A TINTA Könyvkiadó, személy szerint Kiss Gábor igazgató-főszerkesztő fontosnak tartja, hogy a magyar szótárirodalom jeles alkotásai szabadon hozzáférhetők legyenek online módon. Éppen ezért a kiadó az elmúlt években fejlesztőmunkáinak eredményeképpen 5 kiváló, mára már klasszikussá vált magyar szótárt szolgáltat a honlapján.

Baróti Szabó Dávid munkássága és a Kisded szótár

„Senki nem bírja teljesebben az anyai nyelvet, mint ő, a háromszéki székely […], a ritkább szavak és kifejezések gyűjtője, a Kisded szótár emlékezetes írója” (Arany János).

Baróti Szabó Dávidot az utókor mint költőt, műfordítót és a nyelvújítás előfutárát tartja nyilván. Pedig Kisded szótárának összeállításával az első egynyelvű magyar szótárt alkotta meg. Így igen jelentős helyet foglal el szótárirodalmunkban, és ezt az elsőbbséget, sajnos, kevésbé hangsúlyozták mind ez idáig.

Elhangzott 2019. április 16-án a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karán tartott könyvbemutatón.

Bevezető. Hálátlan foglalatosság a szótárírás, különösen a szakszótáraké. A szerző esetleg évtizedek szorgos munkájával gyűjtögeti, rendezgeti az anyagot, s amikor a kötet végre megjelenik, alig vesznek róla tudomást. Vagy ha mégis, a bírálók a benne lévő anyag méltatása helyett hosszú listát állítanak össze a kötetből kimaradt szavakról. Én ez utóbbit a végére hagyom, s előtte igyekszem érzékeltetni, milyen bonyolult feladatokkal jár egy ilyen munka elkészítése.

Előzmények. A most dióhéjban ismertetendő mű nem az első ilyen jellegű kiadvány hazánkban. Korábban is jelentek meg magyar nyelvű nyelvészeti szótárak. A kötet irodalomjegyzékének 29 tételéből 8 kizárólag a terminusok értelmezését tartja feladatának, míg a többi ‒ bár gyakran tartalmaz tematikus kislexikont ‒ egyéb területeket is felölel.

A Nyelvészeti kisszótárt (a továbbiakban Kisszótár) szerzői az érdeklődők széles táborának ajánlják, megjegyezve, hogy „jól használható az emelt szintű érettségire, egyetemi felvételire, illetve az egyetemi nyelvészeti vizsgákra való felkészülés során is”. Ezáltal ‒ bár bizonyára akaratlanul ‒ kapcsolódnak a kínai lexikográfia 3000 éves hagyományához is. Tudniillik ott a legrégebbi szótárak épp azt tekintették feladatuknak, hogy fölkészítsék a jelölteket a hivatalnoki vizsgára, amelyhez a kínai írásjegyek alapos ismerete, a bonyolult rímképletekben való jártasság és némi írói véna szükségeltetett.

Hosszú és többrétű pedagógus pályámon nem kevésszer találkoztam a diákok megmosolyogtató elírásaival, tévedéseivel és tévesztéseivel. Gyűjteni kezdtem őket a dolgozatokból, az érettségi munkákból, a felvételi vizsgák anyagából. Aztán a mások által közzétetteket is csatoltam a szépen gyarapodó anyaghoz. A hibák sokfélesége a pedagógusokat szembesítheti tanításuk hiányosságaival; a tanulókat figyelmeztetheti a pontosabb gondolkodásra, kifejezésre, stílusra; az olvasónak néhány derűs percet adhat ebben a szomorúan kavargó világban. 

Arany János A rab gólya című verséről

Arany költészetében nagy szerepet játszik a természet, amely a költő személyének alapsejtje.

Arany gólyabőrbe búvik, hogy érzelmeit elmesélhesse.

A gólya tolla egyben a költő tolla, amit a cenzúra kuszál össze.

Arany János verse a rab gólya költözhetetlenségéről szól.

Fölötte repülő társai az eszmék gólyái.

A szárnya mellé dugott fejű madár a magyar ember szűk világképét, korlátoltságát mutatja.

A gólyák tudatosan felvállalják a romantikus váteszszerepet, vezetik a népet a szabadság felé.

