Megjelent: Népszabadság – Budapest melléklet, 2001. április 7.

Hogy milyen volt a magyar nyelv száz vagy kétszáz évvel ezelőtt, azt nagyjában tudjuk. Hogy ma hogy beszélünk, arról is vannak fogalmaink. De hogy milyen lesz nyelvünk nem is száz esztendők, hanem akár csak néhány évtized múlva, arról nemigen lehet bizonyosságunk. Még azt sem állíthatjuk, hogy a ma érzékelhető változások ugyanígy folytatódnak tovább. Ezekről a kérdésekről a magyar nyelv hete alkalmából Grétsy Lászlóval, az Anyanyelvápolók Szövetségének ügyvezető elnökével, Kemény Gáborral, az MTA Nyelvtudományi Intézetének tudományos főmunkatársával és Kontra Miklóssal, a Szegedi Tudományegyetem professzorával, az MTA Nyelvtudományi Intézete élőnyelvi osztályának vezetőjével beszélgettünk.

Hardver és esőnap

– Minden nyelv mindig változik – mondja Grétsy László. – A magyar is. A folyamatos változást azonban nemigen vesszük észre. Csak azt, hogy másfél évszázada Petőfi másképpen írt, mint egy mai költő. De hát Petőfi is másképpen írna, ha a mi korunkban élne.

– A kérdés az, hogy vajon jobban, szebben írna-e. Telefonok, olvasói levelek tucatjai nyelvünk romlásának példáit sorolják...

– Magam is rengeteg efféle jelzést kapok. És a levelek mindegyikének örülök, mert nyelvünk szeretete, féltése sugárzik belőlük. Egyébiránt én derűlátóbb vagyok a nagyközönségnél. Mert a magyar nyelv megannyi változása közül legalább annyi a gazdagodás, a gyarapodás, mint amennyi a romlás, a szegényedés jele. Gondoljunk csak a valóság új elemeit tükröző szavak ezreire, tízezreire!

Grétsy László (1932-2024)

– Ezek között temérdek az idegen szó…

– Igaz. De idegen szavak mindig bekerültek a nyelvünkbe! A technika, a tudomány új eszközeire, kifejezéseire ma sem tudunk mindig jó magyar szót alkotni, találni. A „hardware”-rel és a „software”-rel jó néhány nyelvész több hónapnyi próbálkozással sem boldogult. Belenyugodtunk, hogy napjaink e két fontos fogalmát magyarul is így mondjuk – és immár „hardver”-nek, „szoftver”-nek írjuk. A „computer”-ből azonban „számítógép” lett. Az eddig elmondottakhoz hozzáteszem: a szókincs gyarapodásának nem az idegen szavak átvétele a legfontosabb eleme, hanem a szóösszetétel. Nem tudok felütni olyan újságot, amelyikben ne akadnék akár több tucat friss, olykor nyelvtanilag is új típusú szóösszetételre. Csupán egyetlen néhány soros impresszumban – lám, ez is olyan fogalom, amelyikre nincs magyar szavunk – négyet is találtam: „hirdetésszervező”, „hírlap-előfizetési”, „hírlapüzletági”, „internet-elérhetőség”. Egyik pillanatról a másikra kerültek bele a magyar szókincsbe, és noha egyetlen szótárban sincsenek benne, mindenki tudja, hogy mit jelentenek. Nagyszerű lelemény az „esőnap” is, bár a jelentését „a rossz idő miatt elmaradó előadás pótlására kijelölt nap” – első hallásra aligha lehet kitalálni. Az „esőnap” nyelvtanilag jelentéstömörítő szóösszetétel – ez a fogalom a legutóbbi helyesírási szótárban fordult elő először, addig szintaktikailag elemezhetetlen összetételnek tartották. Pedig volt hasonló példa korábban is, egyebeken kívül a „csigalépcső” vagy a „lépcsőház”.

– A XIX. század nyelvújítói nagyon sok új dologra, fogalomra meglévő szavainkhoz tett képzőkkel alkottak új magyar szavakat.

– Ez a buzgalom később alábbhagyott. Most azonban mintha újra feléledne ez a szóalkotási mód. Ahogyan hajdan a -da, -de képzővel megszületett az „óvoda”, a „tanoda”, a „zenede”, a „csillagda”, a legutóbbi esztendőkben megjelent – főképpen cégtáblákon – a „bútorda”, a „gombócda”, az „ínyencde”, a „kukkolda”. És vannak új képzőink is! A fiatalok nyelvéből lassanként a felnőttek nyelvébe, a köznyelvbe is belekerült a -ci, a -csi, az -aj és az -ej. Például: „ruci”, „fincsi”, „bicaj”. Új szavakat, főképp rövidítéseket alkot a piac is: „pari”, „ubi”, „koviubi”, „kelkápi” és így tovább. És van még egy – azt hiszem, kimeríthetetlen – forrás: a betűszó- és mozaikszó-alkotás. A „MÁV”-tól és a „Malév”-től a „gyes”-en keresztül a „gyed”-ig tízezrével akadnak effélék.

