Megjelent az Édes Anyanyelvünk 2024. áprilisi számában.

2022-ben, Grétsy László 90. születésnapjára készülő, A nyelvész – emberközelből interjúkötetünk címének kigondolásakor még nem sejtettem, hogy fájdalmasan közeli a búcsú. Könyvünk címén ma már nem változtathatok. Visszaemlékezésem kulcsszavaként most kiemelem azt, ami számunkra a legmeghatározóbb: az EMBER.

Tudom, mindez nem túl eredeti, de ha Grétsy Lászlóról szólunk, a szavak megtelnek élettel, a betűk játékosan megmozdulnak, a hangok csupa zenére váltanak, mert másképp szólni Róla lehetetlen. Évtizedekig élvezhettem közelségét, barátságát. Igaz, ennek egy része az ELTE egykori Tanárképző Főiskolai Karán főnök-beosztott oktatói viszony lett volna, de Tanár úr ilyet nem ismert. Kollégái voltunk mindannyian, felemelt bennünket, olyan megbecsüléssel, olyan kedvességgel, hogy szinte zavarba jöttünk tőle.

Csoportkép 1975-ből, Grétsy László az alsó sorban jobbról a harmadik

Aztán eltelt sok-sok év, mialatt csak figyeltük egymást távolról, örültünk egymás sikereinek a szeretet vékony ezüstszála mentén. Egyszer csak érkezett egy kedves levél, amelyben egykori „Főnököm” megkérdezte, hogy nyugdíjas éveimet elérve lenne-e kedvem amolyan titkári szerepkört betölteni mellette, mert a technika gyors fejlődésével már nem tud lépést tartani. A számítógép kezelésének alapjait természetesen elsajátította, de barátságot sohasem kötöttek, sőt, ahogy gyakorta mondogatta: ősi ellenségként kellett erre a hasznos technikai eszközre tekintenie. Így kezdődött közös munkánk, amely – ahogy teltek az évek – egyre sokrétűbbé vált, a titkár szó pedig eredeti jelentéséhez híven secretariusszá, titoknokká gazdagodott. Idős kora ellenére szellemi munkabírása, szakmai sokoldalúsága, végtelen szorgalma, akaratereje gyümölcseként töretlenül születtek hosszabb-rövidebb tanulmányai, cikkei, rejtvényei. Ezek első olvasójaként megtisztelt azzal, hogy számított a véleményemre, megköszönte észrevételeimet. Az első olvasóból idővel krónikássá váltam, megnyílt előttem, így született meg a címben szereplő interjúkötet, majd új munkába fogtunk.

Két évvel ezelőtt Kiss Gábor, a Tinta Könyvkiadó ügyvezető igazgatója azzal az ötlettel kereste meg Tanár urat, hogy reprintben kiadná az Akadémiai Kiadónál 1962-ben megjelent kandidátusi disszertációját, A szóhasadást. Nemet mondott erre Grétsy László, mondván: 60 év alatt sokat változott a nyelv, óriási munka lenne átdolgozni, aktualizálni. Javaslatomra viszont elgondolkodott egy népszerűsítő változat megírásán, hiszen közös könyvbemutatóink alkalmával észre lehetett venni a téma iránti élénk érdeklődést. Csodálatos energiával írta egyre-másra a szócikkeket, csupán a szóalakhasadás című fejezet hiányzott. A halála előtt két nappal boldogan mondta a telefonba, hogy átröpítette hozzám azt is. Már „csak” a kettőnknél lévő eltérő változatokat kellett volna egyeztetni, ám életenergiái hirtelen elhagyták. Így ez sajnos posztumusz munkaként jelenhet meg, amit Tanár úr gyakran mondogatott is, bár bízott abban, hogy a Teremtő még ajándékoz számára egy-két esztendőt.

Grétsy László és Kiss Gábor az Ünnepi Könyvhéten [TINTA Könyvkiadó archívuma]

A szívügye – a szóhasadás mellett – „az Édeske” volt, ahogyan az Édes Anyanyelvünket becézte, végtelen szeretettel. „A lapom” – mondogatta haláláig. Nem tudott megválni tőle. 30 éven át szerkesztette, 90 éves korától élete utolsó napjáig gondozta az 1979-től induló nyelvművelő folyóiratot: tanulmányokkal, rejtvényekkel látta el, a Pontozó rovatot vezette. Ugyanígy nem tudott megválni az Élet és Tudomány-beli Nyelv és Élet rovattól sem, ezt több mint 60 éven át szolgálta cikkekkel, értékes szerkesztői munkával.