Az Arany-típusú emberek cselekedeteire utal, hogy a madár tehetetlenségében előálló unalmában lábait cserélgeti.

A magyar értelmiségi a szárnya közé dugja a fejét.

A magyar nép kiszolgáltatottan áll a Kárpát-medencében, szabadsággal telve.

Az ifjúságnak össze kell fogni, nem kell megvárni a telet, amikor az életnek vége, s könnyen szétrombolható, eltaposható a lélek és a test.

Arany János 1847-ben keletkezett.

Magyarországon kívül már nincs olyan ország, ahol még felütné fejét a hatalom.

A népek szállnak a levegőben a szabadság felé.

Végül a reménytelenség uralkodik, hiszen a fal és a gólya nem tartozik azonos súlycsoportba.

Világossá vált, hogy a magyar jövőkép nyugati irányból keletre fordul. Azt is felismertük, hogy minden keleti siker mélyén valójában az értékrendek, kultúrák, nyelvek ősi és bőséges forrása húzódik meg.

Közel járunk annak újrafelismeréséhez, hogy a valóság valójában a kultúrából, döntően a nyelvből lép elő. A szellemi mintákból erednek a valóság jelenségei. Az jöhet létre a közösségi életben és a gazdaságban, aminek mintái a nyelvben élnek. A nyelv értékei, képességei, szerkezetei és működése – ma még nem mérhető, de jól kivehető módon – hatnak a nyelvet használó emberre, a mindennapokra és a történelemre. Sőt, a mai tudásra és technológiákra épülő korszakban ez a hatás a korábbihoz képest sokszorosára nő és gyorsul.

A világ nyelvei közös tudással, de egyenként sajátos képességekkel rendelkeznek. A magyar nyelv csúcstermék, minél többet tudunk belső szellemi kincseiről, annál jobban képesek leszünk azokból társadalmi és gazdasági eredményeket előállítani. Sőt, arra is képesek leszünk, hogy az eddigi magyar sikerek, továbbá az itthon, de még inkább a világban sikeressé vált magyarok teljesítményének végső titkát is megtaláljuk a magyar nyelvben.

Milyen is a magyar nyelv, milyen kincseket birtokol, és mire tesz bennünket képessé életünk és nemzetünk történelme során?

Hosszú és többrétű pedagógus pályámon nem kevésszer találkoztam a diákok megmosolyogtató elírásaival, tévedéseivel és tévesztéseivel. Gyűjteni kezdtem őket a dolgozatokból, az érettségi munkákból, a felvételi vizsgák anyagából. Aztán a mások által közzétetteket is csatoltam a szépen gyarapodó anyaghoz. A hibák sokfélesége a pedagógusokat szembesítheti tanításuk hiányosságaival; a tanulókat figyelmeztetheti a pontosabb gondolkodásra, kifejezésre, stílusra; az olvasónak néhány derűs percet adhat ebben a szomorúan kavargó világban. 

A hosszú verset a vonatfütty kettéosztja.

A parasztság nagy erő, pedig még csak esznek, esznek, nem beszélnek, esznek, de már gondolkodnak – mondja József Attila.

Az agrárolló élesen belevágott a mezőgazdaságba.

Horthy Miklós mint altengernagy jött hazánkba. Csakhogy íróinkban azonnal fölmerült a kérdés, hogy Magyarországon hol van tenger.

Magyarország a hárommillió koldus országából ismét a többmilliós koldus országává vált, a Horthy-rémuralom miatt.

A vidámságot, az életet csak az a kis fű jelenti, amely a lyukas fazékból nő ki a grundon.

A koldus a szegénység legkisebb mértékegysége.

Megjelent: Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, LXV. évf. (2021) 2. szám, 152-165.

Daniss Győző, az ismeretterjesztő hírlapírás doyenje, aki különösen a magyar nyelvvel és rokonságával kapcsolatos témákban tájékoztatta évtizedekig az Élet és Tudomány, a Népszabadság, National Geographic hasábjain az olvasóközönséget, ezzel az interjúkötettel lépett legújabban az olvasóközönség elé. A 18 interjúban a magyar nyelvészet képviselőinek egy nagyobb karéja szólal meg érintve a magyar nyelv és a vele foglalkozó tudomány, a magyar nyelvészet számos kérdését (helyesírás, nyelvművelés, a magyar nyelv története és történeti háttere, stílus, szókincs, nyelvjárások, névtudomány), amely a nagyközönséget is érdekli. Az interjúkötet újságírói bravúr, a meginterjúvolt nyelvészek nézeteinek közérthető közvetítése, és ekképp valóban egyfajta „körkép” a magyar nyelvről.