– Megváltozhat-e egy-két emberöltő alatt a nyelv szerkezete?

– Bizonyos változások néhány évtized alatt is bekövetkezhetnek. Például a többes szám jele elé gyakran befurakodik egy kötőhang. Mégpedig úgy, hogy ezzel jelentésváltozás jön létre. Egy kicsit mesterkélt ugyan a mondat, de üdítőitalokról szólva mondhatom azt: „Ezek az üdítők üdítőek.” Eltűnőben van az ikes ragozás, ma már nem számít szabálytalannak a nemrégiben még súlyosan hibáztatott „eszek”, „iszok”, „alszok” alak. Lassanként megbarátkozunk a több egyes számú alany utáni többes számú állítmánnyal is. Két évszázada kezdett terjedni – föltehetőleg német hatásra – a „Pista, Jóska és Piroska labdáznak” forma. A köznyelvben ma egészen biztosan több az összetett mondat, mint volt száz vagy ötszáz évvel ezelőtt. Ami bizonyos: a nyelv szerkezete a szókincsnél lassabban változik.

– Megmarad-e a nyelv jellege? Ma a beszédünkben használt szavak 80 százaléka ősi, finnugor eredetű. Mi lesz, ha a szükségképpen megjelenő idegen szavak tömege ezt az arányt számottevően megcsappantja?

– Azt hiszem, hogy 30-40 százaléknyi idegen szót elvisel egy nyelv. Ettől az aránytól szerencsére ma még messze vagyunk. Nemegyszer hallom azonban mostanában az aggodalmat: az Európai Unióhoz való csatlakozásunk végveszélybe sodorja a szigethelyzetben lévő magyar nyelvet.

– „Forint” helyett előbb-utóbb nyilván „euró”-t kell majd mondanunk...

– Ez igaz. De az is tény, hogy azok a nemzetek, amelyek már tagjai az EU-nak, szinte kivétel nélkül erősíteni kezdik nemzeti tudatukat, egyre többet törődnek a nyelvükkel. A Professzorok Világtanácsának két esztendővel ezelőtti határozata nyomán megszületett az a törvénytervezet, ami – miután a kormány tárgyalt róla – minden valószínűség szerint ősszel a parlament elé kerül. E tervezet szerint a cégtáblákon a cég nevén kívüli tudnivalókat magyarul is föl kell tüntetni. Nemcsak magyarul, de magyarul is!

Tegezés és trágárság

– A beszéd stílusa erősen függ a beszédhelyzettől – mondja Kemény Gábor. – Más stílusban beszéltek az emberek száz éve, és másképpen ma. Másképpen beszél egy mai tizenéves-huszonéves és egy a hatvanas-hetvenes éveiben járó kortársunk. Nem ugyanabban a formában fejezi ki mondandóját egy fővárosi segédmunkás és egy falusi orvos. Másképpen beszélünk családi körben és egy szakmai konferencián. Másképpen fogalmazunk szóban és írásban.

– Ezeken a kategóriákon belül vagy tőlük függetlenül, valamennyi nyelvhasználóra vonatkozóan hogyan, mennyire változik a beszédstílus?

– Erős változásnak mondhatjuk a stiláris fellazulást. Megmutatkozik ez például a tegezés terjedésében. Ha ma egy harminc éven aluli nő vagy férfi bemegy bármelyik boltba, a neki teljességgel ismeretlen eladótól tegezve kéri a kívánt árucikket. És viszont. Az eladó a legnagyobb természetességgel kérdezi tőle: „Mit kérsz?” Azt hiszem, hogy a tegezés általánossá fog válni. A fiatalok ugyanúgy tovább viszik a tegeződést, mint ahogyan a mi nemzedékünk az ötödik-hatodik X-be lépve is kedveli a hajdan fiatalként viselni kezdett farmernadrágot. A tegeződés általánossá válásának van egy olyan valószínűsíthető, de ritkán fölemlített következménye is, hogy megszünteti a megszólító névmások körüli mai bizonytalankodást. Akármilyen tisztelettudó hangsúllyal mondom is egy harmincon fölüli nőnek, hogy „maga”, nem lehetek egészen biztos abban, nem tekinti-e bizalmaskodásnak. Ám ha emiatt mellőzöm a „maga” megszólítást, mondhatom-e neki azt, hogy „ön”? Az ön az 1830-as években kezdett elterjedni – egyébként Széchenyi István javaslatára – az udvarias-hivatalos használatban. Egy férfi azonban ma sem szereti „ön”-nek szólítani a vele beszélő nőt. A „kegyed” pedig már alig használatos.

