Gondozatlan fejlődés
Standard hangképzés - Intonáló eszközök
Megjelent: Magyarország 1979/6: 22. o.
A távközlés és a hangrögzítés fejlődése világszerte a rögtönzött és előkészített beszédre irányította a figyelmet. Megsokszorozódott a beszéddel foglalkozó elméleti és gyakorlati munkák száma. Míg régebben a standard hangképzés, a helyes hangsúlyozás, hanglejtés, a nyelvi eszközök gazdaságos használata stb. túlsúlyban az előadó-művészet, a szónokok gondjai közé tartozott, jelen korunkban már mindenki számára elsődleges követelmény.
Tévedések terhelik
A harmincas évek végétől — Kodály Zoltán kezdeményezésére — sok szó esett nálunk a beszéd fonetikai kérdéseiről. Ám a helyzet itt egészen más, mint a fejlett beszédkultúrájú nyelvi közösségeknél. Már az első és a maga területén történetileg nevezetes budapesti országos ejtés versenyeken (1938—41) kiderült, hogy a magyar beszéd nyelvileg helyes hangzásának normatív rendszere nincsen, vagy csak egy-egy kisebb részletében van vázlatosan feltárva. De még ez a szerény ismeretanyag sem könnyen hozzáférhető, másrészt tévedések terhelik. Kivételes szerencse volt, hogy a legjobb erőket magában foglaló bíráló bizottság mégis nagyjából helyesen mérlegelte a teljesítményeket.
Az egyik bizottsági tag, jelentős fonetikus-nyelvtudós nyilatkozata ma is időszerű megállapításokat tartalmaz: „A hallottak alapján osztályoznunk kellett a pályázókat, márpedig a helyes ejtés megítélésére tárgyilagos kritériumaink nem voltak. Ilyenek — tudtommal — nincsenek is. A bizottság úgy segített magán, hogy új elbírálási alapot keresett. A »jó« és »helyes« síkjáról átcsapott a »szép« síkjára: a szerint válogatott, hogy melyik a tetszetősebb. Aki szép hanganyagot, világos artikulációt hozott a versenyre, annak nyert ügye volt.” (Megjegyzendő, a mai bíráló bizottságok tevékenysége sem sokkal haladja meg a műkedvelő nyelvészkedést, hiszen alig akad valaki, aki szabatosan meg tudna fogalmazni olyan egyszerű jelenségeket, mint például, hogy melyik három legáltalánosabban használt lejtésmenet jelzi a folytatást tagmondathatáron, vagy mikor ajánlatos vagy éppen kötelező csoportos kiemelő hangsúlyokat használni stb.)
Azóta sem sikerült előbbre lépnünk. Jellemző, hogy az 1965. évi egri „Helyes kiejtés” tanácskozás során Bárczi Gézának, a kiváló nyelvtudósnak értelemszerűen meg kellett ismételnie az előbb idézett gondolatokat: „Míg nem alakítjuk ki a helyes magyar kiejtés normáit, nemcsak nem állhatunk elő igényekkel, de meg sem tudjuk mondani, hogy milyen az egyetemes érvényű választékos kiejtés, mit kell tanítanunk és tanulnunk. Nagyon távol vagyunk még attól, hogy ilyen normákat a gyakorlatba átvigyünk, és mindenkire, aki a nyilvánossághoz szól, kötelezővé tegyünk.” Bárczi szavaiból is az tűnik ki, hogy nem ismerjük nyelvünk intonációs alkatát, és az abból elvonható szabályokat.
Kogutowicz Manó
A Maros folyó neve és Kismaros helynév eredete különböző!