Balázs Géza

A Balázs Gézával készült interjú (Tegezhetlek Önt?) a grammatikai személyek (én, te, ő, mi, ti, ők) meghatározta teret járja körül nyelvszociológiai szempontból. Az interjú címe jelzi, hogy a megszólítások egykori bonyodalmas etikettjét, amely végső soron a feudális rendi hierarchia nyelvi vetülete (kegyelmes, méltóságos, nagyságos, tekintetes asszony/úr, kend, Ön, maga vagy te), mára közvetettebb formák váltották föl, amelyek leggyakoribb változata a tegezés, annak is letegezés változata. Azt mondják, hogy ez az általánossá váló tegezés Skandináviából indult ki. A fölszíni hasonlóság ellenére a mélyben más a helyzet: Skandináviában, a feudális hierarchia láncaiból magukat rég kiszabadított egykori agrárországokban a tegezés valóban demokratikus (népi) alapú, nálunk ezzel szemben – feudális maradványként – föntről lefelé irányuló és a magasabb rangú (az „úr”) előjoga. A megszólítások összevisszasága (asszony vagy úrnő, sőt úrhölgy, ill. úr vagy éppen főnök) a társadalom zavarára utal: nem egyenlőség van benne, hanem harc a magasabb státusért, amelynek nyelvi eszköze, mondhatni fegyvere a tegezés, ill. letegezés.

Megjelent: Magyarország 1981/19: 22. o.

Közismert aforizma: ha ketten mondják ugyanazt, az nem ugyanaz. S ha ketten írják ugyanazt? Az sem ugyanaz? A kérdés elbizonytalanító. Konkrétan és átvitt értelemben egyaránt lehet rá válaszolni. Annyi mindenképpen bizonyosnak látszik, hogy az írás sokkal személytelenebb, mint a beszéd. Legalábbis a közhit szerint. Aki azonban alaposabban utánagondol, abban kétség ébredhet. Okkal. Hiszen például a XX. századi nyelvészet legnagyobb fölfedezéseinek egyike éppen abból a fölismerésből fakadt: a Földön nemcsak két teljesen egyforma ember nincs, de két teljesen egyformán beszélő sem akad. Pedig a nyelvi szókincs mindegyiküknek egyformán fölkínálja magát, s mégis mindenki teljesen egyéni módon él vele: úgy válogatja össze belőle az egyes szavakat, s úgy rendezi el őket, ahogyan senki más. Chomsky az ember veleszületett adottságának tekinti azt a sajátos nyelvi alkotóképességet, amely mindenkinek a beszédében teljesen egyéni módon nyilvánul meg.

Aligha szükséges különösképpen bizonygatni, hogy ez a semmihez se fogható nyelvi alkotóképesség korántsem csak az élőbeszédben van meg. Valamilyen formában meg kell lennie az írott szóban is.

Kifejezőkészség

Arról, sajnos, mindmáig a kelleténél kevesebbet tudunk, melyek az írás sajátosan az egyénre jellemző vonásai. A grafológia ugyan sok mindent ismer a betűformálás, a sorvezetés és a lélek kapcsolatáról, de magának az írásnak a megszületését irányító szellemi mechanizmusról alig-alig van fogalma. Pedig az emberben kialakuló érzések, szándékok, gondolatok nem egyszerű folyamat során öltenek testet. Kinek-kinek már magában megfogalmazni sem könnyű őket, hát még papírra vetni. S a kettőt egy világ választja el egymástól: ami az ember fejében él, lehet mégoly kristálytiszta, világos és magával ragadó, egyáltalán nem bizonyos, hogy leírva is megőrzi vonzó jellemvonásait. Sőt, már az is kétséges, vajon értelme nem csorbul-e, miközben betűformát ölt. (Nem csak az írók a megmondhatói, mennyire nehéz az első pillanatban fölöttébb egyszerűnek tetsző dolgokat úgy írásba foglalni, hogy bárki más is pontosan ugyanazt értse rajtuk, mint aki papírra vetette őket. Sok igazság van abban a mondásban: nem volt időm röviden megírni...)