Kemény Gábor (1948-2021)

– Tegeződve könnyebb trágárkodni is...

– Trágárkodni, persze, magázódva is lehet. De akár magázódva, akár tegeződve használunk mosdatlan szavakat, azok bizony mosdatlanok. Spiró György Vircsaft-jának előadásáról sokan elmentek a színpadon elhangzó trágárságok miatt. Azt hiszem, hasonló esetekben minden az arányokon múlik. És nem mindegy, hogy valamely trágár, obszcén kifejezés milyen környezetben, kiknek a szájából hangzik el. Más dolog, hogy a folytonos, gyakori használattól a trágár, obszcén szavak „durvasághatása” ma külföldön is és itthon is kisebb, mint volt a választékosabban beszélő múltban.

– Mivel magyarázható, hogy a durvaság az iskolázottabb, kulturáltabb társadalmi csoportokban is erősödni látszik?

– Talán azzal, hogy a durva szavaknak van bizonyos beszédtagoló szerepük a mondat helyzetleíró és újdonságot közlő fele között. Hasonlóképpen, mint az „izé”-nek, a „hogy is mondjam”-nak, az „ö-ö-ö”-nek. Ezekben az esetekben a durva szó elszakad eredeti jelentésétől, és ilyen tartalmú használata részben néha inkább a nyelvi igénytelenség fogalomkörébe sorolandó.

– A társadalom demokratizálódása és a tegezés terjedése közötti kapcsolat nyilvánvaló. Elmondhatjuk-e ugyanezt a gyakran a tegezéshez kötődő bizalmaskodó stíluselemekről?

– Bizalmaskodni nemcsak tegezve lehet! A villamosvezető vagy a bolti pénztáros – legalábbis az idősebbekkel – általában magázódik. „Igyekezzen, tata, a felszállással!”, „Nem tud aprót adni, mamikám?” és így tovább. Teszi ezt kedveskedésből vagy bizalmaskodásból. De könnyen lehet, hogy akihez így szólnak, megsértődik, mégpedig – szerintem – teljes joggal.

– Mit tehet a nyelvtudás, a nyelvművelő, a társadalom e fellazulás ellen, mit tehet a választékos beszédért?

– Háromféle álláspont létezik. A klasszikus liberális felfogás szerint „mindent szabad”, a nyelv fejlődésébe semmiképp sem szabad beleavatkozni. Ezt általában olyan nyelvészek mondják – főképpen angolszász nyelvterületen –, akik maguk nagyon is választékosan beszélnek. A másik – Franciaországra jellemző – nézet hívei mindent szabályozni akarnak. A törvény erejével akár. Ez azonban szerintem túlzott kívánság. A harmadik lehetőség az arany középút: képviselői elismerik, hogy a nyelv önmagától fejlődő, eleven létező. Amit azonban a kertésznek ápolnia, olykor nyesegetnie kell. Elfogadva, hogy a kortárs beszéd más, mint amit két-három-négy évtizede a középiskolában, főiskolán, egyetemen szépnek, igényesnek tanítottak. És tudva, hogy a pontosság igénye korunk vitathatatlan követelménye – a pontossághoz viszont igényes, színes szóhasználat szükségeltetik. Bízom benne, hogy az igénytelenséget előbb-utóbb az igényesség, a beszéd választékossága fogja felváltani.

Csak emberek vannak

– Legszívesebben azt mondanám, hogy nyelv valójában nincs, hanem emberek vannak, akik beszélgetnek egymással, és megértik egymást – mondja Kontra Miklós. – Annak köszönhetően, hogy a fejükben létezik egy közös szabályrendszer. A magyarul beszélők esetében egy magyar szabályrendszer. Az igazi kérdés tehát az, hogy milyen jövő vár a magyar anyanyelvű emberekre. A nyitrai egyetemen tanító Sándor Anna Zoboralján, egy kétharmadrészt magyarok lakta – ám a magyar nyelvterület szélén található – településen él. Kolon szórványfalu egy olyan egynyelvűnek akart szlovák nemzetállamban, amelyikben a politikai viszonyok és a gazdasági kényszer dicsőíti az államnyelvet, és ahol – finoman szólva – nem támogatják, nem vonzzák a magyarul beszélőket. Nos, a kutató Anyanyelvhasználat és kétnyelvűség című könyvéből kiderül, hogy falujában a magyar–szlovák házasságokban született gyerekek kilenctizede szlovákul beszél a testvéreivel. Egy másik jeles nyelvész, Lanstyák István A magyar nyelv Szlovákiában című könyvében a „Fognak-e unokáink magyarul beszélni?” kérdésre igennel válaszol – tudván, hogy a magyar határ menti magyar többségű falvakat nem a koloni fejlemények jellemzik. Ugyanez a kettősség mondható el a keleti és déli határainkon túl élő Kárpát-medencei magyarokról is.