Grétsy László és Erdélyi Erzsébet

Az Anyanyelvápolók Szövetségét második otthonának tekintette. Nem lehetett olyat kérni Grétsy professzor úrtól, amit ne teljesített volna: előadóként, mentorként, bölcs tanácsadóként, minden jó ügy támogatójaként. Élete utolsó előtti napján is a díszvendég szerepét vállalta a Szövetség által szervezett konferencián. Minden levélre válaszolt, pedig ezek médiabeli szereplései során zsákszámra érkeztek. Soha nem láttam idegesnek, feszültnek, lehangoltnak, pedig az élet számára is tartogatott szomorúságra, felháborodásra, csalódásra okot adó helyzeteket. Ilyenkor visszafogottabb volt a szokásosnál, de a csüggedés nem talált rajta fogást, a szellemi munka átsegítette a nehézségeken. És még két kísérőtársa: a bizalom és a derű.

Grétsy László boldog ember volt. Nem a sok kitüntetés, állami és egyéb elismerés miatt volt boldog és elégedett. Igaz, a Prima Primissima díjra büszke volt, mert azt nem „hivatalból” kapta, hanem kedves olvasói, hallgatói szavazatai alapján érdemelte ki. Az élet legapróbb és sokak által észre sem vett örömei töltötték fel szívét-lelkét szeretettel. A teremtett világot, a természet szépségeit töretlenül tudta csodálni, remekül érezte magát benne. Pedig számtalan kataklizmát átélt hosszú élete során: háborút, forradalmat, világjárványt, találkozott emberi rosszindulattal, irigységgel, féltékenységgel, de semmi sem tudta optimizmusát lerombolni, bizalmát megingatni, kiábrándulttá tenni.

„A béke embere” címet – ha lenne ilyen – régen kiérdemelte volna. Mindig konszenzusra törekedett, szelíd szóval, indulatok nélkül próbálta elsimítani az ellentéteket. Soha nem emelte fel a hangját. Megértő, megengedő nyelvművelőként a Lőrincze-féle emberközpontú nyelvművelést, amely az előző nyelvközpontút felváltotta, tovább tudta vinni, nemzetközpontúvá alakítani, mert Grétsy László mindig nemzetben gondolkodott, és dolgozott is érte. Sportszeretetét a gyermekkortól utolsó napjáig végzett tornagyakorlatok mellett a magyar helytállás, a világ élsportolói közötti méltó helyünk elfoglalása lelkesítette át. Kedvenc időtöltése a sakkozás volt, ifjú korában versenyszerűen és sikeresen űzte.

Mindezek a tulajdonságok: imponáló tudás, korrektség, megértő emberi hozzáállás a világ dolgaihoz, segítőkészség, kitűnő előadói képesség még nem elég ahhoz, hogy milliós (nem túlzok!) rajongói tábort gyűjtsön maga köré egy nyelvész.

A titkát én egyetlen szóban foglalnám össze: szenvedély. Kettős tűz égett a lelkében, ennek egyik lángját édes-ékes anyanyelvünk szeretete táplálta, a másikat imádott, egyre gyarapodó családja. Kecskeméti könyvbemutatónk alkalmával jegyezte meg a hallgatóság körében ülő orvos barátom: ameddig valakinek ilyen tűz ég a szemében, addig nincs baj. Nagy izgalommal készült az elmúlt nyáron évenként ismétlődő balatoni nagycsaládi nyaralására, mert egyre fáradó fizikuma ilyenkor feltöltődött energiával, amely kitartott a következő találkozásig. Az utolsó karácsonyt Győrben töltötte, hogy együtt örülhessen családjával legkisebb dédunokája megszületésének, pedig már egyre fáradtabb volt. Korán eltávozott felesége hiányát mindig érezte. Rajongott a lányaiért, lelkesen mesélt unokáiról, a dédunokákat kitörő örömmel fogadta.