"Nem volt időm röviden megírni..."

Megjelent: Magyarország 1981/18: 22. o.

Az 1954-es helyesírási szabályzat leszögezi: „Beszédünk láthatóvá tétele az írás”. Aki tehát helyesen beszél magyarul, és ismeri az ábécét, az helyesen is ír — gondolhatnánk. Szó sincs róla. Még az is naiv, aki azt hiszi, a szabályok arra valók, hogy mintegy fogódzó gyanánt segítségére szolgáljanak. Nincs mit szépíteni rajta: sokkal inkább akadályokat testesítenek meg, amelyeken nemhogy általános iskolai végbizonyítvány birtokában képtelenség átvergődni, de még bölcsészdiplomával a zsebben sem könnyű.

Ez nemcsak azért szerencsétlen, mert képtelen helyzetet teremt: mintha az ország nagyobbik része nem tudna helyesen írni. S talán még ennél is rosszabb: miközben a műveltség, s vele együtt az írásbeliség mind „emberközelibbé” válik, a helyesírás mintha egyre inkább elrugaszkodna a valóságtól. (Csupán egyetlen jellemző példa: ma a mégoly hozzáértőnek is lépten-nyomon föl kell ütnie a 60 000 címszót tartalmazó Helyesírási Tanácsadó Szótárt, mert még a 438 pontos szabályzat sem igazít el egyértelműen. Sok szó, illetve kifejezés többféleképpen is leírható, attól függően, ki-ki miként értelmezi a reá vonatkozó előírást. Elgondolkoztató, hogy egyre inkább ez a szótár lép a szabályzat helyébe. Ha így megy tovább, a rossz nyelvek szerint jobb lenne a Helyesírási Bizottságot szótárszerkesztő bizottsággá átalakítani, hiszen idestova minden egyes magyar szóra más-más szabály lesz érvényes.)

Bod-za helyett bo-dza

Pais Dezső, a kiváló nyelvtudós 1973-ban, amikor a jövőre megjelenő új szabályzat előkészítése megkezdődött, azt a tanácsot adta: úgy kell munkához látni, mintha egyetlen helyesírási törvény sem létezne. Magyarán: teljesen kötetlenül. Hét év alatt 21 tanulmány, számtalan reformjavaslat született, csaknem mindegyik nyomtatásban is napvilágot látott valamelyik szaktudományi folyóirat hasábjain. S természetesen mindegyiket a Helyesírási Bizottság is megvitatta. Az Akadémia elnöksége 1980. október 20-i ülésén a szabályzat előkészítésének szakaszát lezárva, megtárgyalta a hétéves munka során kikristályosodott elképzeléseket.

A végeredmény akár egyetlen rövid mondatban összefoglalható: nem lesz számottevő változás.

Tehát ismét egeret szült a hegyek vajúdása? Ne legyünk igazságtalanok. Bizonyára lesznek, akik kizárólag maradiságot, tehetetlenséget, bátortalanságot látnak ebben. De ostobaságra vallana azoknak a véleményét egyszerűen semmibe venni, akik szerint az írásszabályok átalakításával mindig csínján kell bánni, különben káosz keletkezik. Azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy jelenleg a közönség meglehetősen idegenkedik a radikális változásoktól. 1954-ben sokkal hatalmasabb átformálódások zajlottak le, sokkal forrongóbb volt minden, s mégis jókora vihart kavart néhány új helyesírási szabály. (Csupán emlékeztetésként: a csöngetyű helyébe a csöngettyű, az éjtszaka helyébe az éjszaka, a sémikor helyébe a semmikor, az edzzél helyébe az eddzél, az én miattam helyébe az énmiattam lépett. S a -kép(en), -ép(en) végű szavakat ettől kezdve két p-vel kellett írni : azaz megszűnt az ekkép, ekképen, s az ekképp, ekképpen lett a szabályos. Volt is fölzúdulás miatta.)

