ha csak a könnyebb eladhatóság a funkciója, akkor nincs helye. Én is ezzel értettem egyet. Emlékszem, a 70-es években a Várszínházban Garas Dezső főszereplésével az Én, Claudius című darabot adták elő. Amikor egy nagyon csúf, trágár fordulatot kellett produkálnia, teljesítette derekasan, majd púpos Claudiusként kirohant a színpadról. Aztán nagy léptekkel visszajött, és elnézést kért: „Elnézést, tisztelt hallgatóim. A darab kívánta, hogy ezt a trágárságot mondjam.” És aztán folytatta a játékot. Ma már majdnem minden darabban ott vannak a trágár fordulatok, és a színészekből már nem kívánkozik ki a bocsánatkérés.

Önmagában a nyelvésznek, a pedagógusnak, az újságírónak vagy az írónak a szerepe itt nem perdöntő. Ez egy korstílus, divat, és nem először találkozunk vele az irodalomban sem. A középkor és az azt követő századok is tele voltak trágár fordulatokkal, ezek közül sokat megszelídített az idő. A 19–20. század fordulóján a prüdéria uralkodott, de azóta az előretörő cinizmus miatt újra divatba jött a trágárság. Amikor a fiatalok körében előadást tartok, mindig elmondom, hogy mindenkit arról ítélünk meg, ahogyan beszél. „Szólj, s ki vagy, elmondom.” Meggyőződésem, hogy jönni fog egy olyan időszak, amikor nem a minél trágárabb fordulatok halmozása, hanem a közvetlen, barátságos, a durva hangtól mentes beszéd lesz a sikk. Szeretném is megérni ezt a kort.

A nyelvi tisztaság kérdése áll a helyesírás középpontjában is. Hogyan vélekedik Tanár Úr a nyelvművelés és a helyesírás kapcsolatáról?

Ezek édestestvérek, vagy inkább úgy mondanám, hogy a nyelvművelésbe beleértendő a helyesírás is. Megítélésem szerint a nyelvművelésnek három szintje van.

Az első a kutatási szint, hiszen a nyelvművelés elméleti és gyakorlati kérdéseit előbb tudományosan ki kell munkálni. Napjainkban is folynak nyelvművelő viták például a nyelvtervezésről. Lőrincze Lajos egy nagy tanulmányában kifejtette, hogy a történeti-etimológiai szótár valójában nyelvművelő munka, mert a nyelvművelő anélkül meg sem tudna mozdulni. De ugyanilyen alapvetőek a nyelvművelés számára azok a grammatikai kérdések és állásfoglalások, amelyeket főleg Deme László és Tompa József dolgozott ki az 50-es, 60-as években. A kutatási szinthez tartozik a helyesírási szabályzat elkészítése is.

Aztán van a nyelvművelésnek egy második irányító, szervező szintje is, amelybe beletartozik a bizottsági munka, a különféle mozgalmak szervezése, a magyar nyelv hete, és sorolhatnám még tovább.

A harmadik a gyakorlati nyelvművelés szintje, ami tulajdonképpen már az előző szintek végterméke: amikor valaki a nyelvművelés kialakított eredményeit igyekszik átplántálni a nagyközönség tudatába, ez tehát aprópénzre váltás. Jó példái ennek a televízió Álljunk meg egy szóra című műsora, a rádió és az újságok nyelvi rovatai, a napilapokban megjelenő cikkek. Nagyon nagy szükség van arra, hogy a nyelvművelés a társadalmi visszajelzések birtokában épüljön tovább. Deme László mondta egyszer, és én is teljes szívemből vallom, hogy a nyelvművelés cselekvő nyelvtudomány. A helyesírás tökéletesen beletartozik a nyelvművelés mindhárom szintjébe.

Van néhány kulcsszó a Grétsy-irodalomban, ilyen például a szóhasadás, szóalakhasadás, a nemzetközpontú nyelvművelés, a nyelvtervezés. Ezek megjelenésükkor gyakran provokáló kifejezések voltak. Milyen csatákat kellett értük vívnia?