A szemében lobogó tűz lángjánál sokan meg tudtunk melegedni. Most ez a tűz kialudt. Ám a mi lelkünkben tovább parázslik, rendkívül gazdag alkotói életművéből továbbra is meríthetünk. Már az ellen sem tiltakozhat, ha szavakba foglaljuk, milyen felkészült tudós, magával ragadó előadó, nagyszerű egyéniség volt. Mert életében nem tehettük ezt meg, azonnal elhárította az elismerést. Ha mégis megtörtént, ő restellte leginkább. Egy erdélyi kirándulás alkalmával nyelvésztársai jelenlétében történt: egy székely atyafi térdre vetette magát, és lelkesen köszönte meg, hogy az anyanyelv szeretetére tanítja az erdélyi magyarokat. „Porig süllyedtem szégyenemben” – emlékezett vissza a jelenetre.

Tanszéki emlékeimből is idézhetek példát szerénységére. A 65. születésnapjára készített nyelvművelő kötetünket így köszönte meg: „Kedves tanszéki Kollégáim, Barátaim! Mindnyájatoknak hálásan köszönöm a felejthetetlen találkozót s a két »meglepetést«. Az egyik, a kötet az egyik legértékesebb ajándék azok között, amelyeket valaha is kaptam, a másik, a névfejtéssel is díszített akrosztichon pedig a legkedvesebb. G. László

Barátotok: László, a grécsi”

Grétsy László: Nyelvi játékaink nagykönyve

A nyelvi játék, a rejtvény végigkísérte életét, és épp olyan komolyan játszott, amilyen játékosan, derűsen terjesztette a tudományt, járva az országot, vagy a rádió, televízió hullámain keresztül. Népszerűsége töretlen azóta is, bár Tanár úr gyakran mondogatta, hogy senki sem emlékszik már rá. Ennek ellenkezőjeként hadd idézzek egy kedves levélből, amelynek körülményei sem elhanyagolhatók. A Grétsy László által szerkesztett és részben írt Hivatalos nyelvünk kézikönyve, amely 1978-ban második kiadásával jelezte, hogy milyen hasznos kiadvány, csaknem 50 év múlva felkeltette az V. kerületi EVIN (Erzsébetvárosi Ingatlangazdálkodási Nonprofit Zrt.) HR-vezetőjének figyelmét, aki vezérigazgatójával és munkatársaival egyetértésben meghívta Grétsy Lászlót egy találkozóra. A meghívó levélben ez is olvasható:

„A Hivatalos nyelvünk kézikönyve és szerzői említésekor nem volt olyan munkatársunk – beleértve az egészen fiatalokat is –, aki ne számolt volna be kellemes emlékeiről Önnel kapcsolatban. Nem volt alkalom, hogy egyes írásai ne kerültek volna szóba, és természetesen az Álljunk meg egy szóra! televízióműsor, illetve az e címet viselő könyv is mindig kellemes emlékként kerül elő.”

A találkozó 2023 novemberében megvalósult. A kerület polgármestere is jelen volt a népes hallgatóság körében, amely nagy figyelemmel és odaadással hallgatta Tanár úr előadását. Annak szerkesztett változatát székhelyük bejáratánál kifüggesztették, mert úgy érezték, hogy „vendégeink, munkatársaink jöttükben-mentükben értékes gondolatokat meríthetnek belőle”.

Grétsy László halála nem tántorította el a hivatalos nyelv megújításának szándékától a vendéglátókat. A Társaság vezetése eltökélt abban, hogy a Grétsy László-programot mindenképpen végigviszi, ezzel (is) tisztelegni kíván a Professzor úr emléke előtt.

„A vérengző és csaló emberek éveik felét sem érik meg. De én, Uram, tebenned bízom” – olvashatjuk Dávid szavait az 55. zsoltárban. Grétsy László gyönyörű életkora, melyet nem árnyékolt be kedélyvesztés, ápolásra szorulás, kiszolgáltatottság, a bizonyíték arra, hogy igaz, Istenben bízó ember volt. Isten a tenyerén, még inkább a kebelén hordozta életében és halálában egyaránt.

Ahogyan egész életét élte, béke, derű és nyugalom jusson Grétsy Lászlónak osztályrészül halála után is. Emlékét hűségesen megőrizzük, amíg élünk.

Erdélyi Erzsébet
főiskolai docens