Jövőre aligha kell ilyesféle vihartól tartani. A szabályok változatlanok maradnak, mindössze egyik-másik tudományos megokolásában érvényesülnek az újabb kutatási eredmények. A dz és a dzs számítható csak kivételnek: őket ezentúl egyetlen, egységes hangnak kell tekinteni, tehát például a bodza, a lopódzik szó elválasztása módosul, nem bod-za, lo-pód-zik lesz a helyes, hanem a bo-dza, lo-pó-dzik alak. Némiképp egyszerűsödik a többszörösen összetett szavak írása is: közülük a hat szótagnál hosszabbakat egységesen kötőjellel kell elválasztani. (Jelenleg a négy szóból álló összetételt már öt szótag után tagolni kell: készruha-áruház, munkaerő-nyilvántartás. Meg kell vallani, ha ezekből a szavakból eltűnik a kötőjel, az egybeírás-különírás bizonytalansága még megmarad. S ezen az sem sokat enyhít, ha a jövő évtől kezdve nem csupán az aranygyűrűt írjuk egybe, hanem hozzá hasonlóan az alumíniumedényt és társait is.)

A bodza elválasztva: bo-dza

Megjelent: Magyarország 1980/46: 38. o.

A helyesírás a gyöngéd szellemi erőszak egyik válfaja, amely a műveltség köntösét ölti magára. Bár a szabályzat szerint maga az írás nem más, mint a beszéd rögzítése, aki azonban „helyesen” akar írni, annak el kell felejtenie a fülére hallgatni. Mindaddig tudniillik nem számít művelt embernek, amíg meg nem tanulja, ha azt hallja, vazsgojó, ucca, láttya, kiráj, éjjen, akkor vasgolyót, utcát, látját, királyt, éljent írjon. (Csak csodálkozik, ha ezek után megtudja, hogy a magyar helyesírás két legfőbb elve közül az egyik: a szavakat kiejtésük szerint kell leírni. Az idézett példák tanúsága szerint ezt éppúgy nem szabad komolyan venni, mint a másik alapelvet: a szóelemző írást, a harmadik alapelvről, a hagyományról ezúttal nem is szólva.

A kettő közül ugyanis hol az egyik, hol a másik érvényesül, nemegyszer egyetlen szó alkotórészein belül. Ha például a görcs szóhoz a -val ragot akarjuk hozzáragasztani, se azt nem írhatjuk, amit a szóelemzés szerint kellene — görcsvei —, se azt nem, amit a kiejtés megkívánna — görcscsel —, hanem a kettő sajátos változatát: görccsel...)

Mindebből kitetszik, hogy a helyesírás nemcsak sajátos „fülhallást” követel, hanem sajátos észjárást is. Mindenekelőtt a logikát kell száműzni. Nem lehet úgy okoskodni, hogy ha a figyelembevétel egy szó, akkor a figyelembevéve is egy. Miért mégis kettő? Mert a Helyesírási Bizottság így „törvényesítette”: figyelembe véve. S korántsem ez az egyetlen vitathatóság, amelyet azzal szokás indokolni: más a köznapi logika és más a nyelvi. Az egyiknek a másikhoz semmi köze. Észérvekkel képtelenség nyelvi harcmezőn boldogulni. (Alighanem az egyik legjellemzőbb példa: Babits egy időben magyar nyelvórákat adott, s egy olasz anyanyelvű tanítványa sehogy sem boldogult a többes számú ragozással. „Miféle logika ez! — fakadt ki dühösen. — Ha a tér többes száma terek, akkor a rété miért nem retek?”)

„Az írás hajszálaiban”

Marad tehát a józan belátás: a magyar helyesírás mindmáig annak a 438 pontba foglalt szabályrendszernek a betartását követeli meg, amelyet a Tudományos Akadémia Helyesírási Főbizottsága 1954-ben adott közre. Ez volt a szabályzat 10. kiadása 1832 óta, amikor az Akadémia elődje, a Tudós Társaság kinyomatta a „Magyar Helyesírás’ és szóragasztás’ főbb szabályaiét. A 11. kiadás most van készülőben, s előreláthatólag jövőre — a „Szóragasztás” megjelenésének 150. évfordulóján — lát napvilágot.