Nemigen kellett, nagy csatákat legalábbis nem kellett vívni. A nemzetközpontú nyelvművelés kifejezésen ugyan eltöprengett a szakma, de ugyanígy járt Lőrincze Lajos is az emberközpontú nyelvművelés fogalmával. Nemzetközpontún azt értem, hogy határoktól függetlenül a magyar nyelvközösséget magába foglaló nyelvművelés. Függetlenül minden politikai méricskéléstől nagyon fontosnak, alapvetőnek érzem azt, hogy a magyar nyelvművelő a magyar nyelvvel foglalkozzék, akár a határon innen beszélik, akár a határon túl. A szóhasadás volt az első önállóan alkotott műszavam – a kandidátusi disszertációmban ezt a szóalkotási módot dolgoztam fel. Nagy szükség volt rá, hiszen a szakirodalom ismerte már ugyan a jelenséget, de összevissza nevezték el. Korrelatív jelentésváltozás, párhuzamos alak- és jelentésváltozás, jelentéselkülönülés, sokféle, 15-féle neve volt. A szóhasadás azóta már elterjedt a tankönyvekben is mint egyik szóalkotásmód. A szóalakhasadás ennek a kistestvére. A nyelvtervezés nem az én szavam, ez egy ismert műszó.

Mi a véleménye a tudósnak és pedagógusnak a nyelvtörvényről? Arra gondolunk, hogy a politika mellőzésével hogyan szabályozzuk köznyelvünket.

Nem könnyű válaszolni, mert napjainkban lehetetlen elvonatkoztatni a szó politikai töltetétől. A szlovák nyelvtörvényről egyszerűen nem lehet nem szólni. Ugyanis én magam is azt gondoltam korábban, hogy nagyon kellene nálunk is egy nyelvtörvény. Ahogy a franciák csaknem két évtizede létrehozták a magukét, úgy itt magyar földön, indoeurópai népek gyűrűjében legalább annyira szükség volna rá. És próbálkoztunk is, többen emlegettük, tárgyaltunk róla. Évekkel ezelőtt készült is egy parlamenti beterjesztés. Aztán jött a szlovák nyelvtörvény, és hirtelen annyira elromlott ennek a szónak az íze, hogy azóta úgy érzem, nem érdemes nyelvtörvényt erőltetni. Ellenben hathatós, hatásos, sőt szigorú intézkedéseket kell hozni. Mégpedig céltudatosan, külön kell foglalkozni a televízió és a rádió nyelvével. Örömmel hallottam, hogy visszaállítják a televízió nyelvművelő bizottságát, amely Lőrincze Lajos vezetésével sokáig hathatósan működött. Lőrincze halála után én lettem az elnöke, de egy év múlva megszűnt a bizottság. Pedig különösen nagy szükség van erre a munkára, mert sok kereskedelmi csatorna működik, ahol sokszor a beszéd szempontjából teljesen képzetlen emberek szólnak nagy tömegekhez. A televíziónak óriási hatása van az emberekre, napjainkban ez az első számú hatás, épp ezért úgy érzem, hogy nem hagyhatjuk, hogy a televízió országos méretekben mételyezze a nyelvhasználatot. És kell máshol is. Most készül a reklámtörvény, és mindent el fogunk követni, hogy abban legyen olyan kitétel is, amely a reklámok nyelvi megformálására vonatkozik. Nagyon fontosak a reklámetikai kérdések, de a nyelv legalább annyira fontos. Napjaink reklámjai elsősorban az idegen szavak tömegével rontják a magyar nyelvet. Az iskolázatlan ember sokszor meg sem érti ezeket, sőt éppenséggel elrettenti, ha látja maga körül a sok angol, amerikai-angol elnevezést. A szlovák nyelvtörvény például – és ez jó oldala kötelezővé teszi azt, hogy ahol idegen felirat van, ott legalább ugyanakkora betűvel szlovák nyelven is meg kell fogalmazni a dolgot. Ehhez nem kell nyelvtörvény, de célszerű a reklámtörvénybe, a védjegytörvénybe belevenni.

Az ifjúság nyelve mindig foglalkoztatta a Tanár Urat. Azért kerül hangsúly a Tanár Úr kifejezésre, mert a népszerű televíziós sorozat nyomán az egész ország így nevezi Grétsy Lászlót. Ám pályafutásából harminc év telt el anélkül, hogy valóságos katedrán is betöltötte volna ezt a szerepet.

Bizony nagyon hiányzott az oktatás korábban is, mit tagadjam. Több évtizeden át hiányzott, de nem teljesen, hiszen egyetemi hallgató koromtól gyakran vállaltam előadásokat a TIT-ben. Budapesten is, vidéken is sok fiatallal kerültem kapcsolatba. Mielőtt tanszékvezető főiskolai tanár lettem, két évig egyetemen is oktattam, így szereztem némi gyakorlatot a fiatalokkal való foglalkozásban. Úgy érzem, így utólag is, hogy jó volt ez a csere. Nagyon örülök annak, hogy 1987 óta legalább 6–700 magyartanárt neveltem kollégáimmal együtt. Úgy érzem, hogy lesznek olyan magyartanárok az iskolákban, vidéken és Budapesten is, akik nem úgy tanítják a magyart, hogy a nyelvtant félreteszik, mert csak az irodalmat tartják fontosnak. Mind a kettő egyformán fontos. Az oktatói munkát én igen-igen nagyra becsülöm, a kutatómunkát is, és ha ötvözni lehet a kettőt, annál gyönyörűségesebb.

Köztudomású, hogy Grétsy tanár úr játékokat kedvelő ember, szeret sakkozni is. A nyelvi játékok terén is hírnevet szerzett magának, és ha jól tudom, akkor most is készül valamilyen játékos könyv.

Mindig is hobbim volt a nyelvi játék, már kisgyerekkoromtól kezdve keresztrejtvényeket szerkesztettem. Meg is jelent egy tízéves koromban, egy egyházi lapban, a Fehér Barátban, valahol még megvan otthon, meg tudnám találni. Ott van a keresztrejtvény, és ott van, hogy: „Kedves Lacika! Rejtvényed nagyon jól sikerült, máris közöljük, jutalmul egy tortát küldünk ajándékba.” El is küldték nagyon szépen. Mindig közel álltak hozzám a nyelvi játékok, rejtvények, a sakk is egyébként, de az csak 18 éves koromig. Amint egyetemista lettem, láttam, hogy a sakkozásban is egész embert kíván a versenyzői tevékenység. Én addig versenyeztem, versenyző voltam, minősítve, de utána nem folytattam, megmaradt hobbiszinten. Ha valamilyen újságban találok sakkrovatot, meg kell néznem, próbálom úgy lapról megfejteni a feladványt, vagy a játszmát végig kísérni. De már csak ennyi, nem játszom évtizedek óta.

A nyelvi játék nem ilyen, az hozzám nőtt. Vargha Balázzsal húsz éven át vezettünk egy nyelvi játékos klubot, itt a Kossuth Klubban találkoztunk kéthavonként, s talán vannak is itt jelen azok közül, akik rendre eljöttek ezekre az ülésekre, és csodálatos játékokat produkáltak. Én csak ötletet adtam, csak kijelöltem, hogy mi legyen a feladat, és ők két hónapig érlelték, és hozták a jobbnál jobb megoldásokat. Amúgy húsz-harminc éve gyűjtöm a nyelvi játékokat. Mindig mondom: na, majd nyugdíjas koromban megcsinálom, könyvvé fejlesztem. Hát meg fogom csinálni, nincs már olyan nagyon messze az a nyugdíjas kor. Úgyhogy alig várom, mert ez az egyik kedvenc időtöltésem lesz. A nyelvi játék csoda, egyszerűen csodák hozhatók létre az anyanyelvvel. Nem véletlen, hogy ebben az évben egy olyan pályázatot indítottam – el is fogadta az Anyanyelvápolók Szövetségének elnöksége, amely úgy hangzik: Pályázat a legszellemesebb nyelvi játék megalkotója címért. Azt hitték, hogy nem jön be elég pályázat. Hát kérem szépen, több mint 300 ötlet érkezett be 46 pályázótól. Megszabtam eleve, hogy egy személy tízet küldhet be legfeljebb. Hát így jött ki ez a 300-valahány, és nagyon jók, de nem szólok előre, hiszen még nem is volt eredményhirdetés, még zajlik az értékelés. [A legszellemesebb játék megalkotójának címét végül is Bencze Imre nyerte el játékgyűjteményével.]

Grétsy László: Nyelvi játékaink nagykönyve

De térjünk vissza a nyelvi csodákhoz. Hát például ki tudná azt, hogy helynevekkel lehet ép mondatokat alkotni. Pl.: Darvas Iván mesteri tolmács. Érvényes is, mert Darvas Iván kitűnően tud tolmácsolni idegen nyelven, több nyelven is. Darvas, Iván, Mesteri, Tolmács. Négy létező falut mondtam egyszerűen egymás mellé. Vagy még érdekesebb, ha úgy rakom össze, hogy még a szóhatárokat is át kell helyezni. Apa, vár az Elemér, vele megyek – mondhatja ezt egy tinédzser lány a papájának. Kérem: Apavára, Zelemér, Velem és Egyek. Csak összerakom. Hát nem csoda? A nyelvvel ilyeneket is lehet tenni. Meg a dadogós játékok, ami nem dadogás, persze, hanem olyan mondatokat kell alkotni, hogy bennük ugyanaz a szótag vagy ugyanaz a szó háromszor, négyszer, ötször legyen benne egymás mellett. Akik Rigában születtek, lettek lettek. Pedig egész természetes, ugye? A harisnya nyanya nyakára volt tekerve. Mondjuk, egy krimiben. Tudok egy olyan mondatot is, amely teljesen világos, rövid és érthető, és mégis a ta szótag, egymás mellett nyolcszor található meg. Nyolcszor. Ugye ismerik Tatát, Tata városát? Ott van az a gyönyörű szép 14. századi vár, amelyet nemrégiben tataroztak, és a Kuny Domokos Múzeum működik most benne. Hát kérem: Baktat a tata Tata tatarozott vára felé. Számolják végig: 8 ta egymás mellett. Hát ennyit.

A tatai Öregvár

Sikerült-e utódokat nevelnie Grétsy Lászlónak? Tudjuk, hogy magánéleti vonatkozásban igen, hiszen példaértékűen szép családdal büszkélkedhet Tanár Úr. De most nyelvész utódokra gondoltunk.

Igen, családon belül sikerült, ez kétségtelen. Tanárokban szintén sikerült, erre már utaltam azzal, hogy átkerültem az ELTE Tanárképző Főiskolájára, ahol a jövő tanárait képezhetem, oktathatom. Talán ez is utódnevelés, mert a magyartanárok munkáját én nagyon-nagyon fontosnak tartom. Olyan lesz a jövő magyar nyelve, amilyenné teszik a magyartanárok, akik napjainkban tanítják a fiatalokat. Úgyhogy ilyen szempontból ez a perdöntő. Hogy nyelvművelő utódot tudtam-e nevelni, ez más kérdés, mert olyan sok nyelvművelőre, aki állandóan a nyilvánosság előtt szerepel, nincs is nagyon igény és szükség. Volt egy időszak, amikor Halász Gyula tartotta a frontot a rádióban, aztán évtizedeken át Lőrincze Lajos, aki óriási hatásfokkal dolgozott. Most többen is vagyunk, – ez külön öröm – állandó műsorokkal, sorozatokkal. (Deme László, jómagam, és mások is.) Vannak olyan kollégáim is, akiket először talán én próbáltam ihletni, legalábbis biztatni. Most is tudnék olyat mondani, aki most a bölcsészkarra jár, de tízéves kora óta figyelem ilyen jellegű tevékenységét. Szeretnék nyelvész pályára lépni, írta nekem már egy évtizede, s azóta már a bölcsészkaron másodéves hallgató, magyar szakon természetesen. A nyelvtudományi intézetbeli kollégáim között is voltak ketten, akik bevallották, hogy valamelyik 30 évvel ezelőtti előadás-sorozatom nyomán kezdtek a nyelvre felfigyelni. Én ennek is nagyon örülök.

Grétsy László tanár úr a TIT elnökségi tagja, az Anyanyelvápolók Szövetségének ügyvezető elnöke, a Nyelvtudományi Bizottság tagja, a Magyar Nyelvőr Szerkesztőbizottságának tagja, az Édes Anyanyelvünk című folyóirat főszerkesztője, az Élet és Tudomány, a Szabad Föld rovatvezetője, ezenkívül számos rádiós és televízió műsor főszereplője. Miért kell mindez a nyelvtudomány kandidátusának, a tanszékvezető főiskolai tanárnak? Ennyire fontosnak tartja az ismeretterjesztő, nyelvművelő munkát?

Elismerem, hogy szinte rossz ezeket így együtt hallgatni. Valóban mindegyik kell, mert mindegyik valamilyen más körhöz szól, más kört próbál befogni. Amit nem látok eléggé hasznosnak a köz szempontjából, attól igyekszem szabadulni. Vannak a nyelvművelő munkának fárasztó és aprólékos lépcsőfokai és tényezői, de azért egészében véve ezeket is szívesen vállalom, hiszen tudom, hogy beletartozik.

A Tanár Úr eddigi tevékenységét a különböző társadalmi díjak, kitüntetések kísérték: 1976: SZOT-díj, 1981: Kiváló Népművelő, 1988: Ifjúsági Díj, 1989: Nemzetközi Társadalomtudományi Díj, 1992: Apáczai Csere-díj, 1993: MSZOSZ-díj. Ha megnéznénk egy gyors leltárban a „tartozik” és a „követel” rovatot, mit mutatna az egyenleg?

Az én igazi megbecsülésem, amelyet az első helyre teszek, az, hogy nem tudok végigmenni az utcán úgy, hogy ne szólítsanak meg, ne kérdezzenek valami érdekeset. Én mindig válaszolok, ha tudok. Sokszor csodás meglepetésekben részesülök, gyakran onnan jönnek a legjobb kérdések, ahonnan egyáltalán nem várnánk. Például egy láthatóan csövező, munka nélküli, borostás, gondozatlan ember odajön hozzám, és tökéletes, hibátlan magyarsággal, kedvesen megkérdezi, hogy jó-e a „vica versa”, mert hogy mostanában folyton ezt hallani, nem a „vice versa” a helyesebb?

Mire a legbüszkébb, Tanár Úr?

Magánéletemben a tíz unokámra. A tudományos és oktatási tevékenységemet illetően pedig nem arra, hogy ezt vagy azt a tudományos eredményemet elfogadták, hanem arra, hogy soha senki sem a szemembe, sem a hátam mögött nem mondott olyat, hogy a posztomon érdemtelenül vagyok. Vagy hogy az egyéni érdekeimet a közösség érdekei elé helyeztem volna. Ezt az erkölcsi, etikai tisztaságot szeretném megőrizni.

A beszélgetésre invitáló meghívó címében az állt, hogy egy nyelvi misszionáriussal fogunk találkozni, de írhattuk volna azt is, hogy a nyelvi lelkiismeret ébresztőjével. Vállalja-e ezeket az epitheton ornansokat Grétsy Tanár Úr?

Örömmel vállalom. Születésem évében jelent meg Kosztolányinak a Pesti Hírlapban egy kis írása, és amit abban leír, az pontosan ide vág. Valahogy úgy hangzik, hogy a nyelvet, mely folyamatosan változó és fejlődő folyamat, sohasem lehet véglegesen rendbe hozni, kisöpörni és fényesre kefélni, de annyit igenis elérhetünk, hogy az öntudat résen álljon, és csöndben, rejtetten munkálkodjék. A nyelvművelő munka egészében véve az anyanyelvi lelkiismeret ébresztése. Nem az a döntő, hogy a szóvá tett nyelvi hibák közül melyik tűnik el a köznyelvből, mert egy-egy alkalmi, konkrét, valamilyen plakáton szembetűnő hibát eltüntetni könnyű. De hogy az emberek fejéből eltűnjön, ahhoz meg kell változni egy egész nemzedéknek. Az anyanyelvi lelkiismeret ébren tartása állandó kötelességünk, és nemcsak a nyelvművelőké, nem is csak a magyartanároké, hanem mindenkié, akiknek a számára az anyanyelv nemzeti kincs.

A beszélgetést szerkesztette és közreadja:

Erdélyi Erzsébet
nyelvész, ELTE