– Különbözik-e a környező országokban élő magyarul beszélők nyelve egymástól és a magyarországi „sztenderdtől”?

Kontra Miklós

– Vannak példák a nyelvi „összetartásra” és vannak a „széttartásra” is. Az összetartási folyamat példája: a „Természetes, hogy nyitva van az ajtó” és a „Természetesen nyitva van az ajtó” mondaton kívül egyre többször hallani a „Természetesen, hogy nyitva van az ajtó” formát – mégpedig a határainkon innen és túl nagyjában ugyanolyan arányban. Akad példa az ellenkezőre is. Magyarországon a legtöbben úgy mondják: „Találkoztam Misivel, és megkértem, hogy vegyen nekem egy kiflit.” Tőlünk északra – szláv hatásra – egyre többen teszik ki a személyes névmást: „Találkoztam Misivel, és megkértem őt, hogy vegyen nekem egy kiflit.”

– Vannak-e szókincskülönbségek?

– Természetesen vannak – mint ahogy szép számban találunk különbségeket a Magyarország más és más vidékein élők szókincsében is. Az Erdélyben élő magyarok nem „butángáz”-t, hanem „aragáz”-t kérnek a töltőállomásokon, a cseretelepen. És az aragáz „odaát” ugyanúgy magyarul van, ahogyan „ideát” a butángáz. Itthon azonban – sajnos – meglehetősen nagy a nyelvi türelmetlenség. Jellemző erre Péntek János kolozsvári nyelvész következő példája. Amikor egy Romániából áttelepült magyar kisgyerek hazamenetelkor panaszkodott: „Óvó néni, nem kapom a sapkámat!”, a megszólított rárivallt: „Csak nem képzeled, hogy én adom majd rád?!” Pedig a gyerek csupán a maga magyar nyelvén – az óvó néniénél szemernyivel sem rosszabb nyelven – panaszkodott amiatt, mert nem találta a sapkáját. Erdélyben ugyanis a „kapni”-nak „találni” értelme is van.

– Hogyan kerülnek be idegen szavak a szlovákiai, romániai, jugoszláviai magyarok nyelvébe?

– Többnyire – az aragázpéldát már említettem – az államnyelven keresztül. Ugyanaz a – mondjuk, angol – szó gyakorta másképpen jelenik meg a szlovákiai, romániai, jugoszláviai magyarok nyelvében.

– Milyen nyelvkönyvekből tanulnak a határainkon túli iskolák magyar diákjai?

– Ezek a könyvek – sajnos — túlságosan egyformák. És ez nem jó. A határainkon kívül használatos tankönyvek figyelmen kívül hagyják a kontaktushatásokat. Egy igazán jó kárpátaljai nyelvtankönyv tekintettel lenne arra, hogy ott az emberek többsége nem azt mondja, hogy „gazdagabb vagyok nálad”, hanem azt: „gazdagabb vagyok tőled”. Pedig ha már így beszélnek az emberek, miért nem vesznek erről tudomást a tankönyvek? Mellesleg szólva: Beregsuránytól délre, tehát magyarországi nyelvjárásban is általánosan használják a „tőled” alakot. Ha egy tankönyv nem veszi figyelembe a valóságot, és mindenáron a „magyarországi sztenderdet” erőlteti, csak riasztja a magyarul tanuló diákot.

– Vagyis egy beregszászi vagy szabadkai diáknak nem „budapesti” tankönyvből, hanem kárpátaljai vagy vajdasági magyar szerző helyi aktualitású könyvéből kellene magyart tanulnia?

– Okvetlenül. És idegen nyelvet sem az államnyelven írott idegennyelv-könyvből és szótárból vagy az angol-amerikai kiadók egynyelvű kiadványaiból, hanem a gyerekek anyanyelvét figyelembe vevő, magyaroknak írt tankönyvekből kellene a diákoknak tanulniuk. Ez esetben a könyvek akár „budapestiek” is lehetnek. Ennek azonban jelenleg seregnyi akadálya van. Például az, hogy ha eljutnak is magyarországi idegennyelv-könyvek és szótárak a határon túli boltokba, ott megfizethetetlenül drágák. Egyebeken kívül ez az oka annak, hogy mondjuk a révkomáromi Munka utcai magyar alapiskola diákjai például az angol tanulásában hátrányban vannak szlovák iskolába járó társaikkal szemben.

– Ezen a gondon – laikus logikával végiggondolva a dolgot – viszonylag könnyen lehet enyhíteni...

– Lehetne. Csakhogy Magyarországon ma nincs nyelvtervezés, és nincs megfelelő nyelvpolitika. Pedig ha ez a helyzet nem változik, Lanstyák István idézett kérdésére egyre kevesebb helyen válaszolhatunk majd igennel.

Daniss